Kovács Sándor - Felvégi Andrea felvétele

Bizonyára sokan látták David Lynch The Elephant Man című filmjét,  amelynek főhőse előnytelen külseje dacára végül is rokonszenvesebbnek bizonyul az őt körülvevő  "egészséges" embereknél. Talán csak szűkebb körben ismert azonban, hogy a magyar zenetudományi szak- mának is megvan a maga „elefántembere": Kovács Sándor. Amint azt az elmúlt évtizedek zeneakadémista növendékei és a Bartók Rádió hűséges hallgatói is jól tudják, ő választotta „címerállatául" a legnagyobb szárazföldi emlőst, amely -Mikes Kelemen em- lékezetes leírása szerint -„egérszőrű, a feje olyan, valamint írják, a fülei, valamint az asszonyok legyezője; a szájából kétfelől két vastag fog nő ki, mint a karom". S bár hatvan esztendő sem emberi, sem elefántléptékkel nem számít matuzsálemi kornak, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem és a Magyar Zenetudományi és Zenekritikai Társaság részéről Péteri Lóránt és Vikárius László elérkezettnek látta az időt, hogy - 2009. november 29-én, a Zeneakadémia tanácstermében - szűk körű tudományos ülésszakkal köszöntsék a Zenetudományi Tanszék vezetőjét.

A gondolat, valljuk be, aligha volt magától értődő. Hiszen Kovács Sándor éppen nem kényszeres konferenciajáróként, hanem mint közkedvelt ismeretterjesztő és tanár tette magát nélkülözhetetlenné a hazai zenetudományban. A november 30-án lezajlott -előírásszerűen evés-ivásba torkolló -szümposzion azonban feltétlenül igazolta a szervezők döntését, hiszen végre egyszer megtapasztalhattuk, milyen egy méla unalomba fúló forrásismertetésektől és véressé mérgesedő vitáktól egyaránt mentes konferencia. A hangulatnak nagyon is javára vált, hogy a program ezúttal nem szenvedett a hasonló alkalmakkor oly gyakori  elefantiázisban: a Zenetudományi Tanszék oktatói és a Bartók Rádió munkatársai közül verbuvált tizenkét előadó mindössze tíz-tíz percig beszélhetett, így a tucatnyi előadás kényelmesen elfért alig több mint három órában. A rövid és többségükben kifejezetten szórakoztatóan megírt beszámolók pedig elejét vették annak is, hogy a „komoly" konferenciákon szokásos módon felesleges harmadiknak - hogy ne mondjam: elefántnak - érezzük magunkat egy-egy előadó és szeretett témája édeskettesében.

A délelőtti szekcióban Farkas Zoltán elnökölt, profi stand-up comedianhez méltó gegekkel színesítve be- és levezető mondatait. Mindjárt az első referátum előtt azt vetette fel, hogy meglátása szerint az Ormán(y)ság zenetörténete is ideillő téma lett volna -Richter Pál „Adatok a történelmi Magyarország legormányosabb településének zenei életéből" című beszámolója azonban legalább ennyire méltó nyitóelőadás volt. Az Elefánti család alapította felsőelefánti pálos monostor zenetörténetét persze csak közvetett forrásokból rajzolhatta meg az előadó, hiszen -a közönség nagy derültségére - „zenei kéziratot Elefántról nem ismerünk". A Bartók által éppen száz éve fonografált alsó- és felsőelefánti dallamok ugyanakkor nagyon is direkt módon kapcsolódtak a téma szakértőjének számító ünnepelthez - aki egyébként rövid kommentárjában fontosnak tartotta megemlíteni, hogy ez az előadás csak megerősíti az „agyar zenetörténet" mint kötelező tárgy bevezetésének fontosságát.

Fazekas Gergely mintha inkább a Sivatagi show irányából közelített volna tárgyához, utalva rá, hogy az elefánt mindenkor mértékkel iszik (még ha ez a mérték a saját testtömege is). A „Johann Sebastian Bach és az alkohol" témának szentelt előadás egyfelől Bach nagyságának egy eddig kevéssé kutatott (árny)oldalára hívta fel a figyelmet, nevezetesen hogy a mester vagy tényleg közel tíz liter sört tudott meginni egy nap, vagy gátlástalanul számolta el a sajátjaként mások fogyasztását (folyékony) kenyéradói felé. Másfelől viszont azt is megtudhattuk, hogy ez a kapacitás csak a mai, elsatnyult generációk szemében tűnhet rendkívülinek, hiszen a 17-18. században napi több liter sör vagy bor elfogyasztása már csak a tiszta ivóvíz hiánya folytán is megszokott volt. Farkas Zoltán kommentárjában mindenestre sietett rámutatni, hogy e felfedezések jelentősége messze túlnyúlik Bach halálának dátumán is, ameny-nyiben a 19. századi Bach-recepció egyik kulcsmondatát -miszerint a mestert valójában „nem pataknak (Bach), hanem tengernek (Meer) kellene neveznünk" -teljességgel új megvilágításba helyezik.

Az első két, kifejezetten humorosnak szánt előadás után Komlós Katalin előre figyelmeztetett, hogy az ő mondandója csöppet sem lesz vicces, hiszen az ünnepeltet ahhoz túlságosan is komolyan veszi. (Derültség és taps az ormánypárti padsorokban.) A téma mégis tökéletesen illett az alkalomhoz: Carl Philipp Emanuel Bach egy ötszólamú fughettájával ismerkedhettünk meg, amelyet a zeneszerző a neve olaszos átírásából (Filippo) levezethető C-F-E-B-A-C-H témára komponált. Az előadás slusszpoénja a darab megszólaltatása lett, az ötödikként belépő basszusszólamot ugyanis Kovács Sándornak kellett blattolnia a zongoránál.

Tari Lujza a „svájci dal" irodalmi és zenei divatját mutatta be a 18. században, különös tekintettel Beethoven korai, F-dúr variációsorozatára über ein Schweitzerlied (WoO 64). Johann Friedrich Reichardt 1782-ben mint az „igazi, eredeti népdal" mintapéldáját idézte ezt a dallamot, s talán éppen annak közismert volta inspirálhatta Beethovent arra, hogy a változatok karakterének és sorrendjének megválasztásában a dal szövegstrófáinak hangulatához igazodjék. A Schweizerlied idilli, rousseau-ista asszociációinak megismerése után azonban a hallgatóban akaratlanul is felvetődött, hogy a beethoveni feldolgozás leginkább mégiscsak egy porcelánboltba szabadult elefánt munkájához ha- sonlítható.

„Az elefánt hiánya Muszorgszkijnál" címmel megtartott jeremiádjában Papp Márta kacifántos gondolatmenettel igazolta témaválasztását: minthogy Muszorgszkij életművében sem elefánt (se nem róka, se nem nyúl) nem bukkan fel, „jobb híján" a szarkánál maradt. Ezt aligha sajnálta bárki is, hiszen a zeneszerző egyik legmerészebb dalát hallgathattuk meg, Puskin vásári mondókákat idézően nonsense szövegére. (Másik felmerült témalehetőségként az előadó Muszorgszkij híres Goethe-megzenésítését említette, de, mint mentegetőzött, azért mégsem akart A bolhából elefántot csinálni.)

Péteri Lóránt előadásával folytatódott az elefantázia, bár valódi vastagbőrűt Mahler teljes életművében kutakodva sem sikerült górcsővégre kapnia. A Dal a Földről kínai ihletésű szövegeiben viszont akadt ló, madár, sőt majom is, s ezek más, korábbi kompozíciókban való felbukkanása a Mahler-életmű állatszimbolikájának árnyaltságára is rávilágított. Az elemzés fénypontja azonban mégis az a néhány perc volt, amelyben az előadó Kovács Sándor egy 1976-os A hét zeneműve műsorát idézte fel a Rádió archívumából -az akkor még minden iróniától mentes szöveg és hangszín tanulságos bizonyítékát adta, hogy bizonyos dolgokat azért az elefánt is „elfelejt".

A Papp Márta elnökölte második szekció  előadói annyiban hasonlítottak Micimackóhoz és Malackához, hogy minden jó szándékuk ellenére sem sikerült elefántot fogniuk, és ezt belátva nem is kísérleteztek tovább a dologgal. Kaczmarczyk Adrienne egy nemrégiben tett felfedezéséről számolt be, nevezetesen hogy Liszt egy 1866-ban komponált, ma szinte ismeretlen Asz-dúr zongoradarabja voltaképpen egyfajta Trisztán-emléklapnak tekinthető, minthogy a nevezetes Trisztán-akkordot minden eddig ismert Liszt-kompozíciónál hívebben idézi. Kaczmarczyk azt is felvetette, hogy a zeneszerző talán éppen e túlságosan is direkt Wagner-kapcsolat miatt mondhatott le a mű publikálásáról.

Mint a mozibubusok tudhatják, David Lynch Elefántemberének főhősét ugyan John Merricknek hívják, a figura 19. századi modelljének neve azonban voltaképpen Joseph Merrick volt. A Zeneakadémián tanító Paul Merrick szereplése mindenesetre már csak a névazonosság folytán is nagyon stílszerű volt e konferencián, még ha előadásában nem egy elefánt, hanem maga az ördög került is terítékre. A szerző egy korábbi cikke nyomán Liszt „hangnem nélküli" műveinek programatikus jelentését próbálta tisztázni, rámutatva, hogy a sans tonalité karakter a halállal és a gőggel hozható kapcsolatba, paradigmatikus megjelenése pedig éppen a két fenti vonást legtökéletesebben egyesítő Mefisztó alakjának szentelt 4. keringő.

Somfai László Bartók 1. vonósnégyesének fináléjából idézte fel azt a molto espressivo pillanatot, amikor a hegedűk a Röpülj, páva kezdetére emlékeztető motívumot szólaltatnak meg a brácsa izgatott tremolója felett. Mint emlékeztetett, e részlet modellje semmiképp sem lehet maga a Páva-dallam (amelyet jóval a kvartett megírása után fedeztek csak fel a kutatók), de még a Bartók által nem sokkal a vonósnégyes komponálása előtt gyűjtött Romlott testëm kezdetű népdal „idézetéről" sem igazán beszélhetünk. Bartók minden jel szerint már ekkor sem egyes konkrét témák átvételében, hanem inkább a stílus esszenciájának -a műzene keretei között való -újrafogalmazásában látta zeneszerzői feladatát.

A Bartók-életműből választott hasonló esettanulmánnyal készült Vikárius László is, aki az 5. vonósnégyes fináléjába ékelődő Allegretto con indifferenza epizód keletkezését és lehetséges jelentését járta körül. A mű fogalmazványának tanúsága szerint a zeneszerző rendkívüli gonddal dolgozta ki e szarkasztikus gesztust, amely sok tekintetben emlékeztet az Oh, du lieber Augustin kezdetű népszerű dalocska Schönberg 2. vonósnégyesében való felbukkanására. Minthogy Bartók egy későbbi előadásában éppen a lieber Augustint idézte a „Gassenhauer"-szerű dalok elrettentő példájaként, a Schönberg-mű ironikus megoldásában talán az 5. vonósnégyes közvetlen inspirációs forrását is sejthetjük.

Solymosi Tari Emőke hosszabb ideje folyó Lajtha-kutatásainak újabb fejezetéről számolt be: ez alkalommal a filmzene került sorra. A fellelhető dokumentumok szerint a Georg Höllering rendező filmjeihez készült partitúrák elkészítésekor Lajtha rendkívüli szabadságot élvezett: a Hortobágy zenéje ennek folytán már csak mint néprajzi dokumentum is figyelemreméltó, míg a Gyilkosság a katedrálisban T. S. Eliot közreműködése és a Velencei Fesztiválon elnyert nagydíj folytán is számottevő darabja az életműnek. Az utolsó, Alakok és formák című filmet ezzel szemben elsősorban a komponálás módja teszi különlegessé: minthogy 1948-as hazatérése után Lajtha már nem kapott útlevelet, a Shapes and Forms zenéjét teljesen „látatlanban" kellett megkomponálnia. Egy korabeli angol kritikus tehát voltaképp nagyon is fején találta a szöget, mikor Lajtha zenéjét -a film képi világa szempontjából -„elragadóan irrelevánsnak" minősítette.

Az utolsóként szóhoz jutó Farkas Zoltán Kurtág egy mondhatni ismeretlen -de legalábbis elveszettnek hitt -kompozíciójának szentelte előadását, tele fántos (akarom mondani: fontos) kérdésekkel arról, mitől is válhat érdekessé a történész számára egy Erich Kästner szövegére írott, alig két és fél perces kuplé. A Görlök kórusa terjedelmében ugyan természetesen nem mérhető a zeneszerző 1960 táján készült „komoly" kompozícióihoz, zeneszerzői technikája azonban több szempontból is rokon az ugyanakkortájt írt, opuszszámmal is ellátott művekkel, amelyeket a kutatók Kurtág saját hangjára találásának első dokumentumaiként tartanak számon. A szorosan vett ülésszak végeztével az esemény házigazdája, Batta András egy -mind témájában, mind rímtechnikájában -a közös diákéveket idéző költeménnyel köszöntötte egykori évfolyamtársát, a végső kádenciában arra biztatva őt, hogy „elefánthoz méltón érjél elefántkort". Parádriposztjában az ünnepelt emlékeztetett rá, hogy a tudomány mai állása szerint az elefánt alig 69 évig él - bár az is igaz, hogy „a hatvan, az nekem egyelőre még mindig csak egy vasútállomás".

Befejezésül a zenetudományi tanszék hallgatói köszöntötték Kovács Sándort némi élőzenével. Az állatok farsangjának elefántportréja természetesen nem hiányozhatott a műsorból -az pedig, hogy az eredetileg nagybőgőre szánt tétel ezúttal szopranino furulyán szólalt meg, tagadhatatlanul Saint-Saëns kompozíciójának eddig nem sejtett magasságaiba világított be. Az alkalmi kamarakórus Mozart Varázsfuvolájának BKV-megállókkal való újraszövegezésével ugyanakkor szerencsésen pótolta a fájdalmas hiányt, hogy az ünnepelt ez irányú -ugyancsak közismert - érdeklődése a tudományos ülésszak programjában valamelyest elsikkadt.

Mint köztudomású, az ókorban az elefánt még szinte közönséges állatnak számított: Platónnak a Kritiászban tett megjegyzése szerint különösen Atlantisz szigetén tenyészett óriási számban. Atlantisz azonban rég elsüllyedt, s ma már az afrikai és az indiai elefánt is a veszélyeztetett fajok listáján szerepel. Képtelen természetrajzában Nagy Lajos ráadásul arra is figyelmeztetett, hogy „az elefánt testi ereje óriási, hallatlan nagy terheket elbír, de tízszer annyit ő sem bír el". Hát vigyázzunk rá.

MIKUSI BALÁZS