Fodor Géza- Felvégi Andrea felvégtele

Fodor Géza halálában is kivételeset alkotott. Az emlékező írások, hommage-ok, életmű-reflexiók olvastán úgy érzem magam, mint az Örkény Színház Nyugat 2008-1908 című előadása után, amelyet Gézával együtt láttunk. Hazafelé menet arról beszélgettünk, minek köszönhető a közönség spirituális együttlélegzése, ami ezer színházi előadás közül egyszer fordul elő. „Megérezték, hogy van egy másik Magyarország" -mondta Géza. A Holmi emlékszáma persze nem a heterogén nagyközönséget tette alkalmi közösséggé, „csak" barátokat, pályatársakat, tisztelőket szólított gyászmunkára, de ki gondolta, hogy ennyien (harmincheten) és ilyen különböző emberek, műalkotások létrehozói és referensei -író, filozófus, esztéta, rendező, operaénekes, karmester, zongoraművész, kritikus, szerkesztő, dramaturg - kapaszkodnak F. G. ethoszába egy olyan korban (többen utalnak rá, legélesebben Spiró György mondja ki: „a mindent elborító bunkóság, szellemtelenség, karrierizmus, mocsok" közepette), amelyet a szellemi és általában a humánus értékek hanyatlása jellemez? Nemcsak arról van szó, hogy Géza mindenben kiemelkedőt alkotott, amihez hozzányúlt, többen polihisztorként emlegetik - ő maga is kitért erre egy Réz Pálnak írt levelében, jellemző módon önkritikusan, azt mondta, azért pendlizik „kritikából dramaturgiába, színházból esztétikatörténeti előadásokba", mert nincs tehetsége megírni saját, az élet mindennapi szférájában fel nem nőtt nemzedékének történetét, ha lenne, „én lennék a korszak publicistája" -, hanem arról, hogy jelképember volt, „és nagyon sok minden vele szállt a sírba, ... ami nélküle már soha többé nem lesz a világon" (Spiró). „Ilyen ember nincs", írtam rá emlékezve a Színházban. A közös hiányérzetből, F. G. életművének humánus kisugárzásából épült a Holmi kegyeleti aktuson túlmutató szellemi ravatala.

Mennyien szerették! Nem meglepő fölfedezés, tudtuk jól, most mégis ezt említem elsőként, mert az iránta érzett szeretet hatja át az írásokat, még a filozófiai-esztétikai eszmefuttatásokat és a nézeteivel polemizálókét is. Szeretetre méltó ember volt. Finom és választékos. Csehov Asztrovjáról ő jut eszembe. „Az ember legyen mindenben szép. Arcban, ruhában, lélekben, gondolatban." Mindenhez megtalálta a megfelelő szavakat. Kis János is, Radnóti Sándor is, Vajda Mihály is idézi a Mozart-könyvének első kiadásába, 1974-ben nekik írt ajánlást. Három, személyre szabott, pontos és figyelmes idézet -magyar, angol, német. Apróság? Benne van az egész ember. A rejtőzködő, a művekben élő. „Lehet, hogy ő volt a legkitűnőbb menekülőművész, akit ismertem, a remekművek fenségébe bújt a köznapi élet piszokságai elől", mondja Zsámbéki Gábor, és hozzáteszi: „A színház maga is búvóhely." A Katona József Színház (és előtte a Székely-Zsámbéki-féle Nemzeti) volt dramaturgi munkásságának színtere. Litvai Nelli elmeséli, hogy amikor Zsámbéki fölkínálta az állást, Gézának egy feltétele volt: legyen műsorfüzet! És micsoda műsorfüzetek voltak ezek, különösen a korszak elején, amikor még több pénz volt rájuk! Valóságos kisenciklopédiák. Többükbe miniesszéket írt, amelyekben találkozott a műveltség, a színházi szaktudás és az önálló gondolkodás. Kaposvárról hozta a kérlelhetetlen igényt -én őt hoztam egyszer haza Kaposvárról A Werthert már megírták előadása után, egész úton vitatkoztunk -, oda jártunk a hetvenes évek elejétől SZÍNHÁZAT nézni (igen, nagybetűset), és immunanyagot termelni a pesti átlag ellen. Képletesen szólva Kaposvárról jövet fejlődött ki benne a színházi ember, aminek - ezt sokan szeretik elfelejteni - mindvégig megmaradt. „Lukács-óvodistaként", pedagógusként, kivételes esztétikai, filozófiai és zeneelméleti tudással felvértezett operakritikusként is. Ezeket a diszciplínákat nem lehet szétválasztani Géza szellemi arculatában (ha már Lukácsnál tartunk), nem „pendlizett" közöttük, egymást átható energiájuktól lett az, aki: egyszerűen a legjobb abban, amit épp csinált. „Hatása a magyar zenei és színházi életre átfogó és elementáris", mondja Kornis Mihály. (Halkan kérdezem: vajon a magyar színházi és zenei élet tud erről?)

Ami a színházi embert illeti, Trencsényi Katalin 2008 áprilisi, disszertációs munkaanyagnak készített interjújában a magát konzervatívnak valló F. G. tévedhetetlenül jelölte meg azt a két, fölfogásától és dramaturgi gyakorlatától távolabb álló rendezőt -Zsótér Sándort és Kovalik Balázst -, akit kiemelkedő tehetségnek tart. (Anélkül, hogy ezt a véleményét ismertem volna, kettőjük egy-egy rendezését -A velencei kalmár és a Fidelio összehasonlító elemzését - ajánlottam Géza emlékének a Népszabadságban.) Színházi aspektusának nyitottságát, változásra való készségét - különösen operakritikusi működésében - többen említik, például Békés Pál és Radnóti Sándor. A Trencsényi-interjú más szempontból is érdekes. Talán mert nem a nyilvánosságnak szánta, itt hangot adott kritikai szenvedélyének. (Egyébként írásaiban is, csak lefedve. „Szenvedélyes ember volt... Amit nem szeretett, azt mindig kegyetlenül levágta", írja Spiró.) Lesújtó a véleménye a mai színműirodalomról („Akármit olvasok, legyen az német vagy angol vagy amerikai, mindegy. Katasztrofális színvonaltalanság!"), a nyolcvanas években végzett rendezőnemzedék előadásairól („túlnyomó részük blöff") és a színikritikáról („a magyar színikritikusok kilencven százaléka nem tud színdarabot olvasni, vagy nem tudja az előadást olvasni"). Posztumusz üzenetek.

Preferenciái ugyanilyen hőfokúak. Csengery Kristóf írja, hogy Géza számára „a zene -és ezen belül elsősorban az opera -személyes ügy, szenvedély, élet-halál kérdése volt". Operakritikái a műfaj mesterművei, komplex zeneesztétikai, zenedrámai és színházi elemzések, nemzetközi összehasonlításban is egyedülállóak. Evidenciájukat az az egyszerű munkahipotézis rejti - Dalos Anna fogalmazza meg -, hogy „számára egy opera szereplői olyan emberek, mint amilyenek mi vagyunk. A szerepek mint koherens személyiségek jelennek meg írásaiban, s az énekesek - saját élettapasztalatukból és habitusukból kiindulva - keltik életre az individuumokat". Ez az, amit a nyegle zsurnálkritikus képtelen fölfogni. Hogy az operában ugyanúgy életproblémáról van szó - ez volt F. G. kedvenc terminusa -, mint minden művészetben és magában az egzisztenciában. Azért kezdett operakritikákat írni az ÉS-ben is, hogy ezt bebizonyítsa. „Majd az olvasók választanak", mondta privátim. Az utóbbit tekintve nyilván illúziói voltak. A perfekció igénye és általános gyakorlati negligálása felől nézve igaza lehet Dalos Annának, amikor - a Fodor Géza-i igényt kiterjesztve a társadalom működésére - fölteszi róla, hogy úgy gondolta, „ha hamisan énekelünk, az országon eluralkodik az anarchia". Nagy kérdés, hogy a „dilettáns rendezéseket", a Magyar Állami Operaház folyamatos művészi hanyatlását látva miért nem ment el a kedve az operakritikától, hogy bírta többször is megnézni a „többnyire méltatlan előadásokat" - sőt egy időben dramaturgi állást is vállalt a Házban -, miért nem hagyott föl az egésszel. A zenetudós Wilheim András a korai, akadémiai évekre és a mások által is gyakran idézett, a színművészeti főiskolán vagy magánlakásokon tartott interdiszciplináris szellemi szeánszokra emlékezve (ezeknek Géza volt a spiritus rectora) nem is tudja megérteni a rendszeres operalátogatásból fakadó kritikákat, amelyek „inkább egy képzelt színház előadásairól szóló beszámolók, ahol a szereplők nevének egyezése a valódiakkal csupán a véletlen eredménye". Wilheim, aki „e kétségbeejtően provinciális helyszínen" képtelen élő előadást végigszenvedni, sőt még kurrens hangfelvételeket sem képes meghallgatni (inkább kottát olvasván „lelke auditóriumában" hallja a zenét, mondhatnánk Füst Milánt plagizálva), vitázik emez állhatatos szenvedéllyel, elismerve bár, hogy F. G. „megsejtette velem egy elpusztult kultúra teljességét, amelynek ő még romjait is hajlandó volt, a még borzalmasabbal szemben, a végsőkig tisztelni és védelmezni".

Termékeny vita bontakozik ki a főmű, a Mozart-könyv kapcsán. (1974-es első kiadása Zene és dráma, a 2002-es átdolgozott változat A Mozart-opera világképe címmel jelent meg.) Wilheim is említi „a gondolkodói attitűd változását" az eltelt időben, mások -például Békés Pál -szintén fontosnak tartják, hogy Géza „hajlandó újragondolni korábbi nézeteit". Ő maga a marxista esztétikától való távolodásának jegyében dolgozta át a könyvet, bár Vajda Mihály nem tartja elégségesnek a távolodást. Mindenesetre a Mozart-könyvhöz kapcsolódó diszkussziók (Kis János, Radnóti Sándor, Ludassy Mária, Heller Ágnes és Vajda Mihály írásai) az emlékszám szakmailag legizgalmasabb fejezeteit képezik, és több oldalról bizonyítják - például azért, mert egymásnak is ellentmondanak - F. G. tézisének vitaképességét. A polémia, amelyet itt exponálni sincs mód, A varázsfuvola „visszavonására" - a mű értelmezésének a felvilágosodás- és ellenfelvilágosodás-koncepció kontextusába helyezésére - fokuszál (a vonatkozó s a „visszavonást" elutasító tanulmány 1993-ban született), de virtuálisan meghosszabbítva egy általánosabb kérdésre, a mai operajátszás színpadi esztétikájára fut ki. Ebben a tekintetben hajlamos vagyok Heller Ágnessal egyetérteni, aki szerint egy opera „megszámlálhatatlanul sokféleképpen interpretálható", egy szubverzív felfogás is jobb, mint „egy hagyományos, megszokott, kiüresedett, megunt" - ezt különben F. G. is így gondolta -, és „még a legabszurdabban színpadra állított opera is izgalmasabb, azaz inkább opera, mint egy jó lemez". Lehet, hogy az utóbbi megállapítást már nem osztaná, de biztosan akceptálná a szuverén véleményt, amelyet ugyanaz a szenvedélyes kutatás táplál, amely benne is munkált.
A kérdés, hogy - idézet a Réz Pálnak címzett levélből - „miként lehet élni, és miként lehet írni".

A választ Fodor Gézától kapjuk meg -az maga a kivételes életmű. A Holmi, amelynek a szerkesztője volt, méltó módon emlékeztet az örökhagyó nagyságára.

Felvégi Andrea felvétele