Az itáliai születésű, és élete nagyobb részében Ibériában,  meglehetős elszigeteltségben működött Domenico Scarlatti   a távoli Anglia muzsikusaira gyakorolta a legnagyobb hatást. Valóságos kultusza alakult ott ki már életében, ami folytatódott a 18. század végéig, sőt azon túl. A kapcsolat 1710-ben, Velencében kezdődött egy nevezetes, regénybe illő eseménnyel, aminek Scarlatti mellett az ifjú angol orgonista, Thomas Roseingrave volt a főszereplője. Az itáliai tanulmányúton járt Roseingrave később megosztotta élményeit a zeneszerző és történetíró Charles Burneyvel, aki a General History of Music lapjain így örökítette meg a történetet:

Rómába vezető útján megállva Velencében, ahogy [Roseingrave] elmondta nekem, mint idegen honból való virtuóz, meghívást kapott egy nemesember házában tartandó hangversenyre [academia], ahol, más muzsikusok mellett, felkérték, hogy üljön a csembalóhoz és ajándékozza meg a társaságot egy toccatával, művészi tudásának bizonyítására. „A szokásosnál jobb és bátrabb formában érezve magam, összeszedtem az erőmet, kedves barátom, és a kapott tapsból ítélve úgy éreztem, hogy előadásom valamelyes hatást tett a hallgatóságra" - mondotta. Miután Fr. Gasparini egy hölgy tanítványa elénekelt egy kantátát, magának a jelenlévő mesternek a kíséretével, egy fekete ruhába öltözött és fekete parókát viselő komoly fiatalember, aki a terem sarkában állt, csendesen és nagy figyelemmel követve Roseingrave játékát, ült a társaság kérésére a csembalóhoz, és játszani kezdett. Roseingrave, mint elmondta, azt hitte, hogy ezer ördög szabadult a csembalóhoz; sohasem hallott ilyen kivitelezésű passzázsokat és effektusokat. A produkció olyan mértékben múlta felül az ő szereplését, és a tökéletességnek azt a fokát, amit elképzelései szerint ő maga valaha is remélhetett elérni, hogy ha keze ügyében lett volna egy arra alkalmas szerszám, levágta volna a saját ujjait. Ezen rendkívüli előadóművész neve után érdeklődve megtudta, hogy az Domenico Scarlatti, az ünnepelt Cavalier Alessandro Scarlatti fia. Roseingrave kijelentette, hogy az eseményt követően egy hónapig nem nyúlt hangszerhez, ezen találkozás után azonban közeli kapcsolatba került a fiatal Scarlattival, követte őt Rómába és Nápolyba, és alig mozdult mellőle, amíg csak Itáliában tartózkodott.1

Csodálatos, Zeffirelli keze alá illő színes kép elevenedik meg előttünk Burney leírása nyomán: a velencei palazzo gyertyák százaival megvilágított pompázatos terme, ahol az előkelő zenerajongók körében egy feketeruhás ifjú a zsenialitás fényével elhomályosítja
a környezet e világi gazdagságát. És a történet főszereplőjévé válik a csembaló, a barokk zene mindenkori szolgálóleánya, amely most legnagyobb zeneszerzőjének keze alatt királynővé, a káprázatos virtuozitás és fantázia hordozójává válik. Szinte a hangszer Paganinijének látjuk Scarlattit; Roseingrave „ezer ördög" művének hallja a produkciót, ahogy a boszorkányos virtuozitás oly gyakran jelenik meg diabolikus képzettársítással a zenetörténet során.

Angliába való visszatérése után Roseingrave indította el a Scarlatti-kultuszt. Scarlatti billentyűs zenéjének első nyomtatott kiadása Londonban jelent meg 1738-ban, Essercizi per gravicembalo címmel, a következő évben pedig maga Roseingrave adott ki 42 kompozíciót ugyanott (XLII Suites de pièces pour le clavecin), ami számtalan újrakiadást ért meg, egészen az 1790-es évekig. Charles Avison concerto-átiratokat publikált Scarlatti billentyűs darabjaiból 1744-ben, Twelve Concertos in Seven Parts ... done from Two Books of Lessons for the Harpsichord Composed by Sig. Domenico Scarlatti címmel. A neves műgyűjtő, Lord Fitzwilliam egyenesen Spanyolországba utazott 1771-ben, ahol a Scarlatti-tanítvány Soler segítségével kéziratos köteteket vásárolt Scarlatti műveiből.2 A század jeles angol zeneszerzői -William Boyce, Thomas Arne, az orgonista Charles és Samuel Wesley -valamennyien a Scarlatti-stílus lelkes hívei voltak.

Scarlatti 67 éves volt, amikor a később a „pianoforte atyja"-ként tisztelt nagy virtuóz, Muzio Clementi megszületett Rómában, 1752-ben. Clementi 14 éves korától Angliában élt, ezért az angolok szinte saját szerzőjüknek tekintik; sok más „adoptált" hírességhez, például Händelhez hasonlóan a Westminster-apátságban temették el. Clementi azonban korán érő tehetség volt, és kiváló zenei neveltetését legfogékonyabb éveiben Itáliában kapta. Első mestere a Padre Martini-tanítvány Antonio Buroni volt; hétesztendős korától az orgonista Cordicellitől tanult generálbasszust, amiből két évvel később fényesen levizsgázott. (A vizsga egy Corelli-kompozícióból vett számozott basszus játszásából, és annak különböző hangnemekbe való transzponálásából állt. Ezt Clementi olyan kitűnően oldotta meg, hogy vizsgáztatói a legmagasabb dicséretben részesítették.) Később a híres kasztrált énekes, Giuseppe Santarelli tanítványa volt, majd a kontrapunkt legnagyobb római szaktekintélyének, a Gesù-templom karnagyának, Gaetano Carpaninak a keze alá került.3 Csembalójátéka olyan mértékben megragadta az utazásai során Rómában tartózkodó angol gentlemant, Mr. Peter Beckfordot, hogy az szó szerint megvásárolta az ifjút aranyműves apjától, és hét évre szóló szerződéssel magával vitte a fiatal Clementit Angliába, dorsetbeli birtokára.

Clementi 21 éves koráig állt Beckford alkalmazásában: afféle „házi muzsikusként" zenét kellett szolgáltatnia a ház lakóinak és vendégeinek. Magányos, spártai életet élt, és teljes eltökéltséggel minden idejét a csembalón való gyakorlásnak szentelte. Egy idős kori nyilatkozata szerint napi nyolc órát gyakorolt, és „ha kötelezettségei miatt ennek megrövidítésére kényszerült, a deficitet másnap kiegyenlítette. ... Sebastian és Emanuel Bach, Händel és Scarlatti műveit tanulmányozta és gyakorolta, két oldalról: a billentyűs technika és a komponálásmód szempontjából."4 Rendkívül fontos adalékok ezek, és meghatározó jelentőségűek Clementi egész pályájára nézve. A barokk szerzőkkel való foglalkozás nemcsak látókörét tágította, de hatással volt játékára, zeneszerzői munkásságára, és későbbi zeneírói és kiadói tevékenységére is. Az 1760-as években igazán nem volt divat J. S. Bach zenéjét kultiválni; Beckford kottatárában pedig a Wohltemperiertes Clavier is megtalálható volt, ami minden bizonynyal részét képezte Clementi napi penzumainak.

Kétmanuálos csembaló - Jacob Kirckman, London, 1763

Kitartó munkájával a fiatal Clementi szédületes technikai készségre tett szert, amit korai szonátáinak a korban egyedülálló virtuozitású, terc- és oktávfutamokat tartalmazó textúrája demonstrál. Egy világ választja el ezeket a kompozíciókat Johann Christian Bach vagy Johann Samuel Schroeter velük egykorú, de a modern asztalzongorára írt gáláns darabjaitól. A kisméretű angol square piano érzékeny, de szerény hangú instrumentum volt, ami a finoman artikulált, éneklő stílus ideális médiumának, illetve inspirálójának bizonyult. Fő propagátora a királyné zenemestere, J. C. Bach volt, aki az egyik első szonáta-sorozatot publikálta kalapácszongorára (op. 5, 1766); az első nyilvános hangversenyeket is ő, valamint James Hook adta az új hangszeren Londonban, 1768-ban.

Az 1770-es évek folyamán London egyik sztárelőadójává érett Clementi ezzel szemben kizárólag csembalón játszott; 1780-ban megkezdett hosszú kontinentális turnéját megelőzően feltétlenül. Ha nem is bizonyítaná ezt számtalan dokumentum és koncertleírás, a művek önmagukért beszélnek. Hiába nyilvánította a zenei közvélemény már az 1800-as évek elején Clementi op. 1-es és op. 2-es sorozatát „a modern zongoraszonáta alapkövének",5 ezek a nyaktörő nehézségű művek igencsak furcsán hangoznának -gyakorlatilag elképzelhetetlenek lennének -a klavichordhoz hasonlatos kis asztalzongorán. Briliáns hangzásukat a robusztus, gazdag rezonanciájú angol csembalók ihlették, stílusuk pedig elsősorban a nagy előd, Domenico Scarlatti originális, páratlanul virtuóz írásmódjából fakad.

Clementi műsorán tartotta Scarlatti szonátáit, ami nem kis feltűnést keltett koncertkörútjain Európa-szerte. A párizsi Bailleaux kiadónál 1784-ben megjelent két Clementi- és Scarlatti-szonáta Mercure de France-beli recenziója a következő megjegyzést tartalmazza: „... [az itt közölt Scarlatti-darab] az, amit Muzio Clementi olyan nagy sikerrel játszott saját szonátái után."6 Szintén 1784-ben a Cramer szerkesztette Magazin der Musik tudósított Clementi svájci fellépéseiről, berni keltezéssel, „Nachricht von dem Clavierspieler Clementi" címmel:

Amikor egy kézzel játszott, gyors oktávmeneteit nézi az ember, úgy érzi, hogy ez nem könnyű feladat; de Clementi mindig sokkal többet játszik még annál is, ami írva van -nem csekélyebbet, mint oktávtrillákat -, és minden egyes hang tisztán elválik a többitől. ... Domenico Scarlatti szonátáit soha senkitől úgy nem hallottam, mint tőle; mostanáig csak félig ismertem őket.7

Az 1780-as években persze Clementi már többnyire pianofortén játszott, bár 1781-es párizsi tartózkodása alatt John Broadwood éppenséggel egy csembalót szállított neki Londonból a francia fővárosba.8 Nem kevés tanulsággal szolgálnak ezek az adalékok az 1781 decemberében történt, nevezetes Mozart/Clementi fortepiano-versengéshez, amelyre II. József császár és az orosz nagyhercegi pár jelenlétében került sor a bécsi Burgban. A két művész Stein fortepianón játszott, ami Clementi számára igencsak idegen lehetett; talán a keményebb billentésű csembalóhoz szokott ujjainak is része volt abban, hogy előadását Mozart pusztán mechanikus mutatványnak minősítette.9

A Broadwood-féle angol koncertzongora az 1780-as évek első felétől uralta a londoni hangversenytermeket három nagy mestere, Clementi, Dussek és Cramer keze alatt. Kollégáival ellentétben Clementi viszonylag korán abbahagyta a koncertezést, és más irányú tevékenységekbe kezdett. Nagy hatású tanár volt, aki maradandó értékű pedagógiai munkákat és billentyűs antológiákat hagyott az utókorra. Ezekben szintén visszanyúlt a barokk mesterekhez, és a maga korában szokatlanul széles körű repertoárból válogatott. Zongoraiskolája (Introduction to the Art of Playing on the Piano Forte, 1801) a kortárs szerzőkön kívül Couperin, Rameau, Bach, Händel, Scarlatti, Paradisi darabjaiból ad ízelítőt; négykötetes nagy gyűjteménye, a Practical Harmony for the Organ or Piano Forte (1801-1815) többek között Agostini-, Bach-, Händel-, Scarlatti-, Telemann-műveket tartalmaz.

Csembaló redőnnyel - John broadwood, London, 1793

A tanárként, zeneműkiadóként és zongoraépítő cég vezetőjeként rendkívül hosszú pályát befutott Clementi a 19. század új korszakának olyan ifjú titánjait is tanította, mint John Field, Friedrich Kalkbrenner vagy Ignaz Moscheles. Talán nem véletlen, hogy az 1821-től Londonban élt Moscheles -mesteréhez hasonlóan -szintén vonzódott a régi mesterekhez, sőt az ekkor már teljesen anakronisztikusnak számító csembalóhoz. Egy 1837 februárjában adott londoni koncertjén Beethoven, Weber és Mendelssohn művei mellett J. S. Bach-prelúdiumokat és -fúgákat, valamint Händel-variációkat játszott pianofortén, és egy sor Scarlatti-szonátát csembalón. Rendkívülinek nevezhető, hogy kizárólag a Scarlatti-darabok szólaltak meg csembalón (többek között a különös „Macskafúga"); ahogy a műsorlap kommentálta: „A selection from the Suites and Lessons [of Scarlatti], ... as originally written for the harpsichord, and, by desire, performed on that instrument by Mr Moscheles".10 A Musical World folyóirat egykorú beszámolója szerint „Scarlatti híres »Macskafúgájának« előadását ... nagy érdeklődéssel fogadta a közönség, mivel az a régi csembalón szólalt meg."11 A darabot meg kellett ismételni. Nyilvánvalóan a koncert átlagon felüli sikerének köszönhető, hogy egy hónappal később, 1837 márciusában Moscheles hasonló estet adott, ismét beiktatva a csembalót, Scarlatti-művek előadásához.

Ha most, kis zenetörténeti utazásunk végén újabb száz évet ugrunk, egy 20. századi virtuóz személyében találkozhatunk újra Scarlatti és Clementi szellemével. Vladimir Horowitz volt az a formidábilis művész, aki mind Scarlatti, mind Clementi műveinek ünnepelt előadója volt: számtalan hangfelvételt is készített mindkét mester kompozícióiból. Játéka modern Steinway-zongorán őrzi elmúlt századok legendás hangszerművészetét.

jegyzetek

1   Charles Burney, A General History of Music (London, vol. i 1776, vol. ii 1782, vol. iii 1789); modern kiadás Frank Mercer (London, 1935),
II, 703-704. A történetet idézi és kommentálja Komlós Katalin,
„A csembaló Paganinije", Hangszervilág 3/1 (1993), 3-4.

2   Lásd Gerald Gifford, „Viscount Fitzwilliam and the English »Scarlatti Sect«", The Harpsichord and Fortepiano Magazine 4/5 (1988), 113-116.

3   Ezen részleteket a Clementi-életrajz fő forrása, a Quarterly Musical Magazine and Review II (1820) tartalmazza (308-316.); idézi Leon Plantinga, Clementi: His Life and Music (Oxford, 1977), 1-2.

4   Méreaux, Les Clavecinistes de 1637 à 1790 (Párizs, 1867); idézi Plantinga, 7.

5  Quarterly Musical Magazine and Review, 1820; idézi Alan Tyson, Thematic Catalogue of the Works of Muzio Clementi (Tutzing, 1967), 14.

6   Idézi Plantinga, 60.

7  Magazin der Musik, II, 1784, 365-373.; idézi Plantinga, 72.

8   David Wainwright, Broadwood by Appointment: A History (London, 1982), 58.

9   Lásd bővebben Komlós Katalin, „Mozart és Clementi: egy zongorista versengés és tanulságai", Muzsika 30/11 (1987), 19-24.

10 Lásd Rosamond Harding, The Piano-Forte: Its History Traced to the Great Exhibition of 1851, 2nd ed. (Cambridge, 1978), 88-89.

11 Vol. IV, 155.; idézi Harding, 88.