A véletlen szeszélye, tudniillik az a   tény, hogy Mendelssohn Haydn   halálának évében született, úgy hozta, hogy ez a két szerző együtt határozta meg az MR3-Bartók Rádió idei országos zongoraversenyének tematikáját. (A versenykiírásban szerepeltek Bartók-művek és szabadon választott darabok is, de Haydnt és Mendelssohnt minden fordulóban játszaniuk kellett a versenyzőknek.) Mint ismeretes, a verseny baljós körülmények között indult: a jelentkezettek mintegy kétharmada lemorzsolódott, s végül mindössze tíz versenyző vett részt az első fordulóban, s közülük öten be is jutottak a döntőbe. Az igazi kérdés persze csak az, hogy az öt finalista jobb híján kerül-e be a végső fordulóba, vagy pedig abszolút módon megüti azt a mércét, melyet egy rangos verseny döntőseinek meg kell ütniük. A döntő és a  gálakoncert ismeretében a magam válasza az, hogy igen, megütötték; a verseny záróakkordjait (részben élőben, részben felvételről) meghallgatva nem éreztem úgy, hogy ebbe a körbe bármi „begyűrűzött" volna mindabból, ami megelőzte.

Lehet, hogy túlságosan nehéz volt a versenyanyag? Zeneileg biztosan. De ezen nem volna szabad változtatni a jövőben sem -végül is ha egy versenynek van bármilyen értelme, akkor az a zenei elmélyülésre való ösztönzés, a mélyebb tehetség megmutatkozásának biztosított esély. A puszta technikai felkészültség karbantartására és mérésére ott vannak a reguláris tanulmányok és vizsgák. És a versenykiírás legrokonszenvesebb vonásai közé tartozott, hogy tartózkodott bravúrdarabok kötelezővé tételétől, amelyek más versenyeken következetesen szerepelnek az előírt anyagban. Ez persze azt is jelenti: nem valószínű, hogy a technikai nehézségek riasztották volna el az indulókat.

Érdekes kérdés, hogy Haydn és Mendelssohn nagyon eltérő zenei világa nem jelentett-e kettős nehézséget a felkészülésben. Elképzelhető -mindenesetre a döntőbe jutottakat, díjazottakat több irányból hitelesíti, s így a díj értékét növeli. Ez kedvező a legjobbak számára, de persze szűkíti a „merítést". Az a kérdés, hogy mi a célunk; a hallottak alapján megint azt mondom: ez jó verseny volt.

Remek ötlet volt a döntőt egy kamarazenei (Haydn-trió) és egy zenekari (Mendelssohn-koncert) részre bontani. Haydn igen jelentős szonátaszerző (köszönet azért a gondosságért is, amellyel előírták az ismétlések betartását!), de a Haydn-játék elválaszthatatlan a kamarazenéléstől, és a kamarazene tanulásában is pótolhatatlan. A zsűri, a kiírók tehát rendkívül bölcsen tértek el a mechanisztikus reflextől, hogy verseny = szólózás vagy versenymű-játszás. A döntő résztvevőinek egy óra próbalehetőségük volt a kamarapartnerek szerepét vállaló Kelemen Barnabással (hegedű) és Jonathan Cohennel (gordonka), hogy a kötelezően választható Haydn-triók valamelyikét előkészítsék.

A döntőbe öt versenyző jutott: BORBÉLY LÁSZLÓ, KEREK ERZSÉBET, KISS PÉTER, LICSÁK ATTILA és TIHANYI ZSUZSANNA. Mindannyian 20 és 25 év közöttiek, és már legalább egy sikeres versenyszereplés van a hátuk mögött.

A trió műfajában az elsőként szereplő Borbély László produkciója (a Hob. XV:19-es g-moll trió) nem a legérettebb, legerőteljesebb, hanem abszolút értelemben, minden ízében érett, jelentős előadó-egyéniséget mutató zongorázás volt, rendkívül szép hanggal és differenciált billentéssel. Játéka maga volt a koncentráltság, és már ezért is megfelelt Haydn szellemének. Kerek Erzsébet (32-es G-dúr trió) szintén szép hangon játszott, ám előadásának jóval nagyobb tehetetlensége volt; az ő játéka inkább chopines, vagy ha tetszik, nőies módon volt szép, kivéve az érdektelenebb középső tételt.

Borbély László

Kiss Péter és Licsák Attila egyaránt az E-dúr triót választotta (Hob. XV:28), amely Haydn egyik legenigmatikusabb, legszenvedélyesebb középtételét tartalmazza. Az a tétel kiváló indikátora annak, hogy egy művésznek mennyi érzékenysége és mersze van meghallani a rendkívüli hangot Haydn műveiben, és mennyire választ inkább kommerciális, „biztonsági" megoldásokat. Kiss Péter Haydnja viszonylag egyértelműen tendál az utóbbi irányba; játéka kulturált, billentése „szép", de valahogyan álmodozó, a legato játéktól csak vonakodva tér el, s az ominózus, viharos második tétel is nélkülözte a drámaiságot, illedelmes és puha léptű volt -szóval ugyancsak „szép". Licsák Attila játékában karcsúbb, több benne az akcentus, a robbanékonyság, a reakciókészség, s zárótétele sem volt olyan túlhajszolt, mint Kissé. Második tétele is határozottabbnak bizonyult, de a feszültség folytonos növelése helyett ő is inkább az elsimításra játszott.

Licsák Attila

Végül Tihanyi Zsuzsanna trióját (Kerek Erzsébethez hasonlóan ő is a 32-es, G-dúr darabot választotta) hallottam a legértékesebbnek Borbély előadása után: élő, intenzív zongorahang, magabiztos, nyugodt frazeálás, differenciált játék, a zárótételben sok játékosság és könnyedség.

Az MR Szimfonikusok közreműködésével, Stephen D'Agostino vezényletével megrendezett versenymű-döntő más rangsort rajzolt ki, ami ugyancsak arra utal, hogy igen nehéz feladat a két szerzőhöz egyaránt közel kerülni. Az első három versenyző Mendelssohn g-moll koncertjét választotta. Borbély László ezt a darabját is szépen játszotta, a mendelssohni atmoszféra és egy finomabb, áttörtebb zongorahang is megszületett, briliáns futamokat hallottunk, de egy-egy pillanatban a versenyző játéka kontrollálatlanabbnak tűnt, s főleg az az elemi átütőerő hiányzott a játékából, amelyet a Haydn-trióban megfigyelhettünk. Kerek Erzsébet különösen eleinte bizonytalankodott kissé, bár a középtételben és főleg a harmadikban voltak szép hangjai, hatásos staccatói, sikerült agogikái, az egész produkció még nem volt igazán magabiztos. Kiss Péter robusztusabb, dübörgőbb hangon játszott, sok pedállal, a lassú részben eléggé érdektelenül, viszont technikailag mindvégig magabiztosan. A további két versenyző a d-moll koncertet választotta. A legfiatalabb, Licsák Attila természetes affinitással játssza Mendelssohnt; egy-két kisebb hibától eltekintve játéka érzékeny, lendületes, briliáns, szívesen éreztük őt a mendelssohni fiatalság és kisugárzás letéteményesének. Tihanyi Zsuzsanna hasonlóképpen szuggesztív volt és meggyőző, virtuóz és lírai, s egész játéka valamiképp férfiasabb, erőt sugárzóbb, mint Licsák Attiláé -de a két szép produkció természetesen nem érvénytelenítette egymást.

Kiss Péter

Tihanyi  Zsuzsanna - Neubauer Rudolf felvételei

19-én, a döntő utolsó szakaszát követően, amíg a közönség Bogányi Gergely játékát hallgatta, a Nagy Péter zongoraművész elnökletével működő zsűri (Klukon Edit, Jandó Jenő és Némethy Attila zongoraművész, valamint Kovács Sándor zenetörténész) kihirdette az eredményt: Tihanyi Zsuzsanna és Licsák Attila megosztott II. díjban, Borbély László és Kiss Péter pedig megosztott III. díjban részesült. A másnapi, olasz intézetbeli gálahangversenyen pedig -a beszédek, majd a díjak és különdíjak átadása után - következtek az immár a versenydrukkon túlesett díjazottak (Kiss Péter kivételével, aki időközben megbetegedett). Licsák Attila a Haydn-trió mellett Mendelssohn Herbstliedjét játszotta igazán figyelemreméltó atmoszférateremtéssel. Borbély László egy remek Mikrokosmos-válogatás után Messiaent adott elő: a Vingt regards sur l'enfant Jésus egyik tételét. Ebben a pillanatban ismét visszaváltozott azzá az érett, egyéni és jelentős művésszé, akit a Haydn-trióban hallottunk; a versenyen elhangzott bizonyára legnehezebb darabot olyan látomásos művészi erővel, elképesztő energiával játszotta, amit semmilyen versenyzőtől nem lehet elvárni.

A gálakoncertet s vele az egész versenyt Tihanyi Zsuzsanna és a Rádiózenekar most is nagyon gazdag és szuggesztív, s a stúdióakusztika után hangzásában újjászülető
d-moll koncertje zárta.

MALINA JÁNOS

Nagy Péter, Klukon Edit és Némethy Attila - Felvégi Andrea felvétele