A Haydn személyiségéről alkotott hagyományos kép „Haydn  papa" képe: istenfélő, jó humorú, másokra odafigyelő, tanítványaira büszke, szokásaiban megcsontosodott, konzervatív. Mindez ha nem is alaptalan, egyoldalú; azt az idős és romló egészségű embert állítja elénk, akit első életrajzírói ismertek. Hogy betekintést nyerjünk az életerős és termékeny zeneszerző, előadó, karmester, producer, üzletember, London meghódítója, férj és szerető személyiségébe és viselkedésébe, akinek a pályafutása már ötven évre nyúlt vissza, amikor Griesinger 1799-ben megismerte, ahhoz (az általánosan feltételezettnél jóval többről árulkodó) levelezéshez és más forrásokhoz kell fordulnunk.

J.E Mansfeld metszete

Haydn közéleti szerepe a felvilágosodás honnête homme-ideálját példázza: ő az az ember, akinek jó karaktere és világi sikere egymást támogatja és igazolja. Szerénységét és feddhetetlenségét mindenütt elismerték (alkalmanként titkos diplomáciai üzeneteket is rábíztak). Ezek a vonások nem csupán a karmester, a vállalkozó és a közéleti szereplő sikerének voltak előfeltételei, hanem zenéjének kedvező fogadtatását is elősegítették. A „papa" pontosabb értelme „pátriárka" volt, vagy ahogy az őt 1797-ben a Tonkünstler-Societät örökös tagjává fogadó határozat összefoglalja érdemeit: „a nemes zeneművészet atyja és megreformálója". Azok a jóval fiatalabb zeneszerzők, akiket tanításával és tanácsaival segített, úgy tűnik, apafigurát vagy nyájas nagybácsit láttak benne; jóindulatú volt velük szemben, és segítette őket, ahogy tudta, habár nem sok bizonyíték van arra, hogy gyermekpótlékként tekintett volna rájuk, saját (a jelek szerint nem létező) gyermekei helyett.

Amikor a körülmények lehetővé tették (azaz Bécsben és Londonban), Haydn gazdag érzelmi és intellektuális életet élt. Polzellihez, Genzingerhez és Schroeterhez fűződő bensőséges kapcsolatain túl meleg érzelmektől fűtött barátságot alakított ki Mozarttal és Albrechtsbergerrel; Burney-vel, a Hunter házaspárral és Therese Jansennel; egy ismeretlen nevű férfival, akinek 1792 decemberében (angolul) levelet írt, a tiszteletbeli keresztgyerek szerepében: „Nagyon örvendek, hogy Jó Anyám állapota megváltozott ... teljes szívemből kívánom, hogy a jövő év egy kedves kis fivérrel vagy nővérrel ajándékozzon meg"; a „drága" Nancy Storace-szal és a „legdrágább" Nanette Bayerral (az Apponyi gróf által alkalmazott „nagy zongorista zsenivel") és még sokakkal. A Londoni Naplók megfigyelései tanúbizonyságot tesznek a társadalmi élet és a kultúra minden „magasröptű" és „földhözragadt" aspektusára kiterjedő aktív érdeklődéséről. Érdekelte az irodalom, a művészet és a filozófia, szívesen érintkezett és levelezett entellektüelekkel és szabadkőművesekkel, anélkül, hogy magát megpróbálta volna entellektüelnek beállítani.

Haydn karakterét a komolyság és a humor kettőssége jellemezte. F. S. Silverstolpe, aki sokszor látta őt A teremtés komponálása idején, ezt írja:

Haydnnak két arcát fedeztem fel. Az egyik átható és komoly volt, amikor valamilyen magasztos tárgyról beszélt, és már maga a szó, hogy „magasztos", elég volt ahhoz, hogy a látható izgalomig feltüzelje érzelmeit. A következő pillanatban ezt a túlfűtöttséget villámcsapásszerűen felváltotta szokásos hangulata, és egy pillanatnyi erőfeszítéssel, amely arckifejezésén is meglátszott, sőt bohóckodásba csapott át, ismét joviálissá vált. Ez volt a szokásos arca, a másikat ki kellett váltani valamivel.

A csínyekre való ifjúkori hajlamáról szóló anekdoták, legyenek külön-külön bármennyire valószerűtlenek, együttesen tükröznek valamifajta realitást. Griesinger úgy találta, hogy „Bizonyos ártatlan huncutság, amit az angolok humornak mondanak, fő vonása volt Haydn jellemének". De ugyanakkor jámbor katolikus is volt: legtöbb autográfjának kezdetére odaírta: „In nomine Domini", a végére pedig, hogy „Laus Deo", és olyan nagyszabású műveket komponált Szűz Mária tiszteletére, mint a Stabat Mater, a g-moll Salve Regina, a Missa Cellensis és a Grosse Orgelmesse. Az 1780-as évek vitathatatlanul legfontosabb hangszeres műve a Krisztus hét szava volt. Személyesen azonosult A teremtéssel és Az évszakok vallásos részeivel, sőt az előbbivel kapcsolatban nyíltan morális fogalmakban gondolkozott. Ahogyan 1801-ben írta:

A teremtés [történetét] minden időben az emberiség legfennköltebb és leglenyűgözőbb tablójának tartották. E hatalmas mű hozzáillő zenével való felruházása bizonyosan nem eredményez mást, mint ezeknek a szent érzéseknek a megerősítését a hallgató szívében, és azt, hogy nyitottá teszi őt a Teremtő jósága és mindenhatósága iránt.

George Dance ceruzarajza, 1794

Haydn személyisége komplexebb   volt annál, mint ahogy általában feltételezték. Házassága boldogtalan volt, ő maga pedig gyakran magányos és időnként melankolikus. 1790 májusában ezt írta Genzingernének: „Ne riadjon hát vissza Kegyelmed, hogy oly kedves leveleivel engem időnként megvigasztaljon, ami felvidításul puszta magányomban, gyakorta erősen megkínzott szívemnek oly igen szükséges." És ez nem csupán eszterházi fizikai és szociális elszigeteltségének kérdése volt; Londonból szinte ugyanazokkal a szavakkal írt Polzellinek „melan- kóliájáról".

Szerénységének, bár őszinte volt, megvoltak a világos határai. Büszke volt műveire, elsősorban vokális zenéjére. 1781 májusában ezt írta Artariának:

Dalaim az ének változatossága, természetessége, szépsége és könnyedsége tekintetében talán valamennyi eddigit fölülmúlják majd... Most még valamit Párizsról. Monsieur le Gros... módfelett sok szépet írt Stabat Materemről, amit ott négyszer adtak elő, a legnagyobb sikerrel... Nagyon csodálkoztak, hogy énekes műveimmel oly rendkívüli sikert arattam. Ezen én nem ütődtem meg, mivel ők még semmit sem hallottak közülük. Ha csak... utolsó operámat, a La fedeltà premiatát hallhatnák! Biztosítom, hogy Párizsban, de talán Bécsben sem hallottak még hasonlót.

Haydn magasra értékelte saját eredetiségét; kereken elutasította annak a lehetőségét, hogy Sammartini hatást gyakorolhatott volna korai vonósnégyeseire, hozzátéve (Griesingernek), hogy csupán C. Ph. E. Bachot ismeri el példaképének. Érzékeny volt a kritikára: nehezményezte, hogy az észak-németek elutasítják vegyes stílusát (amely számukra a szabályok megsértésének tűnt fel), féltékeny volt amiatt, hogy II. József olyan jelentéktelen komponistákat karolt fel, mint Leopold Hofmann (akinek „Gassenlied"-jeit különösen fontosnak tartotta fölülmúlni), és kikelt azok ellen, akik technikai hiányosságokat, például kvintpárhuzamokat mutattak ki kései műveiben. Vette magának a fáradságot, hogy elébe menjen a potenciális kritikának a Hob. XVI:36/II és 39/I szonátatételek hasonló kezdetével kapcsolatban, a nyomtatott kiadás előszavában hangsúlyozva, hogy ezt szándékosan tette, hogy „rámutasson a kivitelezés különböző módszereire".

Mozart halála után készséggel fogadta el a legnagyobb élő zeneszerző szerepét; Londonban aktívan megvédte „rangját" Pleyel kihívása ellenében. Annak ellenére, hogy hálásan elfogadta a függést Swieten librettóitól és a Gesellschaft der Associirten támogatásától, Swietent a háta mögött azzal csúfolta, hogy „szimfóniái olyan merevek, mint ő maga", és nevetségessé tette A teremtés librettóját. Elkeseredését amiatt, hogy 1802 után nem volt képes folytatni a komponálást, részben az afölötti bosszúság táplálta, hogy Beethoven sikerrel nyomult előre a zene új területeire -olyan területekre, amelyekről azt gondolta, hogy előtte nyíltak volna meg, ha egészsége meg nem romlik.

Habár Haydn gyakran adott hangot az Esterházy hercegek iránti odaadásának, „aki[k]nek szolgálatában élni és meghalni kívánok" (1776), és dicsérte Miklóst azért, hogy olyan körülményekről gondoskodott, amelyek elősegítették művészetének fejlődését, az udvarral szembeni viselkedése sohasem volt szervilis, és idővel egyre ambivalensebbé vált. Nem habozott megvédeni a saját és zenészei érdekeit az udvari bürokráciával szemben: e közbenjárásai rendszerint sikeresek voltak (beleértve például Polzelli és férje újraalkalmazását és a fizetési listán tartását tíz éven keresztül). A közte és Miklós között fennálló viszony nem egyszerűen a herceg és alkalmazottja közötti viszony volt: az, hogy együtt játszották a barytontriókat (Haydn valószínűleg brácsázott), természeténél fogva meghitt együttzenélést jelentett, és Framery szerint Haydnnak a herceget depressziós rohamai után is segítenie kellett abban, hogy rendbejöjjön (Haydn maga is beszámol ilyesmiről 1790 márciusában, Miklós családi gyászának idején). 1780 után egyre függetlenebbé vált az udvartól mind zeneszerzőként, mind anyagilag, és nehezen viselte, hogy el kellett hagynia Bécs művészi és társasági örömeit az eldugott Eszterháza kedvéért. Miklós halála után de facto szabad művésszé vált. Egy 1791 szeptemberében Genzingernének küldött levelében kézzelfogható az ambivalenciája:

Milyen édes dolog egy kis szabadság! Jó hercegem volt, de nemegyszer kellett tűrnöm alantas lelkek hatalmát. Gyakran sóhajtoztam szabadulásért, most valamelyest elnyertem... bár szellemem több munka terheli.
A tudat, hogy nem vagyok többé röghöz kötött szolga, minden fáradságért kárpótol. De bármilyen kedves nekem ez a szabadság, visszatérésem után mégis ismét Esterházy herceg szolgálatába kívánok lépni, pusztán szegény családom miatt. Erősen kétlem azonban, hogy e kívánságom teljesülhet, mivel hercegem... feltétlenül mielőbbi visszatérésemet óhajtja. Ennek pedig új szerződésem miatt nem tehetek eleget.

Valóban, London győzött. 1795-ben mégis örömmel változott vissza karmesterré -még ha minimális kötelezettségekkel is.

Haydn realizmusa a pénzügyekben volt a legszembetűnőbb.  Olyannyira haszonleső volt, hogy ezzel mind egyes nemes lelkű kortársainak (Joseph Martin Krausnak, Friedrich Rochlitznak), mind pedig számos későbbi szaktekintélynek megdöbbenést okozott. Amíg 1749 előtt az iskolásgyerekek szokásos szűkölködésénél rosszabbat nem kellett elviselnie, korai állástalan éveiben szegénységben élt, s eltökélte, hogy ezt nem akarja többé megtapasztalni. Mindig azon volt, hogy maximalizálja bevételét, akár oly módon, hogy kialkudja azt a jogot, hogy műveit az Esterházy-udvaron kívül eladja, keményen alkudozva a kiadókkal, vagy úgy, hogy műveit három-négy helyre is eladta; rendszeresen művelt „meredek" dolgokat, alkalmanként a közönséges csalástól sem riadva vissza. Ha keresztezték üzleti érdekeit, felháborodottan reagált. Időnként a valóságnak meg nem felelően, vagy talán önmagát is becsapva állította be körülményeit szorongatónak (például amikor visszautasította Polzelli pénzre vonatkozó kéréseit). Haydn ugyanakkor nagylelkű is volt. Johann öccsét évtizedeken át támogatta, és jelentős összegeket hagyott rokonaira, szolgáira és azokra, akik ifjúságában támogatták, és büszke volt azokra a nagy összegekre, amelyeket oratóriumainak előadásai jótékony célokra eredményeztek.

Haydn megjelenését különböző leírásokból és számos festményből és mellszoborból ismerjük. Nem volt jóképű; „termetre kicsi volt, de tömzsi és vastag csontozatú; homloka széles és szépen ívelt, bőre barna, szeme eleven és tüzes, többi arcvonása erőteljes és éles rajzolatú, és egész fiziognómiájából és tartásából megfontoltság és szelíd komolyság sugárzott" (Griesinger); de orra túlságosan nagyra nőtt, amit hosszan tartó polipja súlyosbított, és himlőhelyes volt (Dies). A számos korabeli ábrázolás közül csupán néhány kerülte el témájának idealizálását. Az 1768 körüli időre tehető az Esterházyak udvari festője, Grundmann által készített portré, amely a fiatal és magabiztos karmestert uniformisban ábrázolja. Mind az arcvonások, mind a csembaló előtt felvett póz tekintetében konvencionálisabbak azok a különböző képek, amelyek Guttenbrunn elveszett és bizonytalan dátumú festménye nyomán készültek (Haydn felesége és Griesinger szerint a kép jól adja vissza vonásait), illetve Mansfeldnek az Artaria által publikált metszete (1781). Létezik egy jó miniatűr is 1788-ból. Londonban formális portrét készített róla Hoppner és Hardy, amelyek közül az előbbiben rejlik több egyéniség; még többet őriz meg George Dance metszete (két változatban, melyekről Haydn úgy nyilatkozott, mint a magára legjobban hasonlító képekről). Az utolsó bécsi évekből számos szobor maradt fenn, köztük Grassi (Greisenger által dicsért) két mellszobra; és ismerjük az Elssler által levett halotti maszkot is.

Malina János fordítása