Válság van. Súlyos válság, mely hónapok óta sújtja a világot, egyre több embert téve munkanélkülivé, reménytelenné. Teljes iparágakat taglóz le, és természetesen nem kíméli a kultúra világát sem. Naponta olvashatunk újabb és újabb drámai fordulatokról, költségcsökkentésről, elbocsátásokról itthon és külföldön. Csak néhányat említve közülük: a New York-i Metropolitan Opera tőkéje egyharmadára zsugorodott a korábban biztosnak tűnő, ám a válság által letarolt befektetési papírok elértéktelenedése miatt. Az opera munkatársainak bérét tíz százalékkal csökkentették, és a tervezettek közül négy produkció elmaradását jelentették be. A másik neves New York-i dalszínház, a New York City Opera sem úszta meg. A művészeti menedzser-celebritás Jacques Mortier felmondta alig nyélbe ütött igazgatói szerződését, mert a neki beígért 60 millió dollár garantált költségvetés helyett csupán 36 milliót bírtak összesöpörni. A Los Angeles-i Opera kénytelen volt 17 alkalmazottjától megválni és csökkenteni a produkciók számát. Connecticut állam operaháza Hartfordban pedig egyszerűen bezárt. A Kárpát-medence felé közeledve most már elmondhatjuk, hogy az öt közép-európai vezető zenekar Európa szívében elnevezésű együttműködése keretén belül május 27-28-ra tervezett program, a Nemzeti Filharmonikusok vendégeként fellépő Cseh Filharmonikusok vendégjárása súlyos veszélybe került az őket ért jelentős elvonások miatt. Bár a mai napig a mindenkori cseh kormányok büszkeségei ők, mégsem tudtak velük kivételt tenni, s ezért csak külső erőforrások mozgósításával tudták azt ígérni, hogy teljesítik, amit a szerződésben vállaltak, és eljönnek Budapestre. Jelentős, korábban költségvetésük miatt irigyelt fesztiválok kérik aláírt megállapodások újratárgyalását, mert szponzoraik sorra lépnek vissza, és akadozik a közpénztámogatás is.

Itthon arról adott hírt a sajtó, hogy hiába van érvényes írásos garancia a Magyar Állami Operaház támogatására, 400 millió forinttal kevesebbet kapnak a kulturális kormányzattól, mint azt korábban joggal remélték. Arányaiban hasonló csökkentést szenved el a Nemzeti Színház is, tőlük 85 millió forintot vettek el. E sorok írásakor -bár közelg' a tavasz -még nem biztos, pontosan mennyiből gazdálkodhat a Művészetek Palotája, de az már biztos, hogy külföldi együttesek és művészek meghívását kénytelenek elodázni, valamint arról is hírt kaptunk, hogy a Budapesti Tavaszi Fesztivál is több produkcióját volt kénytelen lemondani a forint árfolyamzuhanása miatt. Haydn-év ide vagy oda, a korábban megálmodott szép tervek jelentős részéből - úgy tűnik - semmi sem lesz.

Hosszan lehetne folytatni a válság okozta bajok felsorolását, a zenei élet számos kisebb és nagyobb vérveszteségét. Most talán mégis fordítsuk figyelmünket a lehetséges megoldások felé. Hogy nem előadóművészek okozták a Wall Streeten kirobbant krachot -nyilvánvaló. Hogy meddig tart a válság -azt senki nem tudja megmondani. Ám abban vélhetőleg egyetértés van itthon és mindenütt a nagyvilágban, hogy a művészet nem lehet áldozata e válságnak, mi több, egyike lehet a kilábalást segítő eszközöknek. Természetesen nem egy Mozart-szimfónia fogja a tőzsdeárfolyamokat helyrebillenteni, hanem - mint oly sokszor, ha baj volt - most is a művészet nyújthat gyógyírt a lelkeknek. Hogy ez mennyire nem szentimentalizmus, a november-decemberi brit, holland, belga, francia színház- és koncertjegy-eladási statisztikák kimagasló adatai fényesen példázzák. Az emberek - legalábbis arrafelé -, ha nem is engedhetik meg mostanában maguknak, hogy a karácsonyi szünet a Kanári-szigeteken töltsék el, helyette koncertre, színházba mennek. Az első negyedévi statisztikák még nem ismertek, de európai kollégákkal találkozva az derül ki, hogy szemben az ilyenkor szokásos pangással, alig lanyhult a jegyértékesítés mutatója. Vakság lenne nem észrevenni: nem csupán arról van szó, hogy Las Palmast lecserélik a jóval olcsóbb Beethoven-est jegyére, hanem hogy a kikapcsolódás, az élmény mellett nemegyszer igenis, vigaszt keresnek az emberek a művészetben. Nagy kérdés persze, hogy ha az előadóművészeti intézmények egyre másra ellehetetlenülnek, hogyan lesz fellelhető ez a vigasz. Először is minden intézménynek afféle önvizsgálatot kell tartania: vajon a lehető legnagyobb ésszerűség mellett működött-e eddig; vannak e mozgósítható tartalékai; vajon a repertoár, a programok tervezésénél tanúsított-e leleményességet? Ha ezekre a kérdésekre igenlő válaszokat tud adni, akkor jöhet a következő kérdés: a fenntartó szervezet - kormány, önkormányzat, cég stb. - megtett-e mindent, hogy lehetőségei teljes kihasználásával a legkevesebb elvonást kelljen elszenvedni az anyagiakban amúgy sem dúskáló művészeti intézményeknek? Ha igen a válasz, megnyugodhatunk, hogy a közpénzeket bölcsen osztják szét. Ha nem lehetünk teljesen biztosak az igenben, végig kellene gondolnunk a közpénz elosztásának jelenlegi és a jelenleginél ésszerűbb módját. A nemrég hatályba lépett előadóművészeti törvény óriási lépés ezen az úton, de ez az út „jaj, de széles, jaj, de hosszú...". Hiszen egy demokratikus országban a közpénzek kezelésének teljes átláthatósága magától értetődő cél, és ettől mi még messze vagyunk. A számomra egyik legrokonszenvesebb metódust elég régóta alkalmazzák Hollandiában. Lényege, hogy a mindenkori kulturális miniszter személyes ízlése semmilyen módon nem jelenhet meg a kultúrafinanszírozás rendszerében. A közpénz-elosztást pályázatok útján egy művészeti tanács végzi, döntésük nyomán az adott művészeti együttes négy évre garantáltan (!) kapja a neki odaítélt összeget. A művészeti tanács a sikeres pályázók munkáját folyamatosan ellenőrzi, és a következő pályázatnál e tapasztalatok birtokában is dönt. Ettől a gyakorlattól mi valóban messze vagyunk, de az előbb említett törvény legalább a kiskapuk nagy részét becsukta, így kénytelen lesz mindenki a főbejáraton közlekedni. Ám visszatérve az önvizsgálatra, azt is hasznos lenne újragondolni: maradéktalanul jó-e, amit és ahogy az embereknek kínálunk? Nagy-Britanniában bő évtizede felmérést végeztek arról, vajon a művészeti élet egyes szereplői mennyire ismertek, és hogyan ítélik meg őket. A vizsgálódást nagy merítéssel végezték, a brit társadalom legszélesebb rétegeit szólítva meg. Az eredmény - legalábbis számunkra - döbbenetes volt. A népszerűségi listát természetesen színészek vezették, és e lista végén még a szobrászok is megelőzték a szimfonikus zenekarokat. Tipikus észrevétel volt velük kapcsolatban, hogy a többség számára érthetetlen, amit csinálnak, koncertre menet kényelmetlen ruhába kell bújni, ráadásul ezek a zenészek túlságosan arisztokratikusak... A brit zenekarok megszívlelték a felmérés eredményét, és mind műsorszerkesztésükben, mind közönségkapcsolataikban jelentős változásokat hajtottak végre. Vajon nálunk milyen eredménnyel járna egy hasonló jellegű felmérés?

Elkerülhetetlen hangversenyezési gyakorlatunk és közönségkapcsolati rendszerünk újraértelmezése. Nem arra gondolok, hogy háborús idők szakácskönyveihez hasonlóan találjuk ki a hamis gulyásleves és a hús nélküli húsleves receptjét, hanem hogy érezzük körmünkön az idő koppintását. Ha ugyanis nem tesszük nyilvánvalóvá emberek százezrei, milliói számára, hogy mi menedéket nyújtunk, máshol fogják keresni azt. Ránk pedig ez esetben semmi szükség nem lesz.