-Szokolay Sándor - Tóth Éva felvétele 

Az Oratorikus emlékezés 1956 vértanú hőseire műfajmeghatározás, vagy inkább tartalmi alcím?

-Ezt a kérdést magunkkal is szembeszegeztük Nagy Gáspárral, amikor négy éve tervezni kezdtük a művet. Óvakodtunk a szokványos évfordulós megközelítéstől. Méltó áhítatú, poétikus, szertartásos keretre vágytunk. Segített millenniumi közös munkánk, a Symphonia Ungarorum tapasztalata. A darab nem a személyes, hanem a közösségi közlendő hangján szól, mintegy Bach motettáinak kettőskari dialogizálásától ihletetten. Amikor erről Kocsis Zoltánnal, a bemutató karmesterével beszéltem, megerősödött az az érzésünk, hogy énekszólisták nélkül, a gyermek- és vegyes kar lüktető összhangjában célratörőbben fejezhetjük ki a szabadságvágy összetartó erejét. A rejtett latin requiem a kétnyelvűség ívét adja. Az emlékezés-példára pedig Petőfi Vérmező című versének ihlető záró soraiban találtunk rá. E mottószerű Petőfi-sorok sugallják, hogy 1848 és 1956 a magyar történelemben ikertestvérek.

-Hogyan szembesül a vers révén '48 és '56?

-„Szabadságért elhullt dicső áldozatok, / Hol vannak, hol vannak a ti sírjaitok? / Hová temettek el? szent hamvaitokat / Hol találjuk meg, hogy tiszteljük azokat? / Olyan sokáig volt átkozott nevetek, / Megemlíteni sem volt szabad bennetek, / De már annak vége... megadhatjuk a bért, / Áldozhatunk könnyet a kiontott vérért!" A vers záró szakaszának mind e nyolc sora „történelmi tanácsadónkká" vált, hiszen az emlékezést éppúgy tiltották 1956, mint 1848 után. A méltóságot, az elnyomás ellen felkelő szabadságvágyat ki kellett fejeznünk. Azon igyekeztem, amit Kocsis Zoltán is kér, hogy minden hangot kiérleljek.

-Oratorikus műveidben előtérbe kerültek a magyarság sorskérdései. De vajon operáidban?

-Bevallom, a színpadon megkésve jutottam igazán közel magyarságunk zenei ábrázolásához. Hat egyetemes témájú opera után írtam csak meg Margit, a hazának szentelt áldozat című misztérium-operámat. Ennek több oka lehetett. Egyrészt történelmünk témáit a világ nem tartotta számon, s a nemzeti operák ideje világszerte múlóban volt. Másrészt pályakezdő operaszerzőként saját zenei világom megteremtésére, hangom megtalálására kellett fordítanom minden erőmet. Nagy Gáspárral való munkatársi barátságunk utóbbi két évtizedem nagy nyeresége. Személyében egy „magyar Cocteau"-ra találtam, akiben talán  legszemélyesebb „zenében bujdosó hattyúdalom" is rejtőzködhet. De gyors elsuhanása a „túlsó partra" elvette tőlem a lehetőséget, hogy a színpadi műfajban is megújuljak az ő segítségével.

-Kérlek, vázlatosan vezess végig a művön!

-No. 1: Requiem (Introductio). A zenekar nyitó ütemei „gondtalanságból" fokozatosan váltanak „a nem várt" történelmet író napok hangulatára, majd a Requiem a gyermekkóruson hangzik fel először. A folytatásban: „Október-vég -és nem akárhol, most is március idusa lángol." No. 2: Kyrie (Oratio). Csak négy fafúvó (altfuvola, angolkürt, basszusklarinét és kontrafagott) mellett dallamjátszó ütőhangszerek sora, hárfa, cseleszta és orgona társul a kettős karhoz e misztériumszerű formában. No. 3: a „Dies irae" (Organum Hungarorum) zenéjének tematikája a Boldogasszony anyánk egyházi népének parafrázisa: a „harag napja" szakrális-profán ötvözete. Az eredeti ének, amely 4/4-es lüktetése helyett 3/4-ben, kegyetlenül felgyorsított, scherzószerű hajszoltságban jelenik meg, a kódában szöveggel szólal meg. A No. 4 Libera me (Planctus) tétel kapcsolódik az előzőhöz. S újabb Petőfi-kifejezéssel is él: „Testükön nem fújó paripák vágtattak át, tankok gyalázták őket holtan!" Nem akartam, hogy csak pokolra szálljon a tétel. Telefonon a költőnek ezt elmondtam, s azonnal rögtönözte: „de a lelkük már a csillagokban, az ég oltárán örökre ott van". Élete utolsó napjaiban is készségesen segített. Az 5. tétel Sanctus szövegű koloratúrás parafrázisa utáni zenekari utójáték keserédes vértanúságot jelképez. Ez a harcosoknak járó, ellenségnek is kijáró, de itt elmaradt végtisztesség. A No. 6 Agnus Dei (Lamentatio) tételben egyik legszebb pentaton népdalunk csendül föl: „Annyi bánat a szívemen, kétrét hajlott az egeken, ha még egyet hajlott volna, szívem kettéhasadt volna." Bitonális kánonnal, adysan szólva a „magyar átok" fájdalmával, majd a latin Agnus Deivel szól a búcsú: „temetetlen megtört testük fölött a jövő lélekharangja kondult". No. 7: Lux aeterna (Glorificatio). Himnikus summázás. Két fúga keretezi a negyedórás tételt, melynek záró szakaszában a „csak a holtak igazára hallgass!" szavak a Psalmus főtémáján szólalnak meg.

HOLLÓS MÁTÉ