A Váci utcai angolkisasszonyok temp- lomában idén harmadik alkalommal megrendezett fesztivál kezdi kialakítani önálló egyéniségét, és bizonyos mértékig betölteni a Budapesti Régi Zene Fórum megszűnésével a fővárosi zenei életben hátrahagyott űrt. Kétségtelen: lehetőségeihez képest a Filharmónia rendszeresen hozott Budapestre külföldi hírességeket, és változatos, többé-kevésbé az egyes előadók adottságaihoz szabott helyszíneket vett igénybe. Ezzel szemben a Budapesti Barokk Fesztivál közel egy hónapon át egyetlen templomi helyszínen zajlik -hiszen az egész eseményt maga a templom szervezi -, a repertoár is szűkebb: vokális része egyértelműen egyházi (ha nem is feltétlenül liturgikus) kompozíciókra szorítkozik, s az előadók túlnyomó többsége hazai. Mindezt azonban előnyként is értékelhetjük, különösen az utóbbi körülményt, hiszen a fesztivál koncertezési, bemutatkozási lehetőséget nyújt amúgy itthon nem különösebben elkényeztetett régi zenei együtteseinknek. Az egyetlen helyszín és a behatároltabb repertoár egyszersmind karaktert ad a fesztiválnak -miközben többletlehetőséget is nyújt a hallgatónak azáltal, hogy ezen a fesztiválon modern hangszeren is „szabad" játszani, illetve hogy ebben a templomban található Budapest egyik legrégebbi és legérdekesebb orgonája. És tegyük még hozzá: a megszokott fesztiválszervezők körét üdítőn és biztatóan színesíti a „civil", egy katolikus templom a pályán.

A fesztiválprogram középpontjában Antonio Vivaldi művei álltak, annak apropóján, hogy a „vörös pap" idén 330 éve született. Nem különösebben kerek évforduló -de ez nem is baj, ellenkezőleg: az a baj, ha egy nagy művész kizárólag a 100 vagy 250 éves évfordulókon kerül a figyelem középpontjába, azon túl meg senki sem bolygatja. Vivaldi pedig mindig aktuális, mert minden séma szorításából kibúvó, túlbecsülhetetlen hatású művész, aki versenyműveit, operáit, egyházi kompozícióit ugyan a napi követelmények kielégítésére, szó szerint tucatjával komponálta, mégis évszázadokon keresztül jelentős befolyást gyakorolt velük a zenei gondolkodásra.

Az idei fesztivál tíz koncertjéből négyet   állt módomban meghallgatni. Az eseménysor szeptember 18-án Somogyi-Tóth Dániel orgonaestjével kezdődött. A program -egy kivételével -Johann Sebastian Bach műveiből állt, mégis ideális nyitóaktusa volt egy Vivaldi-fesztiválnak. Nem csupán azért, mert a Bach-darabok között két Vivaldi-átirat is szerepelt, hanem elsősorban azért, mert Bach zenei gondolkodására igen kevés elődje és kortársa gyakorolt olyan meghatározó hatást, mint éppen Vivaldi.

A fiatal, nemrég végzett, és karmesterként is tevékenykedő Somogyi-Tóth Dániel nem mindennapi kihívást jelentő, egyszersmind pedig gyönyörű és változatos programot állított össze. A műsor tartószerkezetét -kezdetét, végét és középpontját -három önálló, nagylélegzetű Bach-orgonamű: a „nagy" g-moll fantázia és fúga, a C-dúr toccata, adagio és fúga, illetve a monumentális c-moll passacaglia alkotta. Közöttük a „falazat" szerepét töltötték be az „olasz" concerto-átiratok. Egyiküknek az eredetije János Ernő szász-weimari herceg szerzeménye, a másik három eredetije Vivaldi híres, op. 3-as L'estro armonico sorozatából való.

Általánosságban elmondható, hogy a fiatal művész játéka a reveláció erejével hatott, és nyilvánvalóvá tette, hogy kivételesen igényes és a megszokásra semmiben sem hagyatkozó egyéniséggel állunk szemben. Játéka eredeti, rendet és átgondoltságot tükröző
műsorválasztásához illően élő, intenzív és koncentrált volt, s nélkülözte azt a merev ünnepélyességet és üres monumentalitást, ami oly gyakran jellemzi a Bach-orgonaművek előadását. Somogyi-Tóth művészetére egyszerre jellemző a szigorúság, pontosság és a lélegzet nagyívűsége, az artikuláció kivételes gazdagsága - elsősorban a rövid hangok karaktertől függő, bőkezű alkalmazása, az idő agogikai eszközökkel történő magabiztos kézben tartása, és a regisztrációs lehetőségek gazdag, olykor rendkívül eredeti és a zenei élményt elmélyítő kihasználása.

A nyitó g-moll fantáziában és fúgában feltűntek gyönyörű regisztrációs megoldásai, a fúga intenzitása és feltartóztathatatlan lendülete, valamint a precíz és kontrollált artikuláció még a pedáljátékban is.

A János Ernő herceg egytételes C-dúr concertójából készített Bach-átiratot a következetesen végigvitt visszhang-effektusok tették mindvégig izgalmassá. A L'estro Bach által feldolgozott öttételes d-moll concerto grossójának első tétele éteri hangzású, magas ajaksípokra regisztrálva hangzott fel. A fúga és a gyors zárótétel előadása pedig nem szűnő koncentráltságával, a tételek folyamatának, teljes ívének szuggesztív megjelenítésével gyakorolt mély benyomást a hallgatóságra.

A C-dúr toccata, adagio és fúga előadását a toccata ruganyossága, feszessége, a tételt megnyitó cikázó motívum Till Eulenspiegel-i szemtelensége, illetve a beszédes retorikus szünetek jellemezték. Az Adagio felkavaróan szép előadása pedig az Actus Tragicus nyitótételének szívbemarkoló gyászzenéjét idézte fel.

A L'estro armonico a-moll kéthegedűs versenyének bachi orgonaverziójában megint rácsodálkozhattunk egy-két rendkívüli hangszínre, s külön örömmel nyugtáztuk az előadó humoros vénájának megmutatkozását a sodró erejű zárótétel hangsúlyos kotkodácsoló effektusában. Ezt Somogyi-Tóth saját, igen meggyőző átirata követte ugyanazon Vivaldi-opusz G-dúr darabjából. Végül a c-moll passacagliának már az első pillanatait emlékezetessé tette a nyolcütemes passacaglia-téma lélegzetelállító, misterioso megszólalása, amely izgalmas és felfedezésekben gazdag előadást vezetett be.

Egy héttel később, szeptember 25-én a   torinói Andrea Banaudi adott hangversenyt csembalón és orgonán. Tematikájában a műsor hasonlított a korábbi koncerthez, de nélkülözte amannak szervességét. A művész először három Bach-concertót adott elő csembalón, valószínűleg mindhárom Vivaldi-átirat (a középső mű Bach-jegyzékszáma ugyanis hibásan szerepelt a műsorban). Ezután Johann Gottfried Walther egy Albinoni- és egy Vivaldi-transzkripciója következett, majd ismét Bach: a fiatalkori fúga Legrenzi témájára, majd zárószámként a meghirdetett, egy héttel korábban már hallott egytételes János Ernő-átirat helyett egy op. 7-es C-dúr Vivaldi-concerto feldolgozása. Az olasz művésznek nem csupán a programja hat esetlegesebbnek, kevésbé átgondoltnak -különösen a bachi viszonylatban soványka fúga téblábolt elveszetten   a concertók között -, hanem előadása is szerényebb nagyságrendet lépviselt. Csembalózása jó esetben tanárosan korrektnek mondható, a lassú tételekben itt-ott előbukkanó képességgel a cantabile játékra; egyébként inkább katonásan, meglehetősen mereven játszott, agogikai kezdeményezései kimódoltnak, hidegnek, betanultnak, egy-egy oldás esetében eltúlzottnak hatottak. Gyors tempói gyakran gépiesen zakatolónak tűntek, olykor már-már álmosítóan hatottak. Egy valami tetszett játékában maradéktalanul: a súlyos előkéből fokozatosan belegyorsuló hosszabb trillák gördülékeny kivitelezése; ez azonban magában kevés az üdvösséghez.

Az orgonista Banaudi nem érte el a csembalista színvonalát. A fürge részek sokszor meggyőzőek voltak, de a Somogyi-Tóthnál oly üdítően elmaradó generál-lötyögés, a pedál késése, a gyakran kusza benyomást keltő össz-szövet bizony csalódást keltett. Művészünk, csembalózásával ellentétben, orgonán meglehetősen sokat ütött mellé, ezzel együtt egy vagy két záró gyors tétel a hangverseny második felében kielégítőnek volt mondható.

Másnap, szeptember 26-án lépett közönség elé az Európai Ifjúsági Régizene Együttes, egy, a lipcsei régi zenei tanszak hallgatóira épülő formáció, a csembalón és -pozitív -orgonán játszó Borsányi Márton vezetésével; ők a fesztivál koncertjeinek mintegy felét kitevő tiszta Vivaldi-programok sorához csatlakoztak.

Az Európai Ifjúsági Régizene Együttes - Felvégi Andrea felvétele

Az együttes teljes szóló-vonósegyüttesből (két hegedű, brácsa, cselló, bőgő) és csembalóból, valamint orgonából áll. Borsányi úgy kétszámonként zöldmezős hangolást vezényelt le, tehát nagyjából az összes vonós hangszer összes húrjának egymás után és külön-külön megadta a hangot orgonájának egyik puha ajaksípos (tehát felhangszegény, hangolásra kevéssé alkalmas) regiszterén, bizonyára nem bízva abban, hogy az ifjú művészek képesek kvintek tisztaságának megítélésére. Roppant idegölő játék volt...

A műsort nyitó orgona-hegedű-versenyben elsősorban a mű tutti -„zenekari" -szakaszai hatottak meggyőzőn, élőn, áttetszőn. Borsányi szólói mindig megbízhatóak, a gyors, technikás fioritúrákban is hibátlanok, de talán némiképp érdektelenek voltak; a hegedűszólót játszó Schmidtmayer Helga különösen a lassú tételben játszott szépen, jó vonalérzékkel, de elég kicsi és jelentéktelen hangon, mintegy félénken. Ami igazán tetszett, az a csembalista és a két mély vonós alkotta tömör és energiától duzzadó basszusszekció.

Második számként egy hegedűszonátát hallottunk, amelyben a szólista Schmidtmayer Helga egyszer-kétszer föléintonált; szereplése mindazonáltal nagyjából korrektnek mondható, csak éppen keveselltem a hegedűhangot (amely egyedül a magasabb regiszterekben vált élőbbé és csengővé), és meglehetősen eseménytelennek tűnt az előadás.Az ezután következő másik orgona-hegedű-versenyben Jun-Yung Choi ugyan kolléganőjénél lényegesen nagyobb hibaszázalékkal, viszont jóval több sóval és borssal, helyenként szebb és érzékenyebb hangokat produkálva játszott. Következett a két hegedűre és continuóra komponált La Follia-variációsorozat, amelynek előadásából mindvégig hiányzott az egyensúly. A hegedűsök hangja most sem lett átütőbb, magvasabb, viszont ketten maradtak a négytagú baszszusszekcióval szemben. Mindenesetre az együttes kitűnő csellistájának, Julia Irmernek -de az igen megbízható csembalistának, Mészáros Bernadettnek és Benjamin Wand nagybőgősnek is -a variációsorozat többszörösen alkalmat nyújtott szólóerényeik és fürgeségük csillogtatására.

A hangverseny záró, egyszersmind egyetlen vokális műsorszáma a Laudate pueri Dominum című szólómotetta volt, melynek Vivaldira jellemzően nyaktörő és erősen instrumentális beütésű énekszólamát a fiatal Anne-Kathrin Schenck adta elő. Ebben a darabban hallottuk a koncerten a legtöbb izgalmas zenei pillanatot. Az énekesnő teljesítménye kétségkívül nem volt kifogásolhatatlan: mélyebb regiszterben kissé groteszk, torkosan préselt hangokat produkált, és hangja itt átütő erejét is elveszítette. Magas fekvésekben viszont néha rátett egy lapáttal, és ilyenkor bizony hallottunk tőle egy-egy intonációban alaposan felcsúszott hangot. Mindezzel szemben terjedelmének nagy részében gyönyörű, tisztán szárnyaló ez a hang, és tulajdonosa a zenei formálás, vonalvezetés és szövegkifejezés terén is figyelemreméltó teljesítményt nyújtott. Ritka tulajdonsága, hogy a legmagasabb, a" fölötti regiszterben is tud piano, sőt pianissimo énekelni; ezzel egy-két varázslatos pillanatot szerzett a hallgatóságnak. A kevésbé szólisztikus szerepben mindjárt a hegedűk is izgalomtól mentesen, kristálytisztán játszottak. Az együttes így épp a koncert legvégén mutatta magáról a legkedvezőbb képet.

Anne-Kathrin Schenck - Felvégi Andrea felvételei

A fesztivál valószínűleg legnagyobb szabású vállalkozása az egyetlen ismert Vivaldi-oratórium, a Juditha Triumphans október 4-i előadása volt a Savaria Barokk Zenekar, az Ars Nova Sacra Énekegyüttes (művészeti vezető: Répássy Dénes) és énekszólisták közreműködésével, Németh Pál vezényletével. A Magyarországon is jól ismert darab ezúttal különleges frissességgel, színekben gazdagon és drámai sodrással szólalt meg. Köszönhető volt ez a nem abszolút egyenletesen teljesítő, de összességében igen jó szólistaegyüttesnek, a jól helyt álló kórusnak, az egy-két apróságban elmarasztalható, de alapjában remek benyomást keltő, szép összhangzású és egyéni bravúrokra is képes zenekarnak, s nem utolsó sorban Németh Pál elsőrangú, lényegre törő vezénylésének (és kitűnő continuo-játékának).

A Judit-históriának -a Betuliát ostromló ellenség táborába vakmerően behatoló, ott Holofernész hadvezér fejét elcsavaró, majd le is nyisszantó, furfangos és hősies zsidó asszony történetének -rendkívül egyszerű és egyenes vonalú a cselekménye; a drámai elem a döntő események bekövetkeztének hosszas késleltetésében, a változatosság a mellékfigurák felléptetésében rejlik. Vivaldi latin oratóriumában tartózkodik az énekhangok olyasféle szélsőségesen instrumentális fogantatású kezelésétől, amilyet kantátáiban és operáiban figyelhetünk meg. Ugyanakkor partitúrája különösen színes, és a különböző karakterek megjelenítéséből sokat bíz a zenekarra, illetve az áriák obligát hangszereire. Ez természetesen hálás feladat egy olyan együttes számára, mint a Savaria Barokk Zenekar. Emeljük ki itt csak a különleges hangszíneket, illetve a különleges hangszerek játékosait: Hatos Gyulát Judit obligát viola d'amorét előíró áriájának szólistájaként, illetve a második részben a chalumeau-s áriában remeklő Kállay Gábort.

Az énekesek közül a címszereplő Bakos Judit érdekes hang, érdekes egyéniség. Hangszíne kifejezetten sötét, de szólamának minden regiszterében kontrollált, tiszta, ha kell fürge és hajlékony. A hangszínben időnként érződik valamiféle nyerseség, de ez múló benyomás, és zenei szempontból mindig kulturált és differenciált, szövegmondása, deklamációja példás, néhány igen szép pianójára is emlékszünk.

Az együttes másik legjelentősebb énekese Huszár Anita, a Vagans kevésbé fontos szerepében. Az ő erőssége a nagyszerű dallamformáló készség, a vonalérzék, hangja hajlékony, modulációra kész. Ettől a zenei rugékonyságtól maga a szerep is jelentékenyebbé válik. Hoszszabb idő után feltűnik azonban, hogy szövegmondása kevésbé tiszta, és a
zeneileg oly rugalmas hang technikailag kissé művinek, sötétítettnek tetszik. A darab egyetlen szoprán szerepét, Abrát González Mónika énekelte. A bájos és mélyen érző ifjú hölgy szerepe nagyon illik személyiségéhez, s azt szépen, kiegyenlítetten ábrázolta. Oziás főpap csak az oratórium második részében lép be a cselekménybe; alakja egyszerre megközelíthetetlenül ünnepélyes és a főhőssel mélyen együtt érző. Rá hárul az egész darab emelkedett összefoglalása és lezárása. Lax Éva hangvolumen szempontjából talán nem tűnik egy hatalmas főpap ideális megtestesítőjének. Ám a figura komolyságát, egyéniségének súlyát, kaleidoszkópszerűen váltakozó utolsó szólótételeinek minden karakterbeli gazdagságát maradéktalanul, magabiztosan „hozza" és elhiteti.

Utoljára hagytuk a másik főszereplő, a Judit cselével legyőzött ellenséges hős, Holofernész megszemélyesítőjét. Utoljára hagytuk, mert ezzel igyekszünk érzékeltetni, hogy Lehőcz Andrea kissé kirítt a többi, más-más egyéniségű, de magas színvonalat képviselő énekes közül. Lehőcz tisztán énekel, s jelentős hanganyag birtokosa, de a hang túlvibrált, úgyszólván öblögetős, és éneklése társaié mellett egyre-másra dekoncentráltnak, súlyok, oldások és irányultság nélkülinek hallatszott. Ez pedig végső soron az egyensúlyhiány elemét vitte az előadásba. Amely ennek ellenére -szögezzük le ismét -gazdag és élményszerű volt.

A Budapesti Barokk Fesztivál pedig, e néhány hangverseny alapján is nyugodtan kimondhatjuk, igényes és koncepciózus vállalkozás. Remélem, töretlenül fejlődik majd tovább.

MALINA JÁNOS