Thália Színház

2009. február 21-22.

Kurt Weill

Mahagonny városának felemelkedése és bukása

Szövegét írta Bertolt Brecht

Özvegy Bigbeckné         Wiedemann Bernadett
                                        Kovács Annamária

Fatty, a cégvezető          Beöthy-Kiss László
                                        Kiss Péter

Hétszentségmózes         Tóth János
                                        Szvétek László

Jenny Smith                     Herczenik Anna
                                        Rálik Szilvia

Jim Mahoney                    Wendler Attila

                                         Nyári Zoltán

Spórolós Billy                   Busa Tamás
                                        Massányi Viktor

Jack O'Brien                    Derecskei Zsolt
                                        Daróczi Tamás

Alaszkafarkas Joe         Cser Krisztián

                                       Hámori Szabolcs

Tobby Higgins                Mukk József
                                       Kóbor Tamás

Karmester                      Kesselyák Gergely

Karigazgató                  Szabó Sipos Máté

Jelmez                          Tresz Zsuzsa

Koreográfus                 Papp Tímea

Díszlet és rendezés     Szikora János

A Brecht-Weill szerzőpáros Mahagonny-operáját 1930-ban, csaknem  pontosan nyolcvan évvel ezelőtt mutatták be először. Óhatatlanul felvetődik tehát a kérdés, mi teszi érdemessé ezt a kortársnak távolról sem nevezhető művet 2009-ben a felújításra. Vajon olyan darabról van-e szó, amely egyértelműen kiállta az idő próbáját, vagy olyan alkotásról, amely inkább egy társadalmi és politikai kataklizmákkal terhes időszak dokumentumaként képes elsősorban felkelteni egy mai néző-hallgató érdeklődését? Lehet persze vitatkozni róla, hogy egy műalkotás mennyire örökérvényű vagy mennyire egyetemes (illetve hogy mitől örök vagy egyetemes). A Thália Színház-beli bemutató élménye alapján mindenesetre afelé hajlok, hogy inkább kordokumentumot lássak a Mahagonny-operában, mintsem olyan művet, melyet a „klasszikus" jelzővel szokás illetni, bármit értsünk is ez alatt. A rendező-díszlettervező Szikora János maga is a darab e Zeitoper jellegét hangsúlyozta azzal, hogy a mostani premiert megelőző nyilatkozatában párhuzamot vont a mű ősbemutatóját közvetlenül megelőző nagy gazdasági világválság és napjaink gazdasági recessziója közt.

Beöthy-Kiss László, Wiedemann Bernadett és Tóth János

Nota bene: talán nem veszi jól ki magát, ha egy előadást rendezői nyilatkozatnak kell előzetesen, még a bemutató előtt megmagyaráznia és igazolnia a hallgatóság részére; még a legjobb szándékú hallgatóban is az a gyanú támadhat, hogy a magyarázat azért szükséges, mert a produkció nem képes önmagában helytállni. Vajon nem szegénységi bizonyítvány-e, ha egy előadásnak az a fő érdekessége, hogy a felújítás kora párhuzamba állítható az ősbemutató korával? És egyáltalán, mennyiben állítható párhuzamba? Hogy miben hasonlít a mostani válság az 1929-esre (vagy miben nem), annak megítélését talán inkább engedjük át történészeknek, szociológusoknak és közgazdászoknak. De ha már itt tartunk: válság volt például 1873-ban is. Mégis, miért van az, hogy a következő évben befejezett és 1876 augusztusában bemutatott, Az istenek alkonya címet viselő zenedrámát -mely a Mahagonnynál jóval gyakrabban szerepel operaházak műsorán -nem sok embernek jut eszébe kapcsolatba hozni a korabeli történelmi eseményekkel?

De próbáljunk meg elvonatkoztatni mindettől, s vizsgáljuk meg, mit tudott hozzátenni Brecht és Weill darabjához Szikora János, a jelmeztervező Tresz Zsuzsa, Papp Tímea koreográfus, valamint a Magyar Állami Operaház Kesselyák Gergely vezényelte énekesei és zenészei. Úgy érzem, hogy sajnálatosan keveset, annak ellenére, hogy a szerzők valósággal felszólítanak a mű szövegének kreatív felhasználására. A zongorakivonat előszavában azt olvashatjuk, hogy a vadnyugati és cowboy-romantika, illetőleg a tipikusan amerikai környezet hangsúlyozása kerülendő. Felhívják továbbá az előadók figyelmét, hogy -mivel Mahagonny városa, a gyönyörkeresés és a létező kapitalizmus e negatív utópiája mindenféle értelemben nemzetek feletti -, a szereplők nevei a mindenkori előadás helyszínéül szolgáló országnak megfelelően megváltoztathatók; Brecht alternatív neveket is kínált a mű németországi színrehozatalához.

A budapesti előadás közönsége minderről legfeljebb apró sajtóhiba folytán szerezhetett tudomást, amit a névváltozatok okoztak: a Thália színpadán Fattyként szereplő Beöthy-Kiss László és Kiss Péter az Operaház honlapján Willy fedőnéven jelent meg. Meglehet, Brecht művének Görgey Gábor készítette magyar fordítása sem nevezhető éppen fantáziadúsnak a nevek tekintetében (az egyetlen kis szabadosság nála az, hogy Dreieinigkeitsmosesből, azaz Szentháromságmózesből Hétszentségmózes lett); az előadóknak azonban ettől függetlenül meglett volna rá a lehetőségük, hogy alkotó módon adaptálják akár Brecht eredeti szövegét, akár Görgey magyarítását. S ha már a nyelv és a fordítás szóba került: nem egészen értem, milyen megfontolás alapján döntöttek úgy, hogy míg az Alabama-song szövegét a magyar előadásban is megtartják angolul, az eredetileg ugyancsak angol nyelvű Benares-song a harmadik felvonásban magyarul hangozzék el. (Az -egyébként igen tartalmas -műsorfüzetben mégis angolul szerepel, kétszer is, magyarul viszont egyszer sem.)

Ne értsen félre az olvasó: a Weill-opera színreállításából elsősorban nem az aktualizálást hiányolom, hanem a fantáziát. Egyáltalán nem azt vártam, hogy Mahagonny városa „El Kurtuk" nevű arab oázissá változzon át a Thália színpadán, melynek lakói illatozó szegfű és nem kevésbé illatozó narancs termesztéséből és eladásából tartják fenn édeni életüket, s ahol egyszer csak beköszönt a piros-fehér csíkos lepedő konjunktúrájának időszaka. A színpadkép a mostani előadások esetében mindenesetre nem a Mahagonny-példázat egyetemességét hirdette: kocsmai lengőajtók (à la CarmenCET) ugyan szerencsére nem voltak, de a háttérben barnálló hegyek, a fából készült bárberendezés, valamint a szereplők többségének ruházata nem hagyott kétséget afelől, hogy a világnak melyik fertályán járunk. Ami Szikora rendezését illeti, abban vannak persze egyetemesebb érvényűnek szánt, ám némiképp öncélúnak ható mozzanatok, biblikus képeket színpadra átültető részletek is: például az utolsó vacsora közismerten vidám hangulatát megidéző asztaltársaság a második felvonásban, a Jack O'Brien nagy zabálását bemutató 13. jelenetben; vagy éppen a 19. jelenet a harmadik felvonásban, amikor Jim kivégzése előtt vizet kér és kap -lándzsára erősített pohárban nyújtja fel neki a zenekari árokból Kesselyák Gergely karmester (vö. Ján. 19, 28-29). Láthat még a Thália közönsége abszurd viszonyokat magasztaló transzparenseket („Éljen a túlvilági javak igazságos elosztása", „Éljen a védtelenekkel szembeni bátorság" stb.), valamint lefelé fordított keresztet, rajta Krisztussal, melyet egy idő után a földre hajítanak, s az említett transzparensek alá temetnek. No és persze ott vannak a zárójelenetben az -egyébként valóban félelmetes és nyomasztó - koturnuszban bemasírozó nácik, akik horogkeresztes karszalagot ugyan szerencsére nem viselnek, de barna ruhájuk, valamint a műsorfüzet információi alapján meglehetős egyértelműséggel azonosíthatók. Hogy mindez miért? Oh, don't ask why, oh, don't ask why...

Herczenik Anna és Cser Krisztián

A legsikerültebb színpadkép véleményem szerint azé a jeleneté, melynek kezdetén Weill a 19. századi triviális zene gyöngyszemét, Tekla Ba˛darzewska-Baranowska A szűz imája című opuszát idézi fel. Az olvasó talán emlékszik, ez az a rész, ahol Jack O'Brien megjegyzi: Das ist die ewige Kunst. Itt a férfikar a kocsmaasztaloknál öltönyben és csokornyakkendőben dülöngélt, a pódiumon egy hölgy zongorázást imitált, mellette fehér ruhás balerina kislány táncolt, miközben kétoldalról görkorcsolyás pincérnek öltöztetett kisfiúk keresztezték a színpadot. Mindez olyannyira nem volt összhangban a kocsmai környezettel, hogy Jack kijelentése a néző-hallgatóban szükségszerűen kérdéssé alakult át: Ist das die ewige Kunst -valóban ez volna az örök művészet, ez a cukros és cseppfolyós pszeudo-Bellini-cantabile?

Rálik Szilvia és Nyári Zoltán - Opera fotó/Éder Vera felvételei

Mindez azonban nem volt képes feledtetni a tényt, hogy a darab műfaja és előadóapparátusa olyan problémákat vet fel, amelyekkel az Operaház műsorának összeállítói mintha nem szembesültek volna maradéktalanul. Weill maga egész estét betöltő számoperának, afféle zenés képsorozatnak tekintette a Mahagonnyt, s Brecht is amellett érvelt, hogy a mű nem más, mint opera -csak éppen a hagyományos, „drámai operától" eltérően az „epikus színház" jellegzetességeit mutató, „epikus opera". A szövegkönyv és a zene szerzője sem volt azonban teljesen azonos nézeten az egyes jelenetek cselekményét előre szavakba öntő feliratokat illetően: míg Weill ezeket mintegy a számoperában szokásos recitativók kiküszöbölésének tekintette, addig Brecht elidegenítő effektusnak szánta őket. (E feliratokat egyébként a mostani előadásokon fehérre festett és fehér ruhát viselő, fekete szigetelőszalaggal betapasztott szájú, törpe növésű szereplők tábláin olvashatta a közönség).

Visszatérve az „epikus színház"-hoz: ez a megjelölés talán nem a legszerencsésebb -a jelzőt én inkább Wagner zenedrámáira használnám, melyekben -mint Carl Dahlhaus kimutatta - az elbeszélő részek kulcsfontosságú szerepet töltenek be; talán helyesebb volna Brecht drámatípusát a „didaktikus" jelzővel illetni. Akárhogy nevezzük is azonban, bizonyos tekintetben inkább az énekes színészek által előadott daljáték típusú művekkel (talán leginkább a musicallel) tart rokonságot, mint a 18-19. századi, végigkomponált operákkal. (Ezt annak ellenére írom, hogy tisztában vagyok vele: Weill képzett zeneszerző volt, mint azt a partitúra számos részlete is tanúsítja). Elég csak meghallgatnunk az Alabama-songot Weill felesége, a táncosnőből énekes színésznővé lett Lotte Lenya előadásában, aki az 1931-es berlini előadáson Jennyt alakította, s azonnal nyilvánvaló lesz: ez a dal nem olyan iskolázottságú énekhangra íródott, mint amilyet Herczenik Anna vagy Rálik Szilvia képvisel. Az eredmény - az említett művészek elismerésre méltó igyekezete ellenére - legalább olyan bizarr, mint amikor prózai színészek Offenbach-operettet próbálnak énekelni. Az általam látott két szereposztásból egyedül a Bigbecknét alakító Wiedemann Bernadett volt az, aki több tekintetben is megfelelt a mű által támasztott elvárásoknak. Pompás orgánuma ugyan őt sem prózai szerepekre vagy songok előadására predesztinálja, mindazonáltal rendelkezik azzal a színészi tehetséggel és plasztikus, jól érthető szövegmondással is, melyet egy ilyen hibrid alkotás előadása megkíván, s amely a szereplők többsége esetében olyannyira hiányzott. Ami a voltaképpeni főhőst illeti, azt hiszem, Nyári Zoltán talán hitelesebben, több hévvel és beleéléssel tudta alakítani Jim Mahoneyt, mint Wendler Attila, annak ellenére, hogy Nyári sem olyan sokoldalú musical-operaszereplő, mint Wiedemann Bernadett. Az Operaház zenekarának játéka Kesselyák Gergely irányításával ezúttal lényegesen kedvezőbb benyomást tett rám, mint tavaly ősszel, jóllehet helyem a zenekari árok fölött az első előadás alkalmával akusztikai szempontból nem volt éppen ideális.

Az Operaház művészei a színpadi mozgás területén szenvedték meg leginkább a Mahagonny előadását: Papp Tímea koreográfiája szemlátomást nehéz feladatot rótt mind a magánénekesekre, mind a kóristákra. A favágó-kvartett tagjai aktívan lengették baltáikat, ezen az eredeti módon demonstrálva, hogy ők most favágók. A férfikar nagy átéléssel bokszolgatott a levegőbe és helybenfutott, valahányszor csak azt a ritornellt énekelte, mely a második felvonás Jack túltöltekezésétől Jim túlköltekezéséig ívelő cselekményét vázolja fel. A mahagonny-i lányok is lelkesen botladoztak a pódiumon. A lányokat meg a többit sajnos csak a február 22-i előadáson láttam, mivel előző este -tanúim vannak rá -jobb 1. páholybeli létem eléggé meghatározta tudatomat. (Brecht elmélete szerint epikus színházban ez így helyénvaló). Így azt is csak 22-én este észlelhettem, hogy a pódiumon fémrúd található; éles elmémmel hamar rájöttem, hogy ahol rúd áll, ott a pucér hölgy sem késik soká. Sejtésem nagyobbrészt be is igazolódott: a nemi élvezetet demonstrálni hivatott bordélyházi jelenetben egy topless hölgy is (a rúdra) akadt. Ach, wie schön bist du, ewige Kunst!