Életen át tartó nagyszerű álma és törekvése volt Kodálynak és Bartóknak a magyar népdalok zenei rendbe állított tömegének kiadása, A Magyar Népzene Tára. Kettejük közül Kodály is már csak a kisebb részt, az alkalomhoz kötött szöveges dallamok öt kötetét láthatta. Ezekből kettőt, a Gyermekjátékokat és a Siratók-kötetet tartalmas, szép előszóval indított útnak. Meghalt a kitűnő szerkesztőnek ígérkező Járdányi Pál is, aki 1966-ban, halála évében már túl volt a VI. kötettel kezdődő nagy sorozat első két kötete sajtó alá rendezésének nehezén. Természetesnek látszott, hogy Járdányi után a mellette dolgozó fiatal kolléga, Olsvai Imre folytatja a szerkesztést -a több tekintetben tehetséges, de, mint hamarosan kiderült, szervező- és szerkesztői munkára a számba vehető munkatársak között a legkevésbé alkalmas személy. Nem tűnt fel a kollégáknak, sőt örültek is neki, hogy Olsvai egyedül kívánja vállalni a szerkesztés minden felelősségét, külön megszabva azt is, kiknek közreműködésére nem tart igényt. A nagy ambíciójú vállalás után azonban egy vagy két évig -mely időre Járdányi a két kötet kéziratának elkészítését ígérte - nem történt úgyszólván semmi. Azután pedig elképesztően hosszú és keserves vajúdás következett: a VI. kötet 1973-ban, a VII. 1987-ben jelent meg. Hihetetlen, de két évtizeden át végig akadt az áldatlan késedelemnek mentője, igazolója egyebek mellett azzal az áltatással, hogy olyan „kritikai összkiadás" készül, amely bőven kárpótol az időveszteségért. Amikor pedig a hosszú vajúdás első eredménye külföldi szakemberekhez is eljutott, kiderült: nem az, ami várható volt, legfeljebb sajnálkozni lehet fölötte - szótlanul. Érdeklődők itthon sem tolongtak; kézbe vették, diszkréten letették. Nem kérdeztek, nem foglalkoztak vele. Inkább máig elfogadják, ha nem is értik a dicséretet, ami a VI. kötet előszavában olvasható.

Az Előszóban Vargyas Lajos, a Népzenekutató Csoport igazgatója -ebben a minőségében Kodály utóda és Olsvai főnöke -így ír: „E kötet szerkesztője, Kodály tanítványa és Járdányi hűséges munkatársa [...] örökölte a nagyok ügyszeretetét, szenvedélyes érdeklődését a legkisebb részletek iránt is, egyúttal a teljességnek és pontosságnak olyan igényét, amivel kiállhat mindkét nagy tanító szigorú ellenőrző tekintete elé." Ismételten hivatkozik Kodályra, kinek „hiányát csak az enyhíti, hogy érezzük: világossá vált bennünk mindaz, amit a tudományos munkában kötelezőnek tartott [...] pontosan tudjuk, mit helyeselne és mit vetne el, s mit kell tennünk, hogy meg ne szűnjünk továbblépni..." A befejező mondat: „...amikor a Népzenekutató Csoport útjára bocsátja ezt a régen várt kötetet s a hamarosan utána következőket is, mindenki meg fogja érezni benne Bartók példaadásának és Kodály irányításának nagy hagyományát."

Ez az, amit sokan nem éreztünk. De a szűk szakmai kör szereplőinek hallgatni illett, a körülmények sem kedveztek a leleplező megszólalásnak.2

A „hamarosan" következő VII. kötet lényegében csak annyiban különbözik a VI.-tól, hogy abban nem 14, hanem 21 „típust" találunk. Már maga a „Népdaltípusok" cím is vitatható. Ezekben a kötetekben és a továbbiakban népdalok vannak -többszöröse annak a mennyiségnek, amellyel az egyes típusok kielégítően bemutathatók. Van emellett típussá előléptetett egyetlen dallam, és vannak típusba erőltetett társtalan dalok. A „népdaltípusok" megjelölés eredetileg a Járdányi által szerkesztett, és 1961-ben kiadott kétkötetes népszerűsítő kiadványé, melynek rendeltetése -egy-egy népdal legtipikusabbnak ítélt alakjának közlésével - valóban a típusok bemutatása volt.

A Bevezetőtől nagy jelentőségű népzenei sorozat indításához méltó stílusban megfogalmazott, világító gondolatokat várnánk, nem erőltetett tudományoskodást, amilyen mindjárt az első mondat: „A magyar nép zeneanyagának túlnyomó többsége kötött- vagy sorszerkezetű, más néven strófikus dallamokból áll." Akinek e mondat nem elég precíz, tíz sorral alább érzékelhetőbb megfogalmazást is talál („hogy a kocsis is megértse"-mint a szerkesztő annak idején Kodálytól hallhatta): „A strófikus dallam sorokból épül, az egyes sorok a hangterjedelemben és a dallam egészében határozott helyet foglalnak el..." Ebben a környezetben jól elvan a Bevezető következő, magvasnak szánt megállapítása is: „A strófikus dallamok szövegvilága sokágú..." A plasztikusnak szánt sokágú jelző itt már elvi hozzáállást is sejtet. Azt ugyanis, hogy a zene öntudatos képviselőjének a dalok összkiadásában nem érdemes, nem kell a szövegekkel foglalkoznia, mert ez szerteágazó téma, emellett „nem is a népzenekutatás dolga, hanem a néprajz egyéb ágaié". Kiegészítésül itt van a bölcs figyelmeztetés is: „A strófikus dallamok szöveg vagy szokás szerinti rendezése és közreadása zeneileg teljesen felforgatná a magyar népzenét". Vajon kinek szólhat ez a figyelmeztetés a 20. század harmadik harmadában? De ha már összkiadottan, angol fordításban is hozzáférhető ez a rengeteg szöveg, mi történjék vele? Egyelőre semmi. A nagyvonalú szerkesztői koncepcióba viszont belefér annyi engedmény, hogy a jövőben valaki foglalkozzék velük: „...szövegtipológiai összefoglalásra valamelyik későbbi kötet kapcsán érdemes sort keríteni." Addig is hivatkozhatunk a nagy példákra, akik a szerkesztő szavai szerint szintén nem foglalkoztak szövegekkel: „Bartók és Kodály [...] a nép dallamanyagát, mint zenei nyelvet vizsgálta". Kétségtelen, de az összkiadásba foglalt népdal nem csupán „dallamanyag"... És ha már a nagy példákra hivatkozunk: Bartók, ha kutatómunkája úgy kívánta, nagyon is figyelt a szövegekre. Összkiadás jellegű munkájában, a háromkötetes Rumanian Folk Musicban, egész kötetet szentelt a szövegeknek olyan bevezető tanulmánnyal, melyet a román szakemberek is mintának tekintenek.

„A szövegre és szokásra mondottak érvényesek nagyjából a hangszerekre is." A Bevezető e mondatának logikája szerint azt várnók -amiről ott szólni sem kellene, mert természetes -, hogy reprezentatív dalkiadványban hangszeren játszott dallamok ne szerepeljenek; de legalábbis ne képviseljenek épkézláb dalváltozatokat ott, ahol ilyenek nagy számban vannak. A következő megállapítás azonban a szinte semmiben jelzőjével nem kizárja, hanem mintegy előkészíti a hangszeren játszott dallamok egyenrangú részvételét: „...a tipikusan hangszeres dallamok egy része szinte semmiben sem különbözik a szöveggel énekeltektől [...] dallamvonaluk és szótagszám-szerkezetük csak annyival cifrázatosabb az énekelt dallamokénál, mint az énekelt dallamok hangszeren előadott változatai saját szöveges alakjukhoz képest". Ilyen előkészítés után is elképesztő, amikor egy-egy típus dalcsoportjában első helyen látjuk a hangszeren játszott dallamot -olyan népdalból, melyből ugyanott tömegével találunk kifogástalan énekelt változatot.

A Bevezető fő témája a dallamrendezés. Erről a szakirodalomban koncentráltan és világosan megtalálható ismeretek hosszan és szélesen -ismétlésekkel és bőséges idézetekkel -vannak itt kiteregetve. Egyetlen részlet a Járdányitól idézett dallamrend-vázlat (a 19- 20. oldalon), amit a kötet böngészője haszonnal és fáradság nélkül áttekinthet. A tekintélyek kezét görcsösen szorító, emellett minden eszközzel tudós eredetiségre törekvő szerkesztő ennek az egyszerű sablonnak az alkalmazásával is elkövethet értelmetlen bonyolításokat. Meg is teszi, mint már az egyes típusok szerkezetének ismertetésénél is látható. Jobb is ezeket a típusbevezetőket a tájékozódásból kihagyni, mert olyan részletekbe visznek, melyekben az eligazodás nem éri meg a fáradságot.

„Szerkesztette Bartók Béla és Kodály Zoltán" -olvasható A Magyar Népzene Tára köteteinek címlapján, s ez nemcsak feljogosít, hanem kötelez is arra, hogy a kiadványban gyakran hivatkozzunk rájuk. Hivatkozni, de nem eltakarni nevükkel a tisztázatlan gondolatokat! Mert a kötet szerkesztője számára, úgy látszik, kezdettől fogva tisztázatlan volt, mi a cél a népzene tárában kiadott dalok erősen hangsúlyozott „kritikai összkiadás"-ával. Kodály 1906-ban, a Bartókkal közösen kiadott Húsz magyar népdal bevezetőjében azt írta, hogy egy majdani összkiadásban „a dalok [...] valamennyi változat föltűntetésével jutnak nyilvánosságra." 1913-ban, ha a kiadás a Kisfaludy Társaság érthetetlen közömbösségén nem akadt volna el, ezt úgy valósították volna meg, hogy valóban minden (több ezer) népdalnak minősíthető dalt kiadnak. De 1960 után, mikorra a gyűjtemény százezernél is több dalra rúgott, már meg kellett gondolni, mit értsünk összkiadáson. Halála előtti éveiben éppen Kodály volt az, aki ismételten szóvá tette: elég volt a „Csáki szalmájából", nem a változatok (jórészt azonos dallam) mértéktelen gyűjtésével, hanem az összehordott tömeg számbavételével és rendezésével kell foglalkozni. Járdányi 1966-ra nemcsak kidolgozta a kívánatos zenei rendet, hanem nagyjából össze is állította a dallamrend első két kötetét; az alakuló típusokhoz változatból bőségesen elégnek találta a rendelkezésre álló mennyiséget. A hiányokat Olsvai kezdte hangoztatni attól való félelmében, hogy kimarad valami a merészen megálmodott teljességből; de nem csekély részben annak indokolására, miért késik évről évre a kötet kéziratának elkészítésével. A bénaságig lelassult késéshez szabott vontatottsággal jelentkezett konkrét igénye is a hiányzónak ítélt anyag begyűjtésére -régi fonográfhengerek le nem jegyzett anyagától a rádió számára készült újabb hangfelvételekig, amatőr népzenegyűjtők esetleges elfekvő kottáitól vidéki múzeumokban porosodó egy-két lejegyzésig. A Csoport tagjai a szerkesztő rendelkezésére álltak. Ha ő az igényeit megfelelő szervezettséggel jelzi, a kiegészítések hetek alatt elkészülhettek volna.

Folytatni lehetne a Bevezető szemléjét azzal, ami hiányzik belőle, aminek nagy részét értékelő összefoglalás helyett szétszórva találjuk a jegyzetekben. De fordítsuk tekintetünket most már közvetlenül a típusokra és azok szerkezetére. Az I. típus dallamainak összegyűjtése és sorba állítása egyedül is tanúsítja a sajtó alá rendező „szenvedélyes érdeklődését" a részletek iránt -mint ezt az Előszóban illő elismeréssel kifejezve találjuk. Az I. típusról szóló eligazítás (a 22-23. oldalon) a benne foglalt 222 dallamban mintegy ötvenfélét különböztet meg: nagy többségben azonos dallamokat egy-két hangnyi, nem értékelhető különbség alapján. Tudós igényesség látszatát keltő haszontalan készítmény ez, mint még sok vívmánya ennek a kötetnek. -Végigtekintve a kétszázhuszonkét kottán, azt látjuk, hogy a 11 szótagos „cinege"-dallamok össze vannak keverve a 14 szótagos „kanász"-dallamokkal.3 Mi több, e két jellegzetesen dunántúli dallam változatai között tőlük idegen, hangszeren játszott, sőt kimondottan hangszeres karakterű erdélyi dallamok kaptak helyet. Közlést nem érdemlő, romlott változatok is a főszövegbe kerültek. Ilyenek a típus utolsó dallamai is, melyeknek második fele a közölt kotta szerint szekunddal magasabban szól, mint a megelőző száztizenkilenc változat. Ezeket akkor sem lehet épkézláb dallamnak elfogadni, ha három van belőlük. Kizárólag hangszeres funkcióban játszott erdélyi dallamok mellett (melyeknek eleve nem itt volna a helyük) nagy számban találunk a 222 dallam között hangszerről - furulyáról, citeráról, tamburáról, klarinétról, harmonikáról - füttyszó vagy dúdolás nyomán lejegyzett olyan dallamot, melyeknek bőségesen van énekelt változatuk. Mindez a kritikaiságát fennen hangsúlyozó kiadásban, g' alapra transzponálva, esetenként „prím" szólam, kíséret nélkül, de „zenekarral" aláírással („performed by instrumental group" - hogy az angol is lássa, miként értendő a group egy szál dallam alatt).

Csupán az egyetlen I. típust végignézve is megállapítható, hogy a szerkesztő azt sem értette -de legalább is nem vette komolyan -, amit a bevezetőben Járdányi nyomán ő maga állít: „A részletes zenei rend itt sem előzetes spekulációból, hanem az összegyűlt anyag sajátosságaiból alakult ki." Ennek az egy típusnak a megszerkesztésében egyébként is benne van minden hibája nemcsak a VI. kötet további típusainak, hanem a VII. kötetének is (= XV-XXXV. típus). Mindenhol és minden lehetséges módon érezhető a félreértelmezett teljesség erőltetése, a korlátlan és zavaró duzzasztás, a kiagyalt bonyolítás. A VII. kötet típusainak összeállításán nyomuk sincs a tanulságoknak, melyek a VI. kötet szerkesztése közben levonhatók lettek volna. Jele ez nemcsak a szerkesztő naiv önbizalmának, hanem a rendezetlen körülményeknek is, melyek között megtehette, hogy ellenőrző szemnek betekintést se engedjen munkájába, olyannyira, hogy a VI. kötetnek lektora sincs.

Annyira elképesztően zsúfolt típus, amilyen az I., nincs több, sőt a VII. kötetben a túlméretezett típusok száma is csökkent (lévén, hogy az itteni típusok egy részéhez viszonylag kevés dallam állt rendelkezésre), de így is jutott bőven hely azonos -változatnak nem minősíthető -dallamok közlésére, sőt az adott típustól idegen dallamokéra is. Már a VI. kötetben is akad típus, melyet egyetlen dallam képvisel. Erre a VII. kötetben úgy lehetett ráduplázni, hogy az egydallamú típus (XXIV.) nem is szöveggel, hanem „zenekarral" jelenik meg. (Nem kétséges, hogy a cigányzenész vonója alatt - lehet, hogy csupán a hangfelvétel idejére - alakult változatból „típussá"; vö. például a XXIII. típus dallamaival.) Ugyancsak a VII. kötetben további hasonló „típusokat" is találunk, amelyek 3-4 darabja jobban megnézve azonos dallam (XVII., XXII., XXXIII.). Szintén a VII. kötetben olyan csárdásdallam is emeli a népdaltípusok számát - széki prímások előadásában -, melynek feltehetőleg sohasem volt szövege (XXVII.). Hangszerjáték nyomán közölt változat egyébként is csak ott nincs, ahol ilyen nem állt rendelkezésre, és csak ott van kevés, ahová nem jutott több. A VII. kötet huszonegy típusa között négy olyan is van, melyekben a dalok első számú képviselője hangszeren játszott dallam, pedig ugyanott mindenhol léteznek kifogástalan minőségű szöveges változatok. Nincs elfogadható magyarázat arra, hogy a sok esetben hangszeres változatként sem értékelhető dallamokhoz miért kell felsorolni jegyzetben hangszert, a hangszer méreteit, hangolását, együttes esetén az összes zenész adatait, valamint zenekritikusi modorban értekezni harmonizálásról, az előadás minőségéről.

A két kötet bármelyikébe belelapozva sokszor megkérdezné az olvasó: miért kellett ezt vagy azt a dallamot ehhez vagy ahhoz a típushoz sorolni, mikor azon a helyen idegen?; miért kellett főszövegbe tenni, mikor csupán azért változata a többi dallamnak, mert romlott?; miért kellett egyetlen nagy dallamcsaládhoz tartozó nagy változattömeget („Páva") erősen vitatható típushatárokkal kisebb típusokra bontani? Némely esetben talán volna is megnyugtató magyarázat, de indokolást hiába keresünk a bevezetőben vagy a jegyzetekben.
A VI. típus élén álló 388. számú és a II. típus 282. számú dallamát maga a szerkesztő gyűjtötte azonos helyen, azonos napon, azonos adatközlőtől. Lényegében a két dallam is azonos; csupán annyi közöttük a különbség, hogy a 282. számúra kilenc-, a 288. számúra hétszótagú szövegsorokat énekelnek, ezért emebben a sorok utolsó hangjára egy, amabban három szótag jut. A két dal között ez sokkal jelentéktelenebb különbség, mint amilyeneket akár csak a közismert „Röpülj, páva" köré típussá telepített dallamok között észlelünk. Még egy feltűnő példa a sok lehetséges közül: a Háry János daljáték nyomán országosan közismertté vált „Tiszán innen, Dunán túl" szövegkezdetű dal. Ennek csak annyi köze van a típushoz, melynek első dallama, hogy a típus (XVIII.) további 11 dalszövege is Tiszával és Dunával kezdődik. Még csak dallamvonal dolgában sincs közük egymáshoz. Holott a dallamvonal lényegtelen változásait is szolgaian követő rendezés máshol még típuson belül is elszakít egymástól nemcsak dallam, hanem származási hely és jellemző szöveg szerint is összetartozó dalokat: így kerülnek például szöveg szerint is összetartozó dél-dunántúli dallamok közé azoktól idegen székelyföldiek, bukovinaiak.

A népdal változataiban él -ismételgetjük gyakran; vagyis ugyanattól a személytől, azonos időben felgyűjtött tíz dallamból sincs kettő teljesen azonos. Ily módon viszont tetszés szerinti menynyiségben lehet „változatokat" gyűjteni és kiadni. Az összkiadás elvének végletes tiszteletben tartása arra ösztönözte a szerkesztőt, hogy a bőséges főszövegi elosztásból kimaradt rengeteg dallam apró eltéréseit, ha csak jegyzetbe sűrítve is, számon tartsa. Így jöhetett létre a dallameltéréseknek a jegyzetekben látható, útvesztővé agyalt képlete. E szám- és rövidítéslabirintushoz azonban a VI. kötetben még nincs tájékoztató! Erre 14 évig, a VII. kötet megjelenéséig kellett várni. A tájékoztató használatának megismeréséhez így is elszántság kell, mert a jegyzetekhez „Bevezetésül" mellékelt írás nem éppen olvasóbarát. A teljesség kedvéért -minthogy a jegyzetek rövidített angol fordításában a változatképletek nem szerepelnek - a képletelemek között a magyar mellett angol útbaigazító szavakat és kifejezéseket is talál, ha elég szemfüles, az idegen ajkú olvasó (sometimes, tune hummed, song on 21st stb.). Jusson neki is, amennyiben igényt tart rá, a jegyzetekbe rejtett titkok felfedezésének élményéből...

A jegyzetek további részében (is) sok a fölösleges limlom. Lim-lomnak tekinthető a rengeteg hangszer- és zenészadat felsorolása olyan főszövegi dallamhoz, amelyhez ezeknek semmi közük. A hangszeres zene területén tett rendbontó és szükségtelen parádézás fényét rontja, hogy benne apró szakszerűtlenségek is előfordulnak. Az oldalfúvós furulyának, gyakoribb népi nevén flótának nem kellett volna „rézsut fuvola" nevet adni, mert van neki neve régebbről: harántfurulya. Hangszerét „balra rézsut tartja" -olvasható a flótajátékosról (VI. kötet, 730. lap); „jobb kézben tartja hangszerét" (VI./707. lap) -olvasható a hegedűsről, holott mindkettő: balkezesen játszik. A cafrang nem „cifrázott hangszeres forma", hanem közjáték. Fakéregből sípot nem készítenek (mert nem is lehet): a bédónak ez esetben nem „fakéregsíp", hanem levélsíp a szakszerű neve. Falusi rezesbandában nem „B-kürtön", hanem többnyire trombitán vagy szárnykürtön szól a „kontra" (VI./698. lap), de ha mégis akadt ilyen, azt ritka kivételként lehet megemlíteni - amennyiben ez dalhoz írt jegyzetben figyelmet kelthet. A 20. század második felében illő helyén sem mond újat, valószínűleg szó szerinti igazat sem
az ilyenféle megállapítás: „A hangszeren játszott kromatika (cis2 és fis2) városias cigányzenekari hatásra vall" (VI./736. lap). Mindezek és egyéb szükségtelen járulék mellett vannak ismertetések lakodalmi epizódokról (például VI./743. lap); mintha rengeteg néprajzi leíráson kívül csupán a Magyar Népzene Tárában is nem jelent volna meg, egész lakodalomról, két vaskos kötet. A jegyzetekben ilyenek is gyakran fordulnak elő: „Ízes, archaikus előadás" - „Humortól átfűtött, igen ízes előadás" - „Intonációja igen tiszta és archaikus"- „Igen modoros zenei és szöveg előadásban elhangzott változat; dallamvonala azonban jó" (VII. típus, 396. jegyzet). A modorosságot természetesen nem mutatja a kotta, a dallamvonalat viszont fölösleges minősíteni, mert a kotta a jegyzetben közölve van. E megállapításoknak érezhetően nemcsak szó szerinti közölni valójuk van: érzékeltetni kívánják a szerkesztő csalhatatlan hallását, gyűjtő tapasztalatainak óriási mennyiségét, ízlését, megfigyelő képességét, melyek alapján el lehet fogadni tőle azt is, amit csak kinyilatkoztatni tud, mert nem áll módjában kottán bemutatni. A sokszor használt „ízes" és „archaikus" jelzőt legalább egyszer mégis megpróbálhatta volna értelmezni. Igaz, maradt a két kötet után nagyobb adósság is: alig van indokolás típusok és változatok sokszor megkérdőjelezhető rendjéről; nincs elfogadható magyarázat arra vonatkozólag, miért kell hangszeren keletkezett változatokat vokális változatokkal keverni - hogy másról most ne is szóljunk.

 A VI. kötet jegyzeteinek két oldala. A 478-as számú kotta Kodály,
a 481-es töredék Bartók részletes lejegyzés 

Néhány, a jegyzetekben és a bevezetőkben talált szakkifejezés -pillér, góc, vonulat, áram, mellékágak -vélhetően nem csak a dallamok rendkívüli mennyiségét kívánja érzékeltetni, hanem a nagy gyűjtőtapasztalatú lejegyző presztízsét is. Ez utóbbiért kell időnként a „részletes" helyett „minuciózus" lejegyzést, „helyszíni" lejegyzés helyett „pusztafülűt" mondani. Sok évtizeddel ezelőtt, tréfás kiszólásként hallottuk egy idős kolléga szájából, hogy nem hangfelvételről, hanem „puszta füllel" (vagyis a helyszínen) jegyzett le valamit. A szerkesztő a VI. kötet egyetlen lapján (17.) a „puszta fül" mellett újabb változatokkal - „puszta hallás", „puszta lejegyzés" - is gyönyörködteti a nyelvi lelemények kedvelőit.

Feltűnő, sőt felháborító, hogy kották, melyeket Bartók fonográf felvételekről revideált és véglegesített, az általa helyszínen lejegyzett vagy a szerkesztő által leegyszerűsített változat jegyzetébe -mintegy a „vitatható" vagy romlott dallamformák rangjára -kerültek. Miért? - „Minthogy a Magyar Népzene Tára célja a teljes gyűjtés áttekintő rendben való közlése, nemcsak elegendő, hanem szükséges is, hogy valamennyi dallam azonos részletességi fokon kerüljön közlésre" (VI./18. lap). Az igazság kedvéért megjegyzendő, hogy a lejegyzések „egyenletes szintre hozása" Járdányi Pálnak volt az ötlete - ami némely esetben még indokolható is volna. Az ötlet kiterjesztése minden részletes lejegyzésre - különösen pedig Bartókéra - elítélni való túlzás. Elég, ha megnézzük a jól ismert Röpülj, páva részletes kottaképét. Kottaolvasó embernek nem okozhat ez nehézséget, és még kottaképnek is rokonszenvesebb, mint az iskolai szolmizálás szintjére egyszerűsített főszövegi változat (VI./747. lap). Ugyanezt mondhatjuk a Romlott testem a bokorban szövegű keservesre. Nincs agyondíszítve, Bartók nyilván azért jegyezte le részletesen, mert érezhetően minden dísze lényegéhez tartozik. A Tiszán innen, Dunán túl dalnak két lejegyzése is van a jegyzetek között: csak főhangjaival Bartók legkorábbi lejegyzése, és részletesen lejegyzett, voltaképpen alig néhány díszítő hanggal a véglegesített legutóbbi. Ez sem férhetett bele a könnyen olvasható „egyenletes szintbe"? Végül is kinek, milyen célra készül a Magyar Népzene Tára?

Ha jól emlékszem, ez a kérdés a maga összetettségében fel sem vetődött. Hiszen ami megválaszolásához kell, benne van, akkori mérték szerint, a Kodály által megfogalmazott 1913-as tervezetben. A következő több mint fél évszázad alatt -míg nem valósulhatott meg Kodály és Bartók nagyszerű kiadási terve -frissíteni kellett volna nemcsak a népdalok kiadására vonatkozó elképzelést, hanem egész népzenekutatásunkat. A frissítés igényével, ötleteivel és ambíciójával a Kodály utáni generációknak kellett volna jelentkezniük - évtizedekkel Kodály halála előtt. Frissítő kezdemények azonban csak szórványosan jelentkeztek. A népzene egészéről, a népzenekutatásról való gondolkodás maradt, ahogy a század közepére állandósult. Korszerűsítésnek Kodály idős korában sem volt akadályozója. Segítette a kapcsolatépítést a negyvenes évek után fellendülő nemzetközi népzenekutatással, szorgalmazta a népzenekutatás zenetörténeti irányú kiterjesztését, szívesen adott helyet a Népzenekutató Csoportban az erőteljes fejlődésnek induló néptánckutatásnak és pártfogolta a jórészt ahhoz kapcsolódó hangszeres kutatást. De korszerűségben, az utána következő generációk helyett is, nem lehetett kezdeményező.

Az ötvenes évek első felében, a Zeneakadémián Kodály utolsó tanítványainak alig kellett másban jeleskedniük, mint a népzenegyűjtésben és lejegyzésben. A Népzenekutató Csoportba bekerülve sem jutottak olyan helyzetbe, mely a tudományban való nagyobb elmélyedésre, útkeresésre, szorosabb specializálódásra ösztönözte volna őket. Kodály halála után a Csoport amúgy sem túlságosan összehangolt munkájának szervezése fellazult. Olsvai Imrének nem kellett a „Népdaltípusok" szerkesztéséért megküzdenie, mert a hamarosan nyugdíjba készülő idős kollégák hosszabb lejáratú feladatot már nem vállalhattak; kortársnak tekinthető és hasznavehető kollégáinak részvételére pedig Olsvai nem tartott igényt, sőt közreműködésüknek még gondolatát is elutasította. Járdányi halála után senkinek sem volt megbízása a szerkesztésre. Erről dönteni Kodálynak már nem maradt ideje. A megbízott igazgató, Rajeczky Benjamin, jórészt a békesség kedvéért, tág cselekvési szabadságot hagyott Olsvai kezében, aki a továbbiakban hosszú időn át maga szabhatott irányt a nagy magyar népdalgyűjtemény kiadásának...

Az elmondottakból talán kiderül: túlságosan nagy jelentőséget tulajdonítanánk a vázlatosan bemutatott két kötet szerkesztőjének, ha azok hibáiért csupán őt akarnók felelőssé tenni. A hibák gyökerei messzebb nyúlnak; egy részük benne van a korábbi Népzene Tára-kötetetek némelyikében is. Hogy Olsvai keze alatt látványosan kibontakozhattak, és egyéni melléfogásokkal is tetemesen kibővülhettek, azt a körülmények tették lehetővé. Emezekről, alapos utánanézést követően, szükséges lesz részletesebben is szólni.