Az eredeti tervek szerint a BUDAPESTI  FESZTIVÁLZENEKAR tavaszi fesztiváli koncertjén Arkagyij Volodosz lett volna a szólista: az orosz zongoravirtuóz készült eljátszani a magyar közönségnek Prokofjev ritkán hallható, ádázul nehéz 2. zongoraversenyét -ezt a különös sorsú művet, amelyet a botrányba fulladt 1913-as ősbemutató után egy évtizeddel, immár külföldön, a zeneszerző emlékezetből újraírt, mivel az eredeti kompozíció kottája elveszett. Volodosz azonban néhány nappal a koncert előtt megbetegedvén arra kényszerült, hogy lemondja fellépését. Szervezési bravúr, hogy a zenekar illetékesei JEAN-EFFLAM BAVOUZET személyében hamar megtalálták a muzsikust, akinek közreműködésével a műsorváltozást sikerült elkerülni -az pedig különleges szerencse, hogy Bavouzet az adott időpontban rá is ért, és vállalta a beugrást.

A már nem pályakezdő, de még fiatal francia zongoraművész nem ismeretlen a magyar koncertközönség előtt: annak idején magam is beszámolhattam 2003-as fellépéséről a Nemzeti Filharmonikusok vendégeként, majd 2006-os szólóestjéről. Mindkét esemény műsora jelezte, hogy Bavouzet kedveli a kihívásokat: az előbbi alkalommal Ravel Balkezes zongoraversenyét szólaltatta meg, az utóbbi koncerten pedig egyebek között nem kisebb súlyú és nehézségű opuszt adott elő, mint amilyen Beethoven Hammerklavier-szonátája. Technikai felkészültségét jelzi, hogy akárcsak Volodoszt, őt is Prokofjev-specialistaként tartják számon: a budapesti beugrás előtt jó ómennek minősült, hogy az orosz zeneszerző öt zongoraversenyét március folyamán sorozatként szólaltatta meg Varsóban.

Fellépése igazolta a hozzá fűzött várakozást, és megérdemelten aratott lelkes sikert. Jean-Efflam Bavouzet keze alatt a mű egyfelől lehengerlően virtuóz bravúrdarabként hatott: a pompásan kivitelezett passzázsok, figurációk, trillák, repetíciók és akkordmenetek lenyűgözték a hallgatót. Másfelől azonban mindez a technikai tűzijáték nemhogy elfedte volna, inkább szolgálta és kiteljesedni segítette a négy tétel zenei tartalmait: a hatalmas hangzás által megjelenített komorságot, a sodró ritmusban munkáló zord indulatokat, a perpetuum mobile-szerű, fantasztikus rövid scherzo látomásjellegét, a harmadik tételben döngő óriásléptek menetelését, majd a viharos temperamentumú finálé brutalitását. Mindazt a riasztó, de hiteles poétikai tartalmat tehát, amely a művet belülről feszíti, és a tragikus zenei látomás erejét, súlyát adja. Bavouzet mindvégig fölényesen uralta a hangszeres és zenei folyamatokat, s bár a közönség ünnepelte, nem adott ráadást.

A koncert karmesterét, ANDREW DAVIS-t is ismeri a magyar közönség. A 65 esztendős brit dirigens, aki korábban a Glyndebourne-i Operafesztivál művészeti vezetője volt, jelenleg pedig a Chicagói Operaház élén áll, a Fesztiválzenekar társaságában két szimfonikus darabbal keretezte Prokofjev versenyművét. A nyitány funkciójában Sibelius-ritkaságot hallottunk: nem tudom, Az okeanidák című szimfonikus költemény mikor hangzott el, egyáltalán elhangzott-e korábban budapesti hangversenyteremben, most mindenesetre kellemes volt vele találkozni. A mitológiai ihletésű opusz, amely valójában nem több, mint sajátos vízi zene, mindenekelőtt azzal nyeri el a hallgató rokonszenvét, hogy rövid, s ez -ha szabad megkockáztatni némi malíciát -Sibelius-mű esetében feltétlenül fontos erény. De nem ez az egyetlen jó tulajdonsága e szimfonikus dolgozatnak: egy másik vonzó vonása paradox módon az, hogy szinte atematikus - alig lehet benne felfedezni dallami rangú zenei elemet. Mindezt azonban nem hiányként, inkább - s ez a konzervatív Sibeliusnál szintén meglepő - kísérletezésként éljük meg: mintha a zeneszerző azzal játszana, hogyan tud egy teljes szimfonikus partitúrát pontokból, foltokból, hullámmozgásokból felépíteni. A kísérlet sikerül, a darab szórakoztató, uram bocsá': már-már modern. Andrew Davis és a Fesztiválzenekar érezhető kedvvel, színgazdagon és energikusan tolmácsolta az impresszionisztikus zenei tájképet.

Andrew Davis és Jean-Efflam Bavouzet - Felvégi Andrea felvétele

Sibelius és Prokofjev után, a szünetet követően megtértünk a törzsrepertoárhoz:
zenekar és vendégkarmestere Schumann 3. szimfóniáját adta elő. E sokat játszott mű hallgatásakor immár nagyobb léptékben is megfigyelhettük Andrew Davis karmesteri tulajdonságait. Nem az a típusú muzsikus, akit nagy egyéniségnek neveznek; nem az a művész, akinek különleges személyes kisugárzása van. Ehelyett biztos tudás, temperamentum, arányérzék és mindenfajta túlzástól mentes jó ízlés jellemzi vezénylését. Irányításával a Fesztiválzenekar vitamindús Schumann-szimfóniát adott elő. Játékukban fontos szerepet kapott az a tényező, amely a 3. szimfóniában meghatározó: a hangzás olykor mámorig fokozódó öröme, amelyet kiváltképp a rézfúvók megmozdulásaiban érzékelhettünk. Tetszett a nyitótétel féken tartott dinamizmusa, a finálé könnyed játékossága, s a saroktételek abroncsában a délceg scherzo a maga áradó vonós dallamaival, a szelíd lassú tétel és a rendhagyó módon öttételes mű finálé előtti, negyedik részének templomi atmoszférája. (Április 3. -Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem)

CSENGERY KRISTÓF

A legmagasabb szintű profizmus, a legrosszabb hakniszellem és az égbekiáltó ripacstempó adott egymásnak találkát az idei Tavaszi Fesztivál utolsó előtti estéjén. „JEAN-CHRISTOPHE SPINOSI és az ENSEMBLE MATHEUS": ezt olvashattuk a szervezők által kiadott műsorlapon, ami -tekintve, hogy az estén a hegedűművész-karmester az általa alapított együttes dirigenseként lépett fel -már eleve furcsa eltérés a bevett protokolltól. Azt is megfontolván, hogy az estén közreműködött még SUSAN GRAHAM - kinek nevét a műsorlap belső oldalán, a Spinosiénál jóval kisebb betűkkel olvashattuk, furcsállatunk aligha enyhült.

Az Ensemble Matheus részint modern, részint korhű hangszereken játszó muzsikusai Európa-szerte a legfontosabb koncerttermekben forogva adják elő széles, de súlypontját a 18. századi zenében, jelesül Vivaldi műveiben meglelő repertoárjukat. Budapesti fellépésükön Párizsnak írt Haydn-szimfóniákkal keretezték Mozart és Gluck operaáriáit. Már a Hob. I:83-as g-moll szimfónia -közkeletű ragadványneve, A tyúk, kissé szerencsétlenül feledteti a mű fenségességét, mely a megrendelő szabadkőműves zenekar tagjai előtt persze aligha maradt rejtve -rávilágított néhány, az egész koncertet beárnyékoló problémára. Hogy Spinosi feltűnően heves kar-, láb- és fejmozdulatokkal vezényel, az természetesen a magánügye. S nem is állíthatnám, hogy az interpretáció erőteljes meglepetés-effektusai, illetve az olykor egyenesen szájbarágós retorikai fogások ne igazolták volna vissza legalább részben a dirigensi izomzat megfeszített munkáját. Hogy a karmester hosszúra eresztett, meglazított csomójú nyakkendője mindeközben meglehetősen kalandos útvonalat járt be a levegőben, még mindig olyan körülmény, amivel nem feltétlenül kellene foglalkoznunk. Ám mit kezdjünk azzal, ha az együttes egyfelől arra építi fel az első tételt, hogy drámaian hosszú szüneteket tart egy-egy feszült frázis vagy éppen hosszabb formarész határán - másfelől ezekben a generálpauzákban a hangszeresek és a karmester érzéketlenül hangosan lapoznak kottáikban? Mit szóljunk egy kétségkívül egészséges hangon megszólaló, a tehetséget és a muzikalitást hallhatóan nem nélkülöző együtteshez, mely az egészségesnél jóval többször leplezi le, hogy a patinás pesti koncertterem pódiumán blattolással és meghökkentő blöffökkel játszik a túlélésre? Mit kellene tenni a közönségnek akkor, amikor a zenekar tagjai egy-egy különösen kirívó bakit követően pajkosan vigyorognak egymásra?

Aztán pódiumra lépett a fantasztikus mezzo, és nem csak azt a benyomást erősítette meg, hogy kivételesen nagy muzsikus, de arról is messzemenő tanúságot tett, hogy elképesztően gyakorlott fellépő. Olyan, aki minden körülmények között képes a legjobbat adni. Először Orfeusz J'ai perdu mon Eurydice kezdetű áriáját énekelte Gluck Orfeusz és Eurüdikéjéből. Hangjának teltsége, ereje, melegsége és bársonyossága a részletező kifejezés iránti elkötelezettséggel társult, megidézve a hangversenypódiumon is a drámai szituációt. A tény egyébként, hogy az áriát francia nyelven énekelte, különösnek mondható egy 18. századi hangzásideálokat követő hangversenyen, hiszen a mű eredeti, olasz változata íródott arra az alto castrato hangfajra, melyet manapság női mezzo vagy alt, illetve olykor férfi kontratenor helyettesít. A szintén Gluck által készített francia változat viszont Orfeusz szerepét illetően magas, de nem kasztrált tenor férfihanggal (haute-contre) számol. A francia nyelv és a női alt kombinációjának rögzítését általában Berlioz 1859-es előadási változatához kötik, mely Pauline Viardot számára készült. Ha mindenesetre számításba vesszük az opera rengeteg névtelen és híresebb változatát, melyekben a szerző halála után a mű továbbélt, végül talán felesleges fennakadnunk a budapesti előadás e momentumán.

Annál inkább fennakadhattunk azon, ami ezután történt Elvira Mi tradi'-áriájával a Don Giovanni II. felvonásából. Már a bevezető recitativo accompagnatóban feltűnt a kísérő együttes indiszponáltsága, s aztán a tulajdonképpeni ária kezdetén bekövetkezett a katasztrófa. Nyilván problematikus volna „bevett" vagy „normális" tempóról beszélni akár a szóban forgó, akár más Mozart-áriák kapcsán, hiszen az előadási hagyomány meglehetősen nagy eltéréseket is kibírt már. Ám a Spinosi diktálta száguldás minden képzeletet felülmúlt -legfőképp a fafúvósokét, akik elég hamar le is mondtak arról, hogy eljátsszák szólamaikat, így az előadás zenekari szövete finoman szólva is lyukacsossá vált -a karmester és az őt követni próbáló maradék zenekar eközben kapkodással tetézte a bajt. Susan Graham bírta a megpróbáltatást, és tökéletesen, sőt sugárzóan énekelte el az áriát - mely után sokatmondó mosollyal fejezte ki véleményét a karmesternek. A következő ária, Sextusé a Titusz kegyelme I. felvonásából (Parto, parto) ismét egy vaskos fafúvós gikszerrel indult, ám a zenekar végül összeszedte magát és komoly erőfeszítéssel próbált méltóvá válni a csodálatos vokális teljesítmény szolgálatához. Graham nem büntette a közönséget a nemkívánatos izgalmakért, s ráadásként elénekelte a Voi che sapetét a Figaro házasságából - finoman, csábosan, humorosan, fenséges pianókkal és kivirágzó dallamágakkal.

Susan Graham - Felvégi Andrea felvételei

A hangverseny a Hob. I:82-es C-dúr szimfóniával fejeződött be (A medve). A mű előadása sokkal jobb színben tüntette fel az együttest és vezetőjét, mint az addig hallottak. Energikus, lendületes és pregnáns hangzású interpretáció volt ez. Az első tétel egyik nyomatékos, disszonáns motívumának retorikus lelassítása és szélsőséges hangsúlyozása először izgalmasnak tűnt, de amikor az effektus sokadszorra tért vissza, az már egy kicsit fárasztóvá vált. Tetszettek a játékos elemek az Allegrettóban és a ritmizálás ereje a menüettben. Viszont átlátszó ötlet volt a fináléban arra törekedni, hogy a közönség még az igazi befejezés előtt „eltapsolja" magát. Erre nem is került sor. Spinosi ezért a helyes időzítéssel megszólaló taps után tört angolsággal megosztotta velünk hatásvadász ötletét, majd újból eljátszatta zenekarával a finálét -hátha most mégis bedőlünk... (Április 4. -Zeneakadémia. A Budapesti Tavaszi Fesztivál rendezője a Fesztiválközpont Kht.)

PÉTERI LÓRÁNT