A jelentős dolgok gyakran csendben kezdődnek.

Csalog Gábor ráakadt Vértesacsán egy pajtára: tornácos falusi ház a szokásos melléképületekkel, a tágas udvaron gazdasági eszközök, az udvar végében a csűr, hatalmas kapuval a hosszanti oldalán, s ugyanakkorával átellenben. Elég volt kicsit megerősíteni, bevakolni az épületet, a szénapadlást kibontva megmagasítani a teret, egyik végére dobogót állítani zongorával, a szabad helyre berakni nyolcvan széket, máris készen állt a kamara-hangversenyterem. Tíz napot töltöttek itt szorgalmas munkával Csalog és növendékei, s végül két hangversenyen (augusztus 8-án és 9-én) bemutatták az eredményt. A pajtában nem maradt üres hely, de a két nagy kapu előtt az udvarban is ültek. Környékbeliek, Budapestről leruccanók, zömmel fiatalok. Ami vonzó a könnyűzenei jamekben, azt kulturált és szelíd formában megtalálták a látogatók, csak éppen Bach, Beethoven, Schumann zenéjével és sok Kurtággal tartalmassá téve.

De előbb még néhány szó a környezetről. Mintha falusi ismerősünkhöz kirándulnánk -oldott, de mindig mértéktartó hangulat; beszélgetések a parasztudvaron; a szünetben pogácsa, a hangverseny után egy pohár bor. Úgy éreztük, barátok között vagyunk.

És ez volt az alapvető benyomásom a művészekről, értsd: Csalog fiatal növendékeiről is. Vidáman komoly, keményen dolgozó, jó emberi-közösségi kapcsolatba került csapat volt ez az egyszerre előadóművész és házigazda fiatalság. Azt hiszem, olyan zeneakadémisták léptek föl, akik mind elkötelezett és dolgukat szeretettel művelő zenészekké formálódtak. A sok rövid Kurtág-darab közben mind ott szorongtak a dobogón vagy az előtte álló székeken, s úgyszólván percenként váltogatták egymást, így igazi ciklus vált az apró zenei gondolatokból.

Ezzel már el is értünk a „koncertkritikához". Az első napot nem hallottam, csak hallottam róla, ekkor Csalog játszott egyedül, Bachot és Beethovent. A második napot Kurtágnak és Schumann-nak foglalták le. A két szerző egyáltalán nem bántotta egymást; és műveikből jó ízléssel összeállított, eleven műsor kerekedett ki. A teljesítmény mögött pedig az a fajta munka volt érezhető, amire a mindennapokban is szükség van, de talán egy ilyen tíznapos együttlét még jobb feltételeket is teremt hozzá. Láthatóan megérintette a fiatalokat az is, hogy mesterük nemcsak tanítja őket, hanem velük van, és velük együtt zenél. Talán ez az a fajta „régimódi" tanulás, amiből valamit viszsza kellene hozni a mai zenei egyetemekre is. És persze be kellene hozni a műsorválasztás efféle igényességét, korunk zenéjére való nyitottságát, meg a rendszeres kamarázás zenésznevelő erejét is.

Remélem, csak kezdetét láttam valaminek. Sok ilyen műhelyre volna szükség, ilyen csendes erőt sugárzó vezetővel. Nem kell őket nagydobra verni, nem kell rögtön fesztivállá dagasztani. De a vértesacsai pajtában megsejtett lehetőség kibontakozhat, és akár az ország zenekultúrájára is jó hatása lehet. De ha nem, akkor is jó magot ültet egy kis, dimbes-dombos vidék társadalmi talajába.

DOBSZAY LÁSZLÓ