PRÉLUDES

CONTRAIRES

Orbán György: III. zongoraszonáta

Vermesy Péter: Nenia; Notturno; Szonatina;
Öt vázlat zongorára; Postludium

Kőmíves János: 9 ellentétes prelűd

Vajda János: Könnyű szonatina

Selmeczi György -zongora

HCD 32464

HOLLÓS MÁTÉ

„Ének, hajolj ki ajkamon"

Cæra lumpa phírav

Ének, hajolj ki ajkamon

Gemini gitárok

Adagio ed appassionato

Omaggio, no. 2

Kajetan Tyl

Álmatlanság és végre álom

HCD 32485

DUBROVAY LÁSZLÓ

Ünnepi zene

Második trombitaverseny

Versenymű ütő-
hangszerekre és zenekarra

Hangszín-szimfónia

Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara

Horváth Bence -trombita

Varga Zoltán Mihály -ütőhangszerek

Vezényel: Philippe de Chalendar, Kovács László

A Hungaroton katalógusbővítésének  filozófiája évek óta változatlan.   A távol- és közelmúlt (Kussertől Lajtháig) zenéjének -többnyire lemez-ősbemutatóként való -megjelentetése mellett a kiadó a magyar kortárs zene dokumentálására helyezi a hangsúlyt. E két pillér egészült ki egy harmadikkal, amikor elindult Bartók műveinek új összkiadása (Bartók Új Sorozat).

Az alább szemlézett kortárs zenei CD-k különböző szerkesztői elveket tükröznek, de mindhárom portrélemez, két szerzői (Hollós Máté, Dubrovay László) és egy muzsikusi (Selmeczi György) arcképet körvonalaz. Selmeczi György nagyra becsült pályatársai zongoraműveiből válogatott, és nagyrabecsülésének indokait érzékeny zongorázással fejtette ki. A felvétel 1990-ben (Orbán György), 1993-ban (Vajda János) és 2007-ben (Vermesy Péter, Kőmíves János) készült. Vokális és hangszeres kamaraművek, kamarazenekari és szimfonikus együttesre komponált darabok kerültek fel Hollós Máté lemezére, melyen a címadó kompozíció és a Kajetan Tyl viszonylag korai, két és fél évtizede keletkezett. (Sajnos a lemezen hallható darabok keletkezési évéről sem a kísérőfüzet, sem az általam elért műjegyzékek nem tájékoztatnak, így nem tudom, melyik lehet a legfrissebb, gyanítom, hogy az Adagio ed appassionato című trió.) A felvételek négy időpontban (1997, 2000, 2005 és 2007) készültek. Minden szempontból színes összeállítással van tehát dolgunk. Dubrovay László szerzői lemeze minden szempontból egységesebb. Négy zenekari mű szerepel rajta, mindegyik az utóbbi szűk évtizedben keletkezett, a stúdiófelvételeket a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara készítette 2007-ben. Reprezentatív és a komponista stílusának jelenlegi állásáról híven tudósító CD-nek kell tartanunk.

Selmeczi lemezének újdonságértékét és izgalmát -nem alábecsülve a régebben rögzített műveket -a Vermesy- és Kőmíves- kompozíciók adják. Sajnálom, hogy a lemezvásárlót mindössze négyhasábnyi szöveg tájékoztatja a CD-n hallható darabokról, szívesen olvasnánk néhány sort VERMESY PÉTER-ről (1939-1989) vagy KŐMÍVES JÁNOS-ról (1932-2005) is. Bosszankodásra ad okot a kompozíciók következetlen datálása is: az összes műcím mellett találunk évszámot, kivéve Kőmíves darabját.

Vermesy „zenéjének talán legjellemzőbb vonása, hogy dallamainak, ritmusainak forrása csaknem minden esetben a magyar nyelv (esetenként tájnyelv) zenéjében, ritmikájában keresendő. Vermesy ugyanis hallatlan kreativitással bontotta ki és alakította zenei motívumokká a beszélt nyelv akusztikáját és különleges karakterizáló erejét. Partitúráiban gyakori, hogy a hangszerek emberi hangon szólalnak meg, párbeszédük emberi viszonyokat jelenít meg" -írja maga Selmeczi a Vermesy Művészeti Alapítvány honlapján (www.vermesy.hu). Érthető, hogy miért oly harmonikus a viszony e beszédes zene és Selmeczi szuggesztív, a hallgatót megszólító zongorázása között.

A Vermesyhez közel álló zenésztársak mindegyike szívesen idézi fel a zeneszerző muzsikában is megnyilatkozó humorát, iróniáját. A lemezen szereplő művek között erre most kevés példát találunk, ezúttal hangsúlyosabbak és mélyebb nyomot hagynak a komorabb hangvételű, „in memoriam"-tételek (Nenia, 1970; Postludium, 1978). Érdekesnek találtam a 24 éves Vermesy néhány vonallal felskiccelt zeneszerzői ötleteit (Öt vázlat zongorára, 1963).

Nem tudom, hogy Kőmíves zongoraciklusának (9 préludes contraires) magyar címei a szerzőtől származnak-e, de nem vagyok biztos abban, hogy az egyik prelűd címét -Jeu de quartes -csakis szójátékkal - Kvártya-játék - lehet fordítani. A címek alapján Debussyre (etűdök és prelűdök) vagy Ligetire (etűdök) is asszociálhatunk, de nem tévedünk nagyot akkor sem, ha Bartók Mikrokozmoszára gondolunk. A rövid tételek léptéke inkább Bartókot, a megmunkálás technikája gyakran Ligetit, a zenei ötlet, a „problémafelvetés" a  hangköztanulmányokban (Szeptimek sarabande-ban, Keringő tercek stb.) Debussyt idézi. Selmeczi játéka inkább az egyes tételek szellemességére, nem pedig a kompozíciós technikára hívja fel a figyelmet.

ORBÁN GYÖRGY Zongoraszonátáját érzelmesen és komolyan adja elő, VAJDA JÁNOS Könnyű szonatinájában pedig a színházi ember, a kuplézongorista, a hajnali charmeur jut hálás szerephez. (Nézzük el, hogy a zongorista-zeneszerzőt cigarettázás közben mutatja a lemezborító hátoldalán látható fénykép...)

Végezetül adódik a kérdés: milyen muzsikus Selmeczi György? Érzelmes-romantikus, meggyőző-érvelő, lelkesült-apologetikus, komolyan komolytalan. Ezúttal elsősorban a más szerzőket szolgáló előadóművészt, s talán nem túlzás, a liszti és bartóki hagyomány folytatását is látjuk benne.

Hatásos szerkesztői ötlet volt HOLLÓS  MÁTÉ lemezét a Cæra lumpa phírav (Járom a világot) című kompozícióval kezdeni. A basszusfuvolára (Matuz István), zongorára (Virág Emese), valamint énekhangra (Kolompár Edit) írt darab koncerteken rendre sikert aratott. Az élő előadás mágiájához e mű esetében feltehetően az is hozzájárult, hogy a két hangszeres produkciója a darab utolsó részében egyesül a zalaegerszegi cigányasszony gyönyörű nótájával. Vajon akkor is mágiaként éljük át ezt a pillanatot, ha a hangszeresek élő előadását is konzervált állapotában, azaz felvételről halljuk? S ha elvész a varázs, nem halljuk-e majd ezt a darabot túlságosan érzelgősnek, szentimentálisnak és önállótlannak? Előzetesen ehhez hasonló kérdések fogalmazódtak meg bennem, a válasz pedig egyértelmű „nem". A darab még sokadik meghallgatás után is őrzi varázserejét, és az ismételt találkozások után válik igazán önálló (azaz nem feldolgozó) kompozícióvá.

Rivka Golani szép előadásában rögzült a szólóbrácsára szerzett Ének, hajolj ki ajkamon című darab. A zenei toposzokra természetesen hivatkozó, arányos felépítésű mű hálás játszanivalót kínál. A Gemini gitárokban a szerző - kommentárja szerint -könnyebben követhető melódiákkal dolgozik, és szándékosan tartózkodik a hangszer jellegzetes, spanyolos asszociációkat keltő hangzáslehetőségeitől. A két gitár viszonya, a rendelkezésre álló ambitus be- és felosztása, a funkciók (kíséret és tematikus anyag) világos szétválasztása legalább ilyen fontos kompozíciós célnak tűnik. Katona Péter és Katona Zoltán különösen tiszta, gitárzörejektől mentes előadásmódja nem egyszer egy billentyűs mű hangzásának illúzióját kelti fel.

A nyomtatásban 2006-ban publikált (és már középfokon tanuló muzsikusoknak is ajánlható) Adagio ed appassionato (Somogyi Péter -hegedű, Gyöngyössy Zoltán -fuvola, Virág Emese - zongora) egyszerű, de ígéretesen exponált tematikus anyaga végül is kevésnek bizonyul. Hollós néha elejti, majd újra felveszi ezt a kvintekben és kvartokban mozgó anyagot. Az Adagio így számomra tanácstalanságot tükröz, s ennek következtében a nem különösebben hosszú tétel hosszadalmassá válik. A rövidebb lefutású második rész (Appassionato) szervetlenül illeszkedik az előzményekhez (talán szándékosan), és önmagában sem kelti a szerves építkezés benyomását. A zongoraszólam dominánssá válása (bár a darab elején - csak kíséret jellegű anyagot exponálva - utolsóként csatlakozik a két hangszerhez) leegyszerűsíti a kompozíció kamarazenei textusát.

A CD-n a szegedi Weiner Kamarazenekar (vezényel Weninger Richárd) előadásában hallható a Vántus István emlékének ajánlott Omaggio no. 2. A mű a kissé sprőd vonóshangzás ellenére sem marad hatástalan.

A lemez utolsó darabjait viszont nem tudtam megszeretni. A Rilke-versre komponált Kajetan Tyl 25 évvel ezelőtti pedantériája, az Álmatlanság és végre álom nagyzenekari szirupja (Vásáry Tamás vezényli a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarát) számomra fogyaszthatatlanná tette e két művet. (A kompozícióról 1999-ben „Szimbólumzene" címmel Olsvay Endre írt elemző és értő recenziót a Muzsika áprilisi számában.) A lemez ezzel együtt sem csalódás. Sokfélesége mellett úgy tűnik, sokféle ízlésű hallgatóságra is számít.

DUBROVAY LÁSZLÓ utóbbi években hallott műveinek többsége koncertzene -különleges technikai képességekkel rendelkező szólistát középpontba állító versenyművekkel, alkalmi kompozíciókkal, az igényes szórakoztatást célul kitűző darabokkal találkozhattam a különböző kortárs zenei és hagyományos hangversenyeken. Érzésem szerint a CD-n szereplő művekkel Dubrovay az utóbbiakhoz, a hagyományos koncertek közönségéhez szól, s magam is úgy vélem, hogy ezek a kompozíciók jobban, hatásosabban érvényesülnek klasszikus-romantikus környezetben. Elsősorban nem azért, mert maguk a művek is a klasszikus-romantikus zenei nyelv grammatikájához igazodnak, hanem azért, mert az e nyelvet érteni vélő közönség is képes tájékozódni bennük. Olvasásuk, hallgatásuk nem feltétlenül igényel speciális befogadói technikát. A kísérletező attitűd ugyan fontos maradt Dubrovay zenéjében, de nem tűnik fel elsődlegesnek.

Úgy látszik, a szerző a hagyományos koncertrepertoárban megszilárdult művek funkcióit, dimenzióit is messzemenően figyelembe vette e darabjai megírásakor. Találunk nyitány (Ünnepi zene), versenymű (trombita és ütőhangszeres concertók) és szimfónia funkciójú (Hangszín-szimfónia) kompozíciókat. E darabok az esetek többségében formai és műfaji szempontból is igazodnak az adott funkcióhoz. Az Ünnepi zene felépítése nemigen tér el egy Mozart-korabeli operanyitányétól, a versenyművek a műfaj 18-19. századi tételszerkezetét és intonációit követik, egyedül a Hangszín-szimfónia hoz némiképp újat egy klasszikus szimfóniához képest, de szimfonikus költeményként vagy szimfonikus karakterdarabok füzéreként hallgatva már nem érezzük magunkat elveszve. Tapasztalatból tudom, hogy a Brahmsra vagy Mendelssohnra jegyet váltó koncertközönség többnyire jól fogadja ezeket a műveket, s ezt nem szabad alábecsülni.

Dubrovay lemeze hangfelvételi szempontból kiválóan sikerült. Vagy fogalmazzunk így: a három lemez közül itt van igazán jelentősége az aktív hangmérnöki jelenlétnek. Elsősorban a hangsíkok elválasztása, a szólók vagy egy-egy hangszerelési ötlet kiemelése (ebből adódóan a partitúra értelmezése) vált feladattá. Általában elmondható, hogy a művek ebben a rögzített hangzó formában (összehasonlítva a koncertélménynyel) még világosabbak, még kontúrosabbak. A számomra legtöbbet mondó Hangszín-szimfónia esetében azonban merészebb mikrofonozást is el tudnék képzelni, néha óvatos-távolinak tűnik a hangzás. A Hangszivárványban című tételben például a szólócselló kiemelése már túl mesterséges, a háttérben hallatszó zenekar a távolsággal arányosan beszürkül.

MOLNÁR SZABOLCS