Energikus, kreatív, ügybuzgó, talpraesett, ösztöndemokrata és előítéletektől mentes. Előzékeny, önkritikus, szorgalmas és tisztelettudó. Az előbbiek jó esetben úgy jelentkeznek, mint a fiatal ember habitusának természetes megnyilatkozásai, utóbbiak hiánya pedig (legalábbis a vének előítélete szerint) a fiatal ember kulturálatlanságáról árulkodik. Nos, az Óbudai Társaskörben -ahol immár hatodik alkalommal került megrendezésre az Ifjúsági Kortárs Zenei Estek (IKZE) elnevezésű nemzedéki fesztivál(?) -kizárólag a jó esetekre láttam példát, s hogy kerek legyen a világ, a vénséges előítéleteket is csak néhány koravén táplálta.

Meglehet, a fiatal ember fenti vázlatos jellemzését Győri Noémire és Madaras Gergelyre, a fesztivál fő szervezőire alapozom. A rendezvény sikeres lebonyolítását látva azonban sejthető, hogy Győriből és Madarasból több is akad: a két szervező muzsikus hozzájuk hasonló fiatal emberekkel veszi körül magát, hogy önmagukhoz hasonló fiatal embereknek teremtsenek megszólalási lehetőséget. És bizonyos, hogy eközben néhány örökifjú vén tanácsát is megfogadják.

Madaras Gergely

Felesleges hosszan lamentálni a pályakezdő zeneszerzők apátlansága felett. Azt is tényként, generációs jellegzetességként kell elfogadnunk, hogy régi-új tévelygéseket dülöngélnek végig, és ósdi vicceket mesélnek újra. Felesleges, mondom, mert mindez könnyedén, szellemi erőfeszítés nélkül is egyszerűen adatolható, azaz: érdektelen. Nem érdektelen viszont, hogy a tehetség ilyen körülmények között is éppolyan hevességgel ragadhatja magához a szót, mint bármikor a megelőző korokban. Szaladjunk előre a kérdéssel: volt ilyen heves megszólalás a mostani IKZE fesztiválon? Nem, nem volt. A szívünknek oly kedves fiatal ember ugyanis önkritikus és tisztelettudó: nem érzi még, hogy eljött volna az idő, egyelőre csak visszafogottan jelzi, hogy hamarosan szólni kíván. Szorgalommal megalapozott csendes jelentkezésből viszont többet is láthattunk. Az utolsó hangversenyen -mely koncertegészként is emlékezetes volt -nem egy ilyenre kellett figyelni.

SISKA ÁDÁM egy interaktív laptop- kompozícióval (185) jelentkezett. Természetesen ő sem tudta feloldani a hagyományos koncerthelyzet és a nem e helyzetre tervezett eszköz (médium, „hangszer") között feszülő ellentétet, nem csökkentette a környezeti aura műre nehezedő nyomását, nem győzött meg arról, hogy elektroakusztikus darabját érdemes Bachon vagy Ligetin kipróbált stratégiával hallgatni. De meg tudta mutatni a bejárni tervezett út távlatait, elhitette -mint egykor Kolumbusz a királyi „szponzorokkal" -, hogy az út végén lehet valami.

Meglepően bölcs, mélyen filozofikus zenei performance TORNYAI PÉTER ...about time (four sentences) című kompozíciója. Odaillő, szellemes szövegeket talált egy olyan darabhoz, amely mégiscsak olyasmivel foglalkozik -az idővel -, amihez a legtöbb köze éppen a zenének van, s amivel tragikus módon nem tudunk mit kezdeni.
A négy tétel színpadi etűdnek vagy variációsorozatnak is üdítő, s ha a hallgató a puszta szórakozás mellett egyéb kalandokra is vállalkozik, észreveheti, hogy Tornyai miként állítja az időről, hogy nem csupán tartam, hogy egyáltalán nem homogén, hogy nem mechanikus. A továbbgondolásra érdemes problémát továbbgondolásra érdemes műben közelítette meg. Elismeréssel kell szólni a nem tipikus előadói helyzetbe hozott muzsikusok (Bodrogi Éva -szoprán, Koltai Katalin - gitár, Rohmann Ditta - cselló) talpraesett helytállásáról.

CSER ÁDÁM Mirrors című zongora- cimbalom-darabjában tetszett a két hangszer leleményes összekapcsolása, a nyitótétel frappáns anyagkezelése, a második rész atmoszférája. A művet záró harmadik tételről viszont a szerzői kommentár nélkül is elsőre kiderült, hogy eredetileg nem ide született. Élvezetes volt Skála Dániel (cimbalom) és Füzi Nóra (zongora) lendületes, összeszokottságról árulkodó előadása.

NYITRAI LÁSZLÓ jól érzi magát a Total madness -az őrület útja zenei világában. E világ -melynek sajátos nyelvét az is érteni véli, aki nem beszéli - nem kizárólag az övé, rajta kívül még sokan lakják. A darab alapján nem tudtam eldönteni, hogy a nyíltan vállalt populáris hang pusztán csak játék, kirándulás vagy Nyitrai aktuális stílusának alaptónusa. E sokak által lakott zenei világban láthatóan jól érezte magát a két előadó, Kovács Péter (tuba) és Herman Péter (zongora) is.

BELLA MÁTÉ szólóklarinétra írt darabjának, az Inszomniának lelkes hallgatója voltam, élményemről a Korunk Zenéje recenzenseként a Muzsika hasábjain be is számoltam (Jó évjárat, 2008 december). Most hallott műve az Inszomnia -kommentárokkal technikai értelemben bizonyosan a korábbi mű továbbírása, továbbgondolása. Egy papír alapú összehasonlító analízis aligha mutatna ki mást. Nekem úgy tűnt azonban, hogy a darab elsősorban nem kommentár, hanem az egykori (és egyszeri) produkció szellemiségének és különleges akusztikájának rögzítési kísérlete. Eleve kudarcra ítélt vállalkozás tehát, épp ezért érdemes belevágni. Ám a hallgató a legritkább esetben tudja, hogy a szerző eredetileg merre indult, csak arról van pillanatnyi benyomása, hogy meddig jutott. A közönség úgy ítélt, hogy Bella Máté elég messzire. S messzire jutottak művének előadói is. Szűcs Péter (klarinét) hosszú hajszába kezdett, hiszen ezzel a darabbal valóságosan is Klenyán Csaba nyomába kell erednie, s indulása igen biztató. Rohmann Ditta és Újházy Gyöngyi (cselló) méltósággal és imponáló művészi alázattal nem vett tudomást az eleve elrendelt kudarcról. Fenséges volt!

A zárónap meglepődésére ZARÁNDY ÁKOS műve adott okot. A Frida Kahlo személye, sorsa és művészete által inspirált darab (a szerző nyilatkozata szerint a Recuerdo egy készülő opera, a Las dos Fridas prológusa) magabiztosan kerüli el a (divatos) téma összes csapdáját, olyan meghökkentően eredeti módon, hogy az eredményt kénytelenek vagyunk kizárólag Zarándy ösztönének számlájára írni. Nem ismerem a tervezett darab librettóját, a prológus alapján azonban én nem egy opera, sokkal inkább egy „pszichokantáta" elkészültét várom. A sajátos hangszer-összeállítású ensemble élén Madaras Gergely meggyőző irányítása is feltűnést keltett, és nagyon jó ötletnek mutatkozott Frida fél lelkét a népdalénekes Herczku Ágnes hangjára bízni. Ám ezzel Zarándy önmagának adta fel a leckét. Érzésem szerint most még nem hallatszik Frida lelkének másik (operai szoprán) hangja. Lehet, hogy a koncerten közreműködő Szakács Ildikó fogja később is szólásra bírni, de akkor vagy instruálni kell, vagy újraírni a szólamát. Mindkét feladat a komponistára vár.

Rohmann Ditta, Szűcs Péter és Újházy Gyöngyi

Bella Máté Inszomnia- kommentárokkal című művét adja elő

A fesztivál első két napja sápadtabbra sikeredett. ALPÁR BALÁZS Elektroakusztikus szvit irodai eszközökre című darabja sok figyelemreméltó mozzanatot rejt, összhatásában azonban sikerületlen. Alpár komolyan vette darabjának műfaji megjelölését -szvit -, és valóban táncban gondolkodott. Nem tánczenét írt, de zenéjéhez táncot rendelt. Bulkai Gyöngyvér tánca (pantomimje) kiérlelt produkció benyomását keltette. Megoldatlan maradt viszont a zenét színpadon reprodukáló második „táncos" (Alpár Balázs) szerepe. Az előadást fokozott nyomás alá helyezte az a bizonyos környezeti aura (csillárok, nehéz drapériák, a rézzel futtatott függönytartók és az éttermi világítás), s ettől idegesítően idegenszerűvé vált. A kompozíció kirándulás lehet Alpár számára, ám ettől függetlenül a rá jellemző racionális alaposságból jottányit sem engedett.

MESKÓ ILONA COnceRtino oPpUre fantaSia című darabjának egésze, korábban megismert műveihez hasonlóan, most sem nyílt meg számomra. (Újházy Gyöngyi csellón, Fejérvári Zoltán zongorán adta elő.) Néhány részlete viszont megszólított, elsősorban azok, melyekben a nyomuló alanyiság helyett visszafogottabb líraisággal találkoztam.
GRYLLUS SAMU és VARGA JUDIT közös műve (< >, > < and ... are traveling on the train) szándékolt esetlegességekre épül. Mondhatnánk úgy is, hogy a hatást a spontaneitás erejére alapozta a szerzőpáros. A spontaneitás legnagyobb ellensége viszont az erőltetettség, s ezúttal az került ki győztesen. Elképzelhető, hogy az előadásra verbuvált IKZE Ensemble-nak sem volt elég ideje a védelmi stratégia megfelelő kidolgozására.

MARÓTI EMESE zongoraetűdjeivel korábban a Fészek Művészklubban találkoztam, ott Kákonyi Árpád szólaltatta meg őket. A most hallott Etűdök (Marczi Mariann -zongora) vagy teljesen más művek, vagy -s ezt nehezen tudom elképzelni - Marczi Mariann teljesen másképp játszotta őket. Mindaz, amit akkor írtam („Első hallásra az Etűdök nélkülözték mindazt a technikai rafinériát és kísérletező-intellektuális attitűdöt, mely a művet a magánközlemények világából akár az előadási darab, akár a technikai gyakorlat szférájába emelte volna át") nem tűnik igaznak. Az egyes tételeket Maróti kifejezetten „problémára fokuszálta", az előadó érzékeny zongorázása pedig finom zeneszerzői megoldásokra hívta fel a figyelmet. A kritikus jól teszi ilyenkor, ha a történet végére jár: Marczi Mariann ugyanabból a kottából játszott, mint Kákonyi Árpád, tehát az élet most is túlszárnyalta a képzeletet. Lehet viszont - ígérem, ez az utolsó csavar a történetben -, hogy a két kottaolvasatból Kákonyié volt a pontosabb.

Az összefogó erő hiánya miatt a múló idő egyre nehezebb feladatot rótt a hallgatóra, ennek ellenére érdemes volt figyelni WETTL MÁTYÁS művének (Lebegés) bontakozó saját hangjára. DRAGONY TÍMEÁ-tól egy régebbi mű áthangszerelt változatát hallhattuk. A Négy dal William Shakespeare szonettjeire szerintem így sem meggyőző.

A szerző és Bulkai Gyöngyvér Alpár Balázs

Elektroakusztikus szvit irodai eszközökre cimű darabjában

Felvégi Andrea felvételei

Ha lenne „jó hangütés"-díj, akkor HORVÁTH MÁRTON LEVENTE Holddal című triójának adnám. A kompozíció problémája éppen az, hogy nem váltja valóra „ígéretét". Tetszettek a hangszerelés színei (Galavics Gábor klarinéton, Tornyai Péter brácsán, Csillagh Katalin preparált zongorán játszott), és néhány részlet megkapó érzékenysége. A zongora preparációja kiforratlan volt, utólag megtudtam, hogy részben technikai, részben kompozíciótechnológiai okok miatt.

Aránytalanul nagy felelősséget raktam Móri Beáta vállára, amikor néhány hónapja KERÉKFY MÁRTON Rapszódiáját és annak előadását értékeltem. Most ismét nekiveselkedett a kompozíciónak, és alapvetően más megközelítésben játszotta el: alapos oka lehetett arra, hogy ezúttal jóval lassabban. Így viszont a Rapszódia összeomlott. Szerintem érdemes lenne felépíteni. GRYLLUS SAMU három karmesterre koreografált konceptuális művét elmondásból már ismertem. A La chef d'œuvre inconnu nagyjából olyan, mint ahogy azt elképzeltem, s mint a konceptuális művekkel gyakran megesik, elmesélve jobb. SZTONAJOV GEORGI fuvola-gitár-duója nem nyújtott a hallgatónak kapaszkodót. Érzésem szerint a szerző túl sokat komponál gitárra, talán ez okozza, hogy a Run into one another is bővelkedik „gitár által írt" szakaszokban. Persze a Szonatina négy timpanira, SOLTI ÁRPÁD műve sem képzelhető el a timpani aktív „szerzői" közreműködése nélkül, de ebben az esetben mégsem érzi a hallgató az alkotói inspirációt röghöz kötöttnek. VARGA JUDIT ...sweeter than roses... című operaszegmentumát a nagy erőkkel felvonuló IKZE Ensemble adta elő. 14-15 muzsikus is lehetett a színpadon. Óvatosan írom már le (hiszen két tanulságos példával is gazdagított az idei IKZE), hogy a művet nem sikerült megismertetni. (2009. február 27.-március 1. -Óbudai Társaskör. Rendező: Intermezzo Művészeti Alapítvány)

MOLNÁR SZABOLCS