|
Minden itt van, tálcán! „Zene és színpad” a szombathelyi Nemzetközi Bartók Szeminárium és Fesztiválon
A szakmai fejlődés különleges és egyszeri lehetőségét mulasztották el azok az érdeklődő és ambiciózus leendő operarendezők, akik nem jöttek el a szombathelyi Bartók Fesztivál és Szeminárium idei komplex kurzusára, melynek szűk két hete alatt Kovalik Balázs vezetésével állíthatták volna színpadra A kékszakállú herceg várát, miközben Eötvös Péter vezette a darabot vezénylő karmesterek kurzusát. Vagy talán ez az emberfajta (az érdeklődő, ambiciózus leendő...) nem is létezik nálunk? Félő, hogy az igen korlátozott számú és felkészültségű résztvevő az operarendezés mint művészeti tevékenység körüli hazai (szakmai és szakmán kívüli) értetlenséget és a rendezés presztízsét is illusztrálja. Pedig Kovalik Balázs rendezői műhelyébe belelátni értékes és inspiráló ritkaság. Nem csak technikákat mutat, hanem értelmezési lehetőségeket tár föl, s ezáltal egy darabról való nyitott és elmélyült gondolkodásra késztet; hozzáállásával, habitusával olyan impulzusokat ad, amelyek nem utánzásra ösztönöznek, hanem a hallgató saját útjának megtalálásában segítenek. Kovalik, aki nem saját jószántából, hanem a hasonlóan érdekes és tehetséges operarendezők hiányában ragadt bele itthon a fenegyerek-státusba, a szó legszebb értelmében pedagógus is: saját módszereit mutatja meg, és saját gondolatairól beszél, de a résztvevőket abban támogatja tisztelettel, nyíltsággal és odafigyeléssel, hogy a sajátjaikat próbálják ki. S noha az eredeti elképzelés -nyolc karmester és nyolc rendező által megvalósított Kékszakállú, akár nyolc Judittal és nyolc Herceggel -a kellő számú erre alkalmas rendező és énekes hiányában csak redukált változatban valósulhatott meg, a zárókoncert közönségének nagyszerű Kékszakállúban lehetett része. Eötvös Péter, aki lenyűgöző professzionalitással, rendkívül koncentrált munkával, pontossággal és éleslátással irányította a karmester résztvevők fejlődését, a lehető legtöbbet hozta ki belőlük. Így az egymást észrevétlenül váltogató karmesterek keze alatt az egyébként is rendkívül jóindulatú és nagyon felkészült Szombathelyi Szimfonikus Zenekar minden hozzáértő szerint kiválóan játszott, Kovalik Balázs rendezése pedig szintén jótékonyan részeltette a megérdemelt össz-sikerben azt a két rendezőhallgatót, akinek színpadi elképzelése végül, egyenként hat-hét percben, megvalósult.
Eötvös Péter Szándékosan nevezem rendezésnek azt, amit láttunk, mert azok véleményét osztom, akik a „félig szcenírozást" értelmetlen kifejezésnek találják, és csak a koncertszerű (koncertpódiumon állnak, a közönség felé fordulva énekelnek) és a minden egyéb közötti különbséget tartják értelmezhetőnek. Ebben a tekintetben az operai élmény számít, nem az, hol és hogyan jön létre -kulisszákkal, zsinórpadlással, színpadi gépezetekkel, vagy bármilyen pódiumon jőve-menve, egyetlen kendővel játszva (emlékezzünk a Les Arts Florissants elragadó budapesti Kóbor lovagokjára). Operai élmény volt tehát a szombathelyi Kékszakállú is, ahol Kovalik (szokása szerint) nagyszerűen használta az adottságokat: a vár sóhajtását a Juditok megdöbbentő felnyögésével érzékeltetve, a sportcsarnok tarka neonvilágítását hatásosan felragyogtatva a „Lásd, ez az én birodalmam"-ra, vagy a kiemelt pódiumokon ülő négy Judit közül háromra eső vörös fénnyel a hetedik ajtó kinyílásakor. Azok a leendő rendezők tehát, akik nem voltak ott, ebből sem tanulhattak: hogyan lehet a kevésből nagyon sokat, nagyon jót létrehozni. A rendezői kurzust figyelemmel kísérve viszont sajnálattal láthattam, amit azonnal megtanultak (pedig Kovalik nem ezt tanította): a hatalom édes érzését. A rendezői hatalom persze valóságos, ma sokkal inkább, mint valaha, de ennek is sokféle megnyilvánulása és használata létezik. Némelyik hallgatónak sikerült a legrosszabb változatot illusztrálnia -annak például, aki ugyan a kurzust nem tartotta elég fontosnak ahhoz, hogy végig részt vegyen benne, amikor azonban megkapta az első lehetőséget, hogy kitaláljon egy jelenetet, kezdésnek mindjárt lazán odacsettintett az énekeseknek, hogy álljanak rendelkezésre -se köszönés, se kérés, csak csettintés... Az énekes tehát számára nem kolléga, nem művész, nem az egész testével, idegrendszerével, külsejével-belsejével folyamatos kockázatban gazdálkodó előadó, hanem az ő esetleg még oly bugyuta ötleteinek engedelmes kivitelezője, akit bármikor lecserélhet. Pedig éppen ezen a téren, az énekes megértése, adottságainak legjobb használata és az együttműködés optimális alakítása terén is sokat tanulhattak Kovaliktól, akik valóban tanulni akartak. A tanuláshoz, s azután az alkotáshoz azonban több kell, mint a feneketlen öntudat. Kovalik a Kékszakállút nagyon jó tananyagnak is tartja, amelynek kapcsán a minden igazi nagy műre jellemző sokféle értelmezhetőség kitűnően megmutatható. Célja volt az is, hogy megmutassa, minden egyes gesztusnak, pillantásnak jelentősége, értelme van, és mindegyiknek meghatározott cél felé kell mutatnia; ösztönösen, öntudatlanul is mást következtetünk abból, ha az énekes egy szó előtt, alatt vagy után néz rá a másikra vagy fordul felé. A gesztusok mikrovilágának alakítása közben azonban a rendezőnek sosem szabad szem elől veszítenie a teljes képet, ami ezekből összeáll, különben csak értelmetlen ötletparádé jön létre. A komplex kurzus gondolatát Eötvös Péter, a Bartók Szeminárium régi irányító személyiségeinek egyike is jó iránynak tartja. Az ő célja egyebek között a Kékszakállú olyan finomságainak megmutatása volt, amelyek a speciális magyar idiómából és a magyar nyelvből következnek. Mivel az autentikus Bartók-játék megmutatása, a valódi Bartók-kép alakítása óhatatlanul magyar feladat, a szombathelyi kurzus kitűnő lehetőség arra, hogy a külföldi karmester és énekes részleteiben is megértse, és legalább valamelyest megtanulja a darab prozódiai sajátosságait. Eötvös elegendő Kékszakállú-előadást látott külföldi karmesterekkel ahhoz, hogy tudja, miben térnek el attól, amit igazán valószínűleg csak a magyarok tudhatnak -hogy Bartók ugyan nagyon egyszerű metrikus rendszerben kottázta le a darabot, de az előadásnak ennél sokkal szabadabbnak kell lennie, a zenekari és a vokális szólamokban egyaránt. Sokszor hangsúlyozta például, hogy a balladaszerűen ismételt motívumokat sosem szabad kétszer egyformán játszani -másodszorra mindig több vagy kevesebb vagy más a funkciója. Jó, ha valaki a prozódiával kapcsolatos dolgokat itt és magyaroktól tanulja meg. Eötvös (elméletben pedig Vikárius László) igyekezett érzékeltetni valamit a parlando-rubato tradícióból, ami ehhez a zenéhez nélkülözhetetlen volna. S ha kevesen álltak is azon a technikai szinten, hogy ezt valóban megvalósíthassák, bizonyos, hogy mindenki értékes Bartók-tudást vihetett magával.
Vajda Gergely A résztvevők többsége számára egyelőre nehéz volt kétfelé, a zenekarra és a művet szintén csak tanuló énekesekre is figyelni, de aki valóban akart, az ennyi idő alatt is sokat fejlődhetett: Eötvös Péter a legapróbb részletekre is kiterjedően figyelte a karmestereket, személyre szóló, nagyon pontos visszajelzést adva mindenkinek („az egy remek felütés volt!", emlékezett egy hét után is a sok közül akár egyetlen karmester egyetlen mozdulatára), a tapasztalt muzsikus szemével látva nemcsak a technikát, hanem az embert, a habitust, a potenciált. Nagyon is szakmai tanács volt tehát, amikor például valakinek azt ajánlotta, menjen el három évre Tibetbe, hogy lenyugodjon... Ha legközelebb karmesterkurzust tart Szombathelyen -amit, ha időben sikerül egyeztetni, szívesen tesz, annál is inkább, mert az általa alapított Eötvös Intézet éppen ilyen kurzusokkal akar együttműködni, ahol zeneszerzés, hangszerjáték és vezénylés folyik egyszerre -, akkor több előzetes meghallgatással és a résztvevők és szándékaik/igényeik/felkészültségük pontosabb felmérésével biztosítaná a hatékonyabb munkát; tudva persze, hogy a valóság sokszor a gondos válogatás után is eltér a várhatótól. A szombathelyi zenekarról Eötvös Péter is a legnagyobb elismeréssel nyilatkozott: „A zenekar csodálatos. Hogy egy nap huszadjára is gyönyörűen játsszák, ilyet nem lát az ember a világon, a hozzáállásuk, a fegyelmezettségük pedig egészen kivételes." (Amit a laikus beszámolóíró egyszerű megfigyelésével egészíthetek ki: a művet egyértelműen jól ismerő zenekar hihetetlen fegyelemmel és odaadással dolgozott a sokadik forró nap végén is, egyetlen lekicsinylő mosolyt vagy blazírt gesztust sem engedve meg magának a sokadik ügyetlen karmesteri próbálkozásra sem). A Holland Rádió zenei osztályának korábbi vezetője, aki meghallgatta a záró előadást, vidéki zenekartól még nem hallott ilyen jó teljesítményt. A zenekar általam megkérdezett tagjai pedig megerősítették, milyen örömmel vesznek részt minden évben a kurzuson, és milyen sokat jelent számukra a sokféle karmesterrel végzett munka. A karmesterkurzuson Eötvös asszisztenseként dolgozó, évek óta Amerikában élő és ott is egyre sikeresebb Vajda Gergely
arra a minden megkérdezettnek feltett kérdésre, hogy mit lehet/mit
próbált megtanítani a kurzus keretei között, kiemelte, hogy először is
meg kell értetni, miről szól egy ilyen kurzus. „Olyan, mint egy
lézerműtét: célzottan, pontosan, gyorsan ki kell vágni bizonyos
hibákat. Aztán majd otthon lehet gyakorolni, átgondolni, alkalmazni.
Itt nagyon keményen megmondanak dolgokat -meg kell tanulni, hogyan
lehet a legtöbbet kihozni ebből, be kell fektetni annak megértésébe,
miért mondja Eötvös Péter, hogy például »ez az ütés nem tiszta«. És egy
ilyen sűrített két hétben igenis föl kell kelni reggel, és mindenhova
elmenni, mindent meghallgatni. Lehet éjjel inni a barátokkal, de csak
annak, aki már elment az esti Holli- Ami a magyar szöveget illeti, Cornelia Kallisch ugyan „szemtelennek" nevezte magát, amiért javított egyet s mást a magyar énekesek magyar kiejtésén -csakhogy minden javítása jogos és okos volt. Az Eötvös- Kovalik párosra és Kallischra az énekeseknek is tódulniuk kellett volna, hiszen zenei és interpretációs téren egyaránt rengeteget gazdagodhattak volna -erről a jelenlévők tanúskodhatnak. A kitűnő Wagner-mezzo, az idei budapesti Ring nagyszerű Waltrautéja, aki egyebek közt Polgár Lászlóval is énekelte, majd Fried Péterrel és Eötvös Péterrel magyarul vette lemezre a Kékszakállút, rövid, de annál izgalmasabb workshopot tartott az énekeseknek. Az egyik nap vezetett zongorás, személyenkénti foglalkozás tanácsai és finomhangolásai ugyan a másnapi zenekaros próba megváltozott akusztikai és emberi körülményeiben mintha mind elszálltak volna, de ez csak a látszat: egészen biztos, hogy az odafigyelő növendék tőle is kapott nagyon értékes útmutatást, technikában és művészi habitusban egyaránt. Beszélt az énekes szükséges, elkerülhetetlen skizofréniájáról: az alakításában, éneklésében valódi érzelmek kellenek, ugyanakkor tökéletesen uralnia kell ezeket az érzelmeket. Arra a kérdésre, milyen tanácsot adna az énekesnőknek, különösen a szopránoknak és mezzóknak, akikből túlkínálat van, ő sem mondhatott mást: nagyot álmodni, nagyon keményen dolgozni - és nagyon őszintén szembenézni magunkkal. Hallgassuk a legbensőbb hangunkat, érjük el a lehetséges szintet, és ne tegyük boldogtalanná magunkat kívülről diktált ambíciókkal.
Cornelia Kallisch Szopránként nagy karriert csinálni valószínűleg ugyanolyan nehéz, mint zongoristaként. A kérdésre, hogy mit válaszol egy tehetséges zongoristának, ha a pályáról kérdezi, Rohmann Imre, az egyik zongorakurzus vezetője bevallja, hogy néha felelőtlenségnek érzi a sok zongorista képzését, akikkel, muzsikustársa szavával élve, később „a szupermarket pénztárosaként találkozik". A valóság az, hogy a kapcsolatok sokszor többet jelentenek, mint a valódi tehetség. Szerinte versenyekre is legfeljebb a kapcsolatokért érdemes járni, egyébként nem, hiszen sajnos nyílt titok, hogy megfelelő zsűrikapcsolat nélkül kevés az esély a győzelemre -mely győzelem egyébként hamar megfakul a rengeteg versenydíj és győztes között. A versenyt tehát egyáltalán nem tartja a karrier előfeltételének. Rohmann tanácsa sokkal bölcsebb és megnyugtatóbb: dolgozz. „És nem kell feltétlenül folyton zongorázni (hegedülni, klarinétozni...). Élj, mozogj, menj külföldre, tanulj itt meg ott, tölts fél éveket erre-arra, járj olyan koncertekre, amilyenekre máshol nem tudsz, menj érdekes helyekre... ez hatással lesz a zongorázásodra is." A régieknél sokkal szélesebb volt az általános műveltség, ma sokan „rászűkülnek" a klaviatúrára. A szólisták számára Rohmann szerint az ideözönlő távol-keletiek nem jelentenek konkurenciát; a zenekari felvételnél és a versenyeken, ahol csak a gyors ujjak számítanak, igen.
Rohmann Imre A megkérdezettek mindegyikének feltettem a kérdést: milyen ma a Bartók-kép a világban. Ami a játszottságot illeti, úgy tűnik, nagyjából elégedettek lehetünk, bár e tekintetben is vannak nagy különbségek. A mediterrán országokban nehezebb Bartókot a koncertprogramba illeszteni, északabbra már nem. Amerikában sokat játsszák, bár bérletbe nem nagyon kerül be, de oda Stravinsky is alig. Meglepő módon Bécsben sincs nagy ázsiója. Eötvös Péter két év múlva a római Santa Cecilia együttesével csiná l Kékszakállút -ők 30 éve nem játszották a darabot... Logikus a kortárs Stravinskyval való összehasonlítás -ő hozzáférhetőbbnek, következésképp népszerűbbnek bizonyul Bartóknál. Rohmann szerint ennek nagyrészt a Bartók-zene univerzalitásában is erősen, tipikusan magyar jellege, a „népi humuszból való táplálkozás" az oka, amit valóban érteni kell ahhoz, hogy a mű méltó módon szólaljon meg. A Bartók Szemináriumnak tehát van tennivalója. Eötvös Péter szerint, aki sokáig volt alkotó alakítója a szemináriumnak, Szombathelynek világszerte jó a reputációja. Az évtizedek folyamán Eötvös követte a résztvevők útját, sokan vissza is jönnek hozzá. De, mint mondta, ha egy kurzus akár csak egy embernek is meghatározó élmény, akkor már megérte. A résztvevők száma, mint Igric György, a Szemináriumot szervező Filharmónia (teljes, új nevén: Filharmónia Budapest és Felső-Dunántól Nonprofit Kft.) vezetője elmondta, idén is magas: több mint százan jöttek el. Felkészültségüket a legjobb előkészítéssel is nehéz előre megállapítani, és az egyes kurzusok látogatottsága sem mutat semmi követhető logikát -olykor nagy nevekre is kevesen, máskor sokan jönnek, a színvonal pedig végképp megjósolhatatlan -tehát minden változatra föl kell készülni. Az idei vállalkozás, „zene és színpad" fókusszal, nagyon ambiciózus volt, s ezen akkor sincs mit megbánni, ha a jelentkezők átlagos felkészültsége nem volt olyan szintű, amellyel maximálisan ki lehetett volna használni a program nyújtotta nagyszerű lehetőségeket. Mert bár e beszámoló is a zenét-és-színpadot állítja fókuszba, de ne feledkezzünk meg a kínálat többi parádés eleméről sem: csellókurzust Perényi Miklós, fuvolakurzust Gyöngyössy Zoltán tartott, kamarazenét Heinz Holligertől lehetett tanulni, Rohmann Imre „váltótársa" pedig Jan Michiels belga zongoraművész volt.
Gyöngyössy Zoltán, Rozmán Lajos és Heinz Holliger A szeminárium egyik gerince, a karmesterkurzus a csoportban, közösségben tanulás szempontjából is különbözik számos más karmesterkurzustól, ahol a résztvevő jó esetben kap egy órát a híres karmestertől, azon túl főképp csak a kapcsolatépítéssel töltheti értelmesen az idejét. Vajda Gergely szerint az is jó, hogy itt nem azt tanulja meg az ember, hogyan „kell" vezényelni, hanem hogy „milyen lehetőségek vannak -bennem". Az idén hiányzott a zeneszerzés-kurzus, és nemcsak Eötvös Péternek, aki szerint éppen a vezénylés-hangszerjáték-zeneszerzés hármasától, valamint az erős zenetudományos vonaltól volt mindig különleges és termékeny a Bartók Szeminárium, melynek alcíme nem véletlenül Bartók -Új zene. Ezzel Igric György is egyetért, bár szerinte a Bartók-vonal igényel erősítést, de leszögezte, hogy a zeneszerzés-kurzust is folytatni akarják. Örök kérdés, milyen legyen ez: hozzon az ifjú zeneszerző kész művet; vagy helyben komponáljon darabot, melyet a hangszeres résztvevőkkel együtt dolgozva a kurzus végén elő is adnak; vagy éppen egy tekintélyes zeneszerző tanítsa saját műveit; esetleg elméletet oktassanak, vagy inkább technikákat...? Ebben az évben az ambiciózus fókuszprogram mellé ez már nem fért volna be, de a későbbiekben mindenképp kívánatos. Mint ahogy a nagyzenekari vezénylés mellett párhuzamosan ensemble-játékra is kellene kurzust szervezni. A Bartók-értés elmélyítésében fontos szerepet játszanak a két hét során elhangzó előadások, amelyek a szeminárium nemzetközi jellegének megfelelően idén ismét angolul hangzottak el -ezt a magyar résztvevűknek nem árt megszokni. Vikárius László és Kerékfy Márton a Kékszakállú keletkezéstörténetéről, Somfai László a Divertimentóról beszélt, Vikárius „Bartók és a balett" című előadásából pedig többek között kiderült, hogy a szerző a ma balettnak tartott műveit eredetileg pantomim műfajúnak szánta. A csaknem minden este zajló koncertek híven követték a Bartók -Új zene programot: a változatos kortárs darabok között mindig elhangzott Bartók-mű is. Kivéve - értelemszerűen - a fiatal zeneszerzők műveit bemutató, tavaly indult sorozat idei, második koncertjét, ahol öt fiatal magyar zeneszerző műveit játszották fiatal magyar muzsikusok, Horváth Balázs vezényletével. A szép sárvári Nádasdy-kastélyban rendezett hagyományos koncertet ezúttal lenyűgöző művész-páros játszotta: Perényi Miklós és fia, Perényi Benjámin.
Perényi Miklós A színpad jegyében mindjárt a nyitókoncerten láthattunk egy kamaraoperát, a görög származású Costantinos Stylianou Picknick im Felde című művét, a linzi Landestheater énekeseivel, s az előadás keletkezéséről másnap beszélgetni is lehetett a rendezővel és az előadókkal. Különleges eseménysora volt a fesztiválnak Eötvös Péter három operájának (Három nővér, Le Balcon, Angels in America) késő esti vetítése -a szerző bevezetőjével. Első kisoperája, a Radames pedig új és nagyon élvezetes előadásban volt látható. S mivel Eötvös, a világ három-négy legsikeresebb élő operaszerzőinek egyike, még mindig nem próféta a saját hazájában, ezeket a lehetőségeket is örömmel használtuk ki, s ismét bebizonyosodott, hogy érdemes olykor ilyen töménységben kitenni magunkat egy szerző műveinek.
Vikárius László - Garas kálmán felvéelei Visszatérő téma az elmúlt évek során a városlakók közönye a Bartók Fesztivál koncertjei és egyéb eseményei iránt. Erre idén is csak a záró koncert cáfolt rá, amelyre nemcsak sokan jöttek el, de nagyon tetszett is a helyi közönségnek. Kaszap Sára, a Fesztivál kezdettől fogva lelkes és ötletgazdag szombathelyi szervezője szerint a közönség fogyása nemcsak ezt az eseménysort sújtja, hanem csaknem mindent, részben az egyre gyarapodó nyári szórakozási és kultúrakínálat miatt. Kaszap Sára úgy látja, hogy a költségvetés megrendülését leginkább a fesztivál kommunikációja, marketingje szenvedi meg -egyrészt ezen kezdik el a takarékoskodást, másrészt a válság miatti bizonytalanságban sok mindent az utolsó pillanatban lehetett csak kommunikálni. A fáradhatatlan és lelkes szervező tele van stratégiai és gyakorlati ötlettel, biztosítja az eseménysorra irányuló sajtófigyelmet. Azt mondja, át kellene lépni az országhatárokat, partnerségeket keresni, szakmai és közönségkapcsolatba lépni Ausztriával, Szlovéniával, Szlovákiával, elmenni hozzájuk, megjelenni reklámanyaggal, és akkor biztosan megszaporodna a közönség. Kaszap szerint ami itt Kovalikkal elkezdődött, távlatos lehetőség: új műfajokat kell meghívni, műfaji kapcsolódásokat kell megteremteni. Kaszap Sára szerkesztette a három napon keresztül zajló zenei filmsorozatot is: a főtéren elhelyezett nagy kivetítőn délután 3-tól este 10-ig kitűnő válogatás volt látható, muzsikusportrék, koncertfelvételek, táncfilmek (néptánc-együttesektől a TranzDanzig), hogy a magyarul nem tudók is megtalálják a Bartókhoz, az új és a hagyományos zenéhez kapcsolódó elemeket. Kaszap Sára az új zene profil megőrzésének fontosságáról szólva Csengery Adrienne-t idézte: „Ha én kortársat énekelek, az nagy felelősség: úgy kell énekeljem, hogy a hallgató megint eljöjjön a koncertre." Idén tehát újra megerősíttetett, s nem utolsósorban a magyar és a nemzetközi viszonyokat egyaránt jól ismerők által, hogy a szombathelyi fesztivál megőrzendő és fejlesztendő érték. Fejleszteni mindig van mit -de itt a fesztiválon túlmutatva a tervezhetőség hiányát kell említenünk, amely nemcsak a zenei, hanem az egész kulturális életet fékezi. Igric György sem tudott végleges tartalmi keretekről beszélni a 2010-es programmal kapcsolatban, oly sok a bizonytalansági tényező. (Jövőre mindenesetre Peskó Zoltán tart újra karmesterkurzust, és a középpontban Bartók zongoraversenyei állnak.) Szervező, művész és ország egyaránt büszke lehet az idei programra, és szerencsére sok elkötelezett híve van a Nemzetközi Bartók Szeminárium és Fesztiválnak ahhoz, hogy a jövője biztosítva legyen. Mint Rohmann Imre mondta, „Bartókkal szemben a világnak még tartozása van" -nekünk pedig kiemelt felelősségünk abban, hogy ezt a tartozást a világ méltó módon róhassa le. RÁCZ JUDIT |
