A zeneszerző levelét szerkesztőségünk változatlan formában közli.

Idős koromra való tekintettel kérem a T. Szerkesztőséget az alábbiak közre-
adására, mert így egy korszak megítélése árnyaltabb lehet az érdeklődők szélesebb köre számára is.

Az írás Aczél György kérésére keletkezett, de kívánságára akkor nem helyezhettem el a Magyar Zeneművészek Szövetsége irattárában. Oda csak 1989. augusztus 24-én került, Ikt: 1318 VIII. 24.

Az anyagok másolatait néhány éve átadtam az OSZK Zeneműtárának, ahol korlátozás nélkül hozzáférhetők.

A cím nélküli írás eredetijét Strém Kálmán, a Magyar Zeneművészek Szövetsége akkori ügyvezető titkára vitte be a Parlamentbe. Erről szóló, saját kezű, nem fénymásolt feljegyzése birtokomban van. Szövege: „Egy példány Vitányinál, az eredeti XVI. kapunál VI. 10-én leadva. Strém".

2009. július 31.

Láng István

Az eredeti szöveg

A zene eszköztárának utolsó, de biztos, hogy nem végső nagy újítási és egyúttal gazdagítási mozgalma a 70-es évek közepéig lezáródott. Az elmúlt évtized második fele lényegében a kibővült eszköztár és gondolkodási módszerek elterjesztésének, illetve a befogadás hosszan tartó folyamata megkezdésének időszaka volt. Nekünk a 80-as évek elején ennek a kibővült eszköztárnak a szemrevételezésekor az a feladatunk, hogy elsősorban azon törekvésekre és megjelenési szituációkra figyeljünk, amelyekben ezek az eszközök -szellemiek és hangzófenoménok együtt és esetenként külön-külön -a zene eddigi történetébe illeszkedve hogyan humanizálódtak, hogyan lettek emberi érzelmek egyre tágabban értelmezett és ezért teljesebb hordozói.

Különösen ez a feladatunk, ha a folyamatot a magyar zeneszerzés tevékenysége kapcsán vizsgáljuk, mert a magyar zeneszerzés az elmúlt évtizedben éppen azzal hívta fel magára a figyelmet idehaza és külföldön egyaránt, hogy eredményei ezen a humanizálódási folyamaton alapulnak.

Természetesen az eszköztáraknak és gondolkodási módoknak a beilleszkedése nem zökkenőmentes egy-egy alkotó életében. A nem kevés selejt, ami az esetek egy részében nem csak nem sikerült vagy rossz műveket jelent, hanem az egyes eszközök használatának túlhajszolását, a prekoncepciót nem igazoló hangzó anyagot, ami a dehumanizáltság ismérvét is kimeríti. Így a humanizálás-dehumanizálás gondolatpár megjelenésekor az érték fogalmát nem tudjuk megkerülni.

A továbbiakban a teljesség igénye nélkül néhány, a zeneszerzői eszköztárban új jelenségről és gondolkodási módról lesz szó, mely a világ zenei életében, így a miénkben is vihart kavart. De összpontosítsuk figyelmünket a művészetet gazdagító eredményekre, nem elhallgatva ugyanazon eszközök kudarcát valamely más kontextusban. Ha mű és szerzője említésre kerül, akkor az csak pozitív esetben történik. A nevekből ki fog világlani, hogy az eredmények milyen széles skálán mutatkoznak, de utalunk arra, hogy a kudarcok is megközelítően hasonló mértékben jelentkeznek.

A közhiedelemmel -manipulációval -ellentétben nincsenek zenei életünkben a jól ismert alkotók között kanonizálandó szentek, de tűzre vetendő ördögök se. Nagy veszedelme lenne zenei életünknek, ha egy szerzőről vagy zeneszerzői csoportosulásról nem a konkrét mű kapcsán mondanánk felelős véleményt, hangzó élményeink alapján.

Az új zeneszerzői eszközök ismertetésekor az élre kívánkoznak a hangszerek az eddigiektől eltérő megszólaltatási módjai, kezdve a hangszer testének kézzel vagy valamilyen eszközzel történő ütögetéstől az eddig nem ismert játékmódokig. Csak egy példa legyen említve: a zongora húrjainak nem a hozzá alkatrészként beépített kalapáccsal történő, közvetlen megszólaltatása.

Ezek az új eszközök szinte minden jelentős, az újra fogékony magyar zeneszerző valamely művében más-más formában megtalálhatók. Itt a humanizálódást az jelenti, ha az eszközök időnkénti alkalmazása szervesen beépül a már ismert hangzásképbe, kitágítva a hangszín mondanivalót hordozó szerepét. Durkó Zsolt Psicogramma című művében a zongora húrjainak az ujjakkal történő megszólaltatása olyan poetikus régiókba emeli a kompozíciót, amelyre eddig kevés példa akadt. És itt a pozitív példák szinte vég nélküli sora említhető, míg egy-egy kérészéletűnek sem mondható mű hangzó emlékére utalni sem érdemes, mivel ezek az „újítások" a natúr zörejek rossz: dehumanizált hangzásának szintjén jelennek meg.

Most essék szó az elektronikus zenéről, ideértve annak live-electronic válfaját is. Magukhoz a berendezésekhez elég későn jutottunk hozzá, és a Magyar Rádió Elektronikus Stúdiójának a felszereltsége -minden erőfeszítés ellenére -inkább szegényesnek, mint közepesnek mondható. E műfajban a dehumanizáció veszélye a legnagyobb, mely részben a műfajból magából adódik, részben a visszaadás technikájából, a közönséggel történő személytelen találkozás mai formájából. Annál nagyobb az öröm, hogy a nemzetközi zenei életben éppen ebben a műfajban oly nehezen megfogalmazható humánus tartalmát hangsúlyozzák műveiknek, amelyek a legjobb pillanataikban ezzel a humanisztikus tartalommal ellensúlyozzák a technikai felszereltség hiányát. (Pongrácz Zoltán: Marifonia, Decsényi János: Az orr - Gogol művének az Állami Bábszínházban bemutatott adaptációja.) De ide tartozik Dubrovay László munkássága a live-electronic-kal, mely a művek jórészében nem igazán jutott túl a kísérleti kompozíciók színvonalán, bár ebben a minőségben visszhangja a hozzáértők körében pozitív és jelentős. Legújabb, csak instrumentális művei közül pl. a vonósokra írt Concerto-ja viszont már ezekből a kísérletekből leszűrt eredményeket mutatja föl ilyen megjelenésben eleddig alig hallott eufonikus hangzásával.

Szólni kell bizonyos preformált matematikai gondolkodás megjelenéséről. A zene az összes művészetek között a legkönnyebben strukturálható, és nem kevés esetben ez a struktúra a matematika nyelvére lefordítható, ez köztudott. A 20-as évek közepéig azonban ezeket a dallam-, harmónia-, formastruktúrákat a már megkomponált zenéből analízis útján vezették le. A dodekafónia megjelenése hozta azt az új eszmét, hogy egy 12 hangú, hangismétlés nélküli sor lényegében előre meghatározza a készülő mű teljes hangzó világát, egyes határesetekben a ritmikáját is. Ez a gondolkodásmód vezetett a későbbiekben oda, hogy bizonyos matematikai sorok vagy matematikai gondolkodásmódra utaló preformációk (rotációk, permutációk stb.) általában elvonatkoztatva a hangzó anyagtól, átkódolás útján zeneművet eredményezzenek, maghatározva annak összes paramétereit. A zene, ha eltekintünk annak üzenetközvetítő aspektusától, ilyen preformációk egy az egyhez történő hangzó megjelenítésére alkalmas anélkül, hogy az előre kigondolt rendet akár a legkisebb mértékben is elrontsa. A baj csak ott kezdődik, ha ezt a hangzásban megvalósuló rendet nem vetik a zenei sokrétűség fogalmának próbája alá. Így az emberi befogadóképességnek nem egyszer alapos próbatételt kell kiállania, nem is elsősorban az egyes pillanatokban megszólaló hangzó anyag minősége, hanem a mű hosszúsága miatt, mivel a legritkább esetben esik egybe egy matematikai rendszer időbeli lefuttatása a megszólaló anyag önmaga kívánta időbeli kifuttatásával. Azaz pontosabban fogalmazva: az ebben a gondolkodásmódban dolgozó zeneszerző legfontosabb feladata a rendszer kiválasztása és a zenei fogantatású gondolat egyeztetése, természetesen úgy, hogy a prioritás a zenei fogantatású üzeneté, mint ahogy ez Vidovszky László Schröder halála című, majd' 40 perces, hosszú, drámai erejű zongoraművében tapasztalható.

Nem lehet szó nélkül hagyni bizonyos távol-keleti gondolkodásmódok hatását zenei életünkre. Miklós Pálnak a kezdeményezésünkre tartott előadása, amely azóta könyvváltozatban is megjelent, tisztázta az e tárgyban elburjánzott tévedéseket.

Ami a csöndet, mint bizonyos extrém zenei szituációt illeti, arra pár mondat erejéig ki kell térni. John Cage 4'33" című zongoradarabja az őse valamennyi ilyen kompozíciónak. Az említett mű lezajlása a következő: az előadó bejön, leül a hangszere elé, és körülbelül a címben jelzett idő után feláll és kimegy. A mű kettős tartalmat hordoz. Egyrészt ilyen végletes módon tiltakozik bizonyos nagyon hangos, kiüresedett zenélés ellen, másrészt ezen az úton hívja fel a hallgatóság figyelmét a körülöttünk lévő csönd ezúttal már az esztétikai megítélés rangjára emelt zajaira, rögtön hozzátéve azt is, hogy eléggé naturalisztikus módon. Ennek az eléggé kétes értékű, de érdekes gondolatnak számos ennél kevésbé pozitív, sőt kifejezetten negatív követője akadt. De ha ez az eszköz úgy jelenik meg, mint Kurtág György Játékok című sorozatának egyik, kb. 20 másodpercnyi hosszú darabjában, akkor ez a dehumanizáló eszköz humánus tartalmat kaphat. A Kurtág-mű lefolyása a következő: az előadó leül a hangszere elé, és a billentyű fölött a klaviatúra különböző helyein a szerző utasítása szerint játszik, azaz imitálja a zongorázást, mert a hangszer nem szólal meg. Túl a kis szösszenet játékos szemléletén, a darab igen fontos pedagógiai probléma megoldását is elősegíti. A kezdő zongoristát kiragadja az ötujjas alaphelyzetből, és anélkül, hogy félnie kellene melléütéstől, az egész klaviatúra birtokbavételére serkenti.

Beszélve a heppening koncertpódiumon történő megjelenéséről, le kell szögezni, hogy a műfaj maga elsősorban színpadi, de legalábbis pódium-műfaj. Éppen ezért problémái, hasonlatosan a multimédiához, a dramaturgia területén keresendők. Annyit azonban meg kell jegyezni, hogy bármilyen komolykodó álarcban jelenik meg, alapvetően távol áll az úgynevezett komolyzene világától, különösen azért, mert zenei anyaga általában dilettantisztikus. Kár sok szót vesztegetni rá, mert magyar szerzőtől szórványos és kudarcba fulladt kísérleteket nem számítva, szinte semmi sem született ebben a műfajban.

Sajnálatos viszont az, hogy nem született olyan példaképszerűen kiemelkedő magyar alkotás, amely azt bizonyítaná, hogy bizonyos, már-már az elviselhetetlenségig feszített „fülsértő" zenei anyag hogyan szolgál mégis humanisztikus célkitűzéseket, mint Luigi Nono La fabbrica illuminata című, énekhangra és elektronikus hangszalagra írott művének zárószakasz előtti része.

Végezetül meg kell említeni a dehumanizálás egy sajátos előfordulását, amely a mára már elkoptatott és kiürült nyelvezetet használja sablonos gondolatainak közlésére. Így külső megjelenési formájában tetszetős, de lényegében az igazi tartalmát már elveszített epigon kompozíció jön létre.

Budapest, 1981. június 9.

L. I.

Ikt: 1318 VIII. 24.

Feljegyzés

[...] Aczél György 1981. júniusának első napjaiban telefonon a Szövetségben megkeresett, és gyors határidőre tömör összefoglalást kért a magyar zeneszerzés stílusirányzatairól, külön különös tekintettel az avantgardra. Kívánsága volt az is, hogy írásom ne hivatalos iratként szerepeljen, ezért a Szövetség irattárában másolatot nem helyeztem el, csak a lakásomon őriztem egyet. [Egy 1989-es rádióriport] most arra késztet, hogy az akkor írtakról készült másolatot ez úton helyezzem el irattárunkban. Végül megjegyzem, hogy Aczél György titkárnője útján nem sokkal a kézhezvétel után telefonon megköszönte az összefoglalót, de arra sohase tért vissza.

Budapest, 1989. augusztus 24.

Láng István