|
Hangverseny
Van, amikor indokolt egy kritikát mindjárt a summázattal kezdeni: a MAGYAR TELEKOM sZIMFONIKUS ZENEKAR szép, meggyőző Német requiemet adott elő mindenszentek napján, a RÁDIÓÉNEKKAR közreműködésével (karigazgató: SOMOS CSABA). Brahms liturgiák és vallások fölé emelkedő, halállal megbékélő, boldog hitben fogant gyászzenéje (a művet a selig szó foglalja keretbe) ritkán szólal meg magyar hangversenyteremben, nem is mindig sikerül rátalálni hangjára, atmoszférájára, KELLER ANDRÁS ihletett vezénylése azonban közvetítette a mű és szerzője szellemét. Hitelesnek éreztem mindjárt a bevezető F-dúr tétel (Selig sind, die da Leid tragen) puha indítását, lágy, mégis telt hangzását. A Die mit Tränen säen rezignált dallama után nemes tartással fogalmazott meg biztatást és ígéretet a felszegett fejjel intonált werden mit Freuden ernten. A Sie gehen hin und weinen szövegszakaszhoz érve arra figyelhettünk fel, milyen érzékenyen rétegzi egymásra a szólamokat Keller, a Denn alles Fleisch kezdetét pedig a processziózene méltósága és nemes emelkedett- sége uralta. Impozáns dinamikai kiteljesedést hozott a halálmenet-vízió nagy crescendója, és hasonlóképpen emlékezetes mozzanatává vált az előadásnak a tétel barokkos kontrapunktikus zárása (Die Erlöseten des Herrn). A baritonszóló először a 3. tételben (Herr, lehre doch mich) kap szerepet: a svájci születésű, spanyol-szlovén származású RUBEN DROLE (1980) kétségkívül értékes hanganyag birtokosa, ám megszólalásmódja egyelőre kemény: túl mereven-élesen énekel, ráadásul felesleges színpadias pátosszal is megterheli szólamát. A kórus kissé darabosan formálta meg a Der Gerechten Seelen sind in Gottes Hand szakaszt (az archaikus ellenpont itt, úgy látszik, könnyen csábít a katonás értelmezés tévútjára) -de a tételvég összhatásának dinamikáját, formátumát ilyen előzmények után sem haboznék felemelőnek nevezni, s ez ismét Keller tiszta, lényeglátó karmesteri személyiségének kisugárzását dicséri. Nyomatékot kapott az értelmezésben a centrális Esz-dúr kartétel (Wie lieblich sind deine Wohnungen) pasztorálhangja -ez azért különösen fontos, mert tudatosítja, hogy e pillanatokban Brahms halálzenéje szinte „karácsonyi oratóriummá", születészenévé lényegül át: a Lélek elköltözött, és örvendezik új otthona láttán. Az Ihr habt nun Traurigkeit szopránszólójában HAJNÓCZY JÚLIA érzékelhetően küzdött a magasságokkal, egyébiránt azonban kulturált és igényes szólamformálása harmonikusan illeszkedett az előadás szellemiségébe. A Rádiókórus ismét szép pillanatokat szerzett a szinte elsuttogott wie einen seine Mutter tröstet szavakkal (Brahms édesanyja emlékére komponálta a Német requiemet). Sokan vélik úgy -tévesen -, hogy az Ein deutsches Requiem „Dies irae"-je a 2. tétel, a Denn alles Fleisch indulója, holott ha végítélet-vízió, akkor az Brahms művében kétségtelenül a nagyformátumú 6. tétel, a Denn wir haben hie keine bleibende Statt második nagy szakasza, a kórust teljes pompájában megzengető Denn es wird die Posaune schallen sodró c-moll-Esz-dúr Vivacéjával köszönt be. Még mielőtt ideértünk volna, a bariton sajnos ismét túlkarikírozva énekelte a Siehe, ich sage euch ein Geheimnis prófétai jövendölését. A tétel végén Keller keze alatt imponáló összhatást keltve, gazdag hangzással, lelkesítő tartással bontakozott ki a Herr, du bist würdig händeli előképekre mutató kontrapunktikája. Tegyük hozzá kritikai tónusban: piano szakaszokhoz érve (s ezek az átmeneti elcsendesülések éppen az effajta boltozatos építmények dramaturgiájában fontosak) a Rádiókórus ezen az estén nem állt a helyzet magaslatán, kivált, ha magas fekvésű volt az a piano. És aztán a boldog befejezés, ismét a selig jegyében: tisztaság, béke, elsimított vonóskari dúr felületek, szélesen éneklő szoprán és tenor dallamívek. Keller András klasszikus inspirációjú, minden eredetieskedéstől és sallangtól mentes Német requiemet vezényelt mindazok örömére, akik szeretnek elmerülni ebben a szónak nem lelkendező, hanem definitív értelmében egyedülálló -azaz magányos -kompozícióban. (November 1. - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Magyar Telekom Szimfonikus Zenekar) CSENGERY KRISTÓF Abudapesti hangversenyévad első hónapjai a búcsú jegyében teltek. Zenekarok, szólisták sorra köszöntek el, s tartották utolsó koncertjüket a megújulás előtt álló Zeneakadémián. A búcsúestek betetőzéseként november elején maga a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem is hangversenysorozatot rendezett Da Capo Épületbúcsúztató Fesztivál címmel. A rendezvényen az egyetem tanárai, egykori és mai hallgatói léptek fel, és -mint az igényes kiállítású műsorfüzetből megtudhattuk -intézményük iránti elkötelezettségükből a honoráriumról is lemondtak. A költségvetés szabta keretek dacára a szervezőknek számos neves művészt sikerült megnyerniük ügyüknek. Közülük Kocsis Zoltán vállalt oroszlánrészt a feladatban, aki Beethoven kilenc szimfóniájának egyvégtében való előadását vezényelte. Kocsis ugyanakkor nem csak ez alkalommal, hanem a nyitókoncerten is fellépett, oldalán Kelemen Barnabás-sal. Kamaraestjük a Bartóktól Bartókig címet viselte, mivel a program - ahogy Fazekas Gergely ismertetője fogalmazott - „a teljes bartóki univerzumot bejárta", vagyis a műsoron Bartók művei mellett a szerző számára fontos kortársi és zenetörténeti inspirációkat jelentő kompozíciók szerepeltek. Így a német klaszszikus hagyomány (Beethoven: G-dúr hegedű- zongora-szonáta, op. 30. no. 3), az attól való eltávolodás lehetősége (Debussy: Hegedű-zongora-szonáta), és természetesen a magyar népzene is felidéződött a Bartók-művek ölelésében (1. rapszódia, 1. hegedű-zongora-szonáta). Nehéz részleteiben jellemezni egy olyan előadást, amely képes teljes mértékben elhitetni, hogy egészében vitán vagy bírálaton felül áll. S persze a Kocsis-Kelemen-duó esetében egyáltalán nem arról van szó, hogy a muzsikusok a zene lényegétől független gesztusokkal vagy erőszakos előadói attitűddel söpörnék el a kételyeket. Az ő játékukat hallgatva a közönség nyugodtan hátradőlhet (még egyszer utoljára a Zeneakadémia felújításra váró széksoraiban), s átadhatja magát a csodálatnak, mert az előadás ereje valóságos, nem megcsinált, a művészekben bízni lehet. Ráadásul nem egyszerűen egy korrekt, színvonalas zenei teljesítményben lehet bízni, hanem joggal lehet páratlanul fűtött és intenzív tolmácsolást remélni. A program egyébiránt azért illett különösen jól a fesztivál témájához, mert egy műhelymunka folyamatába is betekintést engedett, tehát ennek köszönhetően a Zeneakadémia mint oktatási intézmény mindennapjait is felidézte -nem mindennapi színvonalon. Az 1. rapszódiának és az 1. szonátának ugyanis mostanában készül lemezfelvétele a Hungaroton Bartók Új Sorozatában, a koncert tehát a CD munkálatainak ragyogó „mellékterméke" is volt egyben. Az interpretáción valóban érezni lehetett, hogy a két művész behatóan foglalkozik a Bartók-művekkel: az anyag ugyanis szinte izzott kezük alatt. Bár kiérleltségnek, érettségnek egyáltalán nem voltak híján, mégis mintha frissebbek, jó értelemben képlékenyebbek lettek volna, mint a koncert másik két műsorszáma. Különösen a szonáta megszólalását éreztem tisztának és sallangmentesnek. A Bartók-művek tolmácsolása közt mutatkozó halvány különbség talán a hegedűs kissé változó, alakuló előadói attitűdjéből adódott. Kelemen Barnabás ugyanis a záró számban olyan természetességet, póztalanságot tudott elérni, s olyan nagy mértékben volt képes azonosulni a mű megszólalásával, hogy valóban közvetítője lett a darabnak, s a hallgatóság számára is lehetővé tette a zenében való tökéletes feloldódást. Ehhez az élményhez képest talán értelmetlen is interpretációjával kapcsolatban olyan jellemzőket felsorolni, mint a fényes-meleg hang, a világos, mégis olvadékony frazeálás, az egyetlen percre sem lanyhuló intenzitás. Szintén elsősorban a szonátában bizonyult elbűvölőnek, ahogy Kelemen jó érzékkel és ízléssel mért vibrátót az egyenesebb hangok megszólalása mellé, s kevert dúsabb színeket a halványabb, óvatosabb árnyalatok közé. A művészek ráadásként a rapszódia másik változatát is eljátszották, melynek tolmácsolását hasonlóképp jellemezhetjük, így aligha kétséges, hogy a hangverseny résztvevői közül szép számmal kerülnek majd ki lemezvásárlók. A Bartók-művek előadása során nem éreztem hierarchiát a két művész között. Kissé más volt a helyzet a Beethoven-szonátában, melyben elsősorban a zongorista brillírozott. A hegedűs persze jó partner volt a markáns karakterek, elsöprő akcentusok és általában a végtelenül dinamikus tolmácsolás megvalósításában, s talán az sem véletlen, hogy a fentebb említett lazaságot, természetességet a Beethoven-szonáta megszólaltatása után érte el igazán. A koncert legkevésbé emlékezetes számának a Debussy-szonáta tűnt -persze csakis a többi szám pazar interpretációjának viszonylatában. (November 3. -Zeneakadémia, Da Capo 2011 Épületbúcsúztató Fesztivál. Rendező: Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem) KUSZ VERONIKA Rendkívül érdekes műsort ígért az Iparművészeti Múzeum Haydn és az idő sorozatának újabb hangversenye, amelyen SPÁNYI MIKLÓS játszott különféle régi billentyűs hangszereken, részben PÉTERY DÓRA társaságában. A fő különlegesség a Haydn korabeli zenélő szerkezeteken fennmaradt zenedarabok megszólaltatása volt, nemcsak Haydntól, hanem Mozarttól, valamint Haydn és Spányi közös vezérlő csillagától, Carl Philipp Emanuel Bachtól is; mindehhez kontrasztképpen kései Haydn-billentyűsszonáták járultak. Miután a zenélő szerkezetek egyidejűleg tetszés szerinti számú és elhelyezkedésű hangot tudnak megszólaltatni egy adott pillanatban, egy billentyűs játékos nem mindig tudja visszaadni az általuk lejátszott zenei szövetet jelentős változtatás, egyszerűsítés nélkül. Ezért az átiratok nagyobb részét Spányi két billentyűs hangszeren, Pétery Dórával együtt adta elő. Hogy a hatás még különlegesebb legyen, a két hangszer egy csembaló és egy (pozitív) orgona volt, tehát nem is próbálkoztak azzal, hogy homogén hangzással „imitálják" a zenélő szerkezetek hangzásképét, hangsúlyozván, hogy mindenképpen transzkripciókról van szó.
Spányi Miklós A hangversenyt a C. Ph. E. Bach-tételek átiratai nyitották, Spányi Miklós orgona- és Pétery Dóra csembalójátékával. A kecses és üde, ám a használati célnak alárendelt, rövid tételek mit sem sejtettek szerzőjük szenvedélyes és szeszélyes stílusából; viszont alaposan próbára tették a két virtuóz billentyűs fürgeségét, hiszen a gépezetnek a legcikázóbb futamok és akkordfelbontások eljátszásához sem kell semmilyen tehetetlenséggel megküzdenie. A művészek azonban nemcsak eleget tettek ennek a kihívásnak, de rögtön arról is meggyőződhettünk, hogy játékuk tökéletes szinkronban van egymással. Az első Haydn-szonáta után következő kéttételes Mozart-darab, a mechanikus orgonára komponált f-moll adagio és allegro (K. 594) előadására a két játékos szerepet cserélt. A Mozart-mű lényegesen ambiciózusabb a C. Ph. E. Bach-darabocskáknál, s a mechanikus előadóeszköz alapjában korlátozott agogikai lehetőségeit feltartóztathatatlan, folyamatos ritmikával kerüli meg; mivel az élő előadók ezt a célt is jóval szuggesztívebben tudják szolgálni, a sodró lendületű előadás egy nem várt intenzitású, erős darabot mutatott meg a hallgatóknak, amely ebben a formájában valahogyan még abszolút hangszerszerűnek is hatott. A legkevésbé briliáns „hangszerelés" éppen a koncert második felét nyitó Haydn-„flótamű"-darabokat jellemezte (ez az elnevezés is lényegében ugyanazt a szerkezetet rejti). Előadásukhoz Spányi Miklós meg is elégedett egyetlen orgonával. Haydn darabjai is rövidek, mégis több rafináltsággal, sőt ellenpontbeli leleménnyel íródtak, mint Bach-féle elődeik; a művész érzékeny, játékossággal teli, virtuóz előadásában nagy sikert arattak. Az utolsó „gépi" zene ismét Mozarttól származott, s záró számként hangzott fel: ez egy Mozart kései terméséből összeállított, viszonylag terjedelmes Allegro-Andante tételpár volt, amely rejtett többtételességet foglalt magába, és kifejezetten jelentékeny kompozíciónak bizonyult (többek között fúgarészt is tartalmazott). Allemande-jellegűen mozgékony, hosszabb szakasza barokkos hatást keltett, és a két művész ezúttal is remekül összehangolt előadásában valósággal eksztatikus élmény volt. A félidők középtagjaként Spányi Miklós egy-egy kései billentyűs szonátát adott elő Haydntól. Instrumentumként egy korábbi, bécsi fortepiano-kópia állt rendelkezésére, ami semmiképp sem ideális hangszer a Haydn életművében új billentyűs idiómát hozó londoni kompozíciók előadására. Ilyen kényszerű kompromisszumok persze naponta születnek, és Spányi, mint a kor hangszereinek kiváló ismerője és érzékeny művész, előadásában „kezelte" ezt a problémát. Így például az első eljátszott szonáta, a Hob. XVI:50-es C-dúr darab első tételében a híres tartott hangba, amely mintegy a Broadwood-zongorák hosszú zengését van hivatva világgá kiáltani, a hamar lecsengő Walter-kópián rögtönzött díszítéssel lehelt életet, a visszatérésben természetesen újféle módon. Ám az előadás egésze valahogy mégis erőtlennek, fénytelennek, érzelmileg túlságosan visszafogottnak, sőt aszketikusnak hatott. Különösen feltűnő volt ez az élettől duzzadó zenélőóra-darabok szomszédságában. A C-dúr szonáta zárótételének roppant visszafogott, a játékos elemet régimódi tanár bácsi módjára „megfegyelmező" előadása pedig éppenséggel a 20. század első felének vallásos tisztelettel átitatott, ám inkább nagyító alatti vizsgálatra, mintsem földi örömöket nyújtó zenélésre törekvő Haydn-interpretációira emlékeztetett. Jobban élveztük a koncert második felében a ritkán játszott, kicsit rejtélyes, kéttételes, schuberti fordulatokat megelőző Hob. XVI:51-es D-dúr szonátát, amelynek első tétele súlyosabban és jelentékenyebben szólalt meg, mint a C-dúré, s zárótételének szabálytalan akcentusai is fokozták a hallgató életkedvét. (November 5. -Iparművészeti Múzeum. Rendező: Filharmónia Budapest Nonprofit Kft., Iparművészeti Múzeum) MALINA JÁNOS Már-már magyar nemzeti karakterjegynek tűnhet, hogy sokszor külföldiektől hallunk először saját értékeinkről. Budapesten járt a nyugati sztárhegedűs, CHRISTIAN TETZLAFF (1966), s eljátszotta a BUDAPESTI FESZTIVÁLZENEKAR közönségének Joseph Joachim -Joachim József (1831-1907) -2., d-moll hegedűverseny magyaros stílusban című opuszát: egy kompozíciót, mellyel harmincnyolc évi koncertre járás során mindeddig nem találkoztam, pedig mi, itt, a Duna- Tisza táján hun büszkeséggel tekinthetnénk e darabra. Joachim, a köpcsényi zsidó kereskedő fia ebben a művében a kor fogalmai szerint magyarosnak számító motívumokat dolgozott fel (művét 1861-ben fejezte be), s tette ezt egy Beethoventől örökölt nagyforma tágas keretei között, igényes kidolgozásban, színes hangszereléssel, a 19. századi hungarizmusokat a mendelssohni-brahmsi romantika legszebb vívmányaival társítva. Az eredmény egy nagyszabású, mutatósan (de tartalmasan) virtuóz, kuriózum mivoltában történész számára értékes és izgalmas, hallgatnivalóként pedig minden zenekedvelőt gyönyörködtető kompozíció.
Christian Tetzlaff - Alexandra Vosding felvétele Tetzlaffot a bevezetőben joggal neveztem sztárhegedűsnek, hiszen a legnagyobb koncerttermekben a legnépszerűbb karmesterek adják őt kézről kézre Ozawától Pappanón át Levine-ig (legutóbb Boulezzel készített Berg-Kammerkoncert-lemezéről írhattam e hasábokon: In tempus praesens -felvételek az Universal kínálatából, Muzsika 2009/5/34), de ehhez a meghatározáshoz hozzá kell tenni, hogy ő nem a Vengerov- vagy Bell-féle mutatós virtuozitás, inkább a Kremerre és Kavakoszra jellemző elmélyültség és újat keresés képviselője. Budapestet, örömünkre, elkényezteti rendszeres látogatásaival -és soha nem okoz csalódást. Most is nagyszerűen játszott: erőteljes hangon, sok színnel, bravúros technikával. Tolmácsolásának leginkább két mozzanata ragadott meg. Először az, hogy a művet nem csupán különlegességként értelmezte, hanem arra is gondot fordított, hogy előadóként a darab helyi értékét kijelölve Joachim művét a hegedűverseny-irodalom Nagy Hagyományának áramába kapcsolja. Másodszor a temperamentuma ejtett ámulatba: Tetzlaffot eddig elsősorban intellektuális, érzékenyen gondolkodó művészenek ismertem meg, s most jól esett hallani, ahogyan átvette és tovább hevítette a magyaros elemek tüzét, a közönséget is magával ragadva. Nem volt túlzás az sem, hogy ráadásként Joachim után Bachot játszott: a C-dúr szólószonáta 3. (Largo) tételének megszólaltatásával azt tudatosította bennünk, hogy Brahms magyaros hegedűversenyt komponáló barátja a 19. század egyik legnagyobb klasszikus iskolázottságú hegedűse volt (tehát egyfelől nem Paganini-, másfelől nem Reményi-típusú muzsikus).
Hans Graf A hamburgi születésű Tetzlaffot a versenyműben osztrák karmester kísérte. A Fesztiválzenekar élén másodízben vendégeskedő HANS GRAF-ot magam most hallottam először, s a Joachim-koncertben nyújtott korrekt, de kissé tartózkodó muzsikálása alapján átlagos kvalitású, kissé formálisan gondolkodó muzsikusnak véltem. A szünet után Bruckner 4. szimfóniája mutatta meg, mekkorát tévedtem. A karmester továbbra is egyszerű eszközökkel, minden feltűnő látványelemet mellőzve vezényelt, keze alatt azonban minőségi produkció bontakozott ki. Graf tisztán, áttekinthetően állította elénk a terjedelmes tételek formáját, igen erőteljes hangzásigénnyel dolgozott (dús, sötét vonós tónus, kristályosan zengő rézfúvók), és rendkívül markánsan körvonalazta a karaktereket. Mindezek eredményeként a zenélést valamennyi tételben kivételes intenzitás és a műhöz illő szuggesztivitás jellemezte. Különösen a nyitótétel sejtelmességét, a scherzo tömörségét és lendületét, valamint a finálé tartását, hiteles pátoszát érzem kiemelésre méltónak. Hogy egy zenekar hogyan érzi magát egy karmesterrel együtt dolgozva, azt (kivált az olyan fegyelmezett, a szó legjobb értelmében professzionista együttes esetében, amilyen a BFZ) rendszerint csak találgathatja a kritikus, ezúttal azonban a muzsikusok odaadásából, a sugárzó tekintetekből azt véltem kiolvasni, hogy talán számukra is kellemes lehetett az együttműködés. (November 7. -Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Budapesti Fesztiválzenekar) CSENGERY KRISTÓF Megvallom, nem rokonszenvezem az olyan művészeti eseményekkel, amelyek a sporthoz hasonlóan a fizikai teljesítmény, az állóképesség mozzanatát helyezik az érdeklődés középpontjába; kilel a hideg a „24 órán át egyfolytában", az „ennyi meg ennyi idő alatt az összes", az „ilyen létszámú együttessel még sohasem adták elő" Szép Új Világ-beli lózungjaitól. Ebben a trendi rendben a kilenc Beethoven-szimfónia zsinórban történő végigjátszása persze viszonylag light esemény, de az bizonyos, hogy ennek a fenséges sorozatnak ugyanúgy nem az a rendeltetésszerű felhasználása, hogy valakik egy ültő helyükben végigjátsszák vagy végighallgassák, mint ahogyan Tolsztoj regényeié sem az, hogy valaki leül, és néhány étkezési és alvásszünettel végigolvassa az összeset. Persze lehet ezt is, hogyne. Csak attól félek, hogy legközelebb majd a Ringet fogja valaki egyhuzamban előadni, és ami végső soron lecsapódik belőle, az az lesz, hogy a karmester 15 órás teljesítményével bekerült a Rekordok Könyvébe. Ilyesfajta gondolatok foglalkoztattak a NEMZETI FILHARMONIKUS ZENEKAR ÉS ÉNEKKAR, valamint A LISZT AKADÉMIA SZIMFONIKUS ZENEKARA ÉS KÓRUSA KOCSIS ZOLTÁN által vezényelt maratoni „Beethoven összes" hangversenye előtt. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy egy ilyen performansz, ha egyszer létrejött, ne vetne fel tartalmas és izgalmas kérdéseket, ne kínálna egyszeri és vissza nemigen térő lehetőségeket a hallgató számára. Különösen akkor, ha egy Kocsis kaliberű zenész áll mögötte, és egy kitűnő állapotban lévő zenekar alkotja az előadók magját. Elháríthatatlan külső körülmények úgy hozták, hogy a három hangversennyé formált esemény első koncertjén nem lehettem jelen. Ez nem függ össze az imént ismertetett fenntartásaimmal; mindenestre a produkció hallott részének befogadását megkönnyítette. Ami persze nem csupán, nem is elsősorban a hőség vagy az előadás hossza miatt volt jelentékeny feladat, hanem főleg a művek komplexitása és az előadás koncentrált, információkban gazdag jellege miatt. Amit összefoglalóan kijelenthetünk a karmester és a (tagjait folyamatosan váltogató) zenekar teljesítményéről, az elsősorban a zenélés mindvégig igen magas szintű intenzitása, a kemény és rugalmas ritmikai tartás, a zenei kontrasztok és hangzáseffektusok rendkívül tudatos megvalósítása, és a formálás feszessége, a nagy léptékű folyamatok kézbentartása. Utóbbi összefügg Kocsis Bachtól Bartókig megfigyelhető vonzódásával a gyors tempóvételek iránt. Ezt példázta többek között az 5. vagy a 8. nyitótételének, a 7. „lassújának" vagy a 9. scherzójának tempója. Kétségtelen, hogy ez így együtt többet mond egy művész egyéniségéről, Beethoven-képéről, mint ha ugyanezeket a szimfóniákat külön-külön hallanánk. S jóllehet, 36 szimfóniatételében Beethoven nemigen ismételte önmagát, a sorozat forma érzékelhetővé tesz olyasféle áthallásokat, mint a 7. tánckarakterének és a 8. tündéri súlytalanságának reinkarnálódása a 9. scherzójában. S ha így éreztük, biztosan van benne valami; Kocsis nemigen tesz semmit ok nélkül. A hangverseny alapélményéhez tartoztak továbbá a zene friss vérkeringését biztosító hangsúlyok és akcentusok, a finoman pergő vagy izmos és energikus staccatók, amelyek élettel és ruganyossággal telítették mondjuk a 4. szimfónia nyitótételét. Számos fontos és remek szólóteljesítményt is fel lehetne itt sorolni, ha volna rá hely; ám mivel írott bevezetőjében Kocsis is kitér rá, tegyünk itt mégis külön említést a 8. szimfónia 3. tétele középrészének gordonkaszólójáról, melyet Koó Tamás játszott remekül és mennyei magabiztossággal. Ámde bármennyire elképzelhetetlen -mint Kocsis céloz rá -ezt tuttiban ugyanezen a színvonalon eljátszani, bizony a szólójátékos hangerőben óhatatlanul háttérbe szorul a zenekarral szemben, és úgy hallatszott: azért ez a nagyobb baj. S még valami: Kocsis egyéni és szuverén Beethoven-világa telítve van retorikával és drámaisággal; ha egy szóban kell jellemeznünk, éppenséggel elsősorban drámai -ezt bármelyik szimfóniával illusztrálhatjuk, a 6. viharjelenetével csakúgy, mint a 8. zárótételének színpadi szcénájával, vagy a 9.-nek lényegében az egészével. Végezetül egy-egy szó az egyes szimfóniákról. A 4. döntő erényének a játékossá- A 6. szimfónia egészében véve elengedettebb, talán egy árnyalattal kevésbé koncentrált volt a többinél -vagy csak az idilli karakter miatt éreztem így? Varázslatos volt mindenesetre a madárhangos 2. tétel, és elemi erejű a hopszasszás-viharjelenetes 3. A kirobbanó energia és a maximális
koncentráció elegyeként jött létre a 7. szimfónia lélegzetelállító
előadása, valószínűleg a legtökéletesebb az általam hallottak közül. A 9. négy tétele mint a négy égtáj, mint négy földrész kapott szinte különálló szimfóniához illő jelentőséget. A kórus kitűnően helytállt, a szólókvartett megfelelő volt, közülük a basszista, KÁLMÁN PÉTER nyújtott igazán kiemelkedő, a tétel roppant súlyához méltó teljesítményt. Ahhoz a minden problematikusságával együtt mégiscsak egyedülálló jelentőségű tételhez méltót, amelyet Kocsis így, a performansz utolsó perceiben is a csillagok szférájába tudott emelni. (November 8. -Zeneakadémia, Da Capo 2011 Épületbúcsúztató Fesztivál. Rendező: Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem) MALINA JÁNOS Ahogy már megszokhattuk, felfedezés-számba menő, különlegesen gazdag programmal lépett fel JORDI SAVALL, MONTSERRAT FIGUERAS és az HESPÈRION XXI együttes a Bartók Béla Hangversenyteremben. A hangverseny, melynek címe, A lélek zarándoklata -a keleti és nyugati zene párbeszéde, az együttes egy korábbi CD-jére utalt, (némi afgán hangszeres zenétől eltekintve) a mediterrán térség zenei hagyományainak végtelen sokszínűségét és alapvető egylényegűségét mutatta be hallatlan anyagismerettel, hatalmas földrajzi távolságokat átívelve, újra és újra visszatérve ahhoz a Spanyolországhoz, azon belül igen gyakran Katalóniához, ahol oly mély gyökerei vannak a térség mindhárom nagy monoteisztikus vallásának. A párbeszéd, amiről szó van, persze igen speciális, hiszen nem egymástól független kultúrák társalognak itt egymással: maga a program teszi hangzó élménnyé azt a tényt, hogy amiképp a földrajzi Európa sem más, mint az eurázsiai kontinens nagy félszigete, ugyanúgy a nyugati kultúra sem más, mint -mára már bizonyára lefűződött - „félszigete" a (mediterrán) keleti kultúrának. Tanúja ennek többek között az együttes által használt hangszerek többségének pályafutása. A műsor anyaga időben 13. századi daraboktól ma is élő népdalokig, népzenéig, tradicionális zenékig terjedt, de alapvetően a középkori egyszólamú zenekultúra, illetve annak kölcsönhatásai és továbbélése álltak a középpontjában, különös hangsúlyt fektetve az ibériai szefárd zsidóságnak a szétszóratás után is megőrzött zenei kincseire - ám a középkort átható Mária-kultusz olyan alapvető megnyilvánulásairól sem megfeledkezve, mint Bölcs Alfonz nagyszabású gyűjteménye.
Jordi Savall - Felvégi Andrea felvétele Fidula, rebab, szasz, ud, pszaltérium, szantur, cimbalom, furulyák és fuvolák, tabor és tamburin egymással és énekhanggal mindenfajta kombinációban; pentaton, bővített szekundos és „elhangolt" hangsorok; Mária-ének és Jeremiás-siralom, tánczene és bölcsődal, gyászének és szerelmi románc spanyol földről, Görögországból, Jeruzsálemből, Isztambulból, Itáliából, Algériából és Bulgáriából, Afganisztánból és Marokkóból, olyasfajta előadásban, amely valamilyen szinten magába fogadta a világzene és a jazz, a cigány népzene és a kanásztánc impulzusait is -ez az a zenei világ, amelyet felidéztek Jordi Savallék, hatalmas anyagismerettel, és legfőképpen lenyűgöző tehetséggel. Maga Savall tökéletesen igazolja legendáját, zenei személyisége betölti a teret, szólói képet adnak arról, miért érezték a középkoriak a legnagyobb előadóművészeket, egy Landinit például, valóságos varázslóknak, akiknek játéka alatt a madarak is elnémulnak a fákon. Egy olyan ezerszer hallott, látszólag kevéssé szofisztikált dallamot, mint a Lamento di Tristano, annyira árnyaltan és kontrolláltan, olyan koncentrációval és felelősséggel játszott, mint egy zenekari versenyművet; egyszerre csak az volt az érzésünk, hogy eddig mindig amatőröktől hallottuk. És ez a fajta teljes profizmus, a műgond és a személyes kisugárzás lényegében az együttes minden tagját jellemzi. Montserrat Figueras, ha hangilag fáradtabbnak hat is kissé, mint egykor, mind zeneileg, mind az atmoszférateremtő erő szemszögéből nézve rendkívül meggyőzően énekel. Kiderül azonban, hogy emellett a pszaltériumnak -egyébként a másik énekes-pszaltériumossal, BEGOñA OLAVIDÉ-vel együtt - nem csupán játékosa, hanem avatott, kiváló művésze is. A megpendítés érzékenysége, a dallamvonalak plaszticitása olvadékony hangszert varázsol a középkori citerából, amely a hárfa hangzásának lágyságát élesebb kontúrokkal párosítja. És hasonlóan revelatív - együttesben és szólistaként - a többi hangszeres is, legemlékezetesebb módon az ütőhangszeres DAVID MAYORAL és az udon, a nagy kobozhoz hasonló rövidnyakú arab lanton játszó DRISS EL MALOUMI. Erre a kivételes tudásra -szakértőire és előadóira -pedig valóban nagy szükség is van. Ezeknek a zenéknek nincs „hiteles" előadási verziójuk - túl sok minden veszett el. Ebben a zenei világban nem csupán a műsorösszeállítás egyéni döntés és ízlés eredménye, de voltaképpen minden egyes hang is. A művész alapvető kérdésekben van intuíciójára utalva. A fő kérdés, hogy e mögött az intuíció mögött milyen széles anyagismeret, mennyi zenei fantázia, mennyi munka és tehetség áll - ettől függ ugyanis, hogy érdemes-e odafigyelni arra, amit a megmaradt mozaikkockák alapján fel tudnak idézni ebből a zenéből. Jordi Savallékra mindig nagyon érdemes odafigyelni. (November 11. -Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Művészetek Palotája) MALINA JÁNOS Kivételes, ünnepi esemény volt számomra -és benyomásom szerint a közönség jelentős része számára -a NEMZETI FILHARMONIKUSOK Haydn-Bartók- hangversenye. Az ünnepi jelleg kulcsa ezúttal nem a naptárban keresendő: a Haydn-év a vége felé jár, s Bartók Concertóját is bármikor máskor műsorra tűzheti KOCSIS ZOLTÁN zenekara. Ugyanakkor a programban - Haydn 93-as londoni szimfóniája, majd egyetlen gyakran játszott zongoraversenye, szünet után pedig a Concerto - magában is érezhető valamifajta kivételes jelleg. Haydn és Bartók viszonylag ritkán kerül ilyen közvetlen kölcsönhatásba a koncertprogramokban, pedig ezen az estén közvetlenül érzékelhettük, milyen ragyogóan világítja meg egymást például ez a három magasrendűen kiegyensúlyozott mű abból a ballaszt- és sallangmentes fajtából, amelynek - egy kiváló zeneszerzőnk kedvenc fordulata szerint - „fölfelé száll a füstje". A harmónia következő forrásaként a „lényegre törő" művekből összeállított program és a „lényegre törő" interpretáció találkozása szolgált. Kocsis előadóművészi habitusa kezdettől fogva a zeneileg lényeges tényezők minél teljesebb megmutatására irányult, de karmesterként az utóbbi időben a további letisztulás félreismerhetetlen jeleit mutatja. Interpretációi, ahogy egyre erőteljesebbek és gazdagabbak lesznek, úgy válnak egyre egyszerűbbé, magától értetődőbbé, s -tegyük hozzá, hiszen ennek Haydn esetében különös jelentősége van -egyre átütőbb módon humorosakká. Kocsis számára mindebben ideális partner a Nemzeti Filharmonikus Zenekar -ez szolgált a következő fontos harmonikus elemként a hangversenyen. Ennek két fontos tényezője a rendkívül magas -ezen az estén gáncsolhatatlan - szakmai-technikai felkészültség, illetve a karmesterre és egymásra való reagálás magas fokú és nem lankadó intenzitása. Nagy öröm volt hallani, hogy a Haydn-darabokban alkalmazott kis (a szimfónia esetében a korabeli londoninál is kisebb) apparátus ugyanolyan csiszoltan és kristályosan, egységesen szólt és muzsikált, mint a teljes, romantikus méretű zenekar. A nagyszerű fúvósok a 93-as D-dúr szimfóniának például a 2. tételében olyan érzékeny, áttört, már nem is kamarazenekari, hanem kamarazenei jellegű szövetet alkottak a vonósokkal, amilyet a legritkább esetben hallhatunk. A menüett - tulajdonképpen Ländler - ugrótánc-karaktere hatásos kontrasztot képezett a trió csodálatos puhaságú szakaszaival; a finálé sodró ereje pedig egy pillanatra sem veszélyeztette a hangvétel könnyed eleganciáját, az akcentusok rugalmasságát és erejét. A D-dúr zongoraverseny (Hob. XVIII:11) meglehetősen egyedülálló darab a műfaj történetében és Haydn életművében egyaránt. A Haydn-évben több előadás nyomán is meggyőződhettünk arról, hogy izgalmas, sőt gyönyörű koncertről van szó, amelyben sokkal több érték van a zárótétel verbunkos-tűzijátékánál. A zongoraszólót ezúttal Ránki Dezső adta elő, s éppen ez volt a hangverseny harmadik nagy harmóniaélménye, ajándéka. Párját ritkító jelenség, hogy két ilyen színvonalú zenész, két ilyen erős egyéniség olyan tökéletesen összehangolódik egy előadásban, ahogyan a jó négy évtizede együtt zenélő Kocsis és Ránki teszi. Hozzávéve ehhez a zenekar remeklését -már az első megszólalás elbűvölt karcsúságával, varázslatos játékosságával -, nem meglepő, hogy a Haydn-év legjobb D-dúr-koncert-interpretációját hallottuk, amelyben a második tétel fájdalmas disszonanciákat halmozó szakasza ugyanúgy megérintette a közönséget, mint a fiatal pályatárs bármelyik mesteri zongoraverseny-lassúja. Bartók Concertója a karmester és a zenekar lassan legendaszámba menő, lemezen is nagy nemzetközi elismerést arató műsorszáma. Mi ennek az előadásnak a titka? Bizonyára nem létezik egyetlen titok. Ami azonban talán elsősorban jellemzi, az egy különös kettősség. Kocsis egyesíti a sodró lendületet, az előadás nagyvonalúságát, (a műfajjal járó és a megrendelés természetének is megfelelő) virtuozitását az elmélyültséggel, a legapróbb részletek és szólók leggondosabb kidolgozásával és megformálásával. Ezt a hihetetlen egyensúlyérzéket és érzékenységet kívánó feladatot Kocsis csodálatos magabiztossággal oldotta meg, s ezzel elérte, hogy a szinte minden tétel esetében az átlagosnál gyorsabb, a zárótételben meg éppenséggel sistergő tempó, a quasi attacca tételátkötések ellenére a mű gazdagsága, utalásrendszere a maga nyilvánvaló teljességében, nyitott könyvként tárult fel a közönség előtt. (November 12. -Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Nemzeti Filharmonikus Zenekar) MALINA JÁNOS Bartók összes zongoraművének előadására vállalkozott nemrégiben KIRÁLY CSABA. A sorozatból 2009-ben öt koncert hangzott el, s a továbbiakra -a művész honlapja szerint -2010 tavaszán kerül sor. A hangversenyek programkoncepciója meglehetősen változatos: az ötödik koncerten például mutatós kezdőszámok után (Három magyar népdal) különböző sorozatok következtek (Kolindák 1., Mikrokosmos 1. és 6. füzet), s a programot a művész Bartók-stílusú improvizációja zárta - a zárás persze, lévén Király „védjegye", minden hangversenyen hasonlóan alakult (és minden bizonnyal fog is alakulni).
Király Csaba - Felvégi Andrea felvétele A műsorkoncepció üdítően különbözött tehát a hagyományos zongoraestekétől, mindazonáltal némiképp problematikusnak is éreztem. Bartók összes zongoraművét persze alighanem lehetetlen úgy műsorra tűzni, hogy az egyes koncerteken egyaránt érvényesüljön az elhangzó sorozatok egysége, kirajzolódjon a „felépülés" pedagógiai és zenei folyamata, mindeközben a program mégse tagolódjon túlságosan szét, s megvalósuljanak valamelyest a szokásos -és nyilván nem véletlenül rögzült -koncert-dramaturgia szabályai is. Király Csaba sorozata tehát már az anyagból adódóan is kísérletszerű. A művész azonban - legalábbis az ötödik koncerten - ezt még inkább hangsúlyozta, például azzal, hogy nem a kézenfekvő módon, vagyis nem sorrendben játszotta a Mikrokosmost: az 1. füzetet rögtön a 6. követte. Izgalmas megoldásnak látszott, hogy a legapróbb darabok lassú kibontakozása megszakadjon, s nagyot ugorjunk a fejlődés vonalán, ám valamiért az előadásban mégsem éreztem meg ennek varázsát. Persze mindezzel együtt is üdvözlendő és izgalmas a szándék, hiszen egy „kísérlet" nem feltétlenül attól gondolatébresztő és izgalmas, hogy végül igazán sikeresnek bizonyul. Komolyabb problémának éreztem, hogy a hangversenyen kellemetlenül keveredtek egymással a bensőséges mozzanatok és egy „szabályos" koncert külsőségei. A művész zárkózott, távolságtartó megjelenése például teljesen természetes, sőt rokonszenves lett volna egy nagy koncertterem színpadán, ám a Bartók-emlékház intim közegében, az alig néhány fős hallgatóság előtt kissé zavarba ejtőnek bizonyult. Vagy ott a lapozó esete: a kottából való játék eleve bizonyos műhelyjelleget, közvetlenséget sugall, s ennek jegyében a Mikrokosmos 1. füzetének nyúlfarknyi darabjai között talán mellőzhető lett volna a közreműködő bevonása. Míg a koncert sajátos koncepciójának és kissé teátrális külsőségeinek furcsa kettőssége némi bizonytalanságot hagyott bennem, a zenei megvalósítást emlékezetesnek találtam. Mindenekelőtt a zongorahang volumene, ereje parancsol tiszteletet: az ünnepélyes, zengő tónus a tágasság illúzióját adta a kis teremnek, s egyben arra is ösztönzött, hogy a művészt egy zongorahangjához mérhető helyszínen újra meghallgassam. A fényes, hatalmas hangzás iránti igény talán a művész másik hangszerének, az orgonának hatását jelzi. Előadásának e legnagyobb erénye persze olykor háttérbe szorított más mozzanatokat: a nüanszokkal bíbelődő, túlfinomult érzékenység Király játékának nem sajátja. Ez persze nem feltétlenül jelenti az elmélyültség hiányát -bizonyította ezt az apró Mikrokosmos-darabok szinte alázatosan koncentrált előadása. Legkevésbé a nyitószám, a Három magyar népdal tolmácsolása tetszett: ebben némi felületességet, hezitálást éreztem. A legtisztábbnak, legelragadóbbnak a Hat tánc bolgár ritmusban című sorozatot, valamint az azokból szervesen kibontakozó improvizációkat találtam. E darabok különösen jól szemléltették Király magvas billentését, ritmikus, mégsem szögletes játékát, s érzékeltették, hogy legyen bármilyen nagy és erős is a hangja, azt mindig igyekszik kontrollálni. (November 13. -Bartók Béla Emlékház. Rendező: Bartók Béla Emlékház) KUSZ VERONIKA Új sorozatot indított a Művészetek Palotája Orgonautak elnevezéssel, melynek koncertjein egy-egy orgonista társul valamifajta énekes produkcióval. Az első hangversenyen mindjárt a WIENER SÄNGERKNABEN (művészeti vezető: GERALD WIRTH) mutatkozott be MÁTYÁS ISTVÁN Ausztriában élő fiatal magyar orgonaművész társaságában. A hangversenyen azonban egyedül az orgonista nem okozott csalódást -ő Bachot, Karg-Elertet és Duruflét egyaránt kristálytisztán megformálva, fölényes technikával és szuggesztíven játszott. Ami azonban a legendás gyermekkórust illeti, egy világ omlott össze bennünk. Azt szükséges tudni, hogy a Wiener Sängerknaben gyermekkórus-üzem már egy ideje négy brigádból -ahogyan hivatalosan nevezik, „szekcióból" -áll, amelyek más és más elosztásban szervezik meg a gyermektagok tanulmányait, próbáit és koncertutazásait, hogy így évente több száz hangverseny-felkérésnek tudjanak eleget tenni. Mindez önmagában nem volna baj - ha a Müpába delegált brigád műsora és előadói teljesítménye nem lett volna az igénytelenség netovábbja. Azonban az volt; és azóta sem értem, hogyan tételezték fel, hogy Budapesten ez is el fog menni. (Bár a közönség egy lelkes része sajnos visszaigazolta ezt a feltételezést. Ők talán elsősorban azt jutalmazták, hogy milyen hercigen festettek a kis lurkók csinos matrózruhájukban a pódiumon.)
Mátyás István Kezdjük
talán a programmal (mármint a kóruséval, hiszen Mátyás Istváné abszolút
rendben volt). Igaz, ebben olyan nevek sorakoztak, mint Kodály,
Bernstein, Mendelssohn, Schumann, Victoria, Couperin, Vivaldi vagy
Gallus. A valóságban azonban e szerzők darabjainak jelentős hányada
nyúlfarknyi, gyakran hosszabb kompozíciókból összefüggéstelenül
kiragadott részlet volt - a műsor összeállítói bizonyára nagyon
aggódtak, nehogy túlságosan igénybe vegyék a közönség teherbíró
képességét. Ezt szolgálhatta az is, hogy a műsorban időről időre Az előadással még több baj volt. Az egyetlen jelentős pozitívum, amelyet el kell ismernünk, az volt, hogy a kórus alapvetően tisztán énekelt. Azonban a koncert 95 százalékában a darabok előadását a leéneklésük helyettesítette, a zenei megformálás, különböző zenei karakterek, feszültségek és oldások érzékeltetésének szándékát is nélkülözve, sok csúnya, „névsor szerint" történő hangindítással, hozzávetőleges módon, vérszegényen, unalmasan. A magas hangok gyakran intonáció szempontjából sem voltak kielégítőek, a mélységek nemigen szóltak. Amit hallottunk, sokszor inkább emlékeztetett korrepetícióra, mint hangversenyre. A néhány orgonával kísért darab -így Couperin Jubilemusa -esetében szinte kínosan hatott, hogy valamiféle szonoritás, hangzásigény csak az orgona részéről volt megfigyelhető. Mondjuk ki: mindez nagyon-nagyon provinciális volt. A koncert karnagya, KEREM SEZEN szemmel láthatóan nem is törekedett többre. Ügyesen zongorázott, de fásultan, egyhangúan vezényelt. Különös érzéketlenségről tanúskodott, ahogyan olyan polifon darabokban, mint a Jacobus Gallustól énekelt miserészlet, a hangsúlyok óraműszerű, mechanikus kibökésével csírájában folytotta el a dallamvonalak kibontakozásának lehetőségét. A műsor alapvető vegyességén túl is több sebből vérzett. Így például Schumann Spruchját, ezt a sűrű harmóniaszövésű, telt, sőt érzéki női kari hangzást kívánó, erőteljes darabot teljesen elhibázott dolog volt műsorra tűzni, ha már ilyen hangzás és ennyi zenei temperamentum állt rendelkezésre. Igazán elfogadhatatlanná azonban a koncert vége felé vált az, ami a pódiumon történt. Már korábban furcsálltuk, mit keresett egy Viadana-motetta előadásában a zongora. De amikor Kerem Sezen Kodály Hegyi éjszakákját is a zongora mellől vezényelte, talán intonációs segédletként diszkréten kettőzve a kórusszólamokat, rá kellett jönnünk, hogy a karnagy nem érzékeli, mi a különbség egy próba és egy nyilvános előadás között, nem tudja, mit lehet megtenni egy Kodály-művel és mit nem. Megértettük, hogy mindezt nem lehet komolyan venni. (November 13. -Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Művészetek Palotája) MALINA JÁNOS Ki gondolta volna, hogy a végén még örülünk is annak, hogy elmarad Piotr Anderszewski november 13-i koncertje? Az öröm egyik oka, hogy Anderszewski megígérte Jakobi Lászlónak: 2010. szeptember 30-án Budapesten koncertezik, A Zongora-sorozat keretében. Ebből rögtön két dolog következik: egyrészt az, hogy megint van mit várnunk; másrészt, hogy a kitűzött időpont nem péntek, 13-ra esik. Az öröm másik oka viszont éppen a péntek, 13-ával van összefüggésben. Kiderült ugyanis, hogy vannak angyali (de legalábbis a Mikulással közeli rokonságot ápoló) lények, akik egy olyan jellegzetesen péntek, 13-i bajban is segítséget nyújtanak, mint amikor egy szólóest szólistája lemondja a fellépését. Nem csupán pletyka vagy „kommunikáció", hanem oknyomozó újságírói munkával hitelesített tény, hogy Anderszewski csütörtök este jelentett beteget. Nem tudom, Jakobi László mikor érte el telefonon JANDÓ JENŐ-t azzal az ötlettel, hogy adjon hangversenyt Anderszewski helyett, ám ez aligha történhetett túl korán, hiszen a zongoraművész az estét „minden körülmények között" az MR3-Bartók Rádió országos zongoraversenyének zsűrijében töltötte. A történet itt veszi abszolút lenyűgöző fordulatát: kevesebb mint huszonnégy óra Jandó számára nem csak a döntés meghozatalához volt elég, de a koncertprogram összeállításához, a felkészüléshez, sőt a koncert megkezdéséhez is. Rendben van, a zongoristák törzsrepertoárjából válogatott, ám olyan bőségben és sokszínűségben, ami a legkevésbé sem vallott arra, hogy beugrásról volna szó. Ami végül létrejött, az az idei év egyik legjobb hangulatú, a teljesség élményét adó, igen emlékezetes hangversenye. Sallangtalan játék a fehér billentyűkön: innen, vagyis Haydn Hob. XVI: 50-es C-dúr szonátájának nyitó ütemeitől kezdtük az utazást. Gondosan elejtett hangpöttyök itt -szabadon gurgulázó akkordok ott; fokozatosan belakott hangzó tér és átmelegedő zongorahang. A gyönyörűen artikulált, finom agogikákkal tagolt második tétel meghitten vallomásos és merengő dikcióként szólalt meg a zongorán. A meglepetés-effektusokban bővelkedő finálé előadásában Jandó nem a biztonsági játékot választotta: magas sebességfokozatra kapcsolt, számottevő zenei energiát szabadított fel -elementaritás jellemezte a tétel gesztusait csakúgy, mint hangzásminőségeit. Az Appassionata (Beethoven: f-moll zongoraszonáta, op. 57) nyitó tételében -a haydni előzmények után -Jandó remekül meg tudta idézni azt a vadembert, akinek a zongorista Beethovent látta Bécs hagyományos pianista civilizációjának számos képviselője. Ugyanakkor azzal, hogy a tételt markáns csúcspontok köré szervezte, azt is érzékeltette: milyen az a zenei forma, mely a megtépázott-csapzott beethoveni zongorás anyagok makacs összetereléséből szerveződik. Ezután érezni lehetett, ahogy a mennybe menetelő Desz-dúr variációs tétel átszellemültsége, komolysága, érzékenysége és abszolút pózmentessége megteremtette a tökéletes lelki közösséget Jandó és közönsége között - egyebek mellett az ilyen pillanatok miatt érdemes hangversenyre járni. Eztán kedvtelve (akarom mondani, szenvedéllyel) adhattuk át magunkat a finálé szerpentinjein való cikázásnak, hogy végül elismerő vigyorral nyugtázzuk az utolsó előtti pillanat törökös presto epizódjának oly jóleső vulgaritását. Úgy tűnt, mintha Jandó Liszt Két legendájában a hangverseny első felében szereplő bécsi mesterek lassú tételeinek hangvételét színezné át. A madaraknak prédikáló Assisi Szent Ferenc zenéjében a Haydn-tétel beszédszerűsége élt tovább, s egészült ki a madárcsivitelés csillogó-gyöngyöző hangjaival; a hullámokon járó paulai Szent Ferenc legendájának hangjai pedig a Beethoven-szonáta lassújának transzcendens menetzenéjét látszottak folytatni. A romantikus apoteózis e hangjai után kellemesen kijózanító hatást keltettek Bartók Szvitjének (op. 14) plasztikus mozgásformái és tömör, de ruganyos akkordjai, hogy a darab utolsó tételében aztán Jandó visszavezessen az éjszakai zenék, a bársonyosabb billentés, a távolból villódzó fények és az egzakt, de fájdalmas gesztusok világába. A zseniális közép-európaiak útmutatásával végrehajtott, végtelenbe röpítő, fantasztikus utazások után Jandó azt is megmutatta, hogy miként válhat örömteli élmények forrásává a minket körülvevő kisvilág: vonatra szálltunk, hogy körülnézzünk -azaz Jandó eljátszotta, szabadon és virtuózan Kodály Marosszéki táncait. A ráadásban pedig (Bartók: Allegro barbaro) még egyszer munkába állította a hangverseny során felhalmozódott kinetikus energiákat. (November 13. -Zeneakadémia. Rendező: Jakobi Koncert Kft.) PÉTERI LÓRÁNT Az ERDŐDY KAMARAZENEKAR az ősz folyamán két jubileumi hangversennyel ünnepelte 15 éves fennállását. A novemberi koncert minden tekintetben méltó módon reprezentálta a zenekar sokrétű tevékenységét és igényességét. A hangversenyen, amelyet VASHEGYI GYÖRGY vezényelt, izgalmas és részben az együttes művészeti vezetője, SZEFCSIK ZSOLT kutatómunkája nyomán napvilágot látott művek hangzottak fel, nagy részük ráadásul valamilyen magyar vonatkozással is rendelkezik.
Szokolay Balázs, Szefcsik Zsolt és az Erdődy Kamarazenekar Felvégi Andrea felvétele Kevéssé közismert, hogy Franz Xaver Süssmayr számos művének kézirata az Országos Széchényi Könyvtárban őrzött Esterházy-kottagyűjteményben található. Ezek közül választott ki Szefcsik Zsolt a koncert nyitószámául egy hatásos C-dúr nyitányt, amely operai rutinról és bőséges dallaminvencióról tanúskodik, ugyanakkor szellemes és könynyed, mondhatni haydni szellemet áraszt. Már itt feltűnt a zenekar érett és kiegyensúlyozott hangzása. A nyitányt két „valódi", Eszterházán született Haydn-mű követte. A 64-es sorszámú, Tempora mutantur melléknevű A-dúr szimfónia a Vashegyi Györgytől megszokott gondos, differenciált, kimunkált előadásban hangzott el, amely igen érzékletesen mutatta meg a kompozícióban -a menüett kivételével -lépten-nyomon, de változó formában felbukkanó meditatív-fájdalmas pillanatokat (melyek a pesszimista mottó hitelességét látszanak alátámasztani). A karakterekben és meglepetésekben, sőt rejtelmes hangulatokban gazdag nyitótétel egyaránt dicsérte a karmester és a zenekar érzékenységét. A lassú tételben élményszerű volt a meleg zenekari hangzás, szuggesztív a vallomásszerű, tétova hangszeres recitativo, és gyönyörűen gyúltak fel a zenei szövetben a sóhajszerű fafúvós-disszonanciák. A szellemes és elegáns menüettnek pedig szerves folytatásaként következett a feltűnően rövid és temperamentumos, ám Sturm und Drang-os reminiszcenciáival megint csak viharokat felidéző zárótétel. A másik Haydn-kompozíció a Hob. XVIII:11-es D-dúr zongoraverseny volt SZOKOLAY BALÁZS szólójával. Szokolay előkelő helyezést érdemel a számos zongorista között, akiktől a Haydn-év folyamán hallhattam ezt a darabot. Játéka, zenei egyénisége a szélső tételekben a mű briliáns, gyöngyöző karakterét erősítette; ezzel szemben a lírai lassú tételben beszédesen, kristályos-szép hangon és maximális érzékenységgel zongorázott. Az első tételben erőteljesen érvényesült a versenymű rendkívül gazdag és plasztikus hangszerelése, a másodikban igézően szólalt meg a zenekar, és valódi költészetet hallottunk, a táncdallamokat soroló harmadik tétel pedig merész, de tartásos tempót, robusztus zongorázást -és mégis sok áttört és finom zenekari pillanatot hozott. A szünet után azután elsősorban maga a megszólaltatott mű került az érdeklődés középpontjába. Anton Eberlnek, Haydn és Mozart fiatalabb kortársának művei már évek óta foglalkoztatják Szefcsik Zsoltot. Op. 34-es d-moll szimfóniája utolsó alkotása ebben a műfajban, és csak egyetérthetünk azzal, hogy izgalmas, eredeti és sok tekintetben merészen előremutató kompozícióról van szó. A háromtételes, de ennek ellenére eléggé terjedelmes szimfónia első tétele többszakaszos, „romantikusan" szabálytalan formát mutat, lassú bevezetővel, egy abszolút meglepetésként ható, szenvedélyes indulóval, majd dúr hangnembe váltó, sebes zárószakasszal. Az idilli, de időnként baljós timpaniütésektől árnyékolt második tételt pedig egy különlegesen eseménydús, szinte szertelenül moduláló, sodró erejű finálé követi -jelentékeny zene, talán kissé terjengős befejezéssel. Az előadás kitűnően szolgálta a figyelemre méltó kompozíció bemutatkozását, szuggesztív és kidolgozott volt, és intenzitásban is helytállt -karmester és zenekar megérdemelten aratott nagy sikert a valóban ünnepi hangversenyen. (November 14. - A Magyar Tudományos Akadémia Díszterme. Rendező: Erdődy Kamarazenekar) MALINA JÁNOS Haydn és a 20-21. század zenéje -ezzel a címmel koncipiált és szerkesztett minifesztivált VÁRJON DÉNES a Haydn-év egyik fontos eseményeként, a KLASSZ Zenei Irodával karöltve. A szóló- és négykezes zongorázás és a kamarazenélés mellett fokozatosan Várjon egyik legfontosabb önkifejezési formájává válik olyan tematikus fesztiválok szervezése, amelyek valamilyen zenetörténeti korszakról vagy jelenségről adnak képet -nemcsak ismert vagy éppen elfeledett remekműveket, hanem újszerű szempontokat, izgalmas összefüggéseket is reflektorfénybe állítva. (Legemlékezetesebb ilyen sorozata a Földes Imrével együtt kialakított és Strém Kámán által megrendezett A tegnap világa volt a „szecessziós századforduló" zenéjéből.) A mostani kamarazenei sorozat izgalmas célja az volt, hogy Haydnnak, a nagy újítónak, illetve a 20. és 21. század nagy mestereinek (mindenekelőtt a magyaroknak) a művei hogyan jelennek egymással kölcsönhatásban, hogyan világítják meg egymást. A közelmúlt és a jelen kiválasztott zeneszerzői között Britten, Sosztakovics, Bartók, Ligeti, Veress, Farkas, Janá≈ek, Berg, Holliger, Kurtág és Widmann szerepelt; a meghívott nyolc hazai és négy külföldi kamarazenész pedig Várjon Dénes állandó és persze válogatott kamarapartnerei közül került ki, ezáltal biztosítva mindjárt azt is, hogy a különböző kombinációkban szereplő művészek közös zenei nyelvet beszéljenek.
Keller András, Alexander Janiczek, Várjon Dénes, Hanna Weinmeister, Felvégi Andrea felvétele Magam a négy fesztiválhangvereny közül sajnos csupán a vasárnap délelőtt, illetve este rendezett két utolsón lehettem jelen. A délelőtti koncert -úgy látszik, Várjon Dénesnek az új koncerthallgató közönség kinevelése is szívügye -családi matiné volt, sok gyerekkel a közönség soraiban. Őket Lukácsházi Győző kalauzolta-vizsgáztatta, kedvesen, hozzáértőn, a zene dolgaival kapcsolatban. Persze a műsor is nagyrészt az ő befogadóképességükhöz volt méretezve, nem engedvén közben az előadás színvonalából. Haydn egyetlen négykezes billentyűs darabját, a humoros A mester és tanítványát Várjon Dénes és SIMON IZABELLA adta elő; Bartók ifjúság számára írott 44 hegedűduójából ALEXANDER JANICZEK és HANNA WEINMEISTER játszott válogatást zengő hangon és szuggesztív egyszerűséggel. Farkas Gyümölcskosár sorozatából HALMAI KATALIN énekelt három dalt líraian és humorral, Simon Izabella hajékony és erőteljes zongorakíséretével. A zárószám, Janá≈ek Concertinója viszont már nem kifejezetten gyerekeknek szólt. Előadói: Várjon, KELLER ANDRÁS és Alexander Janiczek (hegedű), Hanna Weinmeister (mélyhegedű), LAKATOS GYÖRGY (fagott), JÖRG WIDMANN (klarinét) és ZEMPLÉNI SZABOLCS (kürt) kiválóan tolmácsolták ezt a meglepetésekkel teli, szabálytalan és eredeti darabot. Az esti hangverseny azután nem fukarkodott a nem mindennapi zenei élményekkel. Sajnos Jörg Widmann Kvintettjének magyarországi bemutatója elmaradt, de ennek a rendkívüli zenésznek az egyénisége, mint látni fogjuk, így is rányomta a bélyegét az estére. A műsor Haydn f-moll variációival (Hob. XVII:6) kezdődött, amelyeket Várjon Dénes játszott éles, tiszta kontúrokkal, és mégis nyilvánvalóvá téve ennek a kései, nagy Haydn-műnek a Beethovenhez, Chopinhoz, a romantikához vezető különös utalásait. Ezt Berg Négy klarinét-zongora-darabja (op. 5) követte Widmann-nal és Várjonnal, egy megkarcolhatatlan, letisztult remekmű megkarcolhatatlan, letisztult előadása, melynek során elállt a lélegzet. Ezután két szólóklarinét-darab következett. Holliger Contrechant-ját, ezt a roppant különös, meg-megálló, keleties nyugalmú darabot is meggyőzően játszotta Widmann, azt követő saját darabja, a Fantázia azonban még nagyobb esemény volt. A mű rendkívüli invenciózussága, intenzitása, effektusokban és humoros fricskákban való bővelkedése, olcsóságtól mentes virtuozitása valóban haydni asszociációkat keltett, és az előadói teljesítménnyel együtt valósággal bámulatba ejtette a közönséget. Végül a szünet után két trió következett. A Rebecca Schroeternek dedikált Hob. XV:24-es D-dúr londoni triót Simon Izabella, Hanna Weinmeister és ROHMANN DITTA játszotta kiváló összhangban és érzékenyen, jóllehet talán az ideálisnál több lágysággal, elérzékenyüléssel és lekerekítettséggel. De miért ne lehetne ez a darab egyik arca? Mindenesetre az ostor a végén csattant. A női triót tiszta férfiegyüttes követte: Bartók Kontrasztokját Keller, Widmann és Várjon adta elő, egészen elementáris, talán sohasem hallott erővel, vadul szépséges színekkel, a zárótételben -melyet meg is kellett ismételniük -lélegzetelállító tempóval és gyönyörűséges, nosztalgikus népzene-epizóddal. Nagy pillanatok voltak. (November 15. - VAM Design Center. Rendező: Hungarofest Nonprofit Kft., KLASSZ Zenei Iroda) MALINA JÁNOS Novemberben harmadik estjéhez érkezett a MAGYAR TELEKOM SZIMFONIKUS ZENEKAR négyrészesre tervezett Beethoven-Bartók-bérlete. A hangversenysorozat alapgondolata a 20. századi magyar zeneszerző billentyűs versenyműveit társítani a bécsi klasszika beteljesítőjének nyitányaival és szimfóniáival, oszlopa pedig a teljes bérletet vezénylő karmester, KELLER ANDRÁS, valamint a szólista állandó személye: minden alkalommal RÁNKI DEZSŐ az, aki a Bartók-zongoraversenyeket megszólaltatja. (A három szóló zongoraverseny mellett felvették a bérlet programjába a két zongorára és ütőkre írt Szonáta Concerto-változatát is -ezt Ránki a nyitóesten Klukon Edit és a Rácz Zoltán- Holló Aurél ütőhangszeres páros társaságában adta elő.) E sorok megjelenésekor még egyetlen -márciusi - hangverseny van hátra a bérlet programjából. A novemberi koncerten az 1. zongoraverseny került terítékre. Ezt a művet közel negyven éve, Kocsis, Ránki és Schiff triumvirátusának pályakezdése idején inkább Kocsishoz kapcsolta a köztudat, mint Ránkihoz. Nemcsak azért, mert Kocsis Lehel Györggyel és a Rádiózenekarral már nagyon korán lemezt is készített e műből és a 2. zongoraversenyből (a felvétel 1972-ben jelent meg), s mert ugyanakkor Ránki sokkal inkább a lágyabb-klaszszikusabb 3. zongoraverseny szólistájaként vált ismertté, de alighanem azért is, mert maga a darab, a zongorát demonstratívan ütőhangszerként kezelő, s az ütős szekciónak amúgy is kiemelt szerepet juttató 1. zongoraverseny sokkal inkább illett a maga nyersebb-vadabb hangzásaival Kocsis erőteljes, offenzív személyiségéhez, mint Ránki kontemplatív alkatához. Most tehát meghallgathattuk Ránkit az 1. zongoraverseny szólistájaként. Hogyan játszotta? A nyitó Allegro alapélményét a pontos-feszes, hangsúlyokban bővelkedő olvasat határozta meg, az Andante hangulatára Ránki keze alatt az előadás fojtott fesztültsége, a fegyelem felszíne alatt lappangó, kitörni kész indulatok jelenléte nyomott bélyeget, a fináléban pedig ezek az indulatok valóban ki is törtek: a zongoraművész feltűnően energikusan, nagy lendülettel, reprezentatív virtuozitással tolmácsolta a zárótételt. Keller András vezényletével a zenekar mindvégig alkalmazkodóan követte. A Bartók zenéjét körülölelő beethoveni keret első tagját, az Egmont-nyitányt (op. 84).
Keller értelmezésében tartás és határozottság, erő és súly, tömör
hangzás, markáns ritmika és élénk drámaiság jellemezte: szépen szólt a
zenekar és hitelesen hatott a mű. Ugyanebben a kritikai rovatban, pár
oldallal korábban éppen a Telekom Zenekar Német requiem-produkciójának
vendégművészét, Ruben Drolét marasztaltam el színpadias és patetikus
énekéért, most azonban elismerően kell nyugtáznom azt a kétségkívül
színpadias és tagadhatatlanul bizonyos pátoszt tartalmazó gesztust,
hogy Keller András a mű végkifejletéhez érve a két trombitással, |
