|
Fesztivál a mulandóság és az örökkévalóság jegyében Arcus Temporum Pannonhalmán, ötödször
Pannonhalmának különleges hangulata van. A nyugalom és a mozgalmasság harmonikus egységet alkot, a táj szelíd szépsége és az épületek tiszta vonalai a spiritualitás élményét sugározzák. A Bencés Apátság és Gimnázium pedig nem csak templom, kolostor és oktatási intézmény, hanem szakrális, természetvédő, turisztikai és közművelődési feladatokat betöltő zarándokhely, melynek tevékenységében immár ötödik éve augusztusban (idén 22-24-én) egy háromnapos, zeneközpontú művészeti fesztivál is jelentős szerepet játszik. Zeneközpontú fesztivál -hiszen az itteni rendezvények legtöbbje kétségtelenül hangverseny -, de többről van szó. Az augusztusi hétvégére szervezett kiállítások, színházi előadások, filmvetítések és hangversenyek azok számára, akik végigkövetik a teljes programot, egyetlen nagy műalkotássá állnak össze, melyben az egyes események olykor nyíltan kapcsolódnak egymáshoz, máskor a néző (hallgató) maga kereshet közöttük gondolatébresztő összefüggéseket. Mindez együtt most is túlmutatott a pusztán művészi üzeneteken, hiszen az 51 órát átfogó program nagy része létünk szent és profán elemeiről, életünk mindenkit foglalkoztató kérdéseiről szólt. Varga Mátyás fesztiváligazgató nem véletlenül írja a műsorfüzet köszöntőjében, hogy az idelátogatók akaratlanul is „egyfajta sajátos lelkigyakorlat résztvevőivé válnak", és a művészet segítségével önmaguk mélyebb megismerésére is lehetőséget kapnak. A fesztivál műsorának vezérelve, a múlt és jelen közötti időív (arcus temporum) most is sokféle műfajból és alkotásból jött létre. Az ikontól az installációig című kiállítás az apátsági gyűjtemény tizenhárom régi képéhez kapcsolva ugyanennyi kortárs művet mutatott meg, bőséges alkotói kommentárokkal segítve a nézőt eligazodni a szakrális témájú modern képzőművészet bonyolult asszociációs rendszerében. Az Élőkép Társulat performansz-kiállításának meghökkentően ötletes installációi (értsd: fiatal művészek által formált-játszott, egymástól függetlenül mozgó, élő műalkotásai) kivétel nélkül az érzelmek, a tőlünk független valósághoz való viszonyunk, valamint a relativitás kérdéskörét boncolgatták. Frenák Pál Társulatának InTime című előadása a tánc kifejezőeszközeivel, a pannonhalmi környezetben talán túlságosan is brutálisnak tűnő erotikával ábrázolta a mai férfi-nő kapcsolat sérülékeny pontjait. A gimnázium könyvtárában rendezett mini kiállítás képekkel és dokumentumokkal adott nagyon is emberközeli életrajzi vázlatot Csajkovszkij életéről és pályájáról. Ebben az összefüggésben érthető, hogy a hangversenyek sem ígértek könnyű nyáresti szórakozást, de -szemben a kortárs zenét is játszó fesztiválok többségével - mégsem elsősorban a szakmának szóltak, hanem a zenehallgatásban a kikapcsolódás mellett szellemi épülést is kereső értelmiségieknek, akik nyitottan figyelik az újat és a szokatlant, másrészt hajlandók önmagukon egyfajta kulturális aszkézist gyakorolni.
Bent Sµrensen - Varga Mátyás felvétele Rendezői és műsorszerkesztési szempontból buktatókat is rejt az ilyen vállalkozás, leginkább talán abban, hogy a programok könnyen didaktikussá válhatnak, a koncepcióba egyes műsorok csak megmagyarázva szoríthatóak bele, vagy egyszerűen kilógnak belőle (ilyen volt például Snétberger Ferenc nagyszerű gitárestje szombat éjszaka). Bár az Arcus Temporum műsorának teljes vonulatára mindez nem jellemző, mégis jó szándékú csúsztatásnak éreztem az idei zenei alapelvet, mely az időívet Csajkovszkij és a kortárs Bent Sµrensen művészetének egymás mellé helyezésével kívánta létrehozni. Hiába viszonyít és bizonyít Veres Bálint lelkesen a műsorfüzetben, a két zeneszerző művei között nehéz valódi kapcsolatot találni, legkevésbé azon a ponton, melyről a bevezetőben azt olvashatjuk, hogy zenéjüknek nincsenek „strukturális mélyrétegei", s ebből adódóan „minden a felületen történik, s ami ott nem történik meg, azt nem pótolja a mélység semmiféle ígérete". Úgy vélem, ez mindkettőjük életművére vonatkozóan tévedés. Csajkovszkij a 19. század második felében induló zeneszerző-nemzedék azon alkotói közé tartozott, akik már beleszülettek a klasszikus formai és műfaji tradíciók felbomlásának (vagy talán így pontosabb: újragondolásának) folyamatába, de még hittek a hagyományos ciklikus és tételformák szervező erejében. Zenéjének nem a strukturális lazaság a legfeltűnőbb vonása, hanem az egyéni dallami invenció, az érzelmesség és a szenvedély, valamint a nagyon erős nemzeti-kulturális identitás. Az idén ötvenéves dán BENT S¥RENSEN felhangzó művei -és általam látott partitúrái -pedig éppen nem „a fokuszálhatatlanság (vagy nehezen fokuszálhatóság)" összbenyomását keltik, hanem nagyon is fegyelmezett gondolkodásét, melyben a struktúrában meglévő rend és a hangzásbeli töredezettség kiegyenlíti egymást. (A nehezen fokuszálhatóságot talán egyedül a túlságosan bőbeszédű Birds and Bells című harsonaversenyre éreztem érvényesnek, de ez inkább kompozíciós problémának látszott, mint stílusjellemzőnek.) Megtévesztő lehet persze a sűrű és nyugtalanítóan változékony hangzás, valamint a költői programokat sugalló, nem ritkán irodalmi, képzőművészeti alkotásokra reflektáló címek sokasága (az egyszerűség kedvéért magyarra fordítva: Elhagyatott templomkertek, Síró fehér szoba, Temetési szertartás, Pillantás a sötétségbe, Holdas éjszaka, A szívtelen óriás völgye, Árnyékország stb.), melyek álomszerűnek mutatják ezt a zenei világot, csapongó képzettársításokra is lehetőséget adnak. Sµrensen zenéjében jelentős szerepe van a zörejelemeknek, a hangszerek különleges megszólaltatási módjainak (a hang torzításának, a mikrotonalitásnak, a nem hangszertipikus regiszterekben történő játéknak), valamint a tremolóknak, gyors motorikus ritmusképleteknek. Mindezt a dallami elemek ellenpontozzák, a zörejek hangszínei tehát állandó, formai szempontból is meghatározó ellentétet alkotnak a dallamosság folyamatosságával. Többnyire éppen ez a kontraszt a leglényegesebb dramaturgiai eleme Sµrensen zenei világának: a melodikus hangok egységét állandóan megtörik a zörejek, vagy fordítva, a zörejelemek jelentik az állandóságot, melyben szigeteket képeznek a tiszta hangszínekkel megszólaló dallamok. A szilárd szerkezetet (motivikus belső kapcsolatokat, kontrapunktikus ötleteket) elfedi a hangzás külső rétegének szinte burjánzó figurativitása, valahogyan úgy (ha már mindenképpen zenetörténeti analógiát keresünk), mint 17. századi virginál- és clavecinkompozíciókban az alapul szolgáló zenei ötleteket az előkék, a trillák, mordentek és egyéb manírok sokasága. Ami talán mégis közös lehet Csajkovszkij és Sµrensen művészetében, az mindkettőjük zenéjének erős alanyisága, azaz a gyakran önvallomásszerű személyesség, mely kamara- és szólóműveikből különösen erőteljesen érzékelhető. A műsor különlegességét tehát nem a két zeneszerző művészetének összeboronálása adta, hanem a megszokottól eltérő, a nehezen járható út választása. Ez a három nap ugyanis olyasmit tűzött ki célul, melyet más szervezők még magyar zeneszerzők esetében is csak nagyon ritkán: fáradságot és anyagi erőforrásokat nem kímélve 17 művön keresztül a teljesség igényével mutatott be egy nagyon is figyelemre méltó, nálunk ismeretlen külföldi mestert, s -a szombat este felhangzott 5. szimfónia kivételével -Csajkovszkijt sem örökzöld zenéin keresztül idézte meg, hanem az egyházi művek (Éjszakai virrasztás, op. 52), a vonósnégyesek (op. 11, op. 30), a Firenzei emlék vonósszextett (op. 70), a dalok és a rövid zongoradarabok ritkán hallható szerzőjeként. A Bazilikában és a Boldogasszony-kápolnában rendezett hangversenyeken sok emlékezetes zenei esemény történt. Sµrensen műveinek egy részét a zeneszerzővel régóta munkakapcsolatban álló norvég Cikada Együttes szólaltatta meg. Szólista igényű hangszeres felkészültségük, összehangolt játékuk autentikusnak láttatta a képet, melyet a különböző összeállítású kamaraművek mutattak, de olyan kiváló szólókat is hallhattunk tőlük, amilyen Boris Lenko harmonikajátéka (Looking on Darkness), Kenneth Karlsson zongorázása (Vuggevieser), Magnus Söderberg nagybőgőjátéka (The Hill of the Heartless Giant) volt. Mindemellett az együttesnek jellegzetes stílusa is van, mely leginkább játékuk magabiztos lazaságában nyilvánul meg. Valószínűleg nagyon sok munka (és legalább ennyi rutin) áll a magától értetődő természetességgel megszólaltatott nehéz szólamok és a mindig nagyon finoman cizellált hangzásarányok mögött, s ebben az együttes vezetőjének, Christian Eggen karmesternek is fontos szerepe lehet.
Boris Lenko - Varga Mátyás felvétele
Magnus Söderberg - Varga Mátyás felvétele Nehéz feladatot vállalt a nyitókoncert első részében a Szent Efrém Férfikar és a Schola Cantorum Budapestiensis Csajkovszkij négyszólamú vesperás-imáinak megszólaltatásával. A 17 tételből álló, majdnem 50 percnyi zenében az egyszerű szövegdeklamáció és a gyakran visszatérő harmóniai fordulatok liturgikus szerepükből kiemelve egyhangúvá válnak, s szinte lehetetlen a hallgatót lekötni velük. Talán ez is közrejátszott abban, hogy a Bubnó Tamás által vezényelt, rendezett összhatású előadás ellenére figyelmem egyre gyakrabban terelődött az intonáció itt-ott megbillenő pillanataira, és a magas szólamok fokozatos kifáradására, a telt hangzás és a dinamikai árnyalatok hiányára. A fesztiválon fellépő művészek közül többen évről évre visszatérő résztvevői a műsoroknak. Idén e kör gyújtópontjába egyértelműen Keller András került, de megkülönböztetett helyet kaptak a vele más fórumokon együttműködő zenészek is. Keller két nagyobb apparátusú Sµrensen-műben (Shadowland, Birds and Bells) karmesterként vezette az UMZE Együttest, Csajkovszkij 5. szimfóniáját dirigálta az Arcus Temporum Fesztivál Zenekara élén (melynek magja alighanem az általa irányított Magyar Telekom Szimfonikus Zenekarából került ki), vonósnégyesével két Csajkovszkij-művet játszott, és fellépett Csordás Klára partnereként Sµrensen régi kínai költők verseire komponált dalaiban is. Jelentős fizikai és szellemi készenlétet kíván a helytállás ilyen sokféle szerepben, de Keller karmesterként és hegedűsként egyaránt jól győzte ezt a terhelést. Hallgatva az 5. szimfónia hatalmas energiákat mozgósító előadását, a Sµrensen-zenék világos értelmezését és Csajkovszkij D-dúr vonósnégyesének kiművelt ízléssel eltalált karaktereit, nyilvánvalóvá vált, hogy Keller számára a zenélés már nem megoldandó feladat vagy hangszeres erőpróba, hanem a legfontosabb kommunikációs lehetőség. Közlendői vannak, melyekhez eszközöket és partnereket keres, és az utóbbi években -műfajtól, stílustól, médiumtól függetlenül is -képessé vált markánsan kibontakoztatni személyiségét, remek zenei átlátó- és irányítóképességét. Káip Róbert harsonaművész, az UMZE Kamaraegyüttes és Keller András - Varga Mátyás felvétele A hangversenyeken kevés vokális mű szerepelt, s talán ezért is hatott olyan üdítően Sµrensen hat dalból álló ciklusa és a Csajkovszkij zongorakíséretes románcaiból és dalaiból válogatott nyolc tétel. Csordás Klára és Keller András technikai értelemben is imponáló, erőteljes hatású tolmácsolásában a szokatlan hangképzési feladatokat is tartalmazó művek (melyekben a hegedű valójában nem hangszerként, hanem egy másik, szöveg nélküli énekszólamként szólalt meg) Sµrensen zenéjének esszenciális szépségeit közvetítették. Csordás különlegesen telt orgánumú mezzoszopránja jól illik Csajkovszkij dalaihoz is. Előadásmódjának szuggesztivitását felerősítette, hogy dús hangját mindvégig erős irányítás alatt tartotta, a költői tartalomhoz és a zenei környezethez alkalmazkodva érzékenyen szűrte meg e stílus melankolikus-szenvedélyes világát. Mindebben jelentős segítségére volt Klukon Edit hajlékony, tiszta vonalú zongorajátéka. Másfajta adalékokkal szolgált Csajkovszkij művészetéről az a négy kis darab, amely Csalog Gábor tolmácsolásában hangzott fel -ő nem félt ezeket a műveket puritán egyszerűséggel, mintegy magának játszva megszólaltatni. A szólisták és együttesek másik köre fiatal magyar, cseh és szlovák muzsikusokból állt. Érzékeny, jól felkészült kamarazenélést hallottunk az Eugen Suchonˇ Vonósnégyestől (Sµrensen: Alman), melynek tagjai a Nocturnal című kompozícióban a harsonás Káip Róberttel kiegészülve ügyesen oldották meg a két hangszertípus frivol társításának előadói problémáit. Káip Róbert emellett két másik Sµrensen-darabban is remekelt: a Bells of Vineta című szólókompozícióban a Nils Holgersson csodálatos utazásából ismert víz alá merülő meseváros irracionális hangjait, a Birds and Bells című harsonaversenyben pedig (az UMZE Együttes élén) a hangszer fizikai lehetőségeinek korlátjait is feszegető szólókat játszotta virtuózan. Ugyanez a briliáns magabiztosság hiányzott akkor, amikor Mali Emese Csajkovszkij fiatalkori variációit zongorázta. (Mentségére legyen mondva: nem valószínű, hogy ez a kompozíció bármilyen bravúros előadásban jól szólt volna a Boldogasszony-kápolna akusztikus környezetében, így viszont csak gondosan előadott vizsgaprodukcióként hatott). Játéka meggyőzőbbnek tűnt Sµrensen Phantsmagoria című, halk neszekből, illékony tremolókból és törékeny dallamokból álló triójában, melyet Milan Pal'a szlovák hegedűművésszel és a csellista Somodari Péterrel adott elő. Az Arcus Temporum hangversenyeinek egyedi hangulatához hozzátartozik egyfaj- SZITHA TÜNDEi |
