Spiró György megnyitón elhangzott beszéde Bartók utolsó budapesti hangversenyéről, illetve annak közönségéről szólt, s mintha ezzel ki is jelölte volna a névadó helyét az ötödik Budapesti Mahler Ünnepen. Mahler magyarországi előadásainak sorában (szerencsére) nem számít rendkívüli, azaz fesztiválszintű eseménynek, ha valamelyik szimfóniáját eljátssza egy rezidens együttes, zeneigazgatója vezetésével. A 6. szimfónia megszólaltatása azért sem tűnhetett különlegességnek, mert e művel Fischer Iván és a Budapesti Fesztiválzenekar már régebb óta foglalkozik behatóan -a munka eredményeként lemezfelvétel is készült. Eközben más, fontos Mahler-műveket a karmester és együttese még sosem szólaltatott meg törzsközönsége előtt, s a „pótlásra" most sem ragadták meg az alkalmat. A Mahler Ünnep azon korábbi években megmutatkozó törekvése, hogy bemutassa a Mahler-zene nemzetközi szcénán mozgó előadóspecialistáit, idén sajnos már a szándékok szintjén sem jelent meg. De egyébként sem a fesztiválokra jellemző, rövid idő alatt sokat adó, sűrű programmal találkoztunk. Sőt sajnálattal kellett megállapítani, hogy a korábbi évekhez képest a Mahler Ünnep visszavett ambícióiból. A program mindössze egyetlen hagyományos, egész estés koncertet tartalmazott -az persze örömteli és elismerésre méltó, hogy a Fesztiválzenekar ugyanazzal a programmal három egymást követő napon is meg tudja tölteni a Nemzeti Hangversenytermet. Ehhez csatlakozott egy különleges - vagy sokkal inkább: mélyen megrendítő - interpretációtörténet aurájával övezett gyermekopera előadása, mely azonban a hozzá fűzött filmes kommentárral együtt sem vett igénybe többet hatvan percnél. Hans Krása Brundibár című műve, melyet a MüPa Fesztivál Színházában adtak elő, az Ünnep két évvel ezelőtti produkciójához, Viktor Ullmann operájának, az Atlantisz császárának az előadásához kapcsolható. Mind a két, az előző századfordulón született szerző szociokulturális hátterét - akárcsak Mahlerét - a csehországi német nyelvű zsidóság jelentette, s végül mind a ketten a náci népirtás áldozatául estek. A Mahler Ünnepen egykor és most megszólaló műveik sorsában döntő szerepet játszott a „Cseh-Morva Protektorátusban" felállított láger, Theresienstadt.

Szakított viszont a Budapesti Mahler Ünnep egy másik hagyománnyal: az új magyar zenekari művek megrendelésével és -nagy presztízsű kulturális környezetben történő -bemutatásával. S bár a dolgok normális menete természetesen az, ha a magyar zenekarok nemzetközi keretek között tájékozódnak a muzsikus (és így a komponista) partnerek irányában, valamint ha a magyar zeneszerzők hasonlóan széles körből keresnek műveikhez előadókat és közönséget, mégis úgy éreztem, hogy egy nemes és bevált gyakorlattal szakított most az Ünnep, melyhez a későbbiekben érdemes volna visszatérni. A Nemzeti Hangversenyterem előterében ezúttal is volt kiállítás: „Mahler első támogatói" előtt a párizsi Gustav Mahler Archívum fényképei és egyéb dokumentumai segítségével tehetett tiszteletkört a hangverseny-látogató. A 6. szimfónia felvételtörténetét ezúttal is Peter Fülöp gyűjteményének becses darabjai illusztrálták: örvendetes, hogy a lemezborítók mellé most fülhallgatón elérhető hangzó anyag is csatlakozott.

Fischer Iván és Simon Segali -Csibi Szilvia felvétele

A Brundibár előadását megelőzően -Fischer Iván társaságában -megnéztünk egy kisfilmet, melyben Fischer Iván fűz kommentárokat a Theresienstadtról szóló és zenei aláfestésként többek között Mendelssohnt és Offenbachot felhasználó náci propagandafilm részleteihez, s röviden bemutatja magát a Theresienstadt-jelenséget. A csehül Terezínnek nevezett helység egyszerre funckionált a haláltáborok előszobájaként és a nemzetközi közvéleménynek (elsősorban a Vöröskeresztnek) mutogatható kirakatlágerként. Miközben az ide deportáltak életkörülményei viszonylag „normálisnak" számítottak, s lehetőségük nyílt például az aktív művészeti élet megszervezésére, bármikor elvihették őket - s túlnyomó részüket végül el is vitték - az iparilag megtervezett tömeggyilkosság centrumaiba. Az Európa különböző országaiból idehurcolt gyerekekkel kezdte el próbálni kicsiknek szóló és gyerekek által előadható operáját Krása: 1943/44-ben ötvenötször adták elő Terezínben a művet - a végleg eltűnő közreműködők helyére mindig újakat állítva be. A legmegrázóbb és legmegindítóbb részlet a korabeli propagandafilmben az a bevágás volt, amelyen a terezíni gyerekek éneklik mesebeli komolysággal, odaadással és muzikalitással a Brundibár nagyszerűen megformált záró kórusát: ezt a magabiztos, sőt győzedelmes indulózenét, ami egyszersmind fájó pontossággal érzékelteti a jók győzelmének törékenységét és illuzórikusságát. Ebben a kórusban énekelt Simon Segali - akkor még Székely Lacika - is, aki jelen volt a mostani, budapesti előadáson: tömören, gondosan és szépen megfogalmazott történeteit még hosszan hallgattam volna. A Brundibár magyar nyelvű előadását (Adolf Hoffmeister szövegét Rajk Judit fordította) a rendező Novák Eszter és Fischer Iván a későbbiekben iskolákba viszi majd el: a produkció ott találkozhat igazi közönségével. Számomra mindenesetre megkapó volt az énekes gyermekszereplők élénk karakterizáló képessége. Remekül ráhangolódtak Krása pedagógusi tapintattal adagolt stílusjátékaira, s követték a zenei allúziók sugallta színpadi viselkedésformákat, miközben eljátszották a gonosz kintornás felett összefogással győzedelmeskedő gyerekek történetét. Biztos vagyok benne, hogy játékuk a további előadások során még oldódni fog - szeptember 9-én este keményen kellett dolgozniuk, hiszen a nagyközönségnek szóló bemutató előtt gyermekközönségnek is eljátszották a darabot, s a kettő között csak szusszanásnyi szünet állt rendelkezésükre. A több együttes tagjaiból verbuvált kórus artikuláltan, tisztán, tökéletesen érthető szövegmondással énekelt: ezt éppúgy elismeréssel nyugtázhattuk, mint a Fischer vezette hangszeres együttes diszkrét, odafigyelő közreműködését.

Giovanni Sollima - Pető Zsuzsa felvétele

Amikor a szeptember 11-i nagyzenekari  koncerten elhangzott az első műsorszám, úgy éreztem, ezek után Mahler 6. szimfóniája nagyon kimódolt, komolykodó német zenének fog tűnni. Ami persze nem Mahler szimfóniáját, hanem az előtte elhangzott művet minősíti. Minősíthetné emellett a műsorösszeállítást is, mely két, párbeszédet látványosan nem folytató művet rendelt egymás mellé. Ám megfontolandó, hogy a Mahler Tragikusnak nevezett szimfóniájától oly távol álló művet a zenekar direkt erre az alkalomra rendelte szerzőjétől: vagyis az együttes új zene kedvéért vállalta a zsákbamacska-játékot, amit mindig csak üdvözölni lehet. A helyzet iróniája abban áll, hogy a negyvenhét éves olasz zeneszerző, Giovanni Sollima művével szemben leginkább olyan kritikai megjegyzéseket lehetne megfogalmazni, amilyeneket Mahlerről írtak a meg nem értő, s mára meglehetősen oktondinak tűnő kortársak. Beszélhetnénk formátlanságról, összevisszaságról, trivialitásról, hatásvadászatról, ízléstelenségről, az eredetiség hiányáról és hasonlókról. Beszélhetnénk, de nem beszélünk. Főként azért nem, mert a kompozíción, mely a Népmesék gordonkára és zenekarra címet viseli, az ember egyáltalán nem izgatta fel magát; ehelyett jól szórakozott, és aztán boldogan el is felejtette az egészet. A darab őrültség, de nincs benne rendszer. Gátlástalan gegparádé és parádés show, melynek főszereplője a csellószólót virtuózan és remek tónussal elővezető zeneszerző, a maga elképesztően színpadias, ha ugyan nem cirkuszi gesztusaival és a legnagyobb bohócokat megszégyenítő mimikájával. A Fischer Iván vezette Fesztiválzenekar friss szellemmel, fürge mozdulatokkal, fricskázó kedéllyel és szivárványosan színes hangzással vette ki részét a játékból. Hallottunk kezdetnek végtelen orgonapontot (lám, ezt nevezhetnénk mahleresnek is) -ebből csíráztak ki aztán a lehajló panaszmotívumok, majd a 19. századi zenei kódfejtés szerint egzotikusnak (spanyolosnak- arabosnak-cigányosnak-magyarosnak-zsidósnak: lehet választani) számító dallamindák. Volt epizód, mely kísérteties hűséggel idézte meg az olasz szappanoperák zenéinek stílusát, de csak azért, hogy azután egy nem kevésbé autentikus olasz barokk stílusimitáció következzék. A barokkos téma rámenősen groteszk variációi aztán a burleszk irányába vittek -s így tovább.

Sollima zenéje tehát telis-tele van idézetekkel. Hogy az allúziók, paródiák, hommage-ok és egyéb áthallások Mahlernél milyen fontos szerepet játszanak, azt talán felesleges is hangsúlyozni. A 6. szimfónia előadásával kapcsolatban most mégis más értelemben hivatkoznék az idézetszerűségre. Az volt ugyanis a benyomásom, hogy az interpretáció volt idézetszerű: azt idézte fel, hogy egy Mahlerrel rendszerszerűen foglalkozó, pompás hangon megszólaló együttes hogyan játssza el a darabot. Jó tempók, jól megfogott karakterek, a nagy dallamoknak kellőképpen nekifekvő vonósok, kontrolláltan tomboló rezes-ütős kemény mag, remek hangzásarányok, lehengerlő hangtömbök és majdnem, bár valójában nem egészen kifogástalan technikai kivitelezés. Tetszett az első tétel indításában a masszív hegedűhang és a menetritmus acélossága; ugyancsak jónak találtam a scherzo zord lendületességét. A lassú tétel finomkodó, a gesztusokat túlzottan elaprózó megszólaltatásában viszont valamiképp elsikkadt a Brahmsszal és Schuberttel társalgó Mahler elégikus hangja. Az utolsó tétel aztán derekas hanghullámokkal vezetett fel a samukalapács nevezetes ütéseihez. Összességében úgy éreztem, Fischer Iván elegáns vezénylete ezúttal nem akart titkokat közölni, rejtett részletekre rámutatni, felfedezni és felfedeztetni: az előadás során nem csodálkoztunk rá a műre, csupán elégedetten ráismertünk. (Szeptember 9-13. - Művészetek Palotája. Rendező: Budapesti Fesztiválzenekar)

PÉTERI LÓRÁNT