|
Haydntól Berióig Hangversenyek a Tavaszi Fesztiválon
Hálátlan feladat, ha a kritikus egy világszerte elismert zenekar fellépéséről kénytelen bíráló tartalommal beszámolni. A Bernhard Paumgartner által 1952-ben alapított CAMERATA SALZBURG, melyet a hetvenes évek közepétől Antonio Janigro vezetett, nemzetközi rangját pedig 1978 és 1997 között a magyar kvartett-primárius, Végh Sándor keze alatt nyerte el, ma egy másik hegedűs, Leonidasz Kavakosz művészeti vezetésével működik. Azt kellene gondolnunk, a magyar közönség által is jól ismert, nagyszerű görög muzsikus személye garancia arra, hogy az általa irányított együttes olyankor is felsőfokon teljesít, ha éppen nem személy szerint ő áll a pulpituson. Ez azonban sajnos nem így van: a művészeti vezetés szép és fontos dolog, de a zenekari játék és általában mindenfajta pódiumteljesítmény -ha már görögökről beszéltünk, talán idézhetem a mondást -a hic Rhodus, hic salta elv alapján működik. Csak az itt és most számít, és persze az, hogy az adott pillanatban ki a vezető. Az idei Tavaszi Fesztivál nyitókoncertjén nem Kavakosz, hanem LOUIS LANGRÉE volt a karmester. A magyar közönség előtt ismeretlen francia dirigens pedig a jelek szerint érdektelen személyiség és felületes muzsikus - legalábbis ez a találkozás annak mutatta. A két számból álló műsor zenekari részében, a szünet után többnyire a megszokott előadói konvencióknak megfelelő tempókkal és karakterekkel vezényelte Beethoven 7. szimfóniáját, de a művel összefüggésben sokszor emlegetett dionüszoszi mámor kifejezéséhez olykor operettbe illő gesztusokat engedett meg magának, az előadást pedig keze alatt pontatlan indítások, a ritmus lötyögése és a kidolgozás általános slampossága jellemezte, úgyhogy a finálé értelmezésében megmutatkozó szokványos hibát, a tempó indokolatlan mértékű felpörgetését kénytelen voltam úgy értelmezni, mint olyan gesztust, amellyel a karmester az elnagyolt kivitelezést próbálja leplezni - például azt, hogy a főtéma nyitó daktilusát követő, négy tizenhatodból álló képletet a vonósok egyszer sem jászották le szabatosan.
Joshua Bell - Hajdu D. András felvétele Szólistát is hozott magával a Camerata Salzburg: a műsor első részében JOSHUA BELL adta elő Csajkovszkij Hegedűversenyét. Louis Langrée-val ellentétben őt jól ismeri a budapesti közönség: az egykori csodagyerekből felnőtt sztárrá lett amerikai virtuóz először harmincévesen, 1997-ben lépett magyar pódiumra. Akkor a Fesztiválzenekar meghívásának eleget téve Brahms koncertjét játszotta Kocsis Zoltán vezényletével, majd két esztendővel később szonátaestet adott a Zeneakadémián, ismét Kocsis társaságában. Azóta is rendszeresen visszajár, különféle magyar és nem magyar együttesek partnereként -2005 áprilisában például az Academy of Saint-Martin-in-the-Fields élén játszotta Vivaldi Négy évszakját, szintén a Művészetek Palotájában. Mostani produkciójával azt nyújtotta, amit az elmúlt években mindig. Nem vitás, hogy Joshua Bell világklasszis: azzá teszi magvas, erőteljes hangja, virtuozitása, állóképessége és technikai biztonsága, játékának reprezentatív kidolgozottsága. Ha kézbe veszi hangszerét, olyan hegedülést hallunk, amely méltán tekinthető piacvezető márkának a világ bármely koncerttermében. Csajkovszkij Hegedűversenyében azonban túl sokszor választott tudatosan hatáskereső megoldásokat, és túlságosan is kiszámított volt a zenélése: heroikus pózok váltakoztak lírai pózokkal -és egyik esetben sem éreztem a megnyilvánulások hitelét. Egyáltalán: úgy gondolom, nyilvánvaló, hogy Bell nem csupán nem nagy muzsikus, de még csak nem is jelentős zenei személyiség. Inkább a hangszer kiváló sportolója, aki jó időben jó helyre született, akit remekül menedzselnek, és aki pontosan tudja, mikor milyen marketingfogásokkal lehet a közönséget izgalomba hozni. Nem véletlen, hogy a művészt 2000-ben a People Magazine „a világ ötven legszebb embere", a Glamour Magazine pedig „az ezredforduló hat legmenőbb férfia" közé választotta. Mélyen jellemzőnek érzem, hogy miután a 20. század derekán a világ Yehudi Menuhint és David Ojsztrahot tartotta nagy hegedűsnek, a mi korunk ünnepelt csillaga Joshua Bell. A lelkes tapsot a sztár egy vérbeli bravúrdarabbal: Henri Vieuxtemps Souvenir d'Amérique címet viselő Yankee doodle-variációival hálálta meg. (Március 20. - Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hang- versenyterem) CSENGERY KRISTÓF Nagy várakozásokkal indultam a KREMERATA BALTICA koncertjére, nem utolsósorban Sosztakovics zseniálisan őrült 1. zongoraversenyének előadására gondolva. A hangversenynek ezen a pontján még nem tudtam eldönteni, hogy hányadán is állok a Kremerata Balticával. A koncert élén válogatást játszottak Prokofjev Tovatűnő látomások című zenei miniatúrasorozatából (Rudolf Barsaj hangszerelésében), melyet a Rómeó és Júlia balettzene két tételével egészítettek ki. Az észt, lett és litván muzsikusokat tömörítő kamarazenekar játékának pontossága, a hangzás kissé hűvös transzparenciája, a szólamok ceruzarajz-szerű kidolgozottsága, a vonóstónus egyéni színezete már ekkor is imponált, de úgy éreztem, az egyes tételek megformálása kissé egysíkúra sikeredett. Arvo Pärt vonószenekarra és harangra komponált műve, a Cantus in memoriam Benjamin Britten Henryk Górecki 3. szimfóniája után egy évvel, 1977-ben keletkezett: stílusuk, a zene mineműségéről vallott előfeltevéseik meglehetősen hasonlóak. Pärt úgynevezett „tintinnabuli" stílusának elemei -a modális skálamenetekre épülő dallamosság, az alaphármas meghatározó szerepe a többszólamúság alakításában, a meditatív jelleg -példázatosan érvényesülnek a Britten halála után született műben, melynek előadását a Kremerata masszív, homogén és intenzív hangzással, a nagyon lassú le- és felépülésekből álló formai folyamat tudatos megtervezésével tette hitelessé.
Manuel Lichtenwohrer, Oleg Maisenberg és a Kremerata Baltica - Hajdu D. András felvétele A hangverseny programjának összeállítóit dicséri, hogy a koncerten elhangzó Britten-mű ugyancsak hommage volt, méghozzá a Lachrymae című, mélyhegedűre és vonószenekarra írt igen szép variációsorozat John Dowland egy dalára. E darab előadása közben nyert meg magának végképp a zenekar: s nem csupán a kollégái közül előlépő szólista, DANIIL GRISHIN szuverén, ezerarcú és technikailag fölényesen megalapozott játékának köszönhetően, hanem annak is, ahogy a zenekar követni tudta a régi angol dallam metamorfózisait a kísértetiesség, nosztalgia, elidegenedés, elmúlás és hazatalálás fázisaiban, újabb és újabb hangszín-kombinációkat és dinamikai árnyalatokat keverve ki. Bartók Divertimentójának előadása végül igazi örömzenélés volt: ruganyos, de magvas hangzással az első tételben, és óriási lendülettel a fináléban. (Március 21. -Zeneakadémia) PÉTERI LÓRÁNT Nehéz tárgyilagos hangon beszámolni a Budapesti Tavaszi Fesztiválnak az AMADINDA ÜTŐEGYÜTTES 25 éves fennállására emlékező hangversenyéről. Történetük -mi lenne más? -sikertörténet, de a legkevésbé sem szokványos értelemben. Az ő sikerük a szenvedélyes és egyszersmind magától értetődő maximalizmuson, a szakmai meg nem alkuváson alapul, ezért a külső siker számukra egyfelől természetes, másfelől érdektelen. Párját ritkító minőségigényüknek - elsősorban persze a RÁCZ ZOLTÁN-énak - köszönhető, hogy gyenge, vagy akár dekoncentráltabb Amadinda-koncert nem létezik, hogy sokan a legnagyobbak közül, Ligeti Györgyök, John Cage-ek tartoztak és tartoznak a „háziszerzőik" közé, miközben a magyar zeneszerzők széles táborának kompozícióit tanulják meg és adják elő a magyar zene szolgálatában. Emellett arra is van energiájuk, hogy távoli kultúrák ütőhangszeres zenéjét tanulmányozzák és hozzák be a hangversenyterembe, a megfelelő eredeti hangszerekkel együtt. Nehéz lett volna tehát kritikus füllel hallgatni jutalomjátékukat, éppen ezért inkább beszámolót, mint kritikát tudok írni róla. A hangverseny első fele időutazás volt: az együttes első éveinek sokat játszott repertoárdarabjait idézte fel. Közülük néhányat régóta nem hallottunk, mások megszakítás nélkül műsorukon szerepelnek, de legtöbbjükről megőriztük régi előadások emlékeit a nyolcvanas évekből. A névadó ugandai hangszer, a behemót, két oldaláról vert „facimbalom" tradicionális muzsikája, s a konga- és kolompszerű hangszerekből álló ghánai gahu zene felidézése után Steve Reich Zene fadarabokra című, emlékezetes kompozíciója következett, ismereteim szerint a repetitív iskola legjobb kompozíciója, amelynek előadásában ötödikként SZEMZŐ TIBOR, a művet annak idején ugyancsak játszó 180-as csoport tagja csatlakozott az Amadindához. Aztán, hogy a gazdag átirat-repertoár is képviselve legyen (ez az ütős világképben nagy súllyal van jelen -hiszen hányféle módon lehet ugyanazt a darabot ütőhangszerekre átírni!), HOLLÓ AURÉL, az egyik Amadinda-háziszerző Ravel-átiratát, az Alborada del graciosót játszották. Persze az átirat is remek volt, súlyos illatokkal, fülledt erotikával talán még terhesebb, mint az eredeti... Az első félidőt Márta István Babaházi története zárta, ez az évtizedek távlatából is meghökkentően erős, szuggesztív, biztos kézzel formált és igen nehéz darab, melynek előadásában szintetizátoron a szerző is közreműködött. Bizony, nagy kár, hogy Márta érdeklődése már régóta más irányokba fordult. Az előadásról pedig csak általánosságokat lehet mondani: hallatlanul virtuóz, maximális és több szintű szinkron uralkodik az előadók között, akik szinte egyetlen nyolckezű játékosként funkcionálnak, és mindez valamiféle libbenő könnyedséggel történik, amiből ugyanakkor bármikor elemi erejű robbanások törhetnek elő. A második rész újabb műveké -és újabb közreműködőké -,hiszen az együttes hagyományosan nyitott az alkalmi együttműködések irányában. Holló VÁCZI ZOLTÁN-nal, a másik háziszerzővel közösen írt művéből, a Hagyományokból ezúttal az I. rész hangzott el; ennek középpontjában egy „ütőskocsi" áll, számos, többnyire kisméretű, esetenként határozottan mulatságos hangszerrel, melyeket többen egyidejűleg is tudnak használni. Ez a darab elsősorban a játékosságé volt. Rolf Wallin Stonewave-je valamilyen módon a fraktálok jelenségének zenei megfelelőjét bontja ki. Az estnek ez a legérdesebb darabja mégis nagyon szuggesztív volt, százféle színnel, nagyon világos formálással - ebben a számban Tömösközi László és Szabó Mátyás csatlakozott az együtteshez a fiatal ütősgenerációból. (Talán nem tévedünk, ha a később is színpadra lépő Tömösközit a szakma nagy ígéretének gondoljuk.) Bob Becker Unseen Childja egy japán filmdal „újrarealizálása" részbeni dekonstrukciót követően - finom, érzelmes, a kommerszre áttételesen utaló, mégis nemes anyagú zene.
Pillanatkép az Amadinda Ütőegyüttes jubileumi koncertjéről Azután jöttek a ráadásszerű darabok: ragtime-ok, újabb afrikai zene, majd KOCSIS ZOLTÁN és PRESSER GÁBOR is négykezest játszott egy kicsit, persze köszöntésképpen. Azután lassan véget ért valahogy a ráadások sora, jöhetnek az új kihívások, szívből gratulálunk! (Március 22. -Zeneakadémia) MALINA JÁNOS Kovács
Géza legutóbbi írásában (Muzsika, 2009/4) olvastam a meghökkentő
állítást: a válság kellős közepén Nyugat-Európa számos városában
egyelőre nem csökken, sőt alkalmasint növekedni látszik az eladott
koncertjegyek száma. Nagy kérdés, mi van e mögött. A cikk megpendíti a
gondolatot, hátha a luxusnyaralásokról kényszerűen lemondó emberek
keresnek így valamiféle kárpótlást. Vigaszt, menedéket a zenében.
Szeretném ezt hinni. És persze azt is, hogy a vész elmúltával nem
fordul vissza a trend. Statisztikákat nem láttam, Haydnnal kezdődött a program, az op. 74-es sorozat g-moll kvartettjével. Általában nem vagyok híve az ünnepi kampányoknak, nem szeretem, ha egy úgynevezett kerek évforduló ürügyén hétről hétre, napról napra ugyanannak a szerzőnek a művei szólnak -jóból is megárt a sok. Haydn esetében azonban szívesen teszek kivételt. Vele tényleg nehéz betelni. Aranykori derű, szellemesség, könnyedség és ugyanakkor mély bölcsesség árad muzsikájából. Szórakoztató és megrendítő egyszerre. Kései művei ráadásul teli vannak elképesztően eredeti fordulatokkal, döbbenetes harmóniaváltásokkal (lásd a szinte ártatlanul kezdődő lassú tételt). Falvay Attila, Tóth Erika, Fejérvári János és Éder György együttese a legjobb magyar vonósnégyes-hagyományok szellemében szólaltatta meg a csodálatos alkotást. Vonósnégyesben, úgy látszik, még mindig nagyhatalom vagyunk. Érdekes szociológiai kutatások tárgya lehetne, miért. Mert a mai világban minden a kamarazene kultúrája ellen szól. Járom a Budapest környéki erdőket hétvégeken, és elborzaszt, hogyan falják fel a zöldet a rémes neobarokk proccpaloták. Kicsit távolabb a Pilis nagy része meg a Börzsöny azonban egyelőre még majdnem érintetlen. Ilyen érintetlen, de veszélyeztetett erdőnek látom a magyar vonósnégyes-tradíciót is. Még létezik, ki tudja, mikor pusztítja el a savas eső, mikor lesz helyette újmódi lakónegyed, meg bevásárlóközpont (egy olyan országban, amelyben egyre kevesebbek engedhetik meg maguknak a bevásárlást). Petrovics Emil a jelek szerint javíthatatlanul hisz a pilisi-börzsönyi erdőkben. A Kodály Kvartett felkérésére hosszabb alkotói szünet után komponálta meg új -harmadik -vonósnégyesét. Egy igazi vonósnégyest, amely vállalja a műfaj Haydntól eredeztethető hagyományait. Magyarán azt, hogy igényes, komoly, de ugyanakkor a művelt, zeneszerető emberek számára nem rejtélyes, hanem urambocsá' időnként szórakoztató darabot teremt. Zenei erdőt, hatalmas tölgyekkel, patakkal, madarakkal. Könnyű helyzetben vagyok: az eredményt nem kell értékelnem, hiszen értékelte a közönség feltűnően hosszan tartó, a szerzőt újra és újra kihívó vastapsa. Számomra legfeljebb a siker indoklása marad. Az egyik lehetséges érv: a mű négy tétele közt motívumok egész hálózata teremt a hallgató számára követhető összefüggést. A kompozíció szűkjárású kromatikus motívummal, illetve egy rövid, de igen karakterisztikus témával indul (az utóbbi csak két hang ritmikus váltakozására épül). Végtelenül egyszerű alapelemekből bontakozik ki tehát, és jut el a scherzószerűen kezdődő - de igen sokféle karaktert felvonultató - második tételen át a harmadik vallomás-hangjáig, majd az attacca következő finálé zavartalan boldogságot nem, mégis - csak azért is - némi optimizmust hirdető, alapjában véve ötös ritmusú, táncos, dél-keleties zenéjéig. (Bartók alla bulgareséje juthat eszünkbe, de Petrovics esetében talán nem kell ilyen messzi délre utaznunk, elég egy határ). A követhető, átélhető motivikus kapcsolatok mellett működik még egy titokzatosabb összetartó erő is: egy sajátos hangrendszer, ami olykor a bartóki polimodális kromatikára emlékeztet, de eltéveszthetetlenül egyéni ízű. Biztos, hogy nagy szerepet játszik benne a kis- és nagyszekundokat váltogató „modellskála" (az, amelyet Lendvai Ernő 1:2 modellnek nevezett), ám amennyire egyszeri hallás alapján megfigyelhettem, ez soha nem jelenik meg tisztán, végigjárva az oktávon belüli nyolc fokot, minduntalan más móduszokra váltanak a szólamok, melódiák. Szabadon alakulnak - mégis, a hallgató azt érzi, törvény szabja meg e szabadság lehetőségeit. Petrovics zenéje olyan zene, amelyben az előadó nem disztonálhat, nem húzhat-pengethet mellé - azt ugyanis azonnal észrevennénk. Hosszan sorolhatnám a mai-tegnapi műveket, amelyekre ez - finoman szólva - nem jellemző. Beethoven op. 20-as Szeptettje zárta a hangversenyt. Valamikor a szerző egyik legnépszerűbb alkotása volt. A népszerűséget már maga Beethoven sem értette -és csatlakoznom kell az ő ítéletéhez. Jó darab, szép darab, egyes tételeit feltétlenül bevenném a Muzsikáló reggel vagy délután műsorkínálatába (ha eddig ez nem történt volna meg -lehet, hogy nyitott kapukat döngetek), egészében véve azonban a hat tétel kicsit fárasztónak tűnt ezen az estén, noha a Kodály kvartett három tagjához csatlakozó muzsikusok - FEJÉRVÁRI ZSOLT bőgős, DIMITRI ASHKENAZY klarinétos, MILAN TURKOVIC´ fagottos és ZEMPLÉNI SZABOLCS kürtös becsülettel megtették a magukét. Ha szabad közülük egyet kiemelnem, a kürtre szavaznék. (Március 22. - az MTA díszterme) PORRECTUS A MAGYAR TELEKOM SZIMFONIKUS ZENEKAR TAKÁCS-NAGY GÁBOR által vezényelt Egmont-nyitányával az első percekben több problémám is volt. A karmester korábban általam nem látott mozgása darabosnak, egy-egy visszatérő mozdulata modorosnak tetszett, hiányoltam az igazi pianókat (bár szép zenekari színeket hallottam), kisebb aszinkronitásokat is a rovására írtam. Ám azután a nyitány végső örömkitörése olyan felemelő és katartikus volt, hogy kénytelen voltam fokozatosan átértékelni véleményemet. A koncert hátralevő részében beláttam, hogy pusztán a bemelegedés kisebb tökéletlenségeiről lehetett szó, s ami Takács-Nagy vezényléstechnikáját illeti, az nem szokványos ugyan, de különlegesen lényeglátó és hallatlanul intenzív zenei megformálás eszköze, mégpedig nagyon is hatékony eszköze.
Keller András, Takács-Nagy Gábor és a Magyar Telekom Szimfonikus Zenekar Felvégi Andrea felvétele Bartók Hegedűversenye
(a program szerint: „II. hegedűversenye", az ismertető szövegében
azonban helyesen) nem pusztán az egyik műsorszám volt ezen az estén,
hanem a főszereplő: egy -filmes szóval -remake-koncerté,
amely a Hegedűverseny 1939. március 23-i amszterdami bemutatójának
teljes programját reprodukálta. Egy ilyen alkalom a szólista, KELLER
ANDRÁS számára akár nyomasztó is lehetne a Székely Zoltánnal való,
nagyon is önként kínálkozó közvetlen összehasonlítás okán. Nem tudom,
hallot- Valóban az is volt: Keller számára ez a szólam evidencia; nem érezzük, hogy az arányok tökéletessége, a hang modulációgazdagsága, a csúcspontok meghódítása valamiféle küzdelem, kétségek és nehézségek legyűrése árán jelenne meg; egyszerűen: ott van. Persze tudjuk, nincsenek csodák, mindezért Keller megvívott valamikor, csak éppen az eredmény tisztult, szűrődött le mára, s vezetett egy, a maga módján kikezdhetetlenül harmonikusnak tetsző végeredményhez. Amit benne Székely Zoltán-osnak érzek, az valamifajta szubsztanciális karcsúság, mindenfajta erőlködés és préselés hiánya, amely ugyanakkor a súlyok és oldások, a tetőpontok és a megérkezések hierarchiájának biztos érzékelésével és érzékeltetésével párosul. Vannak jelentős hegedűsök, akikhez képest Keller (és Székely is) alulmarad egy dologban: hangerőben, a fortissimók hangerejében, de hát ez nézőpont kérdése. Ez a hang mindig megőrzi torzításmentességét, kristályos szépségét és hajlékonyságát, mindig képes árnyalatokat megkülönböztetni, és a Bartók-hegedűversenyben valószínűleg ez a legfontosabb. Innen nézve éppen a másik játékmód tűnhet túllihegettnek, kontrollálatlannak. Közben az is kiderült, hogy a karmester Takács-Nagy kissé sarkos mozdulatai nagyon nagy rendet tartanak a műben és a zenekarban -már amennyire ez vezényléstechnika kérdése. Érezzük: a karmester igen mélyen ismeri a művet, és a maga részéről a kisujjában vannak a zenekari rész arányai és szerkezete, a különféle zenén túli problémákkal együtt. Így a lassú tételben pontosan értjük azt a szorongást -okaival együtt -, amit Bartók érez, amikor a katasztrófák előtti nyomasztó légkörben, szemérmességét leküzdve, visszatalál az idilli, nemzeti hanghoz. Tegyük hozzá: Keller és Takács-Nagy műismerete és evidenciái egymással is messzemenően harmonizálnak. Ehhez járult a Telekom zenekar jó formája és szinte hibátlan teljesítménye - az egész együtt pedig egy kiemelkedően szép Hegedűverseny-előadást jelentett. Hogy a kirobbanó sikert megköszönje, Takács-Nagy Gábor is hangszert ragadott, s a hegedűs-karmester és a karmester-hegedűs ráadásként két tételt adott elő Bartók Hegedűduóiból. A szünet után, követve a hetven év előtti amszterdami műsort, Csajkovszkij 4. szimfóniája következett. Takács-Nagy szemmel láthatóan élvezte ennek az egészen másfajta zenének a kihívását is. Ez a mű majdnem akkora technikai feladatot ró a zenekarra, mint egy versenymű a szólistára -s az együttes itt is kitűnően vizsgázott, úgyszólván önmagát múlva fölül; eltekintve egy vagy két fúvós szólistától, illetve a darab egy vagy két pillanatától, például a Scherzo befejezésétől, amiben érezhető volt némi kuszaság. De apróságoktól eltekintve remek partnerei voltak a karmesternek, aki nagy kíváncsisággal és igényességgel indult felfedezőútra, s a darabban nem is egy ritkán hallott szépséget lelt fel, a nyitótétel főrészének hátborzongató misterioso-hangjától a darab számos nemesen érzelmes pillanatán keresztül a zárótétel cintányéros-nagydobos anyagának széles lélegzetű, katartikus dallammá történő nemesítéséig. (Március 23. -Zeneakadémia) MALINA JÁNOS KOCSIS ZOLTÁN a Bartók Béla születésnapján a NEMZETI FILHARMONIKUSOK-kal adott hangversenye számára -a tőle megszokott módon -rendhagyó műsort állított össze. A Bartók-művek közül következetesen ritkán játszottakat választott: felhangzott az 1. és 2. hegedűrapszódia zenekarral kísért változata, a Négy zenekari darab és az - elvileg ugyan a főművekhez tartozó, mégis meglehetősen ritkán hallható - Cantata profana. A Bartók-művek előtt, első számként műsorra tűzte Debussy Jeux-jét is. Tudjuk persze, hogy Debussy milyen nagy hatást gyakorolt az akkori színtéren a német zenétől szívesen továbbnavigáló fiatal Bartókra és Kodályra. Ők azonban - s nyomukban majd' egy évszázad hazai zenei köztudata - a musicien français-nek elsősorban a közvetítő, történeti jelentőségére koncentráltak, s mi tagadás, Debussy maradandó, „kortalan" zseniként való azonosítása nem csak nálunk megkésett jelenség. Kocsisnak a Játékok - saját bevallása szerint - feltétlen szívügye, „kései", nagy remekműnek tartja. Inkább ez magyarázza hát a mű mostani műsorra tűzését, nem annyira a közmondásos kapcsolat kettejük között. Kocsis hallatlan műgonddal és precizitással vezényelte ezt az eredetileg balettzeneként komponált művet, színek, hangulatok és árnyalatok mozaikszerű-pointillista együttesét. Bár a füzérszerű forma nem ad sok fogódzót a hallgatónak, a darab kényes egyensúlyrendszere, átkomponáltságában is meglévő struktúrája mégis érezhetően jelen volt ebben az előadásban, melyben a zenekar is maximális koncentrációval vett részt. Nehéz azonban ellenállni annak a feltételezésnek, hogy egy valóságos balettként történő előadás, egyenrangú koreográfust feltételezve, kölcsönösen megvilágító erejű lehetne mind a vizuális, mind a hangzó élmény szempontjából. Ezután következett Bartók. A két hegedűrapszódia szólistája, KELEMEN BARNABÁS fenomenálisan hegedült, és nyilvánvalóan tökéletesen otthon érezte magát ebben a népzenével határos világban is. A zenekar üdén és könnyedén kísért, érvényesülni hagyva a szólistát -akinek erre tulajdonképp nem volt szüksége, mert hegedűhangja oly sugárzóan erőteljes volt. A két rapszódia emlékezteti a hallgatót arra is, hogy a népzene érvényes műzenei alkotás keretében történő pódiumra állítása elvben ugyanolyan lehetetlen vállalkozás, mint versek műfordítása -csak egyszeri és egyedi megoldásai léteznek. A két rapszódia a dilemma legjobb egyedi feloldásai közé tartozik, mégpedig a többet játszott 1. rapszódia talán a népzenéhez, a 2. az eredeti műalkotáshoz áll kissé közelebb. Ennek megfelelően a 2.-ban több a briliáns hegedűtechnika, több a személyes, groteszk elem - s ezért talán még hálásabb feladat Kelemen Barnabás számára. Ráadásként azután eljátszották az 1. rapszódia második tételének ismertebb, a Szigeti-Bartók-hangversenyfelvételről ismert másik befejezését is. Szünet után a Négy zenekari darab következett, amely korai műként él -azaz inkább nem él -a köztudatban, pedig Bartók harmincon túl, a Kékszakállú befejezése után írta (ugyan majdnem tíz évvel később hangszerelte meg). Az életmű első felének eme szimfonikus főműve még magán viseli a posztromantika tojáshéjdarabkáit, de megannyi személyes jegye, karaktertípusa jellegzetesen bartóki. Kocsis és zenekara mélyrehatóan ismeri a nem mindennapian nehéz partitúrát, s megvilágító erejű előadásukat hallgatva azon csodálkozunk, hogy ez a nagyszerű kompozíció nem tartozik a standard repertoárdarabok közé. A Cantata profana már széles körben ismert, de az előadókkal szemben ugyancsak jelentős nehézségeket támasztó darab. A fő nehézség az énekkarra hárul, hiszen alapjában véve kóruskantátáról van szó, ahol az énekkar szereplőként és narrátorként is részt vesz a történetben, tehát szinte mindvégig szól, ő áll a Cantata dramaturgiai középpontjában. Nyaktörő nehézségű azonban a bariton- és főleg a tenorszóló is. Ennek az előadásnak a fő erőssége a zenekar volt, amelynek élmény volt gyönyörűséges természetfestése és szuggesztivitása. A kórus -a NEMZETI ÉNEKKAR -alapjában véve jól helytállt; intonációja alig hagyott maga után kívánnivalót, s bár hangzása semmiképp sem ideális - a tenor például valamiféle hasítóan éles, keleties hangon énekel -, időnként, különösen piano részekben, így a záró fúgában kifejezetten megszépül. FEKETE ATTILA ideális megszólaltatója a Legkedvesebb Fiú nem egészen emberi szólamának: ha a darab legutolsó nagy gesztusának, feltörő, majd lehullva a végső harmóniába olvadó dallamívének csúcspontján nem kellett volna rányomnia, azt mondanám, tökéletesen látta el félelmetesen szép és nehéz feladatát. GURBÁN JÁNOS édesapaként nem volt rossz, de kiemelkedő sem; Melis Györgyéhez hasonlítható hangját sajnos némiképp sötétíti. Összevéve: szép Cantata profana-előadást hallottunk, de nagyszerű előadást ebből a műből nagyszerű vokális erők nélkül (tisztelet Fekete Attilának) nem lehet létrehozni. (Március 25. - Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem) MALINA JÁNOS Piotr Anderszewski és a Skót Kamarazenekar - Felvégi Andrea felvétele Néhány év alatt a budapesti koncerttermek visszatérő vendégévé vált PIOTR ANDERSZEWSKI (1969) -ami azért figyelemreméltó, mert ugyanezen néhány év alatt a lengyel-magyar származású zongoraművész ünnepelt nemzetközi sztár is lett. Az idei Tavaszi Fesztiválon a SKÓT KAMARAZENEKAR szólistájaként lépett fel. Az 1974 óta működő együtteshez hosszabb ideje gyümölcsöző munkakapcsolat fűzi: nemcsak közös hangversenykörutakon szerepelnek együtt, de Mozart-lemezt is készítettek a zeneszerző két zongoraversenyéből (K. 466, d-moll; K. 453, G-dúr). Ide két másik Mozart-versenyművel érkeztek (K. 456, B-dúr; K. 491, c-moll), olyan műsor keretében, amely egy híján mindvégig a salzburgi mester műveiből válogatott. A kivételnek szánt darab sem áll távol a mozarti klasszika szellemétől: a műsort egy ritkaság, Johann Christian Bach -a „londoni" (vagy „milánói") Bach fiú -Lucio Silla-nyitánya vezette be. A magyar zenebarát eddig inkább csak az azonos című Mozart-opera nyitányáról hallott - most megismerhetett egy e témára írt másik bevezető zenét attól a muzsikustól, aki hatott a nála huszonegy évvel fiatalabb Mozartra. A háromrészes darab nyitótétele CHRISTOPHER GEORGE koncertmester irányítása alatt életteli hangzással, dinamikusan, friss ritmussal - egészében véve igen hatásosan - szólalt meg; a lassúban szépen formált fúvós szólókat élvezhettünk, míg a finálé hallgatásakor mindenekelőtt a remek iram ragadta magával a közönséget. Hasonlóan kedvező benyomást keltett a második rész bevezető száma, a tizenöt éves Mozart K. 113-as Esz-dúr divertimentója: ebben a tolmácsolásban a fiatalos hetykeség vonzott - és a vérbő hangzás olykori (nyilvánvalóan tudatosan vállalt) nyersesége, amelyet részben a natúrkürtök kellemesen „recsegős" tónusa idézett elő. Kell-e a kamarazenekari játékhoz karmester? Esete válogatja. Annyi bizonyos, hogy a Skót Kamarazenekarnak nincs okvetlenül szüksége külső irányításra. Önállóak, határozottak, és figyelnek a leader jelzéseire, nem feltétlenül igénylik tehát a conductort (bár ilyen is van nekik, nem is egy). Rejtély maradt számomra, Piotr Anderszewski a szólójával elhangzott két Mozart-versenyműben miért tartotta fontosnak, hogy a zenekari szakaszokat vezényelje is: értékelhető többlettel mozdulatai nem szolgáltak, inkább kissé komikusan hatott, hogy a közönségtől félfordulattal elcsavarodva, a zenekar felé hajolva és székén enyhén megemelkedve újra és újra megmutatta nekünk azt a testrészét, amelyen ül. Humoros művek esetében az ilyesmi talán fokozza a hatást, a c-moll zongoraverseny tartalmaival azonban nem állt összhangban. A B-dúr koncertet Anderszewski könnyedén, kecsesen, karcsú dallamokkal és kellemesen kihegyezett ritmussal szólaltatta meg, a c-mollt a konvencióknak megfelelően erős drámai töltéssel, hangsúlyozott kontrasztokkal és szimfonikus közelítésmódban. Úgy éreztem, a Larghettót az ideálisnál árnyalatnyit gyorsabban játssza, s ez elvett a tétel nemes emelkedettségéből, csökkentette jelentőségét. Apropó jelentőség: ez az, amit ezúttal hiába vártam Anderszewski produkcióitól. Játéka elegáns volt és többnyire mutatós (bár technikailag korántsem mindig hibátlan), hangjából azonban mindvégig hiányoltam azt a kristályos, tiszta csengést, azt a fényt, amely a valóban ihletett Mozart-tolmácsolásoknak sajátos aurát kölcsönöz -és általánosságban azt az atmoszférát, amelyben minden zenei megnyilvánulásnak súlya, tartalma van. Jó zenélés volt ez, az igazi nagyok produkcióinak sűrűségét és erejét azonban teljességgel nélkülözte. Hogy konkrétabb és kevésbé udvarias legyek: eszembe sem jutna, hogy Anderszewski Mozartját egy Schiff, egy Ránki, egy Perahia Mozartjával egy napon említsem. A c-moll versenymű után, az est végén a tapsot megköszönve a művész az első részben hallott B-dúr koncert fináléját ismételte meg. (Március 26. -Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem) CSENGERY KRISTÓF Philippe Jaroussky - Felvégi Andrea felvétele Bevallom, volt bennem némi előzetes berzenkedés PHILIPPE JAROUSSKY szólóestjével kapcsolatban. Ha egyszer Budapestre érkezik a kontratenor-fenomén, miért nem abból a repertoárból ad ízelítőt, amelynek autentikus megszólaltatásához hangfaja nélkülözhetetlen? Miért kell Cécile Chaminade (1857-1944), Ernest Chausson (1855-1899), Gabriel Dupont (1878- 1914), Gabriel Fauré (1845-1924), César Franck (1822-1890), Reynaldo Hahn (1875-1947), Guillaume Lekeu (1870- 1894), Jules Massenet (1842-1912) és Camille Saint-Saëns (1835-1921) zenéjével beérnünk Scarlatti, Vivaldi és Händel helyett? Ha a megszólaltatott dalok szerzői közül egyeseket közismertnek nevezhetünk is, maga a repertoár, vagyis a késő 19. és kora 20. századi francia dal alighanem terra incognita a közép-európai zeneélvező számára (ezt az álláspontját a „céhbeli" kritikus persze csak addig tarthatja fenn, míg rá nem cáfolnak „műkedvelő" barátai: lemezgyűjtő orvosok és közgazdászok). A stilizált, népies táncdaltól a barokkos allúzióig, a merengő vagy vidám szalondarabtól a balladáig és az elégiáig sokféle műfaj és hangvétel fér bele ebbe a merítésbe. A közös a dalokban valami nonchalance, a tökéletes biztonság és közvetlenség a választott zsánerben -ugyanakkor közvetettség, elegancia és az erőltetés hiánya az érzések és hangulatok kifejezésében. De hogy viszonyul ehhez a világhoz -a Proust mitológiájából ismerős szalonok végtelen délutánjainak és estéinek atmoszférájához -a kontratenor hang? Hogy a kérdésre általában mi lenne a válasz, azt nem tudhatjuk. De Philippe Jaroussky esetében joggal beszélhetünk kongenialitásról. Hiszen onnantól fogva, hogy elénekelte az első dal kezdő frázisait, már nem a kontratenor hangfaj sajátosságaival voltunk elfoglalva, hanem a karcsú és fürge hang dallamrajzoló képességével, a voce homogeneitásának és színező készségének ideális kettősségével, a finom hang lehetőségeit tudatosan kiaknázó dinamikai árnyalással. Nagyon lehetett szeretni Jaroussky interpretációinak szabadságát: az agogikák szuverenitását, a zenei folyamat pillanatnyi felfüggesztéseit, a kikacsintást, az enyelgést és a tűnődést. És eközben egyre szebbeket lehetett gondolni a századfordulós francia dalkultúráról. Korábbi fenntartásaimra emlékezve döbbenten tapasztaltam, hogy a koncert végéhez közeledve arra gondolok: bárcsak meghallgathatnánk még egy csokrot a kiváló Reynaldo Hahn dalaiból! A tökéletességet kétségkívül nehéz elemezni, ám ha egy dalest tökéletességéről van szó, úgy az aligha nélkülözhet egy ösz- szetevőt, melyről most sem feledkezhetünk meg: az ideális zongorakísérőről van szó. Jaroussky kortársa, az 1974-ben született JÉRÕME DUCORS pontosan tudja, hogyan kell tempóban, dinamikában, zenei lélegzésben alkalmazkodni az énekeshez, de azt is tudja, hogyan lehet felvillantani egy-egy egyéni kezdeményezést az elő- és közjátékokban. Zongorázásának transzparenciája és ízlése a koncert atmoszférájának töretlenségét biztosította Jaroussky pihenőidőiben is (Chaminade op. 35-ös Ősz című kompozíciója, és Franck Prelűdje ékelődött intermezzóként a dalok közé). A két művész szellemi szövetsége -gondolom: barátsága -és összeérlelt elképzelései az egész koncertet áthatották, de különösen szépen nyilvánultak meg Hahn Három szüreti nap című balladájának előadásában. A szerelmi bánat által halálba űzött falusi leány története, utolsó strófájában a Dies irae motívumaival, az emberi szenvedés keresetlen portréjaként indította mélyen átélt részvétre a két előadót. A tomboló ünneplést Jarousskyék négy ráadással hálálták meg; aki tehette, az ezután a Zeneakadémia előterében még gyorsan megvásárolta az Opium című CD-t, melynek anyagából a koncert programját összeállították. (Március 28. - Zeneakadémia) PÉTERI LÓRÁNT A cseh zeneszerzés négy emblematikus alakja közül háromtól szerepelt egy-egy meghatározó műve a PRÁGAI RÁDIÓZENEKAR-nak a Tavaszi Fesztiválon adott koncertjén, amelyet az együttes vezető karmestere, VLADIMÍR VÁLEK vezényelt. A hangverseny Smetana nyitány funkcióval játszott Moldvájával kezdődött. A zene furcsamód egyszerre volt differenciáltabb, akcentusosabb, és nehézkesebb, lustább a megszokottnál; Válek az átlagosnál valamivel lassabb tempóban, viszont kétszer annyi ütemsúllyal vezényelte a darabot; precíz vezénylésében volt valami szögletesség, akkurátusság, valami katonakarmesterszerű; az volt az érzésem, hogy így vezényelhettek ƒapek zenész hőseinek idejében, vagy még korábban, a 19. század második felében Csehországban. A zenekar hangzásáról anynyit állapíthattunk meg, hogy fúvóskara kitűnő, különösen a rézfúvósok színei voltak megejtőek; a hegedűszólamok viszont az egyes játékosok meglehetősen intenzív vibrátója miatt a nálunk megszokottnál kevésbé szóltak simán, egységesen. Maga a darab azonban szépen megformáltan hangzott fel. Második számként Dvo√ák a-moll hegedűversenye következett Dmitry Berlinsky orosz- amerikai hegedűművész közreműködésével. Berlinsky felkészült hegedűs, meglehetősen könnyed hegedűhang és kiváló technika tulajdonosa, aki ráadásul intellektuálisan is követi a zenei folyamatot. A Dvo- √ák-hegedűversenynek időben is a hegedű áll a középpontjában: igen sokat játszik, a lassú tételben szinte megszakítás nélkül. Berlinsky győzi a kihívást, és mutatós, bár néha trivialitásba hajló szólama iránt mindvégig fenn tudja tartani az érdeklődést, legfeljebb egy-egy kisebb intonációs megingást vethetünk a szemére. Eközben azonban a zenekar valahogy színét és jelentőségét vesztetten szomorkodik a szólista mögött; úgy érezzük, a karmester le is tesz róla, csupán arra törekszik -egyébként sikerrel -, hogy a szólistát és a zenekart időben összetartsa.
Dmitry Berlinsky és Vladimir Válek a Prágai Rádiózenekarral - Felvégi Andrea felvétel Nem számítottunk rá, de a szünet után, Martin± 1. szimfóniájában a karmester és a zenekar föltámadt; úgy fest, a szimfóniára tartogatták erejüket és érdeklődésüket. A négytételes darab ezt persze meglehetősen ki is kényszeríti előadóiból, mert partitúrája igencsak sűrű és mozgalmas. Martin± egyéni kompozíciós stílusa egyszerre eufonikus és nemes anyagú, szellemes; ha kell, sodró erejű, de vannak színei a gyászra, a fenyegetésre, a groteszkre is. Más zenekari művei mellett itt is jellegzetessége a zongora szinte szüntelen és aktív részvétele a zenei folyamatban. Az első tétel sokszínűsége és himnikus kicsengése, a Scherzo szellemes főrésze és ólomkatona-táncra emlékeztető középrésze, a Largo mély zongorabasszusokkal megalapozott komorsága, marcia funebre-karaktere, majd a baljósan kezdődő zárótétel kinyílása, groteszk és parodisztikus epizódokat követő, vidám végződése -mindez plasztikusan és magas színvonalon megelevenedett a hallgató előtt, kitűnő zenekari teljesítménnyel és egy kissé rejtélyes módon személytelenül maradó, de ezúttal precíz szervezőmunkát végző karmesteri magatartással. Érdekes este volt, annyi biztos. (Március 29. Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti hangversenyterem) MALINA JÁNOS Úgy hozta a véletlen, hogy az idei Tavaszi Fesztiválon két olyan koncertet is hallottam -a Joshua Bellét és a Piotr Anderszewskiét -, amelynek kapcsán a kritikus aligha kerülheti el, hogy a nemzetközi zeneélet manapság dúló egyik legnagyobb betegségéről, a felstilizálásról szóljon. Adott egy jó vagy akár kiváló (de nem nagy) művész, aki a maga rangján is tisztes sikereket érhetne el, de menedzserei ezzel nem érik be: addig verik a tamtamot, addig sulykolják, hogy X. Y. személyében maga a Csoda szállt le közénk az égből, míg a közönség manipulálható része (vagyis a többség) fel nem ül az ámításnak. Az, hogy Bell köznapi szellemiséget közvetítő hegedűjátéka nyomán hosszan dübörög a vastaps, és hogy Anderszewskiről már évekkel ezelőtt portréfilmet forgatott az a Bruno Monsaingeon, akinek korábban Gould és Richter volt a hőse, nem kevesebbet jelez, mint hogy az úgynevezett komolyzene súlyos értékválságot él át.
Daniel Harding és Fazil Say - Felvégi Andrea felvétele Bell és Anderszewski, meg a körülöttük mozgó gépezet azonban szende elsőáldozók gyülekezete FAZIL SAY-hoz képest. A török zongoraművésznél főszerephez jut a színpadi show, a szerepjátszás. Így történt ez korábbi budapesti fellépésein, és így alakult ez az idei Tavaszi Fesztiválon is, amikor Beethoven c-moll zongoraversenyét (op. 37) hallottuk a neves virtuóztól. Mert -ezt ne vitassuk el -Say valóban virtuózan zongorázik, de hát manapság minden bokorban ugrásra készen várakozik egy többszörös versenygyőztes koreai zongorista, aki ugyanolyan gyorsan és pontosan száguldozik ujjaival a billentyűkön, mint ő. Más szóval a nemzetközi zongorasportban a virtuozitás ma már nem különleges erény, a kiugrás eszköze, hanem alapfeltétel, nevezési díj, amelyet ki kell fizetni, ha valaki részt akar venni a versenyben. Tudja ezt Say is, és másra helyezi a hangsúlyt. Eljátssza A Zongora Miskin Hercegét - a művészt, aki alvajáróként közlekedik a pódiumon, fejét lógatva jár, mintha jelen sem volna, a hangszerhez ülve szinte ráhajol a billentyűkre, mintha aludni készülne, törzsével köröz, dúdol, mint a néhai Glenn Gould, és saját játékát átszellemült, vezénylő kézmozdulatokkal kommentálja. Extravaganciája nem csak a viselkedésben nyilvánul meg: zenélését is jellemzi. Beethoven c-moll koncertjét eltúlzott kontrasztokkal, szélsőséges karakterizálással, nyers, vastag és kemény hangon szólaltatja meg, a nyitótétel cadenzájának helyén pedig a mű kereteit szétfeszítő terjedelmű, stílusidegen (alighanem saját leleményű) szólót ad elő. És lám, a kettő együtt, a hatásvadász viselkedés és a hatásvadász zongorázás célra vezet. Standing ovation köszönti a művészt, aki habzsolja a sikert, feltűnő adakozókedvvel siet ráadást játszani: előbb Mozart 467-es Köchel-jegyzékszámú C-dúr zongoraversenyének lassú tételét szólaltatja meg szürke hangon és érdektelenül, majd saját (Budapesten korábban is hallott) primitív darabját, a zenei fan- tázia e szegénységi bizonyítványát vezeti elő. A hangverseny zenekara és karmestere merőben más kategóriát képvisel. A GUSTAV MAHLER KAMARAZENEKAR, az azonos nevű szimfonikusok továbbszolgáló túlkorosainak együttese kiváló társulat, angol dirigensük, DANIEL HARDING pedig éppen ellentéte Fazil Saynak: ha valamit, hát blöffölni nem akar és nem is tud ez a kissé tán túlfinomultan mozgó, megbízható zeneiségű, gondos vezető. A Beethoven-versenymű kísérete fegyelmezett és alkalmazkodó, a bevezetőül hallott Schumann-nyitányban (Genovéva, op. 81) pedig kellemes élmény nyújt a sűrű hangzás, a feszültség, a kürtök markáns játéka, a kifejező oboaszóló -általánosságban a hiteles schumanni lendület. Hasonlóan megalapozott és vonzó a szünet után Brahms 3. szimfóniájának tolmácsolása: tetszik a nyitó Allegro con brio energiája és tömörsége, meggyőző az Andante mély lélegzete, melyben kifejező hangsúlyokkal találkozunk (igaz, a tempó kicsit talán lassabb a kelleténél). A Poco Allegretto 3. tételben a hirtelen crescendók és diminuendók játéka kap fontos szerepet Harding keze alatt, s válik egy aprólékosan részletező koncepció egyik jellegzetes eszközévé, míg a fináléban a fokozatos építkezés, a dinamika és a feszültség beosztó adagolása, a dallamok rajzos megformálása kelt figyelmet. Nem nagy formátumú előadás, de minden részletében rangos zenélés ez, amely méltó a Mahler Kamarazenekar és szolidan növekvő hírű művészeti igazgatója presztízséhez. (Március 30. -Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem) CSENGERY KRISTÓF Luciano Berio napjainkban a félmúltat, a majdnem-jelent képviseli; az, hogy szerzői estje éppen most kerül napirendre -éspedig, örvendetes módon, olyankor, amikor semmilyen kerek évforduló nem kényszerít erre -, arra utal: talán nem kell majd teljesen elfelejtenünk ahhoz, hogy újra felfedezzük. A hangverseny a zeneszerző szóló- és kamarazenéjéből válogatott, igen karakteresen: elhangzott négy tétel a Sequenza sorozatból, a két zongorára és ütőhangszerekre írt Linea, majd végül a Cathy Berberian képére és hasonlatosságára komponált Folk Songs. Nyitószámként a IXa sorszámú, klarinétra írt Sequenzát hallottuk, KLENYÁN CSABA rendkívül szuggesztív előadásában. Maga a darab is a legnagyobb súlyú volt az est folyamán elhangzó Sequenzák körül, s Klenyán hallatlan koncentrációval és azonosulással valósítja meg a zeneszerzői bravúrt, hogy tudniillik a rendkívül emocionális és mozgalmas, hosszú tartott hangokkal meg-megszakított folyamat felismerhető tematikus vagy másfajta ismétlődések nélkül is mindvégig érdekfeszítő marad. Klenyánnak talán az a titka, hogy játék közben félreismerhetetlenül feszülten hallgatja is a darabot, az éppen játszott frázis kicsengését, úgyszólván árnyékként hátra-hátralépve. Nagy élmény volt. ITTZÉS GERGELY előadásában a Sequenza I nem volt ennyire meggyőző. Könnyen lehet, hogy a sorozatban rejlő lehetőségeket még csak kóstolgató szerző, vagyis a darab is ludas ebben kissé. Bizonyos, hogy a hangszer speciális lehetőségeit -mint a többi esetben is -idiomatikusan használja Berio, de azzal a következménnyel, hogy nagyobb teherként hordozza a fuvolairodalomban a többi fúvós hangszerénél jóval tömegesebben meglévő kortárs zenei szólódarabok idiómáját és berögzültségeit. Ittzés mindenesetre magabiztosan és rendkívül figyelemreméltóan tág dinamikai skálán interpretálta a rendkívüli információsűrűségű darabot. A koncert e pontján következett a két-két Sequenza közé, a félidő szimmetria-központjába helyezett Linea. Előbb azonban a hátralévő két szólódarabról szólnék. „Sequenza III -énekhangra" így áll a darab címe a műsorban, de talán pontosabb lenne így: „énekesre". Igen, énekelnivaló is van a darabban éppen elég; de a különféle csettintések, sátáni kacajok, sóhajok és hörgések oly meghatározó részei az élménynek, hogy itt énekről már csak egy semmitmondóan általános értelemben lehet szó (ahogyan szoros értelemben vett „szövegről" sem). Az előadó, KÁROLYI KATALIN tökéletesen otthon érezte magát ebben a „jelmezben", ebben a kimerevített rögtönzésben, amelynek hatalmas forrásvidéke a régi opera nagyszabású, díszített énekes cadenzáitól a klasszikus jazz nagy improvizációiig terjed. Ez persze komponált zene, amely ismét csak izgalmas és változatos, a hallgatót lebilincselő. Károlyi előadása mintegy anyanyelvi szintű, s még arra is képes, hogy az énekhangot a zörejszerű effektusok mellett is szépnek őrizze meg. Az utolsó Sequenza a VIIa sorszámú oboaszóló volt, HORVÁTH BÉLA imponáló előadásában. Berio ebben a darabban főleg az oboa két sajátos adottságával: a különböző fogások révén megszólaltatható azonos magasságú, de lényegesen eltérő hangszínű hangok szembehelyezésével, illetve az akkordok megszólaltatásának bőséges lehetőségeivel él. Mindezt egy erősen beszédszerű folyamat keretében, amelyet Horváth igen szuggesztíven közvetített a hallgatóknak. A Linea című, két zongorára, vibrafonra és marimbára komponált darab egy korábbi Sequenzához kapcsolódik. Az előadók, RÁNKI DEZSŐ, KLUKON EDIT, RÁCZ ZOLTÁN és HOLLÓ AURÉL remek összhangban és látható élvezettel játszották a játékos és finom, arányos és gazdag zenei tartalommal bíró, talán derűsnek is mondható kompozíciót. A mű egyrészt egyetlen fokozás az unisonótól, illetve az egyszólamú hangszeres írásmódtól (a zongoristák sokáig nem használják bal kezüket!) a bonyolult többszólamúságig, másrészt kvázitételek („scherzo", „notturno") öltenek alakot benne, majd foszlanak bele a darab folyamatába.
Klukon Edit és Ránki Dezső a Berio-est próbáján - Felvégi Andrea felvétele A hangverseny második részében a Berio első feleségének, Cathy Berberiannak írott Folk Songs ciklust adta elő Károlyi Katalin az UMZE KAMARAEGYÜTTES közreműködésével, RÁCZ ZOLTÁN vezényletével. Berio ugyanúgy belekomponálta ezekbe a feldolgozásokba Cathy Berberian zenei egyéniségét, mint a régi opera mesterei a nagy énekes sztárokét. Ezek a dalok továbbá nem a kortárs zene híveinek, hanem jóval szélesebb közönség számára íródtak -tehát igen speciális zenei világot képviselnek. Berio nagy élvezettel ölti fel egymás után a különböző zenei álarcokat, s villant fel utalást középkori műdalra, a Kelet zenéjére vagy éppen Stravinskyra. A kép, a tragédia vagy a boldogság rajza, mindig elevenbe talál. Ami ebben az előadásban nem sikerült -és kérdés, sokkal jobban sikerülhet-e bármely más előadásban -, az Cathy Berberian hiányának megkerülése. Károlyi Katalin, leírtuk az imént, kiváló énekes és zenész, akinek színe, egyénisége is van. A műből -és emlékeinkből - kirajzolódó Berberiannal azonban nem kelhet versenyre, kiváltképp saját pályáján nem. A Berberianból áradó, állandó robbanásveszélyt jelentő őserő nincs, mert nem lehet meg Károlyiban, és így valahogy halványnak érezzük, holott csak ahhoz a zenei környezethez képest az, amit Berio egy bizonyos - igaz, kivételes - művészhez igazított. Így ebben a részben némileg kielégítetlenek maradtunk - ha nem is a művészek hibájából, hanem egy különleges helyzetből következően. (Március 30. - Thália Színház) MALINA JÁNOS I gazi
ünnep volt a LISZT FERENC KAMARAZENEKAR és PERÉNYI MIKLÓS
Fesztiválhangversenye. Az évforduló tiszteletére tiszta Haydn-programot
játszottak: a két gordonkaversenyt megelőzően egy-egy szimfóniát; ezek
időben a korai A Liszt Ferenc Kamarazenekar minden erényét megcsillogtatta ezen az estén: hangilag rendkívül egységesen zenéltek, s egymásra és vezetőjükre, ROLLA JÁNOS-ra élményszerűen reagáltak. A Budapesti Tavaszi Fesztivál kihívása? A csodálatos műsor? Perényi Miklós jelenléte? Egyik sem egyedülálló körülmény az együttes számára. De így együtt talán ritkán vannak jelen. A hangversenyt a Hob. I:52-es c-moll szimfónia nyitotta, Haydn első szimfóniája ebben a számára egzotikus hangnemben, egyszersmind egyik betetőzője Sturm und Drang-szimfóniái időszakának. Rolláék tökéletesen tolmácsolták a mű kettősségét: szenvedélyességét egyfelől, formálásának fegyelmét másfelől. Egyszersmind azt is meggyőzően demonstrálták, hogy ezekbe a művekbe nincs „belekomponálva" karmester, hiszen ha az előadók igazi kamarazenészek, akkor egy rátermett vezető a hangversenymester pozíciójából kontrollálni tud mindent, ami a mű megszólalását meghatározza. A Liszt Ferenc Kamarazenekar előadása ráadásul nemcsak zenei-szakmai szempontból volt a helyén, de ismeri a titkát annak a „tűznek" is, amelyet Haydn és Mozart a jó zenélés alapvető kritériumai között szokott emlegetni. A C-dúr csellóverseny, noha formálásában még többé-kevésbé barokkos vonásokat őriz, nagyszabású és nagylélegzetű alkotás, a versenymű-szerző Haydn egyik csúcsteljesítménye. Fiatalos lendület, nemes érzelmesség, felszabadult humor és kifejezetten játékos virtuozitás jellemzi ezt a sokáig elveszett koncertet, amelynek szólamkéziratait csupán mintegy fél évszázada fedezték fel egy csehországi kolostor könyvtárában. A darab technikailag hallatlanul nehéz, pontosabban sokan el tudják játszani nagyjából kifogástalanul, de a „nagyjából" és a „teljesen" közötti utat már csak igen kevesen tudják megtenni.
Perényi Miklós - Felvégi Andrea felvétele Perényi Miklós olyan művész, aki megjárta ezt az utat, s akinek interpretációja egészen rendkívüli hatással volt a hallgatóságra. Csodát csodára halmozott: hangvétele mesés, gyöngéd, és túláradóan, de mégis választékosan érzelmes volt; a magas fekvésekben zajló virtuóz figurációk valószínűtlenül tisztán szóltak, mégpedig puha, meleg színben; s a közönség lélegzetvisszafojtva figyelte a bravúrt. A lassú tétel visszafogott, nemes pátosza, s a zárótételnek az eddigieknél is virgoncabb fioritúrái a nagyszerű előadás újabb állomásai voltak. Perényi interpretációja a C-dúr csellóversenynek egészen új dimenziót adott: jóllehet az évek számát tekintve nem éppen ifjúkori műről van szó (Haydn harmincas éveinek elején, tehát schuberti életkorban komponálta), az életművön belül mégis olyan hamvas, önerejét próbáló és minden ízében fiatalos kompozíció, amilyen az Oktett vagy a Szentivánéji-zene Mendelssohn életművében. Ezt nyilván a közönség is jól érezte, mert ritkán hallható, kitörő lelkesedéssel nyilvánított köszönetet az előadóknak. A szünet után következő 44-es Gyász-szimfónia az említett szimfóniacsoport egyik legmélyebb, legjelentékenyebb darabja. Különösen nyitótétele tanúskodik magasrendű és komplex zeneszerzői módszerekről, s a kvintmotívummal való játék itt majdnem olyan eksztatikus hatású, mint a csaknem negyedszázaddal későbbi Quintenquartettben. Kiemelhetjük még a műből (és persze az előadásból) a lassú 3. tétel finomságát és érzékenységét, és a zárótétel sziporkázó hangulatát. A hangversenyt a D-dúr csellóverseny zárta; ez stiláris szempontból sokkal „korszerűbb", ugyanakkor „introvertáltabb" -s ezért talán nehezebben befogadható -kompozíció. Perényi azonban ezzel is csodát tett, s nem elsősorban technikai teljesítményével, hanem játékának tiszta költészetével, amely elsősorban a lassú tételben, de korántsem csupán ott nyilatkozott meg. S ha a szólista teljesítménye némileg elvonta is a figyelmet a zenekarról, ne mulasszuk el megemlíteni, hogy a Liszt Ferenc Kamarazenekar Perényi Miklós méltó partnerének bizonyult ezen az estén. A közönség őszinte és szűnni nem akaró tetszésnyilvánítását az előadók a C-dúr koncert lassú tételének megismétlésével köszönték meg. (Március 31. -Zeneakadémia) MALINA JÁNOS Varázslatos szépségű Évszakok-előadást hallhatott a Zeneakadémia közönsége a Tavaszi Fesztivál keretében a PURCELL KÓRUS és az ORFEO ZENEKAR tolmácsolásában, VASHEGYI GYÖRGY vezényletével. Közhely, hogy az évszakok, jóllehet maga Haydn is sokat panaszkodott a librettóra, és a maga korában is sokat bírálták a naiv hangfestés túlságos szerepéért és szereplőinek a teremtéshez képest „alantas" társadalmi helyzetéért, sokszínűbb és karakterekben, érzelmi skálájában gazdagabb mű, mint korábbi testvérdarabja. Persze mai gondolkodásunk számára a felmerült kifogások nem is igazán relevánsak a mű értékelése szempontjából, s ha így fogalmazunk: Az évszakok „paraszttárgyú oratórium", akkor még úttörő módon plebejusi szemléletű alkotásnak is elkönyvelhetjük. Ami Vashegyiék interpretációját olyan frissé és üdévé, úgyszólván haraphatóvá tette, az egyfelől az ízek és színek sokfélesége és plaszticitása, másfelől a nagy tablók -a vihar, a vadászat, a szüreti mulatság -rendkívül szuggesztív megjelenítése volt, utóbbit elsősorban a most is nagyszerű kórus teljesítménye tette lehetővé. Előbbiben, a rajzok és karakterek érzékletességében pedig az játszott döntő szerepet, hogy a korabeli hangszerek sok érdes, éles, hangszínben elütő effektusra hajlamosak, amelyek a legömbölyítettségre, „szépségre" koncentráló mai hangszerek számára idegenek. Vashegyi pedig lehetőleg semmilyen esélyt nem hagyott elveszni a haydni humor, meglepetéstechnika és a hangszerelési drõlerie-k megmutatására. Az előadásnak további megkülönböztető jegye volt a hangzás karcsúsága, áttetsző mivolta, amint ez már az első rész, a Tavasz nyitókórusában is feltűnt. A viszonylag nagy együttes (jó 30 fős kórus, körülbelül 40 fős zenekar) tuttiban is úgy szólalt meg, hogy minden szólamot hallhattunk, ami az említett tablókat részletgazdaggá tette, oly éles rajzúvá, mint egy 17. századi holland tájkép. Ebben megint döntő szerepet játszottak a kórus kvalitásai, amely még fortéban sem volt súlyos, nem nyomta agyon a hangzáskép többi elemét. Kissé hosszan időztem el az előadás összképénél -de hogy az olyan imponáló volt, abban a három szólista is nagy szerepet játszott. Elsősorban SZABÓKI TÜNDE (Hanne), aki úgyszólván megtestesítette a Haydn-oratóriuménekes ideálját: a technikai tudáson, a hang szárnyaló szépségén túl az ész és a szív összhangja jellemezte éneklését. Szabóki érti és közvetíti a szöveget a hallgatónak, tagolása, frazeálása magától értetődően felel meg a zenei és a nyelvi követelményeknek egyaránt; jelentékeny személyes kisugárzással rendelkezik, mindennemű magamutogatás nélkül; s az együttesekben ideális, odafigyelő partner. TIMOTHY BENTCH (Lucas) éneklését rég nem hallottam, és most feltűnő volt hangjában egy bizonyos fátyolosság (különösen Szabóki „rajzos" hangképzése mellett). Ezt leszámítva azonban ő is nagyszerű teljesítményt nyújtott, a szövegnek ő is tökéletesen birtokában volt, s ehhez egészen különleges zenei és kifejezésbeli érzékenység járult; a Nyár tétel E-dúr kavatinájában szinte megállt a levegő, megszakadt a lélegzet. KOVÁCS ISTVÁN alkatilag talán távolabb áll a tenyeres-talpas Simon alakjától, s rá talán nem jellemző az a fokozott hajlékonyság, ami a másik két szólistára és az egész előadásra. Ám ő is emlékezetes pillanatokat szerzett, így a Tavasz nyitókórusa utáni, az egész mű alaphangulatát előrevetítő, vidám C-dúr áriával, vagy éppen a Télnek az idő vonszolódását érzékeltető első recitativójával. Mintha Vashegyi György vezénylése is új minőségekre talált volna: mindig precíz és plasztikus irányítása most emocionálisabb, személyesebb elemekkel, könnyedséggel gazdagodott; érzékenyebb lett a humor iránt, és úgy érzem, több benne a hangerővel össze nem függő, erőltetés nélküli erő. Meg kell említenünk továbbá a recitativókban nyújtott remek continuo-játékát is. Ami pedig a legfontosabb: a műnek nem csupán az eddig taglalt részletei és karakterei voltak kiválóan megformálva, hanem a nagyforma egyensúlya, arányai is rendkívül meggyőzőek voltak, az előadás íve töretlen volt. Minden pillanatban történt valami, ami izgalmas volt és előre vitt. Évszakok-előadást még sohasem éreztem ennyire hamar elröppenni. (Április 1. -Zeneakadémia) MALINA JÁNOS
|
