David Oistrakh

Concertos and Encores

Mendelssohn, Bruch, Glazunov, Prokofjev,

Chausson, Ravel, Kabalevszkij, Ysaÿe, Wieniawski, Sarasate, Kreisler, Vieuxtemps,
Paganini művei

David Ojsztrah, Igor Ojsztrah -hegedű

Vlagyimir Jamploszkij -zongora

A Szovjetunió Állami Szimfonikus Zenekara

A Szovjet Rádió Zenekara
Royal Philharmonic Orchestra

vezényel Kirill Kondrasin, Dmitrij Kabalevszkij,

Gavriil Jugyin, David Ojsztrah

Deutsche Grammophon 2008, 3 CD

Beethoven

The Symphonies

Berlini Filharmonikusok

A Svéd Rádió Kórusa, Eric Ericson Kamarakórus

Vezényel Claudio Abbado

Karigazgató Tonu Kaljuste

Karita Mattila -szoprán
Violeta Urmana -mezzoszoprán

Thomas Moser -tenor
Thomas Quasthoff -basszbariton

Deutsche Grammophon 2008, 5 CD

A magam korosztálya, a mai ötveneseké koncertjáró évtizedeinek kezdetén, a hatvanas-hetvenes évek fordulóján még elcsíphette Budapest hangversenytermeiben a két világháború közti időszak és a háború utáni évtizedek néhány idoljának fellépéseit: hallhatott olyan művészeket, akik mintha egy másik bolygóról érkeztek volna, más nagyságrendet, más stílust, más ízlést, más vérmérsékletet képviseltek. Hogy hirtelenjében csak négy nevet említsek, a hegedűsök közül a hetvenes évek elején még élvezhettük Ruggiero Ricci, Henryk Szeryng, Yehudi Menuhin és David Ojsztrah játékát -miközben már ott volt a kínálat listáján az utóbbi legjelentősebb tanítványa, a mai kor egyik legnagyobbja, az akkor még ifjú Gidon Kremer. A zenei világ nemrég ünnepelte Ojsztrah születésének centenáriumát: ebből az alkalomból adott ki jubileumi albumot a DGG.

Sok minden kerülhetett volna erre a három CD-re, de a szerkesztők -feltehetően a portré műfaji egységének szempontját tartva fontosabbnak -mellőzték a kamaramuzsikus felvételeit, s a versenyművekre, a híres zenekarkíséretes szólókra és a virtuóz ráadásrepertoár néhány gyöngyszemére összpontosítottak. Ami az első műfaji csoportot illeti, a concertók közül itt és most nem hallhatjuk Bach, Mozart, Beethoven, Brahms műveit, viszont Mendelssohn e-moll és Bruch g-moll koncertje mellett (utóbbiban a szólista Igor Ojsztrah - az apai jelenlét ezúttal a karmester David Ojsztrah munkásságából ad ízelítőt) különlegességként megszólal három, a nyugati közönség által kevésbé ismert és számon tartott orosz mestermű: Glazunov a-moll (op. 82), Prokofjev D-dúr (op. 19) és Kabalevszkij C-dúr (op. 48) koncertje, valamint a zenekarkíséretes szólók csoportjában Chausson Poème-je, Ravel Tzigane-ja és Glazunov Mazurka-oberekje. A ráadásrepertoárt Ysaÿe, Wieniawski, Sarasate, Kreisler, Vieuxtemps és Paganini képviseli, többek közt olyan nevezetes darabokkal, mint PaganiniMózes-variációi.

Mindezek alapján a hallgató joggal feltételezheti, a lemez készítői a virtuóz Ojsztrahot kívánták az emlékező figyelem fénykörébe vonni. Ha van a válogatásnak fűszere, akkor az éppen e várakozás téves volta; az, hogy a par excellence virtuóz műfajú művek menynyire nem a hangszeres teljesítményt előtérbe állító magatartásformát hívják elő Ojsztrahból -a bravúr nála nem cél, nem tartalmi mozzanat, csupán az eredendően zenei összhatás magától értődő alkotóeleme. A felvételek többsége a művész fénykorában, a negyvenes évek végén vagy az ötvenes évek elején állítja elénk a makulátlan technikai és intonációs tisztasággal, aranykori emelkedettség légkörét megteremtve hegedülő Ojsztrahot. A Mendelssohn-versenymű felvételén a klasszika és romantika elemeit felmutató keverékstílusból a romantikus jegyek fontosabbak -és döntő az előadásmód hőfoka, az érzelmileg telített hegedűhang sötéten csorduló méze. Bruch g-moll koncertjét az apai eszményhez méltón hegedülő Igor Ojsztrah szólói és a vezénylő David Ojsztrah karakterértelmezései a mutatós konzervatóriumi tandarabok sorából a romantika első vonalába emelik - és ha lehet ezt a darabot ilyen meggyőzően előadni, akkor el kell hinnünk, hogy mindaz az érdemi tartalom, amit ez az interpretáció felfedez benne, valóban benne is van. A wagneri kromatikájú, posztromantikusan fülledt Glazunov-koncert tolmácsaként Ojsztrah fő cselekedete a sűrű zenei szövedék plasztikus átvilágítása és már-már klasszikusan világos szerkezetként való bemutatása, Prokofjev D-dúr versenyművében pedig a szerzőre jellemző - jószerével sztereotípiaként ható - fanyar-groteszk ízek mellett felfedezésszámba megy a műben oly fontos ezüstös derengés: a valóság és képzelet határán tétovázó álomhangulat, amelyet Ojsztrah vonója mesterien közvetít.

Chausson Poème-jének ojsztrahi olvasata a mű komorságát hangsúlyozza, Ravel Tzigane-jában feltűnik, milyen mértéktartón bánik a művész a bravúrral, s milyen erőteljesen adagolja a Liszt-rapszódiák élménye nyomán világszerte magyarosnak érzett stíluselemeket. A harmadik szóló, Glazunov Mazurka-oberekje pedig népiességével és táncos ritmikájával hat a hallgatóra. A második CD-t berekesztő versenymű, Kabalevszkij C-dúr koncertjének három rövid tétele a hegedűszólam mozgékonyságával, a hangvétel már-már operettet idéző könynyedségével egyedül áll a válogatásban -különös az antológia komoly Ojsztrahját szórakoztató szerepkörben üdvözölni. De talán mondani sem kell: mint minden alkotáshoz, a Kabalevszkij-koncert világához is magától értődő természetességgel találja meg az utat. Végül a ráadáslemez: feltűnő, hogy a szerkesztők nem a „technikás" darabokat preferálták, inkább olyan felvételek között válogattak, amelyekben a hang szépsége, az éneklő dallamformálás, a karakterek plasztikus megformálása, a bensőséges atmoszférateremtés a döntő. Alighanem igazuk volt -az Ojsztrah személyiségéből sugárzó elmélyültség, lényének költészete ezekben a tételekben hitelesebben érvényesül. „Egy igaz ember" - idézi a kísérőfüzet az Ojsztrahra emlékező Menuhint. És valóban: a gondolkodásmód tisztasága mindhárom lemez alapvető tapasztalata.

Abbado régi ismerőse a magyar közönségnek: a Swarowsky-iskola olasz neveltjének négy évtizede lezajlott zeneakadémiai és Erkel Színház-i fellépéseiről Kroó György első kritikagyűjteményében olyan írást találunk, amelynek szövegösszefüggéséből nyilvánvaló, hogy a 36 éves karmester a hatvanas évek végén már visszatérő vendég volt Budapest hangversenytermeiben. Tegyük hozzá, Kroó a harmincas éveiben járó Abbadót a legnagyobbak: Toscanini, Furtwängler és Klemperer örököseként üdvözölte, nemzedéktársai -Maazel, Mehta, Ozawa -fölé emelve. A karmester 75. születésnapjára számos lemez jelent meg, közülük való a Deutsche Grammophon teljes Beethoven-szimfóniasorozata. Egy Abbado nagyságrendű karmester esetében akár úgy is vélhetjük, a muzsikus rangja eleve létjogosulttá tesz bármilyen vállalkozást, az olyan rendkívül sokszor felvett művek esetében azonban, mint amilyenek Beethoven szimfóniái, talán mégis indokolt a kérdés: mit tette fontossá, hogy Abbado 2000-ben (illetve a 9. szimfónia esetében 2001-ben) pályája során immár harmadszor vezényelje lemezre ezeket a jól - némelyek szerint túlságosan is jól - ismert műveket? A válasszal a szerkesztők a hallgatói kérdés elébe sietnek, a kísérőfüzetben magát Abbadót idézve, a karmesteri indoklás azonban oly általános, hogy ha az emelkedett hangú művészi önvallomást megpróbáljuk a köznapi gyakorlatiasság nyelvére lefordítani, alig marad több, mint az, hogy az idők során a karmester és a Berlini Filharmonikusok közös előadása tovább tisztult, érettebb és körülhatároltabb lett.

Ez, valljuk meg, nem sok. De mit mondanak a felvételek? Azt, hogy Abbadónak igaza van: a kilenc szimfóniát elénk táró muzsikálásnak valóban minden paraméterét bölcs mérlegelés határozza meg. Mértéktartás és túlzásoktól mentes kiegyenlítettség jellemzi a tempókat, hangzásarányokat, a hangsúlyok erejét, a fokozások mértékét, a gyorsításokat és lassításokat. Ami a stílussal való kapcsolatot illeti, kétségtelen, hogy a bécsi neveltetésű Abbadónak van köze a klasszikához, de az is igaz, hogy konkrétan Beethoven szimfóniáinak előadópraxisa terén felvillanyozó élményeket az elmúlt évtizedekben inkább az Harnoncourt, Gardiner, Norrington típusú karmesterektől kapott a közönség -ugyanaz a közönség, mely Abbadót, s ebben talán nem tévedek nagyot, inkább tartja egyfelől az operarepertoár, másfelől a mahleri századforduló elhivatott tolmácsának. Keze alatt a textúra masszívan szimfonikus, bár soha nem nehézkes. S igaz, a 3., 5., 9., szimfónia szerkezetét nála sem terheli a romantikus hagyománytól örökölt többletpátosz és széles gesztusok súlya, de az 1., 2., 4., 8. szimfónia mozgékonyságát és könnyedségét fűszerező humorra -amelyet éppen egy olasztól joggal várhatnánk - szintén hiába számítunk. Talán az sem véletlen, hogy a lemez igazán erős tolmácsolásait már a romantikát jósoló szimfóniák körében - tehát az 5.-től kezdve, és attól fölfelé - találjuk meg.

Nem szeretném, ha az iménti megjegyzéseket bárki félreolvasná. Abbado nagy karmester, erről a felvételek szinte minden tételben méltón tanúskodnak, mondandóm tehát nem fanyalgás, hanem annak óvatos rögzítése, hogy más a felfedező, újat kezdeményező, izgalmasan eredeti előadás -és más a régi hagyomány árnyalt és csiszolt megerősítése. Abbadótól itt és most az utóbbit kapjuk, s ez a repertoár egy más szegmensében nem volna problematikus, ám a Beethoven-szimfóniák esetében talán nem téved a kritikus, ha azt feltételezi, hogy a kétféle megjelölt interpretációs alaptípus közül a legtöbb zenehallgató az elsőt várná. És alighanem ezt várják maguk a Beethoven-szimfóniák is.

CSENGERY KRISTÓF