Tisztelt Egybegyűltek!

Pierre Nora francia történésztől származik az 1970-es évek vége óta közkeletűvé vált kifejezés: lieu de mémoire, az emlékezés helye. Nem tudom, hányan olvasták a fogalmat minden irányból körüljáró, 1984 és '93 között Nora szerkesztésében e címen megjelent monumentális tanulmánysorozatot, én is csak egyes darabjaiba pillantottam bele. De ahogy a kultúra divatszavaival sokszor megesik, ennek sem annyira konkrét jelentése gyakorolt befolyást a gondolkodásra, mint amennyire sugallata: bevilágít -Kroó sem félt használni e germanizmust -bevilágít emlékezetünk létmódjába, mely nem lehet meg útjelzők és iránymutatók nélkül, ahogyan emberségünk sem. Nora szerint „az emlékezés helyének jelentése legtágabb értelmében a leganyagibb és legkonkrétabb tárgytól a legabsztraktabb, legintellektuálisabb konstrukcióig terjed. Lehet emlékmű, múzeum, archívum, de lehet valamely jelkép, jelszó, esemény vagy intézmény. A tárgy akkor válik az emlékezés helyévé, mikor kiragadjuk a feledésből, például egy jelentős személyiség emléktáblájának elhelyezésével, melyet az adott közösség érzelmeivel és affektusaival ruház fel." Másutt hozzáteszi: az emlékezés helyeinek meg- és kijelölése a társadalmi gyökerek elszakadását és a jövőtől való félelmet tükrözi, amelyet a múlt valorizációjával kísérelünk meg kompenzálni - a múltéval, amit a dolgok természetéből fakadóan nem élhettünk meg múltként.

Nagyon igaz. A múltnak, az emlékezés tárgyának -jelentős személyiségnek vagy korszakalkotó eseménynek -nincs szüksége az emlékezés helyeire. Kettős értelemben sincs. Az egyik a régi, horatiusi exegi monumentum aere perennius büszke gesztusa: én alkalmaztam először aeoli dalt itáliai módusra, mit nekem a ti bronz emléktáblátok? Akik jelen vannak, azért vannak itt, mert tudják, mit ért Kroó György aeoli dala a zenetörténet oktatásában, a zenetudományban és a legmagasabb rendű zenei ismeretterjesztésben Magyarországon, nem szorulnak rá, hogy témáinak és módusainak adatszerű felsorolásával kísérletezzem, még kevésbé, hogy az utca zajával reménytelen versenyre kelve méltassam őket. Azt is tudjuk, mit érnek mindezek ma is: könyveit olvassák, kritikáit tanulmányként hasznosítják, Kroó idézettsége halála után tizenegy évvel nem kisebb, mint életében volt - miért is csökkent volna, hiszen életében sem protokolláris okból hivatkoztunk rá, ahogy más, az ő közéleti státusát elért tudósnál bizony minden időben előfordul. Előadásait sem csak a hívek hallgatják újra meg újra a Magyar Rádióban. Közlései nem csak a nagyközönségnek szolgálnak ma is érvényes információkkal. Tanításának nyoma muzsikusok nemzedékeinek zenéről való gondolkodásába vésődött be, és eleven hatást fejt ki. S amit a Zeneakadémia zenetudományi szakának második alapítójaként létrehozott - mindannyian tudjuk, hogy joggal nevezem így -, az a halála óta eltelt évtizedben ügyetlenségeket, ostobaságokat túlélve, ellenséges csapásokat elviselve, bekerítő manővereket kijátszva nec mergitur. Persze erősebben fluctuat, mintha az ő keze tartaná a kormányrudat.

Kérem mindazokat, akik az emléktábla felállítását kezdeményezték, támogatták, és művészi munkával hozzájárultak létrejöttéhez, ne tekintsék szándékaik dezavuálásának s régen várt ünnepük elrontásának, amit mondandó vagyok: itt állok, másként nem tehetek, csak azt a képet adhatom vissza, amit az én belső lieu de mémoire-om őriz róla. Kroó Györgynek nemcsak hogy nincs szüksége külső emlékhelyre: azt hiszem, zavarba jönne, ha megtudná, hogy berendezik. Soha nem láttam kényszeredetten viselkedni, kivéve egyetlen alkalommal: a 70. születésnapja tiszteletére megjelent tanulmánykötet ünnepélyesnek szánt, zártkörű átadásán. Akkoriban már a hatvanéveseknek is rendeztek konferenciákat, ő ilyesmi elől még egy évtizeddel idősebb és tekintélyesebb korban is mereven elzárkózott. Pedig a legkevésbé sem volt visszahúzódó, kivált nem félénk személyiség. Tudjuk, nem volt óvatos kritikus, és nagy politikus volt, ha kellett, harcos, ha kellett, diplomatikus, elkötelezett, irányokat tévedhetetlenül kijelölő, aki azonban mind az ügytől, mind az ügyészektől érzékelhető távolságot tartott. És vigyázott rá, hogy mind az ügyészek, mind az ügyek távol maradjanak a harmadik pólustól, Kroó György Várfok utcai lakostól. Munkáinak tárgyához szenvedélyes, a maga működéséhez tárgyilagos viszony fűzte; hogyne lett volna fontos számára a mű és működés értéke és hatékonysága -a működés alanyával feleslegesnek, kényelmetlennek érezte a foglalkozást. Nem csak önmagát tekintve; ez az attitűd határozza meg kései Szabolcsi-monográfiáját is. A tudományban az eredmény számít, nem a személy. Egyébiránt a művészetben is.

Merészen, de a bántás leghalványabb szándéka nélkül megismétlem tehát: Kroó György nem igényli az emléktáblát. Hadd tegyem hozzá, az első pillanatban talán otrombának tetsző módon: bizonyos értelemben magam sem igénylem. Nem igénylem, mert megvan a magam belső emlékhelye, mely az évek múltával egyre artikuláltabb lesz, egyre inkább gazdagodik mind a leglényegesebb szellemi, mind a legmindennapibb gyakorlati részletekkel. E dialógusnak -melyhez hasonlót biztosan sokan folytatnak vele, akik ismerték -nincs szüksége színpadra. Mégis: mióta értesültem a tábla elhelyezésének tervéről, majd különösen azóta, hogy a Magyar Zenetudományi és Zenekritikai Társaság megtisztelő módon felkért e pár szó elmondására, valami bensőséges örömet és, igen, valami különös megnyugvást érzek naponta kétszer, mikor hegynek föl, völgynek le elhaladok a Várfok utca 15/c előtt, melynek csak lépcsőházában jártam egyetlen egyszer, egy elkésett dolgozatleadás alkalmával. Örömmel tölt el, hogy lesz egy helye a Kroó Györgyre való emlékezésnek, térben állandó, felkereshető, hozzá, egykori létezéséhez, életviteléhez kötődő helye, mely azonban mégis elvonatkoztatottabb, nem oly fájdalmas, mint a nyughely. Lesz egy hely, melyet, Pierre Nora szavával, az adott közösség érzelmeivel és affektusaival ruházhat fel. A tudós ember emléke más érzelmeket és affektusokat vált ki, mint művészeké vagy hősöké. Kroó sokakból kiváltotta a szeretet különböző árnyalatainak érzelmeit és affektusait. Akik itt vagyunk, bizonyára mind azért jöttünk, hogy ezt a helyet a szeretet affektusával ruházzuk fel. Számomra Kroó György emléktáblája a tanítványi szereteten és hálán túlmenően az élet és életmű tervszerű kibontakoztatása iránti tisztelet affektusát váltja ki. Nem állott egyedül ezzel generációjában, valószínűleg minden nagy tudományos életmű kibontakozásának ez a titka, Kroó azonban példázatos volt a nagy példák között is: mintha valamikor harmincéves korában egy darab papírra felírta volna, mit is akar megírni a hátralévő negyven évben, és aztán nekiült volna, hogy tervét megvalósítsa. Hirtelen halála, bármennyire megrázott és fájdalommal tölt el ma is, szememben mégis e tervszerűség utolsó aktusa volt. Másfelől: Kroó György soha nem volt rabja élettervének, mert tervszerűen úgy intézte, hogy a nagy témák concerto-formáját a kritikák számtalan alkalomhoz kötött epizódjával kelljen megszakítania és kitöltenie. A zenetörténet és a zenélés egy időben, átélhetően kettős folyamatában élt.

Pierre Nora mond még valami keservesebbet is -mintha a negatív dialektika kórokozója fertőzte volna meg nyilatkozatát az emlékezés helyeiről: ezeknek meg- és kijelölése a társadalmi gyökerek elszakadását és a jövőtől való félelmet tükrözi. Vajon így van-e, így lesz-e ez Kroó György emléktáblájával is? Nem kell hozzá túlságig borúlátónak lenni, hogy úgy érezzük, azon növények gyökerei szakadnak el vagy legalábbis feszülnek pattanásig a kultúra talajában, melyeket ő élethosszig kultivált; nem csak a depresszív alkatokat tölti el a félelem a kultúra jövőjétől. A pillantás a Várfok utcán hegynek menet balra, völgynek menet jobbra, Szórády Zsigmond áldozattal készített plakettjére, mint az emlékezés helyére, megnyugvással tölthet el. Kroó György ifjúságát a személy, a család, a közösség egzisztenciájának fenyegetettsége árnyékolta be, olyan institucionális fenyegetés, aminőtől itt és most senkinek sem kell tartania. Ő is, mint mestere, e fenyegetettség mélységeiből a nagyok kezét fogva emelkedett ki, és vált a szakadékok áthidalójává. Hogyne kellene nekünk is naponta elmondanunk magunkban: Die Strahlen der Sonne vertreiben die Nacht, / Zernichten der Heuchler erschlichene Macht. Feltéve, hogy minden tőlünk telhető segítséget megadunk a napsugaraknak.

TALLIÁN TIBOR