|
A Nagy Elmélet szorításában
Zoltai Dénes Zenében gondolkodni Válogatott esztétikai írások Argumentum, Budapest, 2008 Nem szeretem a „jubileumi méltatásokat" - olvashatjuk Zoltai Dénes 1968-ban írott, ma már bízvást klasszikusnak tekinthető értekezésében Wagner Mesterdalnokairól.1 „Vagy a fagyos klasszicitás ünnepi csarnokaiba invitálnak bennünket, hogy a sírbolti csöndben emlékbeszédeket hallgassunk, és elhelyezzük -így kong a közhely -a megemlékezés koszorúit, vagy mámorosan ünneplik a zsenit, aki, ugyebár, áttörte a közöny falait, s íme, sikerre vitte a művét és az életművet végül is. Ehhez járul a kerek számok mágikus gyökerű kultusza; mintha egy mű művészi rangjáról, »halhatatlanságáról« a jubileumok szavaznának. Valójában persze a műalkotás igazi sorsa szerény, hétköznapi ünnepeken dől el, mégpedig akkor, amikor találkozik a közönséggel, amikor előadják, befogadják, amikor benső tartalma a befogadók szellemi világában visszhangot ver, és ezáltal új életre kel." Szomorú aktualitást kölcsönöz ezeknek a Zoltai Dénes habitusát igencsak jellemző soroknak, hogy a jelen recenzió a nyolcvanadik születésnapját ünneplő filozófus-zeneesztéta kötetének méltatása- és értékeléseképpen kapott volna helyet a Muzsika valamelyik tavaly őszi számában. Zoltai Dénes halála miatt azonban akkor a döbbenet csöndjében nem kritikai írás, hanem búcsúztató került a lapba. Most, némi idő elteltével azonban mindenképpen beszélnünk kell - mégpedig a nagyszabású életműhöz és Zoltai szellemiségéhez egyedül méltó módon nem a kenetteljes gyász hangján - legutolsó kötetéről. Utóvégre a filozófus életművére is igaz - ha mégannyira más természetű is, mint egy műalkotás -, hogy jövője az olvasás, a befogadás, a vele való vita mindennapjaiban dől el, ilyen formában él tovább. Problematikusnak tetsző kötetként nem lenne ildomos álszent tapintattal hallgatni ellentmondásairól sem. A Zenében gondolkodni tárgya az „Előszó helyett" tanúsága szerint „a modern zeneértés kialakulás-története", s jellegénél, különös műfajánál, az immár véglegesen lezárult életműben elfoglalt helyénél fogva igencsak érdekes tanulságokkal szolgál. Mi
tagadás, a válogatás nem éppen szokványos. Kevés könyvet ismerek, ahol
már a szerkezet megkomponáltsága is ilyen mértékben lenne
jelentéshordozó. Szinte az Szokatlan már az is, hogy két ragyogóan megírt filmelemzés foglalja keretbe a „jócskán szerteágazó témájú" kötetet. Az elején a „Zeneórák haladóknak" áll. Alain Corneau 1991-ben forgatott Minden reggel című filmje nyomán idézi fel a nagyszerű gambajátékos, Marin Marais meghasonlottságát a Napkirály udvarában szerzett dicsőség és a zenei kifejezés őszintesége között. A könyv végére Fellini 1983-as filmje nyomán írott elmélkedések kerültek „Fellini Funérailles-a, olasz témákra" címmel mindarról, amit az opera keserédesen giccses, dekadens világa jelent egy zseniális olasz művész számára. Beszédesen vallanak ezek az írások a zenéről, sőt bizonyos értelemben mentesek a kötet elméleti problematikusságától is, hiszen maguk is irodalmi intenciókat hordoznak, és a remekbe szabott stílus eszköztárának bevetésével szinte „zenében" beszélnek arról, amit a könyv címe is hordoz - mit jelent zenében gondolkodni. És szokatlan egyetlen kötetben az efféle műfaji sokszínűség is: akad az írások között „terjedelmesebb elemző dolgozat, nagyobb monográfiából átemelt részlet, esszészerű tanulmány, de rövidebb szöveg is, amelyet valamely általam fordított filozófiai vagy esztétikai mű elé mintegy hangütésnek szántam" - igazít el Zoltai a bevezetőben. Az eredmény: nem mindenkor indokolható aránytalanságok és heterogeneitás, de ennél még lényegesebb, hogy bizonytalanságban hagyják az olvasót. egyes szövegek talányosak, míg mások hozzájuk képest akár túlbeszélősnek is tűnhetnek. És mindez nem feltétlenül a könyv érdemi témájának kifejtése mentén. Az utolsó néhány évben keletkezett írások -A Wagner Bayreuthban értelmezéséhez (2001), Pro és contra Wagner (2001), Adorno nyelvfilozófiai töredékének értelmezéséhez (2007), „Bartók nem alkuszik". Adalékok a Bartók-recepció történetéhez (2006) -körbeindázzák, értelmezik, magyarázzák, de olykor akár a figyelmes olvasó számára finoman meg is kérdőjelezik a korábban született jelentős Zoltai-szövegeket. A válogatás elvei korántsem egyértelműek. A bevezető sorokban maga Zoltai rejtett „monográfiaként", az Éthosz és affektus kései folytatásaként beszél róla. Mi lehetett szerzőjük szándéka ezzel a felettébb szokatlan eljárással? A fel-felvillanó képek nyomán a talányosság és a diszkurzivitás sajátos elegye jön létre, de mivel Zoltai kiváló stílusérzékkel rendelkezik, szerencsés egyensúlyban tartja az esszéisztikus lebegést és a tudományos okfejtést - a nem kifejezetten elméleti részekben feltárul az a gazdag televény, az a kultúr- és szellemtörténeti közeg, amelyben a zeneművek élnek, és szakadatlan értelmezések révén jelentésüket, értelmüket, mögöttes tartalmaikat, konnotátumaikat folyamatosan változtatják. Ez az a terep, ahol Zoltai igazán otthon érezte magát. A töredékesség is sugallja, Zoltai igyekszik kerülni még a látszatát is annak, hogy esztétikai „rendszert" építene. Ez nála nem jár talajvesztéssel, nagy történeti ívet megrajzolva a töredékek felől építkezik. Csakhogy a felépítés végül itt is a szerkezet egyenesvonalúságát hangsúlyozza, ami azért több egyszerű külső rendező elvnél: hegeli-lukácsi örökségként ugyanaz a helyenként erőszakolt történeti folytonosság érvényesül benne, ami a korábbi rendszeres kifejtésben is zavaróan hatott, lévén, hogy az elméleti vonulatoknak valójában nincsen ilyen fokú történeti kontinuitásuk, mint amilyet a szöveg sugall. És még valami, ami nem kerülheti el az olvasó figyelmét - a történeti ív itt is eljut egy töréspontig, amit ez a könyv sem képes eltüntetni, sőt a nyitva maradó kérdések jelzése és kibontatlansága folytán talán még szembeszökőbb, mint A zeneesztétika történetében. Zoltai maga is idézi Carl Dahlhaus figyelmeztetését, miszerint Nietzsche Wagnerről szóló írásait nem elég pszichológiai szemmel olvasni, mint egy gyűlöletbe átcsapó barátság dokumentumait. Az igazi feladat ezeknek az írásoknak filozófiai olvasata, mint olyan dokumentumoké, amelyek a zenéről és a zenében való gondolkodásról szólnak... A Nibelung gyűrűje roppant gondolatrendszer a gondolkodás fogalmi formája nélkül." Vélhetően ez a kulcs Zoltai Dénes könyvéhez is. Erőteljes „filozófiai-egzisztenciális emfázis" élteti: a hangvétel nem a távolságot tartó eszmetörténészé; teljes személyiségével, az ügy komolyságának teljes tudatában értekezik, felelősséggel és pátosszal. És azzal a határozott intencióval, hogy nem steril történeti munkát ír, hanem tanulságokat kíván megfogalmazni a jelenre vonatkoztatva is. Mindamellett lenyűgöző az érvelés bölcsességet árasztó nyugalma, minden agresszivitástól mentes indulata. Az Előszó helyett említi Jules Combarieu, a 19-20. század fordulóján aktív francia muzikológus nevét is, akitől a nevezetes megfogalmazás származik: „Zenében gondolkodni, hangokkal gondolkodni, ahogyan az íróember szavakkal gondolkodik." Csakhogy a könyvben mindez végül kifejtetlen marad. A legnagyobb kihívást elméleti tekintetben az jelentené, hogy választ kapjunk -mégpedig nem csak metaforák szintjén -arra, miben különbözik érdemben a diszkurzív, fogalmi gondolkodás a zenében gondolkodástól. A Zenében gondolkodni felvázolja a zenével kapcsolatos filozófiai elgondolások történetét, de a sajátosan zenei logika kifejtésére, amely megfeleltethető lenne e fejlődésfolyamatoknak, nem, vagy csak töredékesen bukkanunk a könyvben. Kifejtetlen marad a zenében való gondolkodás alapvető kétfókuszúsága is, mármint az, hogy vonatkozik a zene születésére és annak befogadására, arra, ahogyan a zeneszerző „gondolatai" újrafogalmazódnak, újraépülnek az előadóban és a hallgatóban. Mindamellett a zenei folyamatok értelmezésének filozófiai igényű megragadása egyirányú: nem az anyagfejlődésből bomlik ki, hanem művészet és valóság viszonyát a tükrözés fogalma mentén értelmezi. A „realizmus" ismeret- és művészetelméleti fogalmának megfelelően. Márpedig ha a zenei „megértésprobléma" kifejtése nem a zenei gondolkodás „konstitutív" szerepe mentén épít ki utakat, ha közvetítetlen marad, az mindenképpen perspektivikus torzulásokat eredményez. Sarkosan fogalmazva: a könyv ambivalenciái jó részben abból fakadnak, hogy végül is homályban marad a zenetörténet, holott semmi másról nincs szó benne, mint a zenetörténetről. A filozófiai igényű zeneértelmezések és a zenei anyagfolyamatok között nem teremtődik meg az érdemi közvetítés. Holott a modern kultúratudományok, főleg az irodalomtudomány, a szemiotika stb. az utóbbi évtizedekben sokat tett annak érdekében, hogy a különböző tudományterületek közelíthessenek egymáshoz. A válogatás szempontjai e tekintetben is nehezen körvonalazhatóak. Többféle, és egymásnak ha nem is ellentmondó, de az alapkérdés tisztázásához koherens alapot semmiképpen sem teremtő tendenciát érvényesít. Mit keres ebben a válogatásban a kultúrtörténeti szempontból amúgy hallatlanul érdekes Lukács György, Popper Leó és a „bécsi észtéták"? Paradox módon, minél jobban elmélyedünk a könyv olvasásában, annál távolabb kerül tőlünk a könyv voltaképpeni tárgya. Hiába a Zoltai Dénesre olyannyira jellemző gondolati árnyaltság, az elvi következetesség egy ponton szemléleti korláttá válik. Olyan elméleti írások, mint az Egynemű közeg zavaróan hiteltelenek ebben a kötetben, de legalábbis szembeszökő problematikusságuk. Zoltai mégis alapvetően fontosnak érezhette, ha belevette. Ki nem hordott, belső ellentmondás feszíti így a válogatást. Radnóti Sándor emelte ki nekrológjában: Zoltai „azok közé tartozott, akik nem vesztették el a nagyság iránti érzéküket, s ezért mindvégig fenntartotta tanárának, Lukács Györgynek az emlékezetét."2 Emberi magatartásként ez mindenképpen nemes és tiszteletet parancsol, de az esztétikai elmélet szempontjából több mint problematikus. A Nagy Elmélet szorításában Zoltai utolsó könyvében is túl sok a reflektálatlan előfeltevés. Már nem érzékeli a mai, gyökeresen új korszak szemléleti és gondolati átrendeződéseit, és szellemi muníciót sem ad értelmezésükhöz. Ilyen értelemben beszélhetünk Zoltai gondolkodásának "korszerűtlenségéről". Itt még szembeszökőbb, hogy a Bartókon túli művészet, magyarán a kortárs zenekultúra kérdései -mint erről már Zoltai Zeneesztétika-történetének új kiadásával kapcsolatban magam is írtam -túlnyomórészt értelmezhetetlenek ebben a fogalmi rendszerben.3 „Zenében gondolkodni", utal rá maga Zoltai, ez volt a zeneesztétika Hanslick által tervezett revíziójának alapelve. Hanslick nézetei közül leggyakrabban A zenei szép gyakran félremagyarázott meghatározását idézik, amely Csobó Péter György új fordításában így hangzik: „A zene tartalmát hangozva mozgó formák alkotják". Az ebből következő sajátosan zenei logika elméleti kibontása Hanslick kapcsán szintén hiányzik a könyv lapjairól. Pedig az autonóm zenei alkotást körülíró „abszolút zene" eszméje kapillárisokon keresztül oly mértékben hatolt le a zenei köztudat és a zenefelfogás mindennapjaiba, hogy ma is hat, jelen van vaskos közhelyekben és félreértésekben csakúgy, mint a zeneértés és -értelmezés mindennapi gyakorlatában. Érdemes lenne tovább gondolkodni azon, hogy meddig és mennyire érvényes a lukácsi esztétika nyomán a zene „világszerűsége", mint az autonóm zeneművészet egyik alapkategóriája? A közvetítés a filozófiai-esztétikai fogalom és a zenei gondolkodás között megint csak elmarad. A kortárs kultúra 20-21. századi tapasztalatainak látószögéből az egész probléma ugyanakkor történetileg mérhetetlenül relativizálódik! A multimediális gondolkodás és az „időrengésnek" nevezett jelenség, a zenei nyelvek és kultúrák tektonikus egymásba csúszása révén új értelmezést nyer szöveg, zene, gesztus, mozgás stb. szubsztanciális öszszetartozása, amit napjaink eszközei és szemléletmódjai a felszínre tudnak hozni és képesek újraértelmezni. Új minőségek, új dimenziók, új kapcsolódások jönnek létre: a „minden lehetséges és érvényes" és a „semmi sem lehetséges és nem érvényes többé" világkorszakának kezdetén járunk. Ebből a szemünk láttára zajló, alapvető paradigmaváltásból vajmi kevés érzékelhető a kötetben, márpedig a folyamat nem ma kezdődött, és alapjaiban határozza meg a könyv címében körvonalazott témát: mit jelent zenében gondolkodni? Mai olvasatban a bartóki szintézisnek -ennek a művészeti és emberi tartalmát tekintve is kivételes pillanatnak -normatívvá válása is inkább zavaró, semmint előremutató Zoltai értékrendjében. Nem minden tanulság nélkül valók a mára nézve a zene mint áru és a szórakoztató zeneipar kérdéskörét körbejáró, briliánsan megírt tanulmány, a Variációk Adorno és Eisler Filmzenéjének néhány témájára következtetései sem. Különösen ami a különnemű közegek egymásba átjátszását illeti -nem mellékesen olykor éppen az egynemű közeg Lukács által kanonizált elvétől távolodva, ami jóval bonyolultabb kapcsolatokat feltételez, ennélfogva a megértés, az értelmezés, a zenében való gondolkodás új dimenzióit nyitja meg. Innen is vezethetnének tovább szálak. Pedig az idős Zoltait nagyon is foglalkoztatták ezek a kérdések. Igaz, nem a tárgyalt kötetben szerepel, de annak intencióit is mindenképpen érzékelteti az, amit az interpretációról, az értelmezésről mint a zenében gondolkodás és a megértés részéről mondott nyolcvanadik születésnapja alkalmából: „Amikor az emberek operába, koncertterembe mennek, nem csupán szórakozni akarnak, hanem azért is, hogy a szüntelenül megújuló zenei előadó-művészet jóvoltából szembesüljenek saját korukkal, azzal az emberképpel, amelyet az egyébként változatlan kottakép rejt magában... A zeneesztétikának ma éppen az a feladata, hogy feltárja: mi van e mögött konkrétan és nem csak filozófiai értelemben.4 A Zenében gondolkodni nem nyit új szellemi horizontot, legfeljebb töredékesen, egy-egy ponton, vagy a hiány révén érzékelteti a szükséges továbblépés, továbbgondolkodás irányát. A zeneesztétika történetének első változata 1966-ban még egy nagy zeneesztétika-történeti áttekintés ígéretét hordozta. A mostani kötet egy hallatlan következetességű pálya lezárása, mégpedig ellentmondásos, megnyugvást nem hozó lezárása. Szerkezeti töréseit, töredékességét és egyes, a feltárni kívánt tárgyhoz legszorosabban kapcsolódó kérdések kifejtetlenségét belső, Zoltai Dénes gondolkodását mélyen meghatározó elkötelezettségek magyarázzák. Komolyan vette a nagy ívű összefoglalást egyáltalán lehetővé tevő elméleti alapvetést, ami aztán paradox módon akadályozta tisztánlátását. Írásai alapján aligha láthatunk bele a Lukáccsal folytatott esetleges belső vitákba, de hogy voltak ilyenek, az biztos. Akik személyesen ismerték Zoltai Dénest, azok számára nyilvánvaló: az önreflexiónak kivételesen magas foka volt jellemző rá. Saját elgondolásai mellett ugyanakkor tiszteletet parancsoló pátosszal és morális tartással volt képes kiállni és érvelni. A Zenében gondolkodni lett a végső szó. Különös és zavarba ejtő mű, meggyőző ereje és kérdőjeleinek sokasága folytán egyaránt. BALÁZS ISTVÁN jegyzetek 1 Egy százesztendős mestermű: Wagner „Mesterdalnokai". 2 Népszabadság, 2008. szeptember 23. (http://www .nol.hu/archivum/archiv-507964) 3 A régi görögöktől tegnapig. Muzsika, 2001. szeptember, http://epa.oszk.hu/00800/00835/00045/94 .html 4 Hovanyecz László: Kotta- és emberkép. Beszélgetés a 80 éves Zoltai Dénessel, 2008. február 29. (http://www .nol.hu/archivum/archiv-483461). |
