2009. december 19.

Művészetek Palotája

Fesztivál Színház
Élő internetes közvetítés
a New York-i Metropolitan operából

Offenbach

Hoffmann meséi

Hoffmann              Joseph Calleja

Olympia                Kathleen Kim

Antonia/Stella      Anna Netrebko

Giulietta               Ekaterina Gubanova

Múzsa/Nicklausse               Kate Lindsey

Lindorf,
Coppélius,
Dappertutto,
dr. Miracle            Alan Held

Karmester             James Levine

Díszlet                   Michael Yeargan

Jelmez                   Catherine Zuber

Világítás                James F. Ingalls

Koreográfus          Dou Dou Huang

Rendező                Bartlett Sher

Annak van érteleme, hogy Olympiát,   Antoniát és Giuliettát ugyanaz az     énekesnő énekelje (ha egy torokban egyesül a lírai, drámai és koloratúrszoprán), mivel Hoffmann is egyetlen nőt keres a szélsőséges típusokban. Annak is van értelme, hogy három szélsőséges típus (és három szoprán) rivalizáljon a címszereplőért, aki egy negyedikben véli összegezni az előző hármat, és három felvonáson át bízik az újabb illúzióban, mindaddig, amíg a csúcsmodell megérkezése előtt (és előző csalódásainak narcisztikus elbeszélése után) a kocsmaasztal alá nem issza magát. De annak semmi értelme sincs, hogy Stellát, a negyedik nőt, a nyúlfarknyi (prózai) szerepe ellenére egyetlen valóságosan létezőt -a másik három csak „novella", fikció, az irodalmi munkásság része -ugyanaz énekelje (beállva az együttesbe), történetesen az isteni Anna Netrebko, aki a korábbi hármak valamelyikét (a Metropolitan előadásában Antoniát). Ez nonszensz, de nem azért, mert szürreális, hanem mert ostoba. Megöli a darabot.

Joseph Calleja és Ekaterina Gubanova

A darab azonban már csírájában meg van ölve, azáltal, hogy Bartlett Sher kezébe került. Alighanem előre tudják, hogy meg lesz ölve -aki egyetlen Bartlett Sher-rendezést látott, annak nem lehet kétsége efelől -, de ez végig van gondolva, be van kalkulálva. Bartlett Sher nyilvánvalóan előkelő helyen szerepel azon a Met-listán, amely a látványosan üres, és emiatt garantáltan sikeres operarendezőket rangsorolja. A 2008-as salzburgi Rómeó és Júlia láttán magam is csak ajánlani tudtam volna New Yorknak B. S. mestert, mert aki Gounod -Shakespeare ide, Shakespeare oda - gondolatilag és teátrálisan a legkevésbé sem komolyan vehető operáját olyan ártalmatlanul el tudja revüsíteni, mint ő, az a publikum maximális gyönyörűségére fél kézzel képes tönkrevágni Offenbach végtelen emberi és drámai gazdagságot kínáló remekét is.

Előhozakodhatnék David McVicarral és Neil Shicoff-fal (Salzburg, 2003), alátámasztandó, mi minden rejlik a Hoffmann meséiben, az alkohol- és drogfüggő költő romantikus lázálmaiban, amelyek a szexbomba, a művésznő és a háztartási alkalmazott közös ideálképében egyesítik a vágyak nőjét a meleg vacsorával váró, otthonülő feleséggel és a kalandokból megtérő macsó hányadékmentesítő ápolónőjével -de hát ők ketten, a rendező és a tenor művészek, míg B. S. mester és a Met-címszereplő Joseph Calleja egyszerű iparos. Callejának meglehetősen könnyed és kiművelt a hangja, ő most a legjobb tenor a fachjában, hallhattuk a szünet-csevejben -mindig az a legjobb, aki épp jelen van, a többiek pedig nem nézik az adást -, Hoffmanntól viszont intakt marad, présence-a egy biztosítási ügynöké, jobb esetben a jogtanácsos helyetteséé a földhivatalban. Hogy mégis tudjuk, szabad idejében mivel foglalkozik, a rendező időnként egy régi Remington elé ülteti, és gondoskodik róla, hogy folyamatosan kéziratpapírokat szórjanak köré. Calleja csöppnyi ihlet nélkül is képes énekelni, ami tökéletesen kielégíti a közönséget, elég egy hosszan kitartott középhang meg egy zenekari záróakkord a megittasultság és az elfúló lélegzet érzékeltetésére, hogy kitörjön a nézőtéren a taps - a puszta tény, hogy ez az ária közepe (történetesen a Kleinzack-legendáé), senkit sem zavar, a tetszésnyilvánítás New Yorkban - éppúgy, mint Budapesten - automatikus, és független a teljesítménytől.

Alan Held és Anna Netrebko

Bartlett nemcsak rendezni, nézni is jár az operába, ami onnan tudható, hogy ellopta McVicar előadásából a Múzsa/Niclausse kettőzést, persze csak a sémát, a Múzsa nála is kombinés és mezítlábas, amíg pantallóval és cilinderrel át nem alakítja magát nadrágszereppé, de ennek itt ugyanúgy nincs semmi értelme, mint az egész előadásnak, mert a gondolatot -az önfeláldozó feleség-szerető-társ folyamatosan visszarángatja az önpusztító művészt a szakadék széléről -a másoló már nem bírta eltulajdonítani. Kate Lindsey az előadás legjobbja lenne, ha helyzetbe volna hozva, és ha minimális erőfeszítés történne a szereplők bármelyikének értelmezésére vagy kölcsönös emberi függőségek létesítésére. Minthogy azonban Sher a Hoffmann meséit is gazdag, pazarló revünek fogja föl, végeredményben igaza van. Miért kellene a Folies Bergère-be pszichológia? Az Olympia-képben részint hasonmások balettoznak, részint bávatag statiszták műanyag kirakatbabákat rakosgatnak hűvös halomba. Az Antonia-kép maga a sivár unalom, a holtában megidézett éneklő díva-mama például észrevétlenül slattyog be a színre, jelentéktelen figura, elvész a szereplők között, miközben a zenében mágikus hangzások ijesztgetik a szegény, muzikális polgárlányt. A Giulietta-képben fürdőruhás lányok aerobikoznak, annyi szexuális ingert keltve, mint a lámpaparkot takaró szuffiták. Arctalan massza a tömeg, a csábhölgyeket az üdvhadseregből szerződtették. Kárpótlásul ebben a képben van a két legtechnikásabb jelenet, a megcélzott arctól cirka harminc centi távolságra elcsattanó pofon, és a rétegesen öltözött Schlémilt melltájékon nyeszetelő kardvágás, utoljára nyolcadikban, az általános iskolai évzárón láttam ilyen színházi amatőrséget.

De mit akarok: ez opera, nem színház! Kathleen Kim erőteljes és magabiztos koloratúrákkal énekelte Olympiát, Netrebko még mindig a hangjánál van, Ekaterina Gubanova Giuliettája viszont mintha jelen sem lett volna, Alan Heldet pedig tévedhetetlenül választották ki a basszbariton intrikusokra, mivel egységesen nincs meg hozzájuk sem a hang töménysége, sem a szükséges mélysége. Azt, hogy James Levine nagy energiákat szabadított fel a zenekarban, csak feltételezni lehet, mert ami a színpadon történt, az radikálisan hatástalanított volna bármely zenei erőfeszítést.

Kate Lindsey - Fotó: Ken Howard / Metropolitan Opera