Művészetek Palotája

Élő internetközvetítés a
New York-i Metropolitan Operából

2008. október 11.

RICHARD STRAUSS

SALOME

Salome               Karita Mattila

Heródiás             Komlósi Ildikó

Heródes              Kim Begley

Narraboth           Joseph Kaiser

Jochanaan          Juha Uusitalo

Karmester          Patrick Summers

Díszlet, jelmez    Santo Loquasto

Világítás             James F. Ingalls

Koreográfus       Doug Varone

Rendező              Jürgen Flimm

Legyőzve az áhítatot, mely abból a     tényből fakad, hogy a Művészetek   Palotájának előadótermében ülve egyszersmind kvázi a Metropolitan Opera nézőterén is ülünk egy csúcstechnikával élőben közvetített előadáson („Live in HD"), az első, amit konstatálhatunk, hogy tényleg Amerikában vagyunk. Egy műsorvezetőnek szerződtetett, nevét-tudni-nem-érdemes háziasszony előre megbeszélt váratlansággal és negédes kacsintással bekopog egy színházi öltözőbe, ahonnan az előre megbeszélt késleltetéssel kilép Karita Mattila, a Salome címszereplője, s az előre megbeszélt udvarias hárítás után a kamera kíséretében végiglépdelve holmi folyosókon, elér a színpadra, melyet fölmérendő és testi hajlékonyságát bizonyítandó tornagyakorlatot abszolvál a díszletben, mintegy előre meghirdetve a produkció kondícióit. Ez a tárgyilagos, szinte brechti józanság -ekkor még nem tudjuk -az előadás legfőbb ismérve lesz.

Minthogy a hazai recepció nem elhanyagolható szegmense szerint az opera elsősorban zene, másodsorban színház, és csak sokadsorban összművészet (noha éppen ez a sokadsorban jogosítja föl arra, hogy hangversenytermek helyett többnyire színpadon adják elő), elsőre hunyt szemmel közelítsük a műélvezetet, abban a hiszemben (amely később tévesnek fog bizonyulni), hogy akusztikus élményünket a vizuális élmény majdan fokozni tudja. Karita Mattiláé rendkívül iskolázott hang, a szép színezetű, meleg fényű szoprán ápolt és kulturált, dallamformálása finom és áttetsző. Az énekesnő Mozart felől fogalmazza meg Richard Strausst, aggályosan ügyel hangjának kiegyenlítettségére minden fekvésben, a révület pillanataiban éppúgy, mint a drámai csúcsokon. Sohasem hallottam még a szerepet ilyen decens, „kamaraénekesi" fegyelmezettséggel énekelni. Hátránya, hogy nincs benne szenvedély, érzékiség és eksztázis. A fedettség, a túlformálás eltorzítja a személyiséget, Salome így nem perverz hisztérika, hanem affektált széplélek. Juha Uusitalo vokalitása technikailag szintén kifogástalan, csak egy másfajta szenvedély, Jochanaan spirituális elkötelezettsége hiányzik belőle. Kim Begley stílusérzékenyebben közvetíti Heródes feminin férfihisztériájának futamait, és Komlósi Ildikónak sem okoz gondot megbirkózni Heródiás hol gunyoros, hol bódult közönyével. A hangzás -nyilván -csodálatos digitális teljesítmény közvetítésével jut el hozzánk, néha még a hegedűsök vonóindítása is úgy hallik, mint az eredeti helyszín első sorából, mégis van valami dobozszerű az akusztikában, így némileg bizonytalanul megfogalmazott vélemény, hogy a karmester Patrick Summers anyagkezelésében kevés a szecessziós kolorit, és amit kihoz a zenekarból, az inkább pedáns, mit ihletett.

Nyitott szemmel rosszabb a helyzet. A rendező Jürgen Flimm azon modernisták egyike, aki korszerűnek látszó vizuális keretben gyakran avítt operaszínházat produkál. A díszlet (Santo Loquasto) műanyag hibrid, amelynek bal fele a mai előkelőségek Heródes-partijának plexilépcsős villaterasza, jobb fele stilizált sivatag, a kettő közötti építkezés felvonulási területén áll Jochanaan beállványozott ciszternája, melyből őt magát mint robusztus keszonmunkást (utóbb csak a fejét) liften hozzák föl. Ennél nagyobb csacsiságot ritkán látni, a korok összekeveréséhez rendezői gondolat és elemzés kell (friss példa Kovalik Fideliója), Flimm színpada viszont kong az ürességtől és a konvenciótól, akár estélyis nagypolgárokról, akár izgága pajeszos zsidókról, akár az építésvezető-Narrabothról vagy a született feleségek típusú, jól szituált, jógatanfolyamokon karbantartott, kertvárosi, középosztálybeli Saloméról van szó, akinek egy alkalommal még azt is bizonyítania kell, hogy le tud menni spárgába. Mattila intelligensen tűri a megpróbáltatásokat, de szerepértelmezése kimerül az akadályversenyben: a lépcsőzésben, a liftkurblizásban, a keskeny pallón egyensúlyozásban. (A kamera egyszer elkapta, ahogy mezítláb, vakon tapogatózva kereste a lépcsőfokot egy eksztatikusnak előírt pillanatban.) Ilyen körülmények között a legérzékibb Salome sem tudna taktilis kapcsolatot megkísérelni Jochanaannal (még ha annak lenne is valamelyes sugárzása). A képtelen helyzet talán szerencséje és mentsége is a finn dívának, akiből hiányzik a romlottság, az erotika és a hisztéria minimuma. Tánca egy amatőr manöken vonaglásával kezdődik, a túlkoros konzumnők kínos sztriptízével folytatódik egy bár rúdja körül, és a megrendelő ölébe fészkelődéssel (lap dance) végződik. Mattila iszonyatos kemény munkával éri el, hogy nem Salome. (Megkérdezhető: hol létezik az az énekesnő, aki tizenhat éves durcás perverznek látszik, és Izolda-hangja van? Olyan nincs, de Catherine Malfitano egy Luc Bondy rendezte Deutsche Oper-előadásban mégiscsak diadalra viszi Strausst. DVD-n bolti forgalomban kapható.)

Végül jól jöttünk ki a dologból: a Metben voltunk, és megspóroltunk egy csomó pénzt.

KOLTAI  TAMÁS

Kim Begley

Komlósi Ildikó

Karita Mattila és Juha Uusitalo

Fotók: Marty Sohl/Metropolitan Opera