Elment az első és néhány évig egyetlen diplomás magyar zenetörténésznő. A Liszt Ferenc Zeneakadémián 1951-ben indult zenetudományi tanszak (tanárok: Szabolcsi Bence, Bárdos Lajos, Bartha Dénes, Kókai Rezső) legendás első osztályának hallgatója követte évfolyamtársait: Kecskeméti Istvánt, Kovács Jánost és Kroó Györgyöt.

Nagyszerűen, gyakorló muzsikusként ismerte a zeneirodalmat, hiszen 1945 előtt énekelni tanult Medek Annától, majd a háború után a Főiskola zongora tanszakán Kósa György, Ungár Imre voltak mesterei, kamarazenére pedig Weiner Leóhoz járt. Gyógyszerész férje, Schwimmer Endre jó műkedvelő hegedűs volt, Banda Ede bizonyára kedvvel társult hozzájuk otthoni muzsikálásra. Zeneakadémista kollégáival aztán Mozart-operákat, Mozart- és Schubert-miséket énekeltek-zongoráztak mindig barátságos, remek konyhájáról is nevezetes otthonában. (Sütés-főzés-tudományára joggal volt büszke: ételkölteményei népszerűek voltak bel- és külföldi látogatói körében.) Széleskörűen művelt, olvasott ember volt; kitűnően beszélt, írt, olvasott németül, angolul, franciául, olaszul: könyvtárában a magyaron kívül ezeken a nyelveken gyűjtötte a világirodalom jeles alkotóinak munkáit. Sőt mint egy patinás gimnázium egykori eminens tanulója, latinul is jól tudott. Egészen a legutóbbi évekig működött kivételes memóriája: hosszabb passzusokat tudott idézni latin auktoroktól, és verseket különféle nyelveken. Pár éve egy Musset-szonett elmondásával nyűgözött le. Még nemrégiben is Goethét és Thomas Mannt olvasta.

1958-tól 1987-ig az Országos Filharmónia műsorfüzetének szerkesztője volt, amely nemcsak műismertetőket, hanem hangversenykritikákat is közölt. (Néhányan, akik a forradalom után a Kádár-rendszer feketelistáján szerepeltünk és szilenciumra ítéltettünk, neki köszönhettük, hogy itt ismét publikálhattunk.) Pándi Marianne így „hivatalból" minden este koncerten ült, rendkívüli tapasztalatokat gyűjtött művekről és interpretációkról. Ezeket bőven kamatoztatta mint a Magyar Nemzet (1976- 1990), majd az Új Magyarország (1991- 1995) állandó zenekritikusa. 1969 és 1984 között a Hungarian Music Newsnak is felelős szerkesztője volt.

Zenetörténeti munkái széles érdeklődési körét tükrözik. Első nagyobb publikációi gyűjteményes kötetekben jelentek meg: „A barokk zene" a Fejezetek a zene történetéből (Zeneműkiadó, 1955, 1956), a „Don Giovanni" a Mozart operái címűben (Zeneműkiadó, 1956). Zenetörténeti tanulmányai magyar, osztrák, olasz kiadványokban kaptak helyet, a rádióban felolvasott részletes műelemzései a Zeneműkiadó Kroó György szerkesztette A hét zeneműve sorozatában. Önálló könyvei részint olasz tárgyúak: Az olasz zene története, I.-II. (Zeneműkiadó, 1960), Monteverdi („Zenei Kiskönyvtár", Gondolat, 1961, románul: Bukarest, 1963), de írt francia mesterről: Ravel („Szemtől szemben", Gondolat, 1978), és tanáráról, Kósa Györgyről is (Zeneműkiadó, 1966). Nagy elégtétellel töltötte el, hogy 1967-ben méltatlan köntösben napvilágot látott kedves munkája, a Száz esztendő magyar zenekritikája (Zene-műkiadó) 2001-ben, szép, új névmutatóval bővített, használható kiadásban ismét megjelent, Hangászati mulatságok címmel („Életképek", Mágus Kiadó). És persze ránk hagyta legtöbbet forgatott, hézagpótló művét, a négykötetes Hangversenykalauzt (Zeneműkiadó, 1972, 1976, 1980), amely 2005-ben, illetve 2006-ban, Könyves Klaudia kiegészítéseivel ismét megjelent (Saxum). Fordított is, így németből Walter Kolneder Vivaldi-könyvét (Gondolat, 1970), angolból Stravinsky-Craft Beszélgetéseit (Gondolat, 1987), Sosztakovics-Volkov Testamentumát (Európa, 1997), és egy Szerov-féle Prokofjev-életrajzot, amely magyarul máig kiadatlan.

A tudományosan megalapozott, emberközeli zenei ismeretterjesztést egészen magas fokon művelte: hosszú évtizedeken át járta az országot, hogy az Országos Filharmónia rendezte hangversenyek műsorát az arra fogékony idősebb és ifjabb vidéki közönséggel megszerettesse. Ezt a -sikeres -tevékenységét legalább annyira kedvelte, mint amikor az Állami Hangversenyzenekart kísérte európai, japán, ausztráliai turnéin, vagy ösztöndíjasként kutatott Rómában vagy Párizsban. Munkásságáért 1985-ben Péterfi István Emlékplakettel, 1992-ben újságírói Aranytollal, 2007-ben Szabolcsi Bence-díjjal tüntették ki.

Ami Pándi Marianne-ban egyedi volt, és amiért távoztával pótolhatatlan űrt hagyott, az pompás humoráról híres, szeretetre méltó egyénisége, hűséges ragaszkodása barátaihoz, barátai emlékéhez. Kivételesen tiszta, korrekt ember, talpig úrinő volt. Nemcsak annyiban, hogy művelten, jól nevelten és szellemesen tudott társalogni, sok nyelven, előkelő társaságban, és szót talált az egyszerű emberekkel is. A karrierizmusnak, helyezkedésnek, nyomulásnak, könyöklésnek, érdekből barátkozásnak (az állampárttól távol tartotta magát) nyoma sem volt benne, sem a magánéletében, sem kritikusi tevékenységében. Csodálatra méltó emberi tartás jellemezte. 36 évesen maradt özvegy, hatéves kisfiával. És az attraktív, csinos és elegáns fiatal nő magától értetődő természetességgel tartotta távol magától a férfiakat: csak fiának és a munkájának élt. Mindezt derűsen, nem áldozatként. Sohasem panaszkodott. Még azután sem, hogy egy 1991-ben bekövetkezett szerencsétlen baleset folytán visszavonulni kényszerült: nem tudott többé vezetni, járni is alig. Társadalmi élete abból állt, hogy számos barátja látogatta rendszeresen „szalonjában", őket szerény jövedelme ellenére, amíg csak tehette, saját készítésű finomságokkal kínálta. Szerény volt, kedves, figyelmes, bölcs és alkalmazkodó: szerették betegtársai a különféle kórházakban, és végül, az utolsó hónapokban, lakótársai, lelkiismeretes és kedves gondozói az Ódry Színészotthonban. (Azt is rendkívüli intelligenciával, rezignáltan vette tudomásul, hogy otthonát elhagyni kényszerült, és itt másodmagával lakott egy kis szobában, elmondása szerint relatíve ideális körülmények között.) Megadatott neki, ami kevés arra érdemes anyának: fia, Schwimmer János, a Győri Színház szólistája és énekmestere, és annak kisfia kivételes, gyengéd figyelemmel vették körül. Örült a látogatóinak, kivált annak, hogy 85. születésnapján a Magyar Zenetudományi és Zenekritikai Társaság képviseletében évfolyamtársa, Kárpáti János és ifjabb kolléganője, Papp Márta még felköszöntötték. Súlyos, gyógyíthatatlan betegséggel küszködött, amelynek végkifejletét ismerte, hiszen annak idején ugyanebben a kórban szenvedő édesanyját ápolta. Félt, hogy mi vár még rá, és megelégelte az életet. De azért elmenni, szeretett hozzátartozókat itt hagyni nem olyan egyszerű. Nemrégiben így vallott erről nekem: „vorrei e non vorrei"... Talán jobb, hogy a szíve elvitte, és megkímélte a további szenvedéstől. Mégis hirtelen és váratlanul következett be a halála. E sorok íróját egy híján ötvenéves barátság és őszinte tisztelet fűzte hozzá.

HAMBURGER KLÁRA

Portré a zeneakadémiai évekből

Pihenés Tihanyban