Ligeti György, amikor utolsó periódusának zenei nyelvéről tartott előadást, említett egy amolyan társasjátékfélét, amely sivatagos területen élő közép-afrikai népek körében kedvelt. Rendszerint öreg férfiak játsszák, akik este leülnek a házuk vagy sátruk elé, és mindig csak a kezük első három ujját használva lyukakat fúrnak a homokba, úgy, hogy minden játékosnak legalább egyet fel kell használni a már meglévő lyukak közül. Miközben ezzel foglalatoskodnak, a kialakuló ábrák keltette asszociációkat felhasználva beszélgetnek, filozofálnak az élet lényegéről, értelméről, néha tanítómeséket is kerítve ezek közé. Aztán, amikor megegyeztek, hogy az ábra készen van, körbekerítik, esetleg még valamilyen végső tanulságot is levonnak, majd nyugovóra térnek. A homokba rajzolt lyukrendszer-ábrát pedig reggelre elfújja a szél, nyoma sem marad.

A fehér ember kultúrájában ilyen társasjáték aligha jöhetett volna létre. Mi, büszke sápadtarcúak mindenáron konkrét, kézzelfogható, tárgyiasult nyomot akarunk hagyni a világon magunk után. Talán az egyik legtipikusabb kivétel ez alól a pedagógus, akinek „nyomai" csak áttételesen, növendékei közvetítésével válnak láthatóvá. (Talán az sem véletlen, hogy általában a tárgyiasult „pedagógusnyomok" -metodikák, jegyzetek -halványulnak el a leggyorsabban.) Földes Imre egész életének középpontjában a tanítás állt, s áll ma is. Akik évtizedek óta tanítunk, tudjuk, eredményes tanítás csak úgy képzelhető el, ha közben a tanár maga is folytonosan tanul. Ez pedig azt jelenti, hogy a tanítás soha le nem zárható, eleven folyamat. Különösen akkor, ha - mint Földes Imre is - ragaszkodunk ahhoz, hogy ne csak a régmúltról, de a közelmúltról és a jelenről is a lehető legtöbbet adjuk az utánunk jövő generációknak. Aki pedig van olyan bátor, hogy - szembemenve a mai magyar pedagógiában még mindig, minden elleplezhetetlen kudarc és megsemmisítőnek szánt szakmai kritika ellenére is uralkodó trenddel - nemcsak tárgyi tudást közöl, hanem azon keresztül világlátást, gondolkodásmódot, életszemléletet is - azaz nem csak (ki)oktat, hanem nevel és művel -, még hátrányosabb helyzetbe kerül.

Az én generációm még alapvetően könyveken, partitúrákon nevelkedett, gyermekeim már elsősorban az interneten tájékozódnak. Földes Imre esetében a konkrét vagy képletes „rákattintás" szinte teljesen felesleges. Nem találjuk azokat a tudást összegző könyveket, tanulmányokat, publikációkat, amelyek általában hozzátartoznak egy aktív zenetudóshoz. De valószínűleg se szeri, se száma azoknak a „találatoknak", amelyekben Földes Imre munkája tetten érhető, gyanítom, olyan is szép számmal akad, akit „kattintva" meg sem találnánk, ha nem lett volna Földes-tanítvány. Én is ez utóbbiak közé tartozom. Oly sokat kaptam tőle, aminek puszta felsorolására sem elég itt a hely. Bár évtizedeken át kollégák voltunk a Zeneakadémián, ma is tanáromnak és atyai jó barátomnak tekintem. Életem sok nehéz, emberpróbáló pillanatában állt mellettem vagy segített át rajtuk, amiért örökre hálával tartozom. Születésnapjára azt kívánom, minél tovább őrizze meg szellemének szűnni nem akaró kíváncsiságát, látásmódjának elfogulatlanságát és józanságát!

Földes Imre mindenképp egyike azoknak, akikkel a fent említett játékot a legszívesebben játszanám. Jó lenne kényelmesen letelepedni, ábrákat lyuggatni a homokba, és közben beszélgetni vele az élet titkairól.