Chul Jun Kim és Nyári Zoltán
(Egy halálraítélt utolsó napja)

A Mezzo Operaverseny és -fesztiválnak csak egyik célja, hogy operaénekesek ne a  megszokott módon versengjenek egymással. A másik, hogy rendszeresen bemutassanak modern operákat. Ezt azonban önmagában nem elég az üdvösséghez: nemcsak új, de jó operákra van szükségünk. Ebben a tekintetben nem volt túl sikeres az idei válogatás.

DAVID ALAGNA Egy halálraítélt utolsó napja című operájának mindkét felvonása A trubadúr utolsó képében játszódik. A halálra készülés reménytelenségének jelenetei követik egymást, ám Leonóra sehol, a remény fénysugarát nem hozza senki. Azucena sincs jelen. A család, a múlt csak látomások formájában jelenik meg, emlékképként, ábránd gyanánt. Luna gróf viszont benéz párszor, és könyörtelenül elismétli: meg fogtok dögleni!

A librettó alapjául szolgáló korai művét Victor Hugo állítólag a halálbüntetés elleni tiltakozásul írta. Az effajta agitatív műfajok aligha alkalmasak operaszínpadra. A zene filozófiát, érvelést nem képes közvetíteni, csak érzelmeket. Verdi többször tervezte, hogy operát komponál a Lear királyból, mégsem tette, s ennek fő oka alighanem az, hogy rájött: a dráma minden nagyszerűsége ellenére sem alkalmas zenés színpadi megjelenítésre. Túlságosan sok benne a meditáció, a filozófia, s kevés az igazi drámai cselekvés és a konfliktus. David Alagnából hiányzik ez a felismerés, noha nagynevű bátyja, Roberto -akinek a címszerepet írta -többször is énekelte Verdi remekében Manricót.

Amikor elérkezünk A trubadúr utolsó képéhez, hőseinkről már sok mindent tudunk. Például azt, hogy Manrico és Leonóra szerelmesek egymásba, de a férfi épp politikai ellenfele és szerelmi vetélytársa börtönében ül. Tudjuk, hogy azért került oda, mert anyja védelmében egy teljesen ésszerűtlen kirohanást hajtott végre Castellor várából. Lunáról, aki csak a jelenet végén jelenik meg, szintén tudjuk, hogy ő is szerelmes a lányba, és hogy csecsemőkorában elveszette az öccsét. Tehát mindegyik megjelenő szereplőhöz számos élmény fűz bennünket, nézőket, életüket alaposan ismerjük, sorsuk a mi sorsunk, élettörténetüket számtalan érdekes muzsikával éltük át a korábbi felvonásokban. Alagna két hőséről viszont semmit nem tudunk, ők vadidegenek. Ezért aztán sorsuk egy cseppet sem izgat bennünket, sőt még az is fölmerül a nézőben, hogy talán két elvetemült gyilkossal állunk szemben, akik persze könyörögnek az életükért, de szemernyi irgalmat, együttérzést sem érdemelnek. Fogalmunk sincs, bűnösök-e vagy ártatlanok, hogy kivégzésük megérdemelt, de túl súlyos penitencia, vagy épp ellenkezőleg: jogtalan.

Mert két halálraítéltünk is van, egy nő és egy férfi. Nadine Duffaut rendező és  díszlettervezője, Emmanuele Favre a két cellát egymás mellé helyezi a forgószínpadra. Hol az egyik, hol a másik került előtérbe. Meg aztán a két alak, a nő és a férfi cselekedeteit is párhuzamosan láthatjuk. Kár, hogy szólamaikból nem szövődik duett.

A siralomházban persze egyhangú az élet. Az Alagna család (librettó: David, Frédérico és Roberto) érzi a bajt, és megpróbál ezt-azt összehozni cselekmény gyanánt. A kegyelmi kérvények hiába várt jóváhagyásán túl a férfit kiviszik a börtönudvarra, hogy ott egy csomó láncra vert elítélt sokszorozza a szabadság hiányának és a nélkülözésnek a fájdalmát. A női elítéltet pedig a librettisták írták bele a történetbe, mert hát csupa férfihangra nem jó operát írni. De ő sem enyhít a mű statikusságán, pedig még egy tévéinterjút is beleapplikáltak a darabba. A zene tulajdonképpen ügyes, de hát drámai helyzetek, összeütközések, jellemfejlődés -ilyesminek bizony nyoma sincs. Tulajdonképpen igazi jellemek sincsenek, hiszen a börtönben hőseink nem kerülnek döntések elé, nem kell emberekhez, helyzetekhez viszonyulniuk. Az egyetlen operaszerű jelenet akkor alakul ki, amikor a férfi elítélt mellé betesznek egy köztörvényes bűnözőt. Chul Jun Kim mint Lator nyomban életet hoz a színpadra. (Nota bene: az ő alakjából következtethetünk vissza rá, hogy a halálraítéltet nem efféle ügyben marasztalták el...) Igazi alak jelenik meg a színpadon, van kiterjedése. Nyomban elkéri rabtársától a kabátját, mondván, neki úgyse lesz már szüksége rá. Nyári Zoltán és az amerikai Donita Volkwijn végiggürcölik a két felvonást, a dél-koreai basszbariton meg nyolc perc alatt ellopja tőlük a show-t. A magyar tenor becsülettel és alázattal küzdi át magát a hosszú partitúrán, nem az ő hibája, hogy csak egyféle színt tud megmutatni magából: a keservest. A szopránra ugyanez áll, bár az ő szólama kevésbé megterhelő. Ám a koreai énekesről az a határozott benyomásunk támad, hogy nem csak szerepe hálásabb, de határozott figurateremtő erővel rendelkezik, amelynek alapeleme egészséges, erőteljes orgánuma.

A debreceni Csokonai Színház társulata fegyelmezetten teljesít. A sok smasszerféle teszi a dolgát. A szünetben a darab kétféle francia nyelvű felvételét árulják az előcsarnokban, a recenzens megnézi a képeket, majd visszateszi. David Alagna darabját nem támad kedve még egyszer meghallgatni, de a Victor Hugo-regénybe talán belelapoz egyszer.

Donita Volkwijn
(Egy halálraítélt utolsó napja)

Nem volt több szerencséje a fesztiválnak TOBIAS PICKER darabjával sem. A New York‑i Dicapo Operaház tavaly is egy élő amerikai szerző darabját hozta el. Robert Ward műve azonban 1961-ben készült, megért már jó néhány bemutatót, ítélhetett róla az idő. Nem is beszélve arról, hogy alapja nem kisebb mű, mint Arthur Miller A salemi boszorkányok című drámája. A New York‑iak tehát ismét kortárs amerikai szerzőt választottak, és ezúttal is Alföldi Róbertet. Az Emmeline Picker négy operája közül az első, 1996-ban mutatták be. A legutóbbit, a 2005-ben készült Amerikai tragédiát a Metropolitan Opera is műsorra tűzte. Magyarországon nem volt még alkalmunk megismerni egyéb alkotásait, de látatlanban ki merem mondani: szerencsésebb lett volna egy másikat választani.

Az Emmeline megtörtént esetet dolgoz föl, amely könnyen elmesélhető. A 14 éves Emmeline Moshert családja egy gyárba küldi dolgozni, hogy eltarthassa őket. A tulajdonos veje megejti, a lány teherbe esik. Babáját megszüli, nagynénje azonban elveszi tőle, és nevelőszülőkhöz adja, hogy Emmeline tovább dolgozhasson. A második felvonás 22 év múlva játszódik. Emmeline nem ment férjhez, továbbra is családjával él. Megjelenik az ifjú Matthew. Egymásba szeretnek és összeházasodnak. Ám a megérkező nagynéni fölismeri: Matthew nem más, mint Emmeline eltitkolt fia. A fiú elmenekül, Emmeline egyedül marad.

A történet sötét színekkel van megfestve, de Alföldi Róbert még tovább satírozza. A tavalyi Dicapo-hagyományt követve a jelmezek jó része a fekete árnyalataiban készült. Az első felvonásban a gyári lányok még szürke ruhát kapnak, és fekete-fehér szalagokat lengetnek, a második azonban sötétbe burkolózik. A fekete városba Matthew hozhatna világosságot. Sárgát, pirosat, világosbarnát -ám rá sötétkék farmert adtak, úgyhogy nincs semmi kontraszt. Gyanítom, a jelmeztervező, Daróczi Sándor rendezői intencióra nem használta ki az alkalmat. Persze a fiú muzsikája se igazán napsugaras. Az opera ugyanúgy az egységes nyomasztás jegyében született, mint Alagnáé. A díszlet egyetlen négyzet alapú vasállvány. Három oldalán fekete és fehér drapériák kúsznak le s föl. Központi szerepet kap még egy szintén fekete, jó embermagasságú hasáb. Ez az ágy, amelyen Emmeline‑t teherbe ejtik, de itt szeretkezik Matthew-val is, és ez lesz anyjának a ravatala majd az az esküvői oltáruk is. Matthew, amikor az esküvő előtt a színpadon átöltözik, ebbe gyömöszöli be farmerdzsekijét, és húz elő egy zakót.

Kristin Sampson (Emmeline)

A produkció olyan egyszerű színpadtechnikára készült, hogy van valami önképzőköri jellege. Amikor a második felvonás szobabútorait kötéllel húzzák ki oldalra, az ember elmosolyodik. Amikor azonban a szőnyeg is elindul, már a fejét csóválja. Alföldi szigorúan, keményen elénk állítja a történetet. Mást nem is igen tehet, mert az opera -radikálisan fogalmazva -nincs megkomponálva. Az egész muzsika komor, görög sorstragédiás színben szól, hiányoznak belőle a karakterek, és a darab fontos történéseit sem ábrázolja. Egyhangúnak és erőszakosnak hat, a hangszerelés agresszív, nem ad élményt. Emmeline magárahagyottságát, a szerelem születését, majd a tragikus kifejlet után a szereplők lelkiállapotát nem festi meg a zene. Ezért aztán szorosan vett operai előadói teljesítményről is nehéz beszélni.

A címszerep nehéz drámai szoprán szólamát Kristin Sampson (Egyesült Államok) becsületesen végigcsinálja. Lehetetlen feladatát, a 14 és a 36 éves Emmeline megjelenítését is dicséretesen oldja meg. A végén tisztelettel hajtunk fejet előtte, de együttérzés nem ébred bennünk, miként dühünk sem támad föl a képmutató kor és a bigott család ellen. Nyári Zoltán kapta ezt a tenorszerepet is, ami a férfiénekesek hiányát jelzi a versenyen. Figurálisan pontosan megfelel, a szólam magas frázisai is erőteljesen szólnak, bár a legfelső hangokkal mindkét előadáson gondjai akadtak. Igaz, néha nem is könnyű eldönteni, hogy az elcsukló kiáltás, amit hallunk, színészi eszköz avagy egy gikszer palástolása. Nyári Zoltánt a zsűri a legjobb férfi előadónak ítélte, ráadásul a közönségszavazást is ő nyerte. Két gyönge alkotásban nyújtott tisztes teljesítményét honorálták ezzel. Bebizonyította ugyan, hogy a szakma alapszabályait jól tudja, de hogy igazi művészi ereje mekkora, hogy képes-e megrendíteni, elragadni bennünket, azt csak egy másik, egy igazi operában tudjuk majd megítélni. Mondjuk egy remekműben. A női díjnyertes Krsitin Sampson esete egyszerűbb, hiszen mindazt, amit Nyári esetében hiányolunk, ő már megmutatta tavaly, az Adriana Lecouvreur címszereplőjeként. A hang is egyértelműbb, sötét színezetű, erőteljes szoprán, és személyiségében is van valami végzetszerű. Azért a győztesek mellett ne feledkezzünk meg a darab harmadik főszereplőjéről sem. A kolozsvári Iulia Merca tartalmas mezzója, magas figurája és minimális mozgása meggyőzően sugározta a görög sorstragédiák légkörét.

David Alagna olyan alapanyagott választott, amely leveti magáról az operai földolgozást, Tobias Picker pedig nem komponálta meg a témában rejlő operát. E két alkotás kapcsán az ember elgondolkodik: vajon milyen meggondolások alapján kerülnek egyes alkotások a fesztivál műsorába? Van-e valaki, aki zenedrámai értéküket megvizsgálja? Egyáltalán cél-e, hogy értékes művek, jó operák kerüljenek színre? Továbbá mit kezdjünk azzal, ha egy operaénekes jól teljesít egy rossz műben? Érdemel-e érte díjat? A fesztivál ezeket a kérdéseket megválaszolatlanul hagyja.

Kristin Sampson, Nyári Zoltán és Iulia Merca (Emmeline)

Ezek után az ember hajlamos azt hinni,  hogy MARCO TUTINO Vitája, ez a nagyszerű alkotás véletlenül került a programba. Ha azonban rákattint a Morva-Sziléziai Nemzeti Színház honlapjára, nyomban látja, hogy az olasz szerző másik operáját, a La Lupát is játszották már korábban (megjegyzem, pár éve a Lupa a Szegedi Nemzeti Színházban is sikert aratott). Úgy tűnik, Ostravában jó orruk (vagy inkább fülük) van a színház vezetőinek.

A Vita története is egyszerű, és témája ennek is a halál. Egy irodalomtudós  profeszszorasszonyról szól. Victoria Bering, akit Vitának becéznek, a 17. századi angol költészet, főképp John Donne szakértője. Életét a tudománynak és a kutatásnak szenteli, családot nem alapít. Aztán váratlanul petefészekrákot diagnosztizálnak nála az orvosok, s a halálélmény, amit annyira kutatott, most közvetlenül is megérinti. Kezeléseket kap, többek között aláveti magát egy új kemoterápiának -a tudomány érdekében, melyet ő is egész életében szolgált. A kórház rideg, kietlen világa mellett azonban megjelenik neki John Donne, aki biztatja, hívja. Ő vetkőzteti le és ad rá kórházi hálóinget, később ő mozgatja a tolószékben. A halál oldalán szerelmi csábítóként működik. Ezt a misztikus kapcsolatot értelmezhetjük az önkívületi állapot látomásának vagy a meditáció egy fajtájának. A lényeg, hogy Vita párbeszédet folytat hősével, aki arról győzi meg, hogy a halál nem szörnyű dolog. A nő végül belenyugszik sorsába. Az orvosok persze mindenáron életben akarják tartani, már csak azért is, hogy a kísérleti kezelés eredményesnek bizonyuljon. „Kék kód", hívja föl figyelmüket a fiatal ápolónő, azaz a beteg azt kérte, ne élesszék újra, s Vita csendesen távozik ebből a világból.

Chad Armstrong és Zuzana Dunaj≈anová (Vita)

A történetvezetés finom, a muzsika gyönyörűséges, a cselekmény lassan hömpölyög előre. Egyszerre jelenít meg egy mai történetet meg egy régit, s a kettőt összekapcsolja a misztika. Tutino ugyanazt tanítja, mint Verdi: a halál feloldás. Vagy ahogy Dumbledore fogalmaz a Harry Potterben: egy jól strukturált elme számára a halál új, izgalmas kaland.

Az orvosok számítása csak mérsékelten rideg. Telihay Péter rendező hajszálpontos leleménye, hogy a díszletbe odateszi Rembrandt híres képét, a Dr. Nicolaes Tulp anatómiáját. A középkorban a boncoló orvosokat üldözték, sarlatánnak, istentelennek bélyegezték -ma pedig már elengedhetetlenül fontosnak tarjuk munkájukat. Ha valaki egyoldalúan elítéli a betegeken való gyógyszerkipróbálást, az talán nem gondolkodik helyesen.

Tutinóhoz közel állnak a női történetek, és közel állnak Telihayhoz is. Tavalyi rendezéséhez (Britten: Lucretia meggyalázása) hasonlóan ezúttal is óvó kézzel vezeti végig hősét a történeten. Az infúziókat először két, a padlásról lelógatott hosszú vezetéken kapja, kifeszítik, mint egy kínvallatásnál. Másodszorra a bokájára is kap egyet-egyet, majd fölhúzzák a levegőbe. Az ég és föld között lebegő hősnő izgalmas látvány -miközben önnön állapotának is metaforája is egyben. Az ifjú szlovák mezzo, Zuzana Dunaj≈anová (akit a színlap szopránnak jelez) megadóan válik csinos, sikeres tudósasszonyból kiszolgáltatott, megcsúnyult nővé. Szabadon zengő, szépséges hangjával nem él vissza, engedelmesen állítja a szerep, a sorsábrázolás szolgálatába. Mindvégig a színpadon van, s mindvégig jelen van. Ő is díjat érdemelt volna.

John Donne izgalmas figurájában az együttérzést emeli ki a jóképű kanadai Chad Armstrong. Színészileg hiteles, basszbaritonja azonban jelentéktelen, a középregiszter fölött kivilágosodik, elveszti testét, jellegét. S mindez elvész a figurából is. A francia Marc Haffner tavaly A vámpírban jó hőstenornak tűnt, most hangja egyáltalán nem volt meggyőző, nem csengett, nem szárnyalt. (A gálán egy merényletszerű Carmen-záróduettben még rosszabb formát mutatott.) Zuzana Marková tűnt még föl az együttérző ápolónő alakjában. No és a fegyelmezett, lelkes együttes, sok kisebb-nagyobb szerepben, alkalmasint kettőben-háromban is.

Zuzana Dunaj≈anová és Marc Haffner (Vita) - Veréb Simon felvételei

A jó mű méltó megvalósítást kapott. Telihay színpadra állítása szikár, erőteljes. Menczel Róbert díszlettervezővel eredetileg három szintet jelöl ki. Vita a színpadszinten létezik, az orvosok hátul egy magas emelvényen közlekednek, a régi századok emberei pedig a proszcéniumpáholyokban és a nézőtér első sora előtt láthatók. De aztán Vita szintjén mindkét másik régió képviselői megjelennek.

A darab végén az orvosok már csak az üres ágyat próbálják újjáéleszteni. A visszahívás hiábavaló, a főszereplő lelke már messze jár. Vita John Donne karjaiba hanyatlik, ő vezeti át az árnyékvilágba.

Az idei Mezzo Operaverseny és Fesztivál csak egy megrendítő produkciót hozott. Kár, hogy nem jutott neki egyetlen díj sem.