Purcell születésének 350. évfordulója, Vashegyi György közismert Purcell-rajongása, az Artúr király tavalyi előadásának sikere -nem tudom, e tényezők közül melyik játszotta a legfontosabb szerepet abban, hogy a PURCELL KÓRUS és az ORFEO ZENEKAR legutóbb az angol szerző 1692-es szemioperája, A tündérkirálynő előadására vállalkozott. Persze önmagában is mindegyik indok elegendő lenne ahhoz, hogy a nagyszabású színpadi mű Vashegyiék programjára kerüljön. Magánál a műsorválasztásnál meglepőbb, hogy a karmester most egy lépéssel tovább merészkedett a színpadi zene felé vezető úton: az Artúr király hangversenyszerű előadása után ugyanis A tündérkirálynő KÁEL CSABA félig szcenírozott rendezésében került a közönség elé. A szemiopera, e sajátos angol műfaj a színpadi dráma és az ahhoz tartalmában olykor szorosan, olykor kötetlenül kapcsolódó zene együttesét jelenti sok-sok tánccal és látványossággal kísérve. Hálátlan feladat tehát egy ennyire összetett produkció részleges felelevenítése. Bármennyire nemes szándék vezérelte is kiötlőit: a fél-opera félig-szcenírozva csupán negyed operányi élményt tesz ki.

Hamvasi Szilvia és a kórus

A látvány legfőbb eleme négy, szimmetrikusan elrendezett, hosszúkás kivetítő volt, melyeken olykor a cselekmény helyszínéül szolgáló varázslatos erdő, olykor más, a zenében megjelenő szabad témák meglehetősen kézenfekvő illusztrációi tűntek fel (mint például a Négy Évszak dalainak elhangzásakor Arcimboldo festménysorozatának képei). Tagadhatatlan azonban, hogy lenyűgözőnek bizonyult mindjárt az első színpadkép, melyet a kivetítőkön megjelenő buja, zöld erdő hangulata uralt. Varázslat közelségét ígérték a fények, a képernyők felszínén egy-egy pillanatra visszatükröződő mozgás pedig kóbor tündérek táncának tűnt. A kedvező első benyomást azonban nem tudta felülmúlni egyetlen további színpadkép sem, s az előadás hosszú óráira ez igen kevésnek bizonyult. A színpadi látvány összetevői közül egyedül NÉMETH ANIKÓ jelmezeit nem illetheti az egyhangúság vádja, bár ezek is magukon viselték a produkció furcsán felemás jegyeit: míg a női kar káprázatos tündér-öltözékbe bújt, addig a férfiak egyszerű szmokingot viseltek. A kettőség ez esetben mégsem hatott rosszul: egyrészt kiegyensúlyozottá tette a képet, másrészt a jelmezként és extravagáns estélyi ruhaként is értelmezhető női ruhák valóság és varázslat összecsapását illusztrálták -a cselekményt ugyanis a kissé körvonalazatlan koncepció szerint szentivánéji garden party kereteibe álmodta a rendező. Túl kevés volt azonban díszletből, kellékből (bár az időről időre összekoccanó pezsgőspoharakból még sok is), s legfőképpen mozgásból. A látványosságok, parádés táncok után kiáltó zeneszámok alatt is csupán az ügyetlenül-tétován mozgó kórus ki- és bevonulásait szemlélhettük, ami egy idő után fárasztóvá vált. Mindezt csak tetézte, hogy színpadi drámaként sem volt érthető a produkció, hiszen a cselekmény felidézésére csupán rövidített részleteket hallottunk az úgyszintén bizonytalan funkciójú és az összképbe nehezen illeszkedő narrátor, MICHAEL BROGAN angol nyelvű tolmácsolásában. Összességében nem tudott tehát meggyőzni a produkció arról, hogy e komplex műfajt megéri így feleleveníteni -úgy tűnt, kevesebbet markol, de többet fog akár még egy hangversenyszerű előadás is. Azt azonban nem tudtam megítélni, vajon eleve kudarcra ítéltetett-e a félig-szcenírozás, vagy azon belül is a fél-megoldások, az elvarratlan szálak, a fantáziátlanság vezetett a csalódást keltő végeredményhez.

Cser Krisztián, Kiss Noémi, Megyesi Zoltán és Michael Brogan

Le kell azonban szögeznem: véleményemmel valószínűleg a kisebbséghez tartozom, a nagy számban összegyűlt közönség ugyanis lelkes tetszésnyilvánítással fogadta a produkciót. Persze lehet, hogy az elismerés mindenekelőtt a zenei megvalósításnak szólt -e szempontból ugyanis csak azt ismételhetjük, amit Vashegyi együttesei esetében sokszor leírtak már: sima, kifinomult, elbűvölő interpretációban volt részünk. A zenekar puha, de expresszív tónusa olyan lágyan ölelte körül az énekesek előadását, mint a nyitó színpadképet a megnyugtató, zöld lombsátor. A szólisták közül elsősorban HAMVASI SZILVIA remekelt: megszólalásai éteriek, ugyanakkor intenzívek és dinamikusak voltak. Kiemelkedőnek bizonyult azonban a mindössze húszesztendős CELENG MÁRIA magabiztos színpadi mozgása, hajlékony hangja is. Ő és CSER KRISZTIÁN mintha operaibb ideált képviselt volna játékával (szemben a többiek visszafogottságával), amit a közönség rendkívül nagyra értékelt. A szólisták a műfajnak megfelelően több „szerepet" alakítottak, s a műsorfüzet szerkesztői nem törekedtek arra, hogy pontosan rögzítsék: melyik jelenetben ki énekel. Úgy tűnt tehát, hogy a szólisták esetében is valamiféle demokratikus viszony és a közös produkció sikere volt a legfőbb szempont. S ők tízen, az említetteken kívül KISS NOÉMI, BÁRÁNY PÉTER, GAVODI ZOLTÁN, MEGYESI ZOLTÁN, JULIAN PODGER, SZIGETVÁRI DÁVID és RAIMUND NOLTE nagyon is megfeleltek ennek a kívánalomnak -egyéni produkcióik szerényen és harmonikusan idomultak az Egészhez. Ám ahogy várható volt, a legfelemelőbb élményt ezúttal is a kórus előadása nyújtotta. Az ő tökéletességükön sosem lehet eléggé csodálkozni: operai karként is elképesztő egység, biztonság, lágyság és áttetsző zenei formálás jellemezte megszólalásaikat. Éppen az előadás magas zenei színvonala miatt véltem úgy, hogy a félig-színrevitel nem igazán méltó megoldás. A produkció ugyanis elsősorban kíváncsivá tett: vajon milyen lehet egy szemiopera teljes pompájában, vagy legalábbis egy jobban átgondolt, az eredeti mű monumentalitásából többet érzékeltető keresztmetszetében? Reméljük, hogy az előadók nem elégednek meg ennyivel, s ha kínálkozik rá lehetőség, nemsokára megmutatják majd a budapesti közönségnek - talán még évforduló sem kell hozzá. (Február 3. - Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Művészetek Palotája)

Celeng Mária és a kórus -MÜPA fotó/Pólya Zoltán felvételei