Steinitz Mária, Biró Csilla és Szőke Csila - Felvégi Andrea felvétele

Legtöbben a Zeneakadémia aulájában vagy a Művészetek Palotája   előcsarnokában találkoznak vele. Mindkét helyen megszokott látvány a kis asztal, rajta az alkalomhoz igazított, gondosan összekészített CD-válogatás. Sokan tudják, hogy az asztalhoz a MüPában és Budapest egyik forgalmas utcájában egy-egy boltocska is tartozik. A neve: Hangfürt.

Nem CD-bolt, mert van benne más is. De nem is zeneműbolt, mert nem árul kottát és nem tart zenei tárgyú könyveket. De kínál sok-sok hallgatható és nézhető zenét. A Hangfürt tehát leginkább zenebolt. Profilja pedig túlnyomórészt, mintegy nyolcvan százalékban komolyzene.

Három barátnő alapította, úgy tizenkét évvel ezelőtt. A két Csilla -Bíró és Szőke -tizenkilenc éves kora óta ismeri egymást, egy-két évvel később barátkoztak össze a hasonló korú Steinitz Máriával. Egyikük magyar-könyvtár, a másik kommunikáció szakot végzett, a harmadik egyedi tárgyakat, például gyönyörű bőrtáskákat készített. Együtt is, külön-külön is próbálkoztak mindenfélével. Újságkihordással és tanítással, sőt a Tilos az Á és a Ráday Klub nagy sikere láttán maguk is beindítottak egy rövid életűnek bizonyult alternatív szórakozóhelyet. A Zeneakadémián botlottak bele a hangversenyszervező Jakobi Lászlóba, akinek cége a koncertek szünetében egy kis asztalon CD-ket árult. Ő alkalmazottakat, a három lány meg az egyetem mellett ösztöndíj-kiegészítésként valamilyen esti munkát keresett. Egy idő után átvették az üzletet. Ott voltak később a Vígadóban, az Óbudai Társaskörben is. A Művészetek Palotájában a bérlet, vagyis a megjelenés lehetőségét már nyilvános pályázaton, több jelentkezőt legyőzve nyerték el. Mire másoknak is eszébe jutott, hogy az ideális árusítóhelyek a koncerthelyszínek, mert oda eleve elmennek azok, akiket a zene érdekel, nekik már kialakult koncepciójuk volt arra vonatkozóan, hogyan kell felépíteni egy estét vagy egy egész boltot. Az ötlet megöröklése talán szerencsének mondható, de a többi csak rajtuk, az ő munkájukon múlt.

Úgy lettek önálló vállalkozók, hogy szinte semmijük sem volt. Harmincöt darab CD volt a saját vagyonuk, a többit kölcsönbe, bizományba kapták. De bíztak abban, hogy egy hanglemezüzletet másképp is fel lehet építeni, mint ahogy az addig szokás volt. Hitték, hogy ha az ember valamit kitalál, ráadásul kedves és figyel, akkor ez menni fog. Abból indultak ki, hogy akik hangversenyre járnak, a koncert folytatásaként élik meg az ő asztalukat vagy boltjukat. Nem az a fontos, hogy ők mit akarnak eladni, hanem hogy akkor és ott mit keresnek az emberek. Végeredményben pedig hogy bárki bármit keres, az ott legyen, vagy meglegyen a reménye, hogy beszerezhető. Ennyi, nem több és nem kevesebb.

Legalább két hónappal korábban kezdenek el készülni egy-egy estére, vagyis arra, hogy a koncert szünetében az aznap esti műről vagy az aznap fellépő előadóval készült legjobb felvételek ott sorakozzanak az asztalon. Ennyi idő kell ahhoz, hogy felmérjék a terepet, beszerezzék mindazt, amit kell. És lehetőleg ne tévedjenek a mennyiséget illetően. Baj, ha keveset rendelnek, ráfizetés, ha túl sokat. Azt mondják, egyetlen ember tudja pontosan előre megmondani, hány CD fogy el egy koncert kapcsán. Nádori Péternek hívják. Szakértelme, önzetlen baráti segítsége a Hangfürt egyik életben tartó ereje.

A nézelődők között, különösen egy-egy fesztivál alkalmával, sok a külföldi zenebarát, ezért tartják nagyon fontosnak, hogy a világ kínálata mellett a magyar zenekultúra kincseit is ajánlani tudják. Így aztán, bár a Mahler CD-k között náluk is ott vannak Boulez remek felvételei, biztos, hogy ők inkább a Fischer Ivánéit ajánlják, mert az ugyanúgy világszínvonal, de a miénk. Vagy az új Bartók-összkiadást. És a BMC új Kurtág-felvételét. Mozartot vagy Bachot bárhol lehet venni, de Bartókot, Kurtágot vagy Ligetit ilyen előadásban csak Magyarországon.

A legnagyobb kihívás azonban kielégíteni a speciális igényeket. Akad ilyen elég. A vevők között ugyanis ugyanúgy vannak zeneakadémiai tanárok és diákok, akik „természetesen" kedvezményt kapnak, mint kritikusok, muzsikusok, gyűjtők vagy egyszerű hangverseny-látogatók. Ott kell lenni mindennek, amiről feltételezhető, hogy érdekelheti őket, és ha valami hiányzik, azt be kell szerezni számukra.

Nincs olyan kérés, aminek ne járnának utána. Előfordul persze, hogy elakadnak. Például amikor egy kiadónak nincs magyarországi terjesztője, akkor a vevőnek ők is csak az internetet tudják ajánlani. Nehézkes az is, hogy a független kiadók magyarországi terjesztőinek nincsen annyi pénzük, hogy kéthetente rendeljenek, ezért néha három hónapot is kell várni a lemezekre. A nagy cégek Magyarországon jelen vannak ugyan, de irreális feltételekkel dolgoznak. A Sonynak például néhány felvétele csak úgy érhető el, ha száz darabot rendelnek belőle, pedig nincs olyan CD, amiből száz darabot el lehetne adni. A nagyok bevételének olyan kis százaléka a komolyzene, hogy nem éri meg nekik ezzel foglalkozni. Az EMI-nak, Warnernek, Sony-BMG-nek három éve nincs nyomtatott katalógusa, amit a vevők böngészhetnének. Sok világcég olyan címeket is tart a saját hivatalos honlapján, amelyeket öt éve nem lehet megrendelni. Ezért aztán egyetlen CD beszerzése néha valóságos misszió. Több mint egy hónapig tartott, mire sikerült megszerezni a Fesztiválzenekar számára a kísértet menyasszonya című Dvo√ák-oratórium hanganyagát. A műnek három felvétele volt. Egy nagyon rossz, egy megszerez- hetetlen és egy törölt cím, ami azt jelenti, hogy kiadták, de már nem létezik. A Supraphon magyarországi terjesztője segítségével egy prágai boltból sikerült belőle megszerezni egyetlen darabot.

Nem mindig tudja a vevő ilyen pontosan, hogy mit akar. De mindig kíváncsi a pult mögött állók véleményére. Ezért ők nagyon sok zenét hallgatnak, soha nem ajánlanak semmit, amit nem ismernek, és csak arra mondják, hogy tetszett, ami tényleg tetszett. De amit szeretnek, azt megszerettetik a vevőikkel is. Odaadják a CD-t: tessék nyugodtan meghallgatni otthon. Majd vissza tetszik hozni. És a vevő mindig vissza is viszi.

Sok az ismerős, mint valami klubban vagy a sarki fűszeresnél. Ahol a betérő elmondja, mit látott, mit gondol, mi hogy tetszett neki. Az állandó vevők itt naprakészebbek, mint a felkészült eladók. Ők azok, akik ott vannak minden lényeges koncerten, minden kiállításon, minden színházi bemutatón. Inkább idősebbek, mint fiatalok, bár a lemezbolti tapasztalat szerint kezd kialakulni egy ifjú menedzserréteg is, melynek tagjai elkezdtek hangversenyre járni. Rendszeresen kiugranak Bécsbe, és folyamatosan öszszehasonlítják az előadásokat. Kevesen vannak, de nagyon nagy tudásúak és befolyásosak. Sokat lehet tőlük tanulni. Ők azok, akik nem csak akkor jönnek, ha vásárolni akarnak. Körülnéznek, az újdonságokra kíváncsiak, elmondják, ha másutt láttak valamit. Hallották? Mit szólnak hozzá? Mesélnek, megosztják az élményeiket. Ez már régen nem egyszerű vevő-eladó viszony. Itt előfordul, hogy az eladó egy CD-t nem enged megvenni a vevőnek, mert tudja, hogy az illető fél évvel azelőtt már hazavitte. A vevő meg azt tudja, hogy a Mahler-dalestre odakészített lemezek közül egy lényeges darab hiányzik. Szépen megkeresi a polcon, és odateszi az asztalkára. Majd odasúgja, hogy azt is kirakta, mert annak ott a helye.

Jönnek az újak is, akikkel leginkább türelmesnek kell lenni. És egyetlen kérést sem szabad lenézni. Ha valaki elkezd zenét hallgatni, az eleve nagyszerű dolog. Akkor neki olyasmit kell adni, ami olcsó és nagyon jó minőségű. A lehető legjobbat abból, amit szeretne. Mert ha sikerül megnyerni őt a zenének, akkor előbb-utóbb elkezd koncertre járni, és ő is ott lesz azok között, akiknek még fontos a zene.

Nő-e ez a tábor? Visszajönnek-e az újak? Igen. És kevesen maradnak el. Csak ha valaki meghal, vagy ha az anyagi helyzete megváltozik. A recesszió hatása e téren még nem érezhető, de miután a CD drága jószág, a jelentkezésére sajnos számítani lehet.

A Hangfürt kisasztala mögül nézve egyébként sem látszik rózsásnak a jövő. Problémahegyeken keresztül jut el az emberhez a zene. Talán egyedül a művészekkel nincs probléma. Minden egyéb gyakorlatilag recseg-ropog. Mérhetetlen kárt okoz a hozzá nem értés. Mérhetetlen kárt okoz, hogy a nagy bevásárlóközpontok hatalmas menynyiségben kapnak a világcégektől áron alul CD-t, amit aztán fillérekért tesznek ki a polcra. Köztük nagyon jókat is. Az persze nagyon jó dolog, hogy emberek olcsón, majdhogynem ingyen hozzájuthatnak jó minőségű zenéhez. De az baj, ha éppen ezért nem ismerik fel az értéket, mert közismert vélekedés, hogy az értéknek ára van. Ami értéktelen, azt nem szabad felértékelni, és fordítva, ami érték, azt nem szabad elértékteleníteni, áron alul adni.

Közben pedig nyakunkon az internetes, MP3-as szép új világ. Egyre több az olyan felvétel, amely már nem érhető el CD formátumban vagy DVD-n, hanem kizárólag letöltéssel. Lehet, hogy ebben az irányban indulnak majd el a dolgok. Ha tudnák, a terjesztők nyilván felkészülhetnének rá. De ők most még csak azt tudják, hogy zene mindig lesz, és az mindig érdekelni fogja az embereket. És az is biztos, hogy zenét eladni információ nélkül nem lehet. Ez az ő létalapjuk. Viszont nagyon úgy látszik, hogy jóval több munkával lehet majd sokkal kisebb bevételt elérni.

És ma? Amikor a könyvterjesztésben mindinkább a nagyok osztják fel egymás között a piacot, és a kicsik többé-kevésbé eltűntek, vajon hogyan él meg egy kis lemezkereskedés? A CD-n jóval kisebb a haszon, mint a könyvön, de azért tisztességesen meg lehet belőle élni. Valószínűleg jobban keresnének, ha zoknit árulnának, vagy ital-nagykereskedést nyitottak volna. De bölcsész és iparművész lévén a zene ügye mellett kötelezték el magukat. És nem bánták meg egy pillanatra sem.