Keller András

Ebben az évadban új névvel ismerkedhet meg a koncertlátogató közönség, a Budapest Concertóéval. A név valóban új, de a zenekar, amelyet a december 7-i névváltoztató hangversenytől kezdve így emlegetünk, a legrégibb, legnagyobb hagyományokkal rendelkező magyar zenei együttesek egyike. Az egykori Postás, későbbi MATÁV, majd Magyar Telekom Szimfonikus Zenekar az idén százkét esztendős. És most már bízvást reménykedhet abban, hogy megéri a százharmadikat is.

Nem volt ez olyan egyértelmű még két és fél-három évvel ezelőtt sem. Abban az időben a zenekar egyik koncertjéről kérdezősködő rádióriportert arra kérték, az együttes helyzetéről még véletlenül se faggatózzon. Hát persze, halott ember házában kötélről beszélni, haldoklótól az egészségéről érdeklődni nem ildomos.

Azóta azonban történt egy s más. 2007 augusztusában, amikor a korábbi zeneigazgató, Ligeti András szerződése lejárt, megpályázta és elnyerte az igazgatói és zeneigazgatói posztot Keller András Liszt-díjas hegedűművész. Igaz, ami igaz, megjelenését nem fogadta egyöntetű lelkesedés. Hamar megszólalt a szokásos károgókórus. Nesze nektek egy újabb hangszeres, aki karmesternek képzeli magát! Lehet, hogy az általa alapított és vezetett Keller Kvartettel és szólistaként több tucat lemezdíjat, közte két ízben a Midem Classical Awardot és hatszor a német hanglemeznagydíjat, Cecilia, Edison és Japán Nagydíjat, valamint a világ legrangosabb vonósnégyesversenyei közül kettőt is megnyert, de egy szimfonikus zenekar mégis csak más. Jó, hogy Olaszországban az Év Muzsikusa volt, de ez itt Magyarország. Igaz. Kétségtelenül volt valami magyaros báj abban a felvetésben, hogy miért nem volt elég neki, hogy húsz éven át külföldön, úgymond, agyonkereste magát, mit akar most itthon? Hogy nem a pénzért jött, az biztos.

Miért jött hát? Mit akart? Miért vállalkozott arra a cseppet sem irigylésre méltó feladatra, hogy olyan együttes élére áll, amely a pályázat kiírása előtt bizonytalan jövő elé nézett: nem lehetett tudni, kamarazenekar lesz belőle vagy a Zeneakadémia gyakorlózenekara. Amúgy meg neki, a külföldön ünnepelt, elismert hegedűsnek, primáriusnak és korábbi koncertmesternek mi szüksége arra, hogy kezdőként lépjen egy hazai karmesteri dobogóra?

Abban, hogy vezényelni kezdett, azt mondja, nem volt semmiféle tervszerűség. Szinte magától, lassanként alakult ki, hogy egyre több kinti zenekart dirigált. Ez még nem tűnt túlságosan komolynak. Ugyanakkor egyre erősebben és egyre tudatosabban munkálni kezdett benne néhány gondolat.

Keller András pályája gyakorlatilag húsz évig külföldön zajlott. Bár mindvégig budapesti lakos maradt, évi nyolc-kilenc hónapon át járta a világot, s így, bár belülről ismerte, mégis kívülről, kicsit más szemmel látta a magyar zeneéletet. Szembesülnie kellett azzal, hogy művészi létének alapköve, a kamarazene, amelynek világszerte igen nagy súlya és tekintélye van, itthon valahogy másodlagossá vált. Rendkívül bántotta, hogy az a műfaj, amely nélkül bármelyik nyugati ország zeneélete elképzelhetetlen, szinte elsorvadt abban az országban, amely talán a legtöbb igazán nagyszabású kamarazenészt és társulatot adta a zene világának. Neki olyan mesterei voltak, mint Kovács Dénes, Kurtág György, Rados Ferenc, Végh Sándor, Mihály András vagy Simon Albert. Közülük van, aki meghalt, van, aki elment vagy elmenni kényszerült, mindenesetre valami elkezdett kiveszni. A hagyomány már csak egy-két valóban kiemelkedő vonósnégyesben él. „Azt gondoltam, az én szerény lehetőségeimmel ebből talán vissza lehetne hozni valamit. És akkor, így, ötvenhez közeledve, vissza tudnék adni egy keveset a hazámnak abból a sok jóból, amit a mestereimtől kaptam."

Kamarazenei kultúrát szimfonikus zenekarral? Igen. Tapasztalata szerint ugyanis a kamarazene elsősorban szemlélet kérdése. „A kamarazene kommunikáció, amelyben a különböző hangszerek és szólamok útján emberek egymással beszélgetnek. Úgy láttam, ez itthon megszűnőben van, hogy úgy mondjam, egyre iparosítottabb zenei világ kezdett kialakulni. Szerettem volna, szeretném visszahozni azt a beszédes, kommunikatív viselkedést, ami a társas zenélés lényege. Ebből a szempontból nem látok különbséget egy nagyszerűen működő vonósnégyes és egy nagyzenekar között. A lényeg a mondanivaló, nem az eszköz. Az elmúlt években a Magyar Telekom Szimfonikus Zenekar nagyon sok hangversenyén ott voltam, és a hallottakból azt szűrtem le, hogy bizonyos dolgokat újragondolva kimagasló zenekart lehet belőle építeni. Ezért vágtam bele ebbe a nagyon kockázatos vállalkozásba."

Az elmúlt két év igazolta őt. Meg azt, hogy ha valaki valamit nagyon akar, és azért keményen dolgozik, annak legtöbbször megvan az eredménye. Sokat próbál, apró részleteket újra és újra korrigál, ha valami nem tetszik, azt huszadszorra sem hagyja annyiban. Minőségmániás, mondják, akiknek egy-egy próba vége felé eszükbe jut, hogy várják már őket otthon. De legtöbbször észre sem veszik, hogy elröpült az idő. És a koncertjeikről megjelent írások a zenekar újjászületett hangzásáról szólnak; hangversenyeiket a kritika nemegyszer „izgalmasnak" és „jelentékenynek" nevezi. Idén márciusban egy nagy németországi turnén, ahol a legjelentősebb koncerttermekben, komoly mezőnyben kellett teljesíteni, az ottani kritikák Magyarország csúcszenekaraként méltatták az együttest. „Nem szeretném ezeket az eredményeket magamnak vindikálni -mondja a zeneigazgató. - Mindezt egy nagyszerű társaság érte el. Nekik köszönhető az is, hogy egyre inkább rangot jelent nálunk játszani. Egyébként ha valamire, akkor erre igazán büszke vagyok. Hogy milyen sok ismert, nagyszerű magyar és külföldi muzsikus, szólista, kamarazenész lép fel velünk rendszeresen. Hogy itt igazi csapat épül. Hogy hozzánk nem azért járnak, mert sok a pénzünk, ellenkezőleg, pontosan tudják, milyen kevés: valami másért jönnek. Talán mégis életképes az a naiv elképzelés, amit nem is tudom, hogy írhattam be a pályázatomba: hogy szeretném megpróbálni a zenészeket érdekeltté tenni a zenében."

Másban nem is igen teheti érdekeltté őket. Az elmúlt évad utolsó társulati ülésén (akkor még ügyvezető igazgató is volt, ezt a posztot azóta már átadta a korábbi gazdasági igazgatónak, Csák Juditnak) azt kellett közölnie a zenekari tagokkal, hogy szeptemberben sajnos nem fognak fizetést kapni. Sőt október, november, december sem biztos. Majd januártól, visszamenőleg. Természetesen az igazgatók sem vesznek fel pénzt. Ennek ellenére elvárja a száz százalékos jelenlétet és munkát a próbákon és a koncerteken egyaránt. Miért nem kapnak fizetést? A fenntartó csökkentette a támogatást?

„Nincs fenntartó." A Távközlési Zenei Alapítvány, illetve az anyacég, a Magyar Telekom Nyrt. (a kettő a közgondolkodásban sajnos teljesen összemosódik) már nem tudja teljes egészében biztosítani a működés feltételeit, de főtámogatóként továbbra is komolyan segíti a zenekart. Hangsúlyozandó, hogy ez az egyetlen olyan „magáncég", amely magyar zenekarnak ilyen nagyságrendű támogatást nyújt. E mellett, elegáns, nagylelkű gesztusként, a névváltoztatáshoz is hozzájárult, ami az együttest más szponzorok számára is vonzóvá teheti. Persze egyelőre nem tülekednek egymás sarkát taposva a lehetséges támogatók. Hogy ez megtörténjen, ahhoz az is kell, hogy megváltozzon az egész adókörnyezet, hogy a nagyvállalatoknak megérje a kultúrát szponzorálni.

Ma még nem is lehet elvárni komoly nagyvállalatoktól, hogy odaálljanak egy zenekar mellé, és minden évben letegyenek százmillió forintot az együttes működésére. A BMC Kortárszenei Központ, mint sokan mások is, ezt nap mint nap tapasztalja. Minden labilis, és nem csak Magyarországon. Az elmúlt években Nyugat-Európában évente felbomlott két-három jelentős zenekar. Most meg ráadásul itt a gazdasági válság, melynek hatását elsőként a kultúra érzi meg. A BMC azonban ugyanúgy nap, mint nap tapasztalja azt is, hogy segíteni nem csak pénzzel lehet. Amikor két és fél évvel ezelőtt Keller András megkereste Gőz Lászlót, a BMC igazgatóját azzal, hogy szeretné kipróbálni, miként lehetne egy szimfonikus zenekart másképp működtetni és sikerre vinni, és hogy tudna-e ebben neki segíteni, Gőz azonnal igent mondott.

A BMC azzal segíti a Telekom Zenekart, amivel tudja, amihez ért. Menedzserként és PR-marketing tevékenységgel vesz részt az irányításban, átadja tapasztalatait. Szervez, ügyeket intéz, tanácsot ad, kapcsolati tőkét kamatoztat. „Mondok egy példát -kezdi Gőz László. -Most készítettünk az együttesnek egy kis szórólapot. Felhívtam egy régi üzleti partneremet, akinél évek óta sok pénzt költök el nyomdára, azzal, hogy kap néhány belépőt, készítsen el, legyen szíves, ezer darab szórólapot. Apróság, húsz-harmincezer forintos tétel, de a zenekarnak most nem lett volna rá kerete. Hasonlóképpen nem volt az együttesnek professzionális, üzleti szemléletű működtetési háttere sem: a művészeti vezetőnek és a zenésznek nem az a dolga, hogy ezzel foglalkozzon. Nekik azzal kell törődni, amihez értenek: a zenéléssel. Az új helyzetben különösen fontossá vált, hogy létrejöjjön ez a hiányzó, professzionális háttér. Az elmúlt két év eredményeként büszkén mondhatom, hogy az idei évadnyitó hangversenyen 1310 fizető néző ült a nézőtéren, vagyis a Művészetek Palotájában gyakorlatilag teltházas koncertet adott az a zenekar, amelyről még az elmúlt néhány évben is mindenki azt gondolta, csak napjai vannak hátra."

Ha valaki azt kérdezi, mi ebből a BMC haszna, annak Gőz azt válaszolja, nézzünk vissza az elmúlt 15 évre, és kérdezzük meg, hogy a 160 általuk kiadott lemezből, az ingyenes könyvtárból, vagy az információs központból mi volt a hasznuk. „A BMC olyan vállalkozás, amelynek egyik része megtermeli a pénzt, a másik része pedig boldogan elkölti. Ahogy ezt az emberek általában teszik: megkeresik a pénzt és vesznek rajta ennivalót, lakást, kocsit, kutyát, lovat, teniszpályát. Mi meg zenére költjük. Nekünk megtiszteltetés, hogy olyan zenekarok mögött tevékenykedhetünk, mint az UMZE vagy a most újjászülető Magyar Telekom Szimfonikus Zenekar, akik ebben a közegben másként szeretnének élni és zenélni. Lehet, hogy ez rettenetesen naiv cél ebben a reális világban. A BMC-nek ebből annyi a haszna, hogy a neve talán egy kicsit fényesebben ragyog."

Az újjászületés korántsem fájdalommentes. Mert pénz nélkül sajnos muzsika sincs. Amikor a Telekom legfelső vezetése két évvel ezelőtt azt kérte az akkor még ki sem nevezett zeneigazgatótól, hogy indítsa el a zenekart a több lábon állás útján, ő ezzel messzemenően egyetértett. Nem jó egyetlen fenntartótól függeni. Forráshiánynyal működni viszont lehetetlen.

Könnyű elsorolni, hogy honnan hány forint jön. A magyar zenekarokat az állam az Oktatási és Kulturális Minisztérium Támogatáskezelő Igazgatósága (OKMT) e célra elkülönített keretéből támogatja. 2009-ben, a törvény életbe lépése előtt egy évvel már megvolt a pénzügyi keret, amelyre 2010-től a törvény épít. Ennek alapján az első kategóriás szimfonikus zenekarok többsége az idén 130 és 160 millió forint közötti összeget kapott. A keretet egy bizottság osztotta fel, amely a Telekom Zenekart az idén 14 (!) millió forintban részesítette.

 Gőz László - Felvégiu Andrea felvételei

Vegyük úgy, hogy ez az idei, „kézi" elosztási gyakorlat furcsasága. Viszont feltétlenül beszélni kell annak a törvénynek a furcsaságáról, vagy, ha úgy tetszik, ellentmondásairól is, amely az önkormányzatokkal kötött támogatási szerződések mértékének függvényében, vagy legalábbis azt figyelembe véve ad támogatást. E keret szempontjából nem számít egy „magán", azaz nem önkormányzati nagyvállalat amúgy rendkívül megbecsülendő mecenatúrája. Ezek szerint csak azoknak a zenekaroknak lehet létjogosultságuk, amelyek közvetlenül az önkormányzatoktól kapnak támogatást? Ugyanakkor a törvény a művészeti alkotások minőségét minimálisan -vagy még úgy sem -honorálja, mondván: a művészi teljesítmény nem mérhető. Vagyis a zenekari törvényben a szakmai minőség gyakorlatilag nem szempont. Az elosztási rendszert olyan demokratizmus hatja át, amelynek itt egyszerűen nincs létjogosultsága.

Ezek a visszásságok minden együttest érintenek. Sajátos, és Keller szerint számukra a legalapvetőbb annak a gondolatnak az elfogadtatása, hogy az általa vezetett zenekar mindig is Magyarországé és nem a Magyar Telekomé volt. Hogy amikor a nagyvállalat és jogelődje, a Matáv úgy döntött: a magyar kultúrában -egyebek mellett -azzal vesz részt, hogy egy szimfonikus zenekart évtizedeken keresztül fenntart, azzal óriási terhet vett le az állam válláról. „Most változott a világ, változtak a prioritások, és ezt a fenntartói-támogatói szerepet ők már csak részben tudják vállalni. Jogukban áll, és ez így életszerű. A magyar állam azonban felelősséggel tartozik a saját kultúrájáért. Ezt a felelősséget nem lehet tovább kerülgetni. Azt gondolom, hogy ennek a zenekarnak a művészi rangjához és teljesítményéhez méltó támogatást kell kapnia."

Gőz úgy véli, ha ez nem történik meg, könnyen elképzelhető, hogy a Telekom is elbúcsúzik tőlük. „E pillanatban úgy néz ki, hogy a minisztérium hét vagy nyolc évvel ezelőtti elképzelése arról, hogy a privát szférát bevonja a kultúrába, most épp ellenkező módon működik, mert a privát szféra akkor fog bemenni a kultúrába, ha az állami szféra is valamilyen módon részt vesz benne. A privát szféra száz százalékig volt jelen a zenekar életében, de most csak csak 40-50%-ig szeretne benne lenni. Ha az állam azt mondja, hogy -ezért vagy azért -nem ad annyit, akkor a Telekom Nyrt. el fog köszönni. De ássunk le a gyökerekhez. Minek tartjuk fenn a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemet? Azért, mert kilenc komoly zenekar működik jelenleg Budapesten, amire mondhatjuk azt, hogy nagyon sok, de mondhatjuk azt is, hogy Magyarország egyetlen valóban jelentős kulturális exportcikke ma a zene. Utóbbi esetben viszont jogos az Akadémia léte, jogos, hogy ennyi zenekar legyen, jogosak a tőlük várt és megkapott eredmények, tehát minden rendben van, csak a működési feltételeiket kell biztosítani."

Ez mind szép, de miből gondolják, hogy a Budapest Concerto valóban megfelelő működési feltételek között, méltó módon kezdheti meg új életét? Ami a konkrétumokat illeti, Gőz és Keller egyaránt sokat vár attól a levéltől, amellyel a magyar zenei élet legjelentősebb személyiségei közül néhányan Hiller István miniszterhez fordultak, hogy a miniszteri keret igénybevételével ez a 2008-ban kialakult méltatlan helyzet megszűnjön. Még nem kaptak választ.

A reményeket firtató kérdésre azonban Gőz Lászlónak van egy elméleti válasza is. „Ebben a teljesen labilis világban hatalmas munkával és jelentős művészi eredményekkel lehet egyfajta stabilitást elérni. Olyan helyzetet teremteni, amelyben akkora művészi nagyságrend születik, ami már elmozdíthatatlan onnan, ahol van. Egy ázsiai befektető a Parlamentet nem vehetné meg irodaháznak. Mert az nemzeti kincs. És ha a magyar kultúrában a maga módján mindenki arra törekszik, hogy valamiféle nemzeti kincset hozzon létre, akkor új helyzet alakul ki, és az alkotókat jobban megbecsülik. A világ számos országában találunk erre példát. És lám, itthon is, a szemünk előtt ér el egy zenekar olyan művészi nagyságrendet, ami a jövőben óriási nemzetközi sikereket is hozhat. Feltéve, ha dolgozni hagyják."

PETRÁNYI  JUDIT