Valószínűleg sokan ismerik a szituációt: társaságban elmesélünk egy -szerintünk -remek viccet, és utána senki sem nevet. Hidegzuhany.

Nemrégiben hasonló élményben volt részem. Salzburgban, a hagyományos Mozart-héten Haydn 80-as számú d-moll szimfóniáját vezényeltem. Csodálatos mű, szinte teljesen ismeretlen, tele ötletekkel és meglepetésekkel. Az első tétel (Allegro spiritoso) szenvedélyes, viharos Sturm und Drang-jellegét váratlanul félbeszakítja a zárótéma. Mit keres ebben a vad expozícióban ez a kecses, kedélyes ländler? A kidolgozási részben Haydn mesterien váltogatja a két különböző anyagot (vihar és ländler), hosszú szünetek, merész modulációk és szokatlan hangnemek jellemzik ezt a szakaszt (a ländlertéma Desz-dúr megjelenése egy d-moll szimfóniában eseményszámba megy).

A zárótétel (Presto) igazi tour de force, tele ritmikai többértelműségekkel: Haydn becsapja a hallgatót, aki sokáig nem tudhatja, hol is vannak a felütések és az ütemsúlyok. Csak 32 taktus elteltével derül ki a csíny, itt érezhetjük magunkat végre biztos talajon. Mindez zseniális és rendkívül mulatságos. A salzburgi nagyérdemű azonban még mosolyra sem méltatta: udvariasan megtapsolták, ahogyan illik -ennyi az egész.

Mennyivel könnyebb a közönséget könnyekre fakasztani, mint nevetésre bírni. A tragédia, szomorúság, lemondás, gyász olyan komolyságot és együttérzést követel meg a hallgatótól, amellyel boldogan azonosul. Ebben nincs is semmi kivetnivaló, ezért is beszélünk „komolyzenéről". Sokan úgy vélik, hogy a humor és a vicc olcsó portéka, könnyű holmi, amelynek a komolyzenében nincs helye. A Jóisten óvjon meg bennünket az ilyen, humorérzék nélküli emberektől!

Alfred Brendel írt egy kitűnő tanulmányt, címe: „Szükséges-e, hogy a klasszikus zene teljesen komoly legyen?" („Does classical music have to be entirely serious?", az 1976-os Musical Thoughts and Afterthoughts című kötetben). Ebben kifejti és bebizonyítja, milyen tévedések és előítéletek áldozatai vagyunk.

Egyszer Japánban egy könyvesboltban böngészve különös könyvecskére bukkantam. Az író elmagyarázza az olvasónak, hogyan kell egy viccet megérteni. Először leírja magát a viccet, utána hosszas használati utasítás következik.

Gyakran megesett velem Japánban, hogy valami egészen ártatlan dolgot mondtam japánul, ami házigazdáimból harsány, őszinte nevetést váltott ki, számomra teljesen érthetetlenül és váratlanul. Úgy tűnik, a humorról alkotott képünk -nem csak Japánban -erősen különbözik egymásétól.

Haydn olyan publikum számára komponált, amely tökéletesen  értette az ő zenei nyelvezetét. Eisenstadtban és Eszterházán, Bécsben és Párizsban, különösen pedig Londonban megtalálta a zenebarátok (Kenner und Liebhaber) kicsiny, de értő körét, akik újabb és újabb műveit hozzáértéssel és érdeklődéssel fogadták. Ez a közönség ismerte a kor stílusát, ismerte Haydn és kortársai korábbi darabjait, és pontosan tudta, hogy az új szimfóniában mi a „rendkívüli".

Haydn humora tökéletesen működött ebben a közegben, amelyben a zenei elvárások és meglepetések közötti kapcsolat komikus hatást keltett.

A mai hangverseny-látogató közönség lényegesen nagyobb az akkorinál, de ennek arányában műveletlenebb és tudatlanabb is. Néha bizony itt is egy japán könyvecskére lenne szükség. Haydn és Beethoven tréfáinak egészséges termőtalajra, humuszra van szükségük, és ezt sajnos szinte teljesen elveszítettük.

Haydn zongoraművei jócskán bővelkednek humoros motívumokban. Egyik korai példája ennek a G-dúr capriccio (Hob. XVII:1), alcíme: „Acht Sauschneider müssen sein". E népdal szövege leírja, hogy egy kandisznón elvégzendő kasztrálási művelet lebonyolításához nyolc „szakemberre", böllérre (Sauschneider) van szükség. Hihetetlen az az eredetiség és bátorság, ahogyan Haydn egyik hangnemből a másikba vándorol, a témát és annak töredékeit a legkülönbözőbb regiszterekbe helyezi, és rövidebb-hosszabb epizódokkal tarkítja. Biztosra vehetjük, hogy hallgatósága 1765-ben jól ismerte ezt a nótát, nem kellett nekik elmagyarázni, hogy ez egy rusztikus, jókedvű darab, amin esetleg kacagni is szabad.

Majd egy negyedszázaddal később, 1789-ben írja a C-dúr fantáziát (alcíme szintén Capriccio, Hob. XVII:4). Ez már sokkal érettebb mestermű, mint az elődje, formáját tekintve a szonáta- és a rondóforma furcsa keveréke. A darab két pontján különös dolog történik: a zene megáll, egy mély oktáva fölötti korona fölé a szerző a következő utasítást írja: „Tenuto intanto, finchè non si sente più il suono" (addig kitartani, ameddig a hangot nem lehet már hallani). No mármost, ez a várakozási idő kínosan hosszú, az emberek azt hiszik, a zongorista elfelejtette a szöveget. Ekkor az oktáva egészen halkan és váratlanul egy félhanggal feljebb csusszan. A hatás nevetésre ingerlő, tréfás és meglepő.

Utolsó zongoraszonátájában (Esz-dúr, Hob. XVI:52) a szimfonikus ragyogású Esz-dúr nyitótételt E-dúr hangnemű Adagio követi. A hangzás megdöbbentő, mert a hagyomány szerint a középső tételnek a domináns B-dúrban, esetleg a párhuzamos c-mollban kellene felhangzania. Komoly bátorság és élénk fantázia kell ahhoz, hogy a zeneszerző -a hagyományokkal és konvenciókkal nem törődve -merész és újszerű hangnemi összefüggéseket mutathasson be. Haydn előtt ez elképzelhetetlen volt. Hasonló „nápolyi" kapcsolatot találunk Beethoven op. 131-es cisz-moll vonósnégyesében (az első tétel cisz-moll, második D-dúr), valamint Schubert C-dúr vonósötösében (D. 956, a második tétel E-dúr, ennek középrésze f-moll).

Haydn kamarazenéje is számtalan humoros példával szolgál. A csodálatra méltó -és szégyenletesen elhanyagolt -zongorás triók egyik gyöngyszeme az esz-moll darab, Hob. XV:31. (Ki más mert volna ebben a korban ilyen rendkívüli hangnemet választani?)
A nyitótétel, a melankolikus hangvételű Andante cantabile kettős variációs formában íródott. A rákövetkező Allegro alcíme „Jákob álma". A korabeli hiteles anekdota szerint a bemutató hegedűse beképzelt és arrogáns muzsikus hírében állt. Haydn ezzel a tétellel alaposan megtréfálta, az első oldal viszonylag problémamentesen eljátszható lapról, azonban lapozás után a hegedűszólam a legmagasabb fekvésekbe kalandozik el, földi halandó nincs hozzászokva ezekhez a régiókhoz, oda csak létrán tud felkapaszkodni, mint Jákob.

A szimfóniák ötletgazdagságán csak ámulhatunk. A 60-as sorszámú „Il Distratto", „A szórakozott" valóságos teátrális mestermű, hat tételben -a Finale félbeszakad, a szünetben a hegedűket át kell hangolni. A 93-as számú D-dúr szimfónia (a londoni sorozat első darabja) második tétele gyönyörű, gáláns és arisztokratikus muzsika, melyet a két fagott brutális „betörése" tönkrezúz. Elefántok a porcelánboltban. Ezek a hangeffektusok ma is komikusak, és csöppet sem szalonképesek.

Menüettjeiben a sokfajta karakter mellett feltűnőek az aszimmetrikus frázisok; egy négyütemes kérdésre gyakran öt-, hat-, hétütemes válasz érkezik.

Összefoglalva: melyek a haydni humor főbb ismérvei? Az elvárások és meglepetések szembeállítása, a hagyományos és újszerű elemek vegyítése, a szimmetria és aszimmetria váltakozása. Továbbá a szokatlan és komikus hangeffektusok alkalmazása, a csönddel és az idővel való játék, a dinamikai kontrasztok kiélezése.

 Haydn-portré

Franz Christian Thaller viasszfigurája, 1799

A humor azonban csak egyik fontos része az ő nagy művészetének. Minden műfajban mintaszerű alkotásokat hozott létre. Mesterségbeli tudása szinte páratlan. Egész tételeket, sőt többtételes konstrukciókat képes egyetlen kis atomból felépíteni. Ízlése nemes és egyszerű, arányérzéke tévedhetetlen. Operái és oratóriumai drámai erejükkel és hangfestő varázsukkal ragadnak magukkal. Templomi zenéje -a kései misék és A megváltó utolsó hét szava -mesteri, és mélységesen megható. Vonósnégyeseiben, szimfóniáiban, zongoraszonátáiban és sok más műfajban is új utakat tört, új világokat fedezett fel. Itt az ideje, hogy a világ jobban megértse és méltó helyére tegye minden idők egyik legnagyobb zeneszerzőjét.

Egy újszülöttnek minden vicc új -engedjék meg, hogy egy olyan ideillő viccel zárjam soraimat, melyben Joseph Haydn is örömét lelte volna.

A pszichiátriai klinikán (magyarul bolondokházában) a páciensek vicceket mesélnek egymásnak. Minden viccnek van egy sorszáma. Az egyik ápolt elkiáltja magát: „Negyvenkettes!" - Óriási röhögés. „Hatvannyolcas!" -szól a következő. A hallgatóság remekül szórakozik. A főorvos irigykedve szemléli mindezt, ő is szeretne részt venni a mulatságban. Mikor már nem bírja visszatartani magát, bekiabálja: „Tizenhetes!" - Néma csönd. - „Miért nem nevettek, talán nincs tizenhetes számú vicc?" -„Hogyne vóna, csak hát olyan roszszul tetszett elmesélni".

Haydn-portré:
Franz Christian Thaller viaszfigurája, 1799