|
HANGVERSENY
KOVÁCS JÁNOS vezényelte a NEMZETI FILHARMONIKUSOK GRAZIOSO KAMARAZENEKARÁ-t a Nemzetközi Trombitaverseny és egyben az idei, 50. Budapesti Zenei Hetek nyitóhangversenyén, amelynek savát-borsát SZERGEJ NAKARJAKOV szólistaegyénisége adta. Előbb azonban, részben nyilván a Haydn-évre való tekintettel, részben pedig a program középpontjában álló versenyműhöz igazodva, egy Haydn-szimfóniát játszottak el, a 49-es számú f-moll darabot („La passione"). Az érdekes, megnégyszerezett vonósnégyeshez hasonló vonóskarral felálló (persze nagybőgőket sem nélkülöző) kamarazenekar a híres lassú nyitótételben kissé színtelenül és bátortalanul kezdett -finom, de inkább jól nevelt, mint izzó szenvedélyességű zenélést hallottunk tőlük. Kovács János pálcája alatt azonban hamar magukra találtak, s a zárótétel már igazi, tüzes Haydn-zenélést, spriccelő akcentusokat és sok játékosságot hozott.
Szergej Nakarjakov A következő szám, egyben a hangverseny súlypontja Haydn C-dúr gordonkaversenyének szárnykürtverseny-átirata volt. Nakarjakov, a trombita Párizsban élő, 28 éves orosz Paganinija -egyesek szerint Carusója -jelenleg idejének jelentős részét a versenymű-irodalom trombitára, illetve szárnykürtre történő adaptálásának szenteli, ami természetesen legitim tevékenység, és olyan elődök példájára hivatkozhat, mint a hegedűversenyeit billentyűsítő J. S. Bach vagy a barokk oboaversenyeket előszeretettel trombitásító Maurice André. Az ebben az évben adaptált Haydn-koncert kiválasztásának nyilvánvaló oka a darab tündéri szépsége, könnyedsége és a szólistát jelentős kihívás elé állító technikai nehézsége lehetett. Hallgatóként ugyanakkor az átiratot alapvetően problematikusnak éreztem, részben a zenei szövet egyensúlyának felborulása miatt (ami korántsem következik be ilyen mértékben mondjuk egy oboaszóló trombitával való helyettesítése esetén), részben bizonyos, különben nehezen elkerülhető sutaságok miatt, mint az első tétel főtémájában az arpeggio-felütés (ami egyetlen súlytalan legato mozdulat) staccato hangzatfelbontássá való, s így szörnyen szájbarágóssá váló felsúlyosbítása, vagy a lassú tételbe kényszerűen-kényszeredetten beiktatott hegedű- és gordonkaszólók. Tegyük még hozzá mindehhez, hogy a szárnykürt, bár hangja teltebb, öblösebb karakterű, mint a trombitáé, amannál nagyságrenddel kevésbé nemes hangú instrumentum. Mindezt megemlítve, s a darab oldalán fellépő veszteségekre rámutatva meg kell említenünk azt is, hogy a diákos külsejű, még koránál is jóval fiatalabbnak tetsző Nakarjakov valóban hírnevének megfelelő, káprázatos virtuozitással játszott, sőt ezen jóval túlmenően, játékát biztos ízlés és formálás, jelentős kifejezőerő jellemezte, s még kadenciái is szervesen illeszkedtek a tételekbe, korántsem csupán a magamutogatást szolgálták. A Zeneakadémia közönsége - soraiban a versenynek köszönhetően nyilván sok tucat fiatal trombitással - ritkán hallható, fülsiketítő tombolással ünnepelte fiatal és rokonszenvesen szerény kedvencét. A koncert második részében Csajkovszkij op. 70-es Firenzei emlékét hallhattuk, immár izzó szenvedéllyel, szépséges délszaki színekkel, s ahol kell, ott játékossággal és finom intimitásokkal vegyítve, a zenekart és a karmestert egyaránt dicsérő előadásban. Éppen csak egy kissé hosszadalmas darab volt ez a beszédekkel is súlyosbított nyitóhangversenynek ezen a pontján, amikor a szám tulajdonképpeni funkciója az volt, hogy előzenéje legyen az újabb,megint kiváló, csak éppen ezúttal nyúlfarknyi Nakarjakov-jutalomjátéknak. A darab, amiről szó van, a 19. századi kornettvirtuóz és -pedagógus, Jean-Baptiste Arban Velencei karnevál című, kissé közönséges, színes zenei mozaikkockákból álló, de leginkább briliáns szólókkal szolgáló zenekari karakterdarabja, amit a művész csak azért is trombitán adott elő az eredeti kornett helyett, a dolog ízét jól megérző zenekar kíséretével. Az eredmény: újabb megérdemelt, dübörgő tetszésnyilvánítás. (Szeptember 10. -Zeneakadémia. Rendező: Filharmónia Budapest Nonprofit Kft.) MALINA JÁNOS Díjkiosztó ünnepséggel és gálakoncerttel ért véget a Budapesti Zenei Hetek keretében megrendezett közel tíznapos Nemzetközi Trombitaverseny, amelyet a 2009-es Haydn-év kapcsán a zeneszerző emlékének dedikáltak. Valódi ünnep volt ez, és talán nem csak a szakma számára. Általánosabb érdeklődésre is számot tarthatott, hiszen 25 év szünet után most második alkalommal került rá sor. Mindenesetre aki ellátogatott a Zeneakadémia Nagytermébe, élményekben gazdag este emlékével távozhatott akkor is, ha eddig nem kötődött szorosabban ehhez a hangszerhez. A megmérettetés komolyságát a kiírásban megjelölt művek nehézsége és a szép számú résztvevő is tükrözte. A zsűri elnöke, Hans Gansch záróbeszédében megjegyezte, legszívesebben minden indulónak díjat adott volna, ezzel is jelezve, milyen nehéz volt a döntés. A döntőbe jutott hat versenyzőt a következő évadban is hallhatjuk majd, mindanynyian, így Richter Gábor és a kolumbiai Juan Fernando Avendaño is koncertmeghívásokkal gazdagabban zárták a próbatételt. A legfiatalabb döntőbe jutott magyar versenyző, TÓTH BALÁZS Budapest Főváros különdíját kapta. A francia ALEXANDRE BATY első, honfitársa, OLIVIER BOMBRUN második díjat nyert, utóbbi a kortárs magyar mű (Kovács Zoltán: Capriccio Brasiliana) előadásáért járó különdíjat is megkapta. A harmadik díjat CSÖKMEI MARGIT vihette haza, és legeredményesebb magyar versenyzőként immár egy Bach Stradivarius mestertrombita boldog tulajdonosa. Általa az az általános tendencia látszik érvényesülni, hogy napjainkban egyre több nő választja ezt a korábban kifejezetten férfiasnak tartott hangszert; a ma is férfiközéppontú trombitás társadalomban sikerrel követelnek maguknak egyre nagyobb teret a szebbik nem képviselői. A gálahangversenyen elsőként őt hallhattuk, Wassily Brandt f-moll koncertdarabját adta elő Sarkady Katalin zongorakíséretével. Csökmei kiállása megnyerően magabiztos, játéka erőt sugárzó. Sajnáltam, hogy nem a döntőben kötelező Jolivet-koncertet hallhattuk tőle (a mű jogdíja miatt ez jelentős költséggel járt volna). Brandt darabja technikai nehézségekben bővelkedik ugyan, de zeneileg a felszínen mozog, mondanivalóban, forma tekintetében meglehetősen sablonos, ennek ellenére sokan választották a versenyen a szűkre szabott romantikus trombitarepertoár miatt. Az ifjú művésznő kidolgozott előadásában a határozottság ragadott meg leginkább, pergő futamokat, dinamikailag kellően árnyalt, szép, korrekt előadást hallhattunk.
Csökmei Margit, Olivier Bombrun és Alexandre Baty - Felvégi Andrea felvétele Szünet után három versenymű következett az MR SZIMFONIKUSOK és karmesterük, STEPHEN D'AGOSTINO kíséretével. Elsőként Tóth Balázs lépett színpadra Hertel Esz-dúr versenyművének szólistájaként. A Haydn-kortárs komponista piccolo trombitán előadott műve hajlékonyan, meglepő könnyedséggel szólalt meg a 22 éves művész előadásában. Játékát végig a tudatos felépítettség jellemezte. Különösen a középső tételben fogott meg sokszínűségével, szép pianóival. Széles ívű dallamai, hosszan kitartott hangjai hol puhán egybekapcsolódtak a kísérettel, hol szárnyalóan ragyogtak felette. Az utolsó tételben virtuozitásával tűnt ki, apró, fürge motívumokban is végig együtt lélegzett a zenekarral. Olivier Bombrun nagyon érzékenyen zenél, mondhatnám: nőiesen. Az ő egyéniségéhez talán Tóth Balázsénál közelebb áll a piccolo trombita. Olyan érzelmi gazdagsággal, olyan szenzitivitással indította Telemann D-dúr trombitaversenyét, oly megkapó szépségű hangon, annyira hívogatóan szólt hangszere, hogy csábításának szívesen engedett a hallgatóság, s követte ebbe a világba. A négytételes mű második, gyors tételében a cizelláltság, könnyed rugalmasság mellett megmutatkozott Bombrun férfias oldala is. Ezt a diadalmas hangot azonban nem mindig találta a zárótételben, amely egy kicsit fáradtabban szólt, s amelyben valamivel többet hibázott. Ez azonban annak is betudható (a nyilvánvaló versenyfáradtságon túl, hiszen a dobogósoknak a győzelem után már szinte lehetetlen ismét száz százalékon teljesíteni), hogy a harmadik tételben nincs trombitaszóló, s a pihenés után Bombrun nem talált rögtön magára. Végül következett a várva várt győztes, aki a verseny középponti darabját, Haydn Esz-dúr trombitaversenyét tolmácsolta. Alexandre Baty előadásából világossá vált, miért ítélte neki a zsűri egyöntetűen az első díjat: játéka mélyen átélt, szuggesztív, minden pillanatban érdekes, tartalmas, beszédes -ő az a tehetség, aki érezhetően megfogja a közönséget, akit nem felejtünk el másnapra. Őszintén önmagát adja, minden iskolás sablonosságtól mentesen. Az Esz-dúr koncertet a versenyen B trombitán kellett előadni, ami technikailag nyilvánvalóan nehezítette a játékosok helyzetét, azonban, különösen Batyt hallgatva, elégedetten állapíthattuk meg: sokat nyertünk ezzel hangban, intenzitásban. A fiatalember megnyerő jelenség a színpadon, gyakran mosolyog. A játéka is ilyen derűs. Mer nagy kontrasztokat mutatni, de mindig arányok mentén. Sohasem esik túlzásokba, de mindig éreztük kalandvágyó, kockáztató szellemét, azt a Haydnt, aki, bár egész életében hercegeket szolgált, betartotta a formákat és kereteket, szellemében mégis szabad volt, kísérletező, kíváncsi, tréfás. Az est végén a szűnni nem akaró taps, úgy éreztem, nemcsak Batynak szólt, hanem a jó hangulatú versenynek is, amelynek sikere a szervezőket is dicséri. Reméljük, nem kell újabb 25 évet várnunk a következő alkalomra. (Szeptember 19. -Zeneakadémia. Rendező: Filharmónia Budapest Nonprofit Kft.) KELEMEN ANNA Érdekes vállalkozásba fogott a PANNON FILHARMONIKUSOK vezetése: arra buzdítja a zenekar honlapján nézelődő koncertlátogatót, hogy különböző szempontok alapján egytől ötig terjedő skálán értékelje hangversenyeiket. Ők tudják, hogy az anonim pontozósdi mennyivel mond számukra többet, mint az adott hangverseny közvetlenül is megtapasztalható atmoszférája, mindenesetre azt igencsak sajnálhatjuk, hogy az „egészében a koncert", a „műsorösszeállítás", „a zenekar munkája" és „a karmester munkája" szempontok mellé nem került fel „az előző karmester munkája" kategória is. A pécsiek teljesítményét ugyanis a közeljövőben aligha lehet értékelni anélkül, hogy ne vegyük tekintetbe a szeptember elején váratlanul lemondott Hamar Zsolt nagyszerű eredményeket felmutató tevékenységét is. Az elmúlt évek tapasztalatai alapján -legalábbis az egyszerű koncertlátogató szempontjából nézve -úgy tűnik: csakis ő volt az, akinek volt tudása és mersze egy ambiciózus vidéki zenekarból egy fejlődésre kész, kifinomodott, megbízhatóan magas színvonalú és akár nemzetközi mezőnyben is helytálló együttest faragni. Elsősorban az ő munkájának gyümölcse volt tehát, hogy az idei évad első budapesti hangversenyét „egészében a koncert" kategóriában ötösre értékelhetjük - még ha a karmesteri pulpituson nem kisebb tekintély állt is, mint KOCSIS ZOLTÁN. A nyitószám, Wagner Mesterdalnokok-nyitánya különös választás volt a jellegzetesen puha, kissé fojtott alaptónusú zenekar számára. Az első percekben nem is éreztem kielégítőnek a hangzást, a végső fokozásban azonban Kocsis olyan, jó értelemben vett bombasztikus hatást tudott kicsikarni a zenészekből, hogy utólag indokoltnak tűnt a kezdeti visszafogottság. Mindvégig kifogástalannak találtam azonban a hangerőarányokat, áttekinthetőnek a textúrát, simának és körvonalazottnak a hangképzést. A másik zenekari szám, Bartók szünet után felcsendülő Concertója hasonló erényekkel büszkélkedhetett, még ha nem is mindig éreztem a fölényes virtuozitás sodrását. Az interpretáció azonban ezzel együtt is rendezett, tiszta, s különösen a gyors tételekben kifejezetten magával ragadó volt. A fúvósok -elsősorban a fák -remekül helytálltak az exponált pillanatokban, ízes artikulációjuk sokat tett hozzá az előadás elengedettségéhez, oldottságához. Külön érdeme volt a Pannon Filharmonikusok Concerto-tolmácsolásának a zenekar produkcióira általában is jellemző kettősség: a csiszoltság és intenzitás rokonszenves elegye. A műsor középpontjául Beethoven C-dúr zongoraversenye szolgált, PAUL BADURA-SKODA szólójával. A nyolcvankét esztendős zongorista fellépéséről az idős Dohnányi Ernő jutott eszembe, aki egy alkalommal Amerikában a következőképp hárította a hajlott kora felett álmélkodó újságírók kérdéseit: „egy évvel idősebb vagyok, mint legutóbbi itteni fellépésemen, tavaly ilyenkor -miért ne lehetnék annyival jobb?" Badura-Skoda ugyanis sokkal kedvezőbb benyomást tett, mint tavalyi, zeneakadémiai koncertjén, amikor is a melléütések és elkent futamok miatt olykor szinte élvezhetetlennek bizonyult produkciója. Ezen az estén zongorajátéka -bár nem volt makulátlan - sokkal összeszedettebbnek, kontrolláltabbnak tűnt, színpadi fellépése ugyanakkor visszafogottabb volt. Így aztán a közönség bőséggel élvezhette a lépten-nyomon előbukkanó, megkapó részleteket - mindazt a kecsességet és tisztaságot, amit a művész évtizedekkel korábbi felvételeiből ismerhetünk. Mindez természetesen nem fejlődés eredménye, hanem a pillanatnyi diszpozíció függvénye - hogy a zongoraverseny futamaiban meg-megakadó ujjak pár perccel később milyen pazar trillákra képesek, azt a ráadásnak adott Beethoven-darab, az „Elveszett garas"-capriccio (op. 129) bizonyította. (Szeptember 19. - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Pannon Filharmonikusok) KUSZ VERONIKA A magyar hangversenyrendezésnek régóta kialakult szokása Bartókot Bachhal vagy Beethovennel párosítani. A gesztus mögött meghúzódó gondolati tartalom mindkét esetben kettős: ha Bach a másik szerző, úgy a szerkesztő arra utal, hogy itt is, ott is jelen van a megkérdőjelezhetetlen tisztaság és a konstrukció meghatározó szerepe. Ha Beethoven a társ, úgy a ki nem mondott üzenet a két komponista alkatában-jellemében egyformán munkáló sorsvállalás és küzdeni akarás mozzanatára figyelmeztet. És persze akár Bach, akár Beethoven művei szólalnak meg a Bartókéi mellett, sugallatként jelen van a magyar büszkeség: a mi Bartókunk egyenrangú a zenetörténet legnagyobbjaival. Ez a vélekedés, nézzünk ezzel szembe, speciálisan a miénk: a világ más tájain egyfelől sokan hajlamosak Bartókot Janá≈ekkel, Hindemithtel, Prokofjevvel, Sosztakoviccsal egyenrangú szerzőként említeni (ami korántsem szégyellnivaló, mégis sok magyar zenehallgató felhördül és szentségtörést emleget, ha ilyesmiről hall vagy olvas), másfelől ha a 20. század meghatározó komponistáiról esik szó, számos művelt muzsikus akad, aki előbb említi Schoenberget vagy Stravinskyt, s csak azután a Mandarin, a Zene és a hat vonósnégyes szerzőjét. Nem biztos, hogy ezekkel a nézetekkel vitáznunk kell, de biztos, hogy érdemes szembenéznünk velük. A MAGYAR TELEKOM SZIMFONIKUS ZENEKAR négy hangversenyből álló őszi- tavaszi bérlete ezúttal Beethovennel keretezte-keretezi Bartókot (e sorok megjelenésekor még két esemény van hátra a négyből). A koncertek középpontjában minden este egy-egy billentyűs versenymű áll (a három zongoraversenyhez negyedikként a két zongorára és ütőkre komponált Szonáta átirata, a Concerto csatlakozik), ezt vezeti be minden alkalommal egy nyitány, a szünet után pedig a bécsi mester valamelyik szimfóniája következik. Egyszerű és szuggesztív koncepció, vonzó program, különösen ha hozzátesszük, hogy mind a négy koncert szólistavendége RÁNKI DEZSŐ. Őt sokan évtizedekig úgy tartották számon (s nem ok nélkül), mint olyan művészt, aki a három Bartók-versenymű közül csak a kifinomult Damenkonzerttel, a Pásztory Dittának komponált 3. zongoraversennyel ápol bensőséges és folyamatos kapcsolatot, a másik két művel tartózkodó a viszonya. Most itt egy sorozat, amelyben Ránkit valamennyi Bartók-versenymű protagonistájaként hallhatjuk, s ráadásul megszólal a kétzongorás-ütős Concerto is.
Ránki Dezső, Klukon Edit és Keller András - Pető Zsuzsa felvétele Kezdjük az utóbbival, az első est második műsorszámaként elhangzott versenyművel. Ránki társa természetesen KLUKON EDIT volt, a két ütős szólamot HOLLÓ AURÉL és RÁCZ ZOLTÁN játszotta. A kétzongorás-ütős Szonátát és a belőle kiadói ösztönzés nyomán 1940-ben készült zenekari kíséretes változatot mindig úgy hallgatom, mint olyan Bartók-műveket, amelyeknek kulcsmozzanata két tényező ideális arányában rejlik: fegyelem és feszültség elegyedik itt, s ha az előadók megtalálják a kellő arányt, felszikrázik a mű. Hozzá kell tenni, a mű felszikráztatásának a szonátaváltozatban nagyobb az esélye, mint a concerto-formában, mivel a zenekari hangszerelés, Bartóknál ritka módon, egy érzékelhetően gyengébb műalak létrejöttét eredményezte: a kompozíció eredeti szikársága némiképp feloldódott, ereje csökkent -az egész kompozíció bizonyos értelemben felhígult. Persze lehet a kétzongorás-ütős Concertót is nagyszerűen előadni, s a négy szólista ezúttal is ezt tette: felkészülten, pontos összjátékkal, igényesen megformált karakterekkel tolmácsolták szólamaikat. A két döntő magatartásforma arányát illetően úgy éreztem, a Klukon-Ránki házaspár kettősének muzsikálásában ezúttal a fegyelem uralkodott, s ez némiképp zárkózottá tette az eredményt, nem engedte a kellő intenzitással érvényesülni az elektromos kisüléseket. Holló és Rácz, úgy hiszem, megtalálta a visszafogottság és kitörni akaró erő szükséges keverékét, az összhatás azonban így is elmaradt az ideálistól: a kulturált, korrekt, sőt színgazdag előadás nem ragadta vállon és nem rázta meg a hallgatót. KELLER ANDRÁS vezényletével lendületes, tömör hangzású, markáns ritmikájú Coriolan-nyitány vezette be az estet. A szünet után hallott 5. szimfónia olvasatából kihallottam a mű felfrissítésének, újraértelmezésének szándékát. 2001-ben a BMC adott ki egy meglepő felvételt: Eötvös Péter vezényli rajta az Ötödiket -az Ensemble Modern élén. Keller mintha azon a csapáson igyekeznék közlekedni, amelyet ez a felvétel a rajta hallható friss, elfogulatlan, mozgékony olvasattal kijelöl: megszabadítani a művet a felesleges pátosz és a túlzott hangsúlyok terhétől -mindazoktól a később rárakódott romantikus képzettársításoktól, amelyek értelemszerűen nem a műhöz, csak annak interpretációtörténetéhez tartoznak. A törekvés rokonszenves, Keller meggyőzően képviseli, zenekara pedig lelkesen és igényesen igyekezett megvalósítani. Egyáltalán: nyilvánvaló, hogy a Keller-korszak a Telekom Zenekar történetében az intenzív közönségnevelés szándékának jegyében telik. A közönséget nevelni, irányítani, befolyásolni - ez nehéz, felelősségteljes és buktatókat is rejtő feladat, nem is mindenki vállalja, Keller András azonban, úgy tapasztalom, értékekhez ragaszkodva és tapintattal teszi. (Szeptember 20. - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Magyar Telekom Szimfonikus Zenekar) CSENGERY KRISTÓF VASHEGYI GYÖRGY folytatja együttesei saját -nem is kicsi -Händel-évét: Händel és két észak-olasz kortársa hangszeres műveiből állította össze az ORFEO ZENEKAR kiegyensúlyozott szimmetriát mutató műsorát, amelyet SIMON STANDAGE immár mindennapossá váló jelenléte is meghatározott. A koncert mindkét felében egy-egy olasz hegedűverseny hangzott fel két op. 6-os Händel-concerto közé ékelve. Standage a hegedűversenyek szólóin kívül a concerto grossók kisebb-nagyobb hegedűszólóit, illetve a concertino-szakaszok hegedűszólamát játszotta (utóbbit a kitűnően helytálló KERTÉSZ ÁGNES és a gyengébb napot kifogó MARÓTH BÁLINT társaságában), és végül, de egyáltalán nem utolsósorban koncertmesterként, vagy inkább az egész hangverseny zenei irányítójaként. (Vashegyi György ezúttal csembalón continuózott, ami külön élmény a hallgató számára: zenei jelenléte akkor is intenzív, ha Gyöngyösi Leventével együtt játszik. De meg kell említenünk a lanton és teorbán remeklő DAVIDOVICS IGOR nevét is.)
Simon Standage, Davidovics Igor és Vashegyi György Felvégi Andrea felvétele A hangverseny különlegessége volt továbbá, hogy a félidők első Händel-darabját közepes méretű együttes, a versenyművek kíséretét szóló-hangszercsoport, a záró concerto grossót pedig teljes zenekar adta elő. Hogy a hegedűversenyekkel kezdjük: a Händelnél fél generációval idősebb két szerző közül Bonporti darabját meglehetősen jelentéktelennek, monotonnak éreztem, amelyben Standage, mint mindig, kiváló stílusismerettel és korrektül játszott (bár a magasabb fekvésekben hallottunk némi intonációs megingást). A legszebb pillanatokat a lassú tételnek, illetve a lanttal gazdagított continuo érzékien szép hangzásának köszönhettük. Az Albinoni-koncert lényegesen izgalmasabb darab, szabad formában, de Foliára emlékeztető, kissé színpadias pátosszal, és kifejezetten szellemes zárótétellel. A koncertmester Standage plasztikusan formálta meg a karaktereket, különösen a zárótétel volt robbanékony, remekül kihegyezve a befejezésre; hegedűsként ezúttal teljesen korrekt volt, ám -leginkább az első tételben -meglehetősen gépiesnek éreztem a gyors passzázsok előadását. A nagy zenét és az igazi hallgatói élményt ezen a koncerten persze a Händel-művek jelentették. Az előadást pedig az dicséri leginkább, hogy az egyes concerto grossók és az egyes tételek karakterei, hangzási egyensúlyuk nyilvánvalóan a leggondosabban ki voltak csiszolva. Ínyenceknek valóan sok finom vagy izgalmas, érzéki és szellemes színt és effektust hallottunk ezen az estén. Az első darab, a B-dúr concerto már megszólalásának pillanatában rendkívül tömör, tartalmas basszus szólam élményével ajándékozott meg. Erőteljes és szellemes volt a repetitív témára írt fúgatétel, könnyed, cizellált és előkelő az Andante, és élettől duzzadt a záró Hornpipe. Az op. 6 egyik csúcspontja, a g-moll darab a koncertnek is tetőpontját jelentette. A különlegesen csavaros, kromatikus témájú fúga izmosan és feszesen szólalt meg, a mű középpontjában álló széles lélegzetű Musette isteni hosszadalmassággal, idilli tájképet felidézve görgött tova, pasztorális és egyben felvillanyozó éles ritmusokkal és VÁLYI CSILLA kitűnő csellószólójával. A bourrée-szerű Allegróban a hegedűszólamok homogeneitása tűnt fel, a zárótétel gyors menüettje pedig elegáns és könnyű lejtésű volt. A második rész ott folytatta, ahol az első abbahagyta: mollban, ezúttal c-mollban. Ebben a darabban is van egy felséges nyugalmú, terjedelmes tétel, ezúttal egy Siciliano, amely alkalmat ad arra, hogy a zenekar differenciáljon és építkezzen. Ez meg is történt, különösen tetszett a meglepő és sejtelmes záróütemek színpadiasan hatásos megformálása. Zárásként az A-dúr concerto grosso következett, s ismét mellbevágó volt a teljes együttes telt, erőteljes megszólalása. Az első tételben pedig -hiszen Haydn-év is van -a vájtfülűeknek szóló, titkos-tréfás utalásként hatott a hamisítatlanul haydni szellemű, a zenei folyamatot egy pillanatra feltartóztató rövid hegedű-recitativo, bő fél évszázaddal a londoni szimfóniák előtt. (Szeptember 20. - MTA Díszterem. Rendező: Sysart Kft./Orfeo Alapítvány) MALINA JÁNOS A Zeneakadémia épületének novemberi bezárására való tekintettel felpörgetett Alma Mater-hangversenyek másodika régen várt és előkészített esemény volt: a Zeneakadémiával és Magyarországgal különleges kapcsolatokat ápoló tokiói MUSZASINO ZENEAKADÉMIA (vagy ha tetszik, Musashino Academia Musicae) SZIMFONIKUS ZENEKARA látogatott el Budapestre, és adott hangversenyt az intézmény professzora és a zenekar állandó karmestere, BERKES KÁLMÁN vezényletével, fiatal magyar művészek közreműködésével. A magas rangú személyiségek, többek között az intézmény rektora és az új japán nagykövet által megnyitott hangverseny első felében Liszt és Kodály művei hangzottak fel, a szünet után pedig Csajkovszkij 6. szimfóniája. A zenekar tagjai között az intézmény tanárainak egy része, például Tibay Zsolt és Nagy Sándor, de egy német kollégájuk is ott játszott. A hangversenyt Liszt Les préludes-je nyitotta meg, s már ez a darab elegendőnek bizonyult annak megállapítására, hogy a zenekar rendkívül precízen, összecsiszoltan szól, ugyanakkor természetesen nem rendelkezik olyan nemes és egyéni hangzással, mint egy kiemelkedő, régóta együtt dolgozó hivatásos zenekar; illetve, hogy Berkes Kálmán -akit, megvallom, először láthattam szimfonikus zenekar élén -kiváló kezű és technikájú karmester, aki nem csupán a darabot tudta sallangmentesen és biztos kézzel megformálni, de a nagy együttes összefogására és lehető legprecízebb irányítására is képes. A jó benyomások részben bizonyára a japán módon alapos próbamunkának köszönhetők, amelyről Berkes is megelégedéssel szól egy korábbi interjújában. Intermezzóként Kodály Háryjából, illetve Székely fonójából énekelt egy-egy duettet VINCZE KLÁRA és PATAKI POTYÓK DÁNIEL. A fiatal énekesek közül a tenor volt meggyőzőbb, s ha a gyilkos magasságokban helyenként kissé élesen szólt is a hangja, végeredményben hangilag, technikailag és a kodályi líra hiteles tolmácsolásában egyaránt figyelemre méltó teljesítményt nyújtott. Vincze Klára éneklésére, bár szintén meggyőző zenei formálást írhatunk a javára, a hang alapvető sötétítése, sőt mesterséges öregítése vetett némi árnyékot, s az intenzív, mindenütt jelenlévő vibrátó helyenként az intonációra is kedvezőtlen hatást gyakorolt. Azt viszont mindenképp elmondhatjuk, hogy igen jól alkalmazkodtak egymáshoz, s együtt fokozottan kedvező benyomást keltettek. A közönség körében nagy sikere volt a cimbalomszólót játszó ifjú japán hölgynek is.
Vincze Klára, Pataki Potyók Dániel és a Muszasino Zeneakadémia Zenekara - Schiller Kata felvétele A másik Liszt-kompozíció az A-dúr zongoraverseny volt, FARKAS GÁBOR szólójával. A magáról mostanában sokat hallató fiatal művész-tanárnak nemrégiben szólóestjén voltam jelen, s ott Schubert-játékát némiképp felületesnek, hangképzését pedig forszírozottnak, túlpedálozottnak hallottam, bár rendkívüli technikai felkészültsége már akkor is érzékelhető volt. Nos, ebben a teremben és ebben a fajta zenében éppenséggel ragyogónak bizonyult. Liszt zongoraversenye, illetve a virtuóz szerep mindenképpen ideális lehetőséget jelent Farkas számára: itt egyáltalán nem bizonyul külsőségesnek, játéka erőteljes volt ugyan, de feszes és kontrollált, s egész előadását áthatotta a ragyogó és intenzív zongorahang. Berkes Kálmán pedig összefogott, robbanékony és eseményekben gazdag előadást dirigált a vendégzenekar élén. Voltaképp ugyanezt mondhatjuk el a szünet után hallott Csajkovszkij-szimfóniáról is. A darab tragikus hangja, baljós sötét színei maradéktalanul felidéződtek ebben az érzelgés nélküli, de mélyen érzékeny előadásban. Miközben ezúttal is az volt a benyomásunk, hogy a zenei finomságok, a részletek igen lelkiismeretesen ki vannak csiszolva; az előadásnak sodra volt és lélegzett, az első tételben valódi vihar dúlt és villám sújtott le, lenyűgözött az első és a scherzo-tétel tetőpontja, szívbemarkolóan kezdődött és megrendítő reménytelenségben csengett ki a zárótétel. Ezt a vigasztalanságot azután a többé vagy kevésbé magyaros Brahms- és Strauss-ráadások szilaj öröme feledtette, ahogy az egy tehetséges fiatalokból álló együttes koncertjének kicsengéséhez illik is. (Szeptember 23. -Zeneakadémia. Rendező: Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem) MALINA JÁNOS Izgalmas, sőt egyenesen felvillanyozó hangversennyel kezdődött a NEMZETI FILHARMONIKUSOK idei évadja. KOCSIS ZOLTÁN nem mindennapi programot választott: Haydn Reggel-szimfóniáját, Schubert Harmadikját és -Bartók-műként -A kékszakállú herceg várát. Mindhárom esetben a pálya korai szakaszában született remekműről van szó - jómagam előszeretettel tekintem annak a Schubert-darabot is -, de ezen túl nehéz volna szavakba foglalható „közös nevezőt" belemagyarázni ebbe a műsorba (illetve talán csak belemagyarázni lehetne). A folyamat másik vége felől nézve viszont egyértelmű, hogy Kocsis ezúttal is olyan műveket tűzött műsorára, amelyekről úgy gondolta, hogy új mondanivalója van róluk - egészen friss szemmel, mindenfajta rárakódott előadói ballaszttól elvonatkoztatva, mintegy a mellényt újragombolva közelítve meg őket. Karcsú zenekarral szólaltatta meg Kocsis a Haydn-szimfóniát, a mester bemutatkozó „dobását" a hercegi udvarban. Ez is izgalmas feszültségforrás: az a darab, amely a modern zenekartól minimális apparátust igényel, keletkezése pillanatában egy újonnan kibővített, hogy ne mondjuk, felduzzasztott zenekar reprezentatív és taktikus PR-akciójaként szolgált. Mindazonáltal a lényeget tekintve nagyon is híven idézte fel ez az előadás az eredeti körülményeket, éppen a két legfontosabb szempontból. Az egyik az a hangszeres virtuozitás, amelynek felmutatása Haydn „politikai" célja volt ezzel a szimfóniával. Ezen az estén minden szólista, fuvolás és nagybőgős, fagottos és szólóhegedűs egyaránt remekelt. S a másik dolog, ami talán még fontosabb: a robbanékonyság és finomság, érzékiség és szellemesség, s a mindezt átható egyensúlyérzék és makulátlan ízlés, tehát a haydni szellem lényege is jelen volt Kocsisnak és a vele rendkívül harmonikusan együtt zenélő és szépen hangzó zenekarnak köszönhetően. A harmónia mozzanata jellemezte a Schubert-szimfónia előadását is. Külön izgalmat hozott Kocsisnak az a törekvése, hogy megmutassa: bármilyen döbbenetes költője volt Schubert a halálnak és a reménytelenségnek, a 3. szimfónia mégis a kamasz- és férfikor határán álló, izmait próbálgató, sőt erejét érző és élvező ifjú műve, amely kevés teret kínál az ábrándos romantikának. Ennek megfelelően szinte minden tempót élénkebbre vett a szokottnál, különösen a nyitótételben, amelynek kidolgozása így valóságos haydni kvalitásokra tett szert, izgalmas akcentusokkal, sziporkázó karakterrel; továbbá a „lassú" tételben, amelyre ezúttal valóban Allegrettóként csodálkozhattunk rá.
Kocsis Zoltán, Komlósi Ildikó és Palerdi András A Kékszakállú, amelyben Judit szerepét KOMLÓSI ILDIKÓ, a Herceget pedig -beugróként -PALERDI ANDRÁS énekelte, monumentális, revelatív előadásban szólalt meg. Ebben természetesen jelentős szerepet játszott a két szólista. Mindketten képesek voltak rá, hogy operaként közelítsék meg a darabot, azaz elkerülték Balázs Béla felező nyolcasainak csábítását a monoton, kvázi személytelen deklamációra. A két énekes játszott, szavaik pillanatnyi és személyes érzelmeket tolmácsoltak, és mindvégig intenzíven reagáltak egymásra. Emellett mindketten nem mindennapi biztonsággal énekeltek, megformálás és az intonáció szempontjából egyaránt. Komlósi Ildikó - egyébként sziklaszilárd - énektechnikája némileg sötétített, gurgulázó, s folyamatos, intenzív vibrátót alkalmaz; ennek következtében szövegmondása nem igazán plasztikus. Annál plasztikusabb azonban az általa megformált alak: a szenvedélyes, a szorongó, a hisztérikus, a kiszolgáltatott Judit. Palerdi András Kékszakállúja ezzel szemben a magány feloldásának reménytelenségét pontosan látó, mégis fenséges nyugalmú és monumentális hős. Palerdi nagy tette az a hallatlan egyszerűség és - látszólagos - eszköztelenség, amellyel a figurának ezt a monumentalitását mindenfajta külsődlegesség és kerülőút nélkül fel tudja mutatni. Másik nagy erénye, hogy szövegmondása több mint érthető: átütő erejű. Esetében csupán egyes pozícióból kieső, levegőssé váló magas forte hangok énektechnikai megoldatlansága említhető negatívumként. Csak a műfaj legnagyobbjainak operáiban játszik a zenekari szövet olyan intenzív szerepet, csak ők munkálták ki olyan szimfonikus műgonddal, mint a Kékszakállú szerzője. Ha máshonnan nem, akkor ezt éppen ebből az előadásból lehetett megtudni. Bartók -és Kocsis -zenekara olyan festői, vizuális kifejezőerővel bír, színei és körvonalai éppoly élesek, mint egy Memling-festményéi - s éppoly eksztatikusak is. Miközben a darab - a karmester és az énekesek jóvoltából - ritkán hallható feltartóztathatatlansággal halad a végső megsemmisülés felé, a szimbólumok a lehető legerőteljesebb élességgel és tapinthatóan jelennek meg, soha nem hallott hangzások szólnak, egyik ámulatból a másikba ejtve a hallgatót. Ahelyett, hogy itt felmondanánk a partitúrát, idézzük fel példaként csak az ötödik ajtó feltárulásának pillanatát, amikor a hideg futkosott a hátunkon, a könnyek tavának elmondhatatlan vizuális erejét, vagy a hetedik ajtó kinyílása előtti őrületes paroxizmust. S amikor Kocsis leintette a zenekart (sajnos most is akadtak buzgó-botfülű előtapsolók), valami olyat véltünk érezni, amit Mozart is a legnagyobb adománynak tekintett - hogy az egész mű egyetlen pillanatba sűrítve, időn túlian, de minden részletében és tökéletességében áll előttünk. (Szeptember 25. - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Nemzeti Filharmonikusok) MALINA JÁNOS Hacsaturjan és Sosztakovics, vélhetnénk, jól megfér egymással bármely koncertműsorban, hiszen mindketten az orosz zenetörténet szovjet korszakát képviselik -de már ez a bevezető állítás is sántít, azon egyszerű okból, mivel Aram Hacsaturjan (1903-1978) nem orosz volt, hanem örmény. Ez azonban a kettejük közti különbségek sorában csak a felszínesebbek közül való. Lényegesebb, hogy míg Dmitrij Sosztakovics (1906-1975) közismerten konfliktusos viszonyban állt a sztálini rendszerrel, Hacsaturjan a jelek szerint lojálisabb volt, noha ő is kapott politikai hátterű esztétikai dorgálást. A legfontosabb eltérés azonban kettejük között részben stiláris természetű, részben a minőséggel kapcsolatos: Hacsaturjan 19. századi gyökerű, konzervatív zenét írt, ellentétben Sosztakoviccsal, aki viszont a műveiben megmutatkozó erőteljes Mahler-hatás ellenére is túllépett a századfordulón, és vérbeli 20. századi idiómát beszélt, magasabb rendű, egyénibb hangú művekben, mint pálya- és kortársa. Így aztán egy olyan hangversenyen, amely kettejük opuszait állítja párba egymással, a kontraszt jóval erősebb, mint a rokon vonások felfedezésének élménye. A
BUDAPESTI FESZTIVÁLZENEKAR szeptember végi hangversenyein két orosz
muzsikus vendégszerepelt: a produkciókat DMITRIJ KITAJENKO vezényelte,
szólistaként pedig régi ismerősét, BORISZ BEREZOVSZKIJ-t üdvözölhette a
magyar közönség.
Borisz Berezovszkij - Pető Zsuzsa felvételei A
hangverseny második részét kitöltő mű, Sosztakovics több mint egyórás
11. szimfóniája vitatott kompozíció: máig nem egyértelmű, hogy a
zeneszerző valóban az orosz történelemben oly fontos, forradalmi
1905-ös esztendőnek állított-e emléket benne, mint azt a partitúra
alcíme hangoztatja, vagy netán az 1957-ben komponált alkotás az 1956-os
magyar forradalom tragikus kommentárja. Ugyanígy nem állapítható meg,
hogy a négy egybefüggő tételben felhangzó munkásmozgalmi dalok
idézésének mélységes kiábrándultságot tükröző módja az 1905-ös
események sötét végkifejletéhez illik-e, vagy a kommunista rendszerrel
kapcsolatos teljes csalódottságot tükrözi. Szolomon Volkov híres
könyvében, a Testamentumban persze Sosztakovics arról vall, hogy egész
pályafutása során kettős életet kellett élnie, s így legtöbb művének
van egy nyilvánosságra hozott és egy igazi, eltitkolt jelentése -de a
dolgok iróniájához tartozik, hogy maga a Volkov-könyv is igazolhatatlan
eredetű szövegeket tartalmaz, sokak szerint hamisítvány. Szerencsére
sem a közönségnek, sem a kritikusnak nem az a dolga, hogy egy-egy
zenemű történelmi és politikai tartalmait, illetve azok erkölcsi
vonzatát fir- CSENGERY KRISTÓF |
