Jeles évfordulók címmel rendezett hangversenysorozatot a Bartók Béla Emlékház. A ciklus első három koncertje alkalmat adott DURKÓ ZSOLT (1934. április 10.-1997. április 2.) és PERTIS JENŐ (1939. április 23.- 2007. május 2.) szellemének megidézésére, valamint a hatvanéves MADARÁSZ IVÁN (1949. február 10.) köszöntésére.

A 75 éve született Durkó Zsolt műveiből összeállított műsor a Gyermekzene zongorára (1978) című sorozattal kezdődött. Bozay Melinda a nyomtatott kiadás sorrendjében játszotta el a 11 tételt, azt sugallva, hogy ez a ciklus szerző által szentesített ideális alakja. Ám a Gyermekzene -gyanítom -nem ciklusnak, s nem is valamiféle zongorapedagógiai gyűjteménynek készült, inkább „csak" kötetlen válogatásnak. Technikai értelemben köny-nyebben megközelíthető és kifejezetten igényes játszanivalót (Szitárzene, Hommage à Bartók, Házasodik a tücsök) kínál a sorozat. Némelyik kompozíció önként adja magát, más darabokat pedig ki kell találni. Nemcsak olyan tételekre gondolok itt, mint a Szabad dallam tükörben (ebben az esetben Durkó egy alternatív, ritmusérték nélkül lejegyzett verziót is közölt, azokra az előadókra gondolva, „akiknek hajlamuk és önálló elképzelésük van a ritmus kialakítására"), hanem olyan egyszerű (vagy egyszerűnek ható) képletekre, mint a Peti mondókája vagy a Körtéfa. Utóbbiak esetében a pódiumművésznek el kell hitetnie a hallgatóval, hogy koncertdarabot hall. Bennem Bozay Melinda tüchtig felsorolása hiányérzetet keltett, érzésem szerint a kompozíciók kreativitásra apelláló szelleme ezúttal nem érintette meg.

Az ugyanebből az évből származó Szólószvit gordonkára (Pólus László előadásában) közelebb állt hozzám, ráadásul ebben a műben hallani véltem Durkó jellegzetes, egyéni hangját, (fel)stilizáló, díszítő beszédmódját. Az 1991-es Flautocapriccio (a mű nyomtatott kiadásában így szerepel a cím; a fuvolaszólót Gyöngyössy Zoltán játszotta) távoli párdarabnak tűnt. Kifinomultabb, vagy ha tetszik, manierista módon túlfejlett kompozíció, sok-sok ötletszerű, capriccioso felvillanással. A sziporkák maximálisan kidolgozott jellege azonban nehezen összeegyeztethető a spontán zenéléssel. Gyöngyössy érezhetően lemondott a kottahű előadásról, s elsősorban a produkciót megelőző villámbeszélgetésben említett (latens) polifónia megmutatására vállalkozott; részsikerrel. A kifejezés -polifónia -némileg félrevezető, hiszen a kompozíció két elkülönülő rétege nem a tematikus anyag követése révén azonosítható, elsősorban a dinamika, másodsorban az artikuláció tesz különbséget a két szint között. Az előadó a finom distinkciók jelzéséhez az Emlékház koncerttermétől kevés támogatást remélhetett.

Ugyanitt, a komponálás évében (1983) mutatta be Körmendi Klára (zongora) és Horváth László (klarinét) a Három esszé című szép és gazdag darabot. A bejáratott és avatott tolmácsolás révén árnyalt képet alkothattam a kompozícióról, s hasonlót mondhatok el a Hang és fény zongorára (Son et lumière, 1980) előadásáról is, melyet szintén Körmenditől, Durkó zongoramuzsikájának elkötelezett hívétől és oktatójától hallhattunk.

Körmendi Klára

1967-ben a Bartók Vonósnégyes mutatta be Durkó 1. vonósnégyesét (1966), most a Somogyi Vonósnégyes vállalkozott rá. Nem lenne fair a kompozíció sűrű szövésű motivikus hálózatának hallás utáni felismerhetőségét számon kérni egy nem ideális akusztikai környezetben muzsikáló kvartettől. A mű jellege, hangvétele többé-kevésbé kitapintható volt, ám ez önmagában kevés a darab értékeléséhez; marad a nyomtatott kotta és a hangfelvétel.

Lehet, hogy csak látszat, de úgy tűnik,   mintha Pertis Jenő zenéjének kvalitására csak a szerző utolsó alkotókorszakában figyelt volna fel a kortárs zene iránt érdeklődő közönség. Az érdeklődés -örömteli fordulat -Pertis halála után sem lankad. (A kamaraterem zsúfolásig megtelt.) Újabban évtizedek óta fiókban heverő munkáival is találkozhattunk, melyekről rendre az derült ki, hogy lett volna helyük a magyar kortárs zene pódiumán. E körülményből is arra következtetek, hogy Pertis periférián működő komponista volt, s talán nem is nagyon törekedett a centrumba.

Pertis soha nem ambicionálta a feltűnő eredetiséget, a kísérletező hangot. A kései hangszeres művekben pedig kifejezetten a klasszikus mintákra utalva alakította ki kompozíciói formáját, mindig könnyen felmérhető dimenzióját. Felületes benyomásaim azt súgják, hogy a szerző utolsó alkotókorszakában találta meg azt a nyelvet, mellyel ő maga is elégedett volt. E művek alapján társíthatjuk egy „harmonikus személyiség" karakterjegyeit Pertis Jenőhöz.

A koncert első részében hallott négykezes mű, a Családi zene, no. 1 igazolta, hogy Per-
tis remek formadramaturg és biztos arányérzékű tervező volt. (Egri Mónika és Pertis Attila zongorázott.) Úgy tűnik, hogy a komponista számára a zenei anyag szervezése fontosabb magánál a zenei anyagnál, mintha a „miként" és a „hogyan" jobban érdekelné a zenei folyamatok építőelemeinél. Nem a feltűnően eredeti ötlet, gondolat izgatta -akár közhelyeket is szívesen kimondott -, hanem a mód, ahogy a közhely elhangzik. Távoli példák gyanánt Petőfi és Rilke azon versei jutnak eszembe, melyekben az úgynevezett „mondanivaló", a vers „veleje" szégyellnivalóan nagy közhely, ám ezt a közhelyet pusztán a kimondás technikája újszerűnek, eredetinek mutatja. Pertisnél -szem- ben a hivatkozott költőkkel - mindez talán csak játék, különösebb egzisztenciális ballaszt nélkül, ám tagadhatatlanul minőségi játék. A Családi zenében üdítő a kánonszerű, fugatós indítás (már a témabemutatás technikája is a játékosságra és az anyag szándékolt önállótlanságára hívja fel a figyelmet), majd a folytatás klasszikus szonáta-allegro elrendezése. Meglepő a tétel középrészének és befejezésének visszafogott tempója. Már-már új tételre gyanakodnánk, ám Pertis ekkor egy valódi, deklamáló hangvételű lassú tételt indít el. A frappáns, perpetuum mobile karakterű finálé rövidsége okán is valódi csattanó.

A koncert egy kóruskompozíció (Ember voltam) hangfelvételének lejátszásával kezdődött. Csak néhány kórusdarabot ismerek Pertistől. Előadói szempontból többnyire nehezek, de nem kivitelezhetetlenek. Sőt ha az ember elmélyed tanulmányozásukban, kiderül, hogy szerzőjük a médium legtermészetesebb lehetőségeiből indult ki. A Szabó Lőrinc versére írt darabban is feltűnő, hogy a merészebb harmóniai alakzatok szinte maguktól jönnek létre, mintha az intonáció problémáit az előkészítettség, a kompozíció logikája magától is megoldaná.

Nem szerepelt a hivatalos műsorban KOVÁCS LAJOS In memoriam Pertis Jenő című zongoraműve. A szemérmes thrénodie-t Pertis Attila szólaltatta meg. Szintén tőle hallhattuk az Atavár és a Csodaszigfrid -nyolc epizód című ciklusokat. Az Atavár is afféle családi zene, hiszen az 1978-ban 12 éves Attila (Ata) gyermeki világa inspirálta. Az 1985-ös Csodaszigfrid (melyet az időközben zongoristává izmosodó fiú már el is tudott játszani) Lázár Ervin mesefigurájára, Bruckner Szigfridre utal. A művek zamata nem fedte el, hogy Pertis a zenei karakterek világában kevésbé ügyesen mozog. Egy bejátszott interjúrészletben elmondta, hogy a Csodaszigfrid nyolc epizódjában nyolc karaktert próbált zeneileg megrajzolni. Érzésem szerint nem ez a művészi feladat állt igazán közel hozzá: mind az Atavárt, mind pedig a Csodaszigfridet alkalmi kompozíciónak hallottam. Hasonló érzést keltett az 1979-es Páros című duó is (Illés Eszter -fuvola, Rohmann Ditta - gordonka). A Tört rácsokban (Csáki András - gitár) hangzásmodulok sorozatba rendezésével alakított ki kompozíciót. Hollós Máté Pertis új irányzatok (neoavantgárd?) által inspirált kísérleti munkájaként mutatta be a darabot, talán arra is utalva ezzel, hogy a hangját kereső komponista néha (természetszerűleg) zsákutcába tévedt.Érdekes hangszerösszeállítású a család amatőr muzsikusát is szerephez juttató kompozíció, a Két rapszódia (Pertis Szabolcs -pásztorfurulya, Bársony Péter -mélyhegedű), melyben inkább a hangszerek és a játékmódok kontrasztja dominál, semmint az együttes játék. Jópofa dramaturgiai fordulat a (kicsit hosszadalmas) darab végén a furulya diadala: a brácsa „enged", és ütőgardonná változik.

Rohmann Dita és Illés Eszter

A koncert az 1975-ben írt Vonósnégyes (Auer Vonósnégyes) hangversenytermi bemutatójával(!), majd a jazz-zongorista Pertis  megidézésével ért véget (számomra ez meglepetés volt). Hangfelvételen Pertis Óda című jazz-kompozícióját játszotta, majd a Rátonyi Róbert, Csepregi Gyula, Berkes Balázs alkotta trió (zongora, szaxofon, nagybőgő) Pertis Nancy című „témájára" improvizált.

Népes közönség gyűlt össze a 60 éves Madarász Ivánt köszöntő hangversenyre. A műsoron szereplő művek többségét a közelmúltban már hallottam, s ez megnyugtató biztonságérzettel töltött el. Biztonságérzetem azonban a koncert végére semmivé foszlott, a kontúros emlékképeket a hely- és alkalomspecifikus előadások kiradírozták. A nagyobb apparátusra írt darabok (Orphenűzosz, Concerto FLA) a kamaraterem szűk terében bizarr hangzásképre tettek szert; a korábban csellón hallott Lót imája most hegedűn szólalt meg; az egyik darab (Orphenűzosz) pedig születésnapi meglepetés gyanánt különös toldalékokkal hangzott el.

Madarász Iván különböző, egymással talán nem is összeegyeztethető szempontokat érvényesít kompozícióiban. A műveken hallatszik, hogy alkotójuk egyként figyel Orpheuszra és enged Dionüszosz csábításának. Racionálisan mindent eltervez, ám rendszerint nyitva hagyja az utat az irracionalitás világa felé is. Olyan fegyelmezett előadókra számít, akik képesek átengedni magukat az eksztázisnak. Kísérletező és hagyománytisztelő. Játékos és intellektuálisan komoly. Az ellentétpárokat (vagy a vélelmezett ellentétpárokat) még folytathatnám.

 Drahos Béla a Madarász-esten - Felvégi Andrea felvételei

Szigorúan metszett zenei konstrukcióiról néha az derül ki, hogy bőséggel tartalmaznak aleatorikus elemeket. A játékmód, az előadás már-már túlszabályozottnak hat, a gyanútlan hallgató kevés interpretátori szabadságot gyanít, s meglepődik, hogy a szerző mennyi mindent bíz a darabot megszólaltató művészre. A játékosság dominált B.-la című darabjában (Balogh Ferenc -hegedű, Granik Anna -zongora, Juhász László - marimba), melyet a Magyar Rádió Hommage à Bartók című koncertsorozatára komponált. A Három történet oboára és zongorára (Girgás Ágnes - oboa, Granik Anna) című, fordulatokban bővelkedő darabot korábban nem hallottam. (Kottája 2004-ben jelent meg.) Olyan kompozíciónak tűnik, mely organikusan fejlődött, egyes szakaszai pedig mintha maguktól formálódtak volna meg. Más Madarász-művekben is érezni, de itt különösen intenzíven, hogy a darab nem a hagyományos fejlesztő-kidolgozó technikák szerint alakul, hanem a belső ismétlődések, repetitív formulák kristályosítják ki a folytatást. Az öngerjesztő folyamatokat Madarász nem irányítja, inkább csak szabályozza (permutálható elemeket hoz létre), s e folyamatzenéket alkalmasint nem lefékezi, inkább megakasztja, felfüggeszti vagy egy teljesen új anyag beemelésével téríti el.

Más eset a Lót imája. A zenei folyamat alapja a zongorán megszólaltatott algoritmikus harmóniasor -e kíséret fölött bontakozik ki a dallamhangszer (ezúttal hegedű) éneke. A kompozíció annyira logikus és „telitalálatszerű", hogy még egy gyengébb előadást is bőven elvisel. A zongorista (maga a szerző) és Perényi Eszter produkciója természetesen nem ebbe a kategóriába tartozott.

A Sebességek 2 fuvolára (Matuz István, Csetényi Gyula) a szerző fuvola iránti vonzalmát, valamint elektroakusztikus zenei kísérleteit reprezentálta. Fuvolaversenyét (Concerto FLA) hallottam már összefogottabb előadásban is, ezúttal a szólista (Drahos Béla) mutatványai kötötték le a figyelmet. Az Orphenűzosz most hallott egyedi formáját nem recenzeálom, megvárom a Magyar Rádió 20-21. századi műveket bemutató hangversenyciklusát, melyben ismét hallható lesz. (Április 9., 15., 17. -Bartók Béla Emlékház. Rendező: Bartók Béla Emlékház)

Molnár Szabolcs

Körmendi Klára

Rohmann Ditta és Illés Eszter

Drahos Béla a Madarász-esten

Felvégi Andrea felvételei