Azt hinné az ember, hogy a zenei versenyeknek már minden lehetséges  formáját kitalálták. Most mégis itt van egy eredeti ötleten alapuló, az eddigiektől alapjában különböző énekverseny. Vagy több is annál. Az Armel Produkció -a Szegedi Szabadtéri Játékokkal és a Mezzo Televízióval közösen -olyan énekesek között keresi a legjobbakat, akik színészként is remekelnek, azaz birtokában vannak a korszerű operaéneklés legmagasabb kívánalmainak. Mindez a színpadon, kész produkciókban derül ki róluk. A szervezők öt ország egy-egy operaházát nyerték meg partnernek. Minden színház maga választhatta meg az általa bemutatandó versenyprodukciót, a négy külföldi előadást (az idén egy kivétellel) magyar rendező, a magyart külföldi rendezi. Az öt opera főszereplői a két válogató  megmérettetéséből győztesen kikerülő versenyzők. A döntő november 3. és 17. között a Szegedi Nemzeti Színházban lesz, ahol színre kerül mind az öt, az anyaszínházakban addigra már bemutatott opera. A kéthetes, közönség előtt zajló fesztiválprogram végén, az előadásokban nyújtott teljesítmények alapján nemzetközi zsűri ítéli oda a legjobb férfi és a legjobb női előadó díját. Az előadásokat, a díjkiosztó gálát, valamint azt az operajelenetekből álló közös műsort, amelyre a két győztes felkérést kap, közvetíti a Mezzo Televízó. A győztesek estje a Magyar Televízió programjába is bekerül. A résztvevő operaházak máris nyertesnek érzik magukat, de képviselőik azt mondják, a versenyből és fesztiválból legalább annyira hasznot húzhat maga a műfaj, az opera is.

A versenyfelhívásra, vagyis a húsz versenyszerepre 350 énekes jelentkezett, New Yorkból például a Juilliard School számos végzett hallgatója. A magas szám a fesztivál rendezőit is meglepte: ekkora érdeklődésre az első alkalommal még ők sem számítottak. Gyüdi Sándor, a Szegedi Nemzeti Színház igazgatója szerint ennek okai között lehet az is, hogy nem volt korhatár: a zenei versenyek világában rendhagyó módon nem csak pályakezdő húszévesek, de érettebb művészek, akár ötven felettiek is jelentkezhettek. A szegedi igazgató azonban legalább ilyen fontosnak tartja azt is, hogy par excellence operarendezők helyett öt olyan fiatal rendezőt kértek fel, akik a drámai, sőt az avantgárd prózai színház világában otthonosak. „Az utóbbi évtizedekben a világon feltűnt jelentős operarendezők nagy része kívülről jött: sok közöttük a filmrendező. A megújítók gyakran másfajta tapasztalatokkal és más művészi hitvallással gazdagítják az operaelőadásokat. A világban is ez a tendencia, de a saját gyakorlatunk is ezt mutatja. A Szegedi Nemzeti Színházban nagyon kevés a szigorúan vett operarendező, és minden új évadot eleve úgy tervezünk, hogy igyekszünk bővíteni a rendezői kört."

Lehet, hogy Szegeden modernebb operajátszást valósítanak meg, mint másutt az országban? Gyüdi Sándor szerint az operának nálunk olyan kevés műhelye van, hogy fölösleges arról beszélni, melyik közülük a legmodernebb vagy legkonzervatívabb. Az biztos, hogy a Tisza-parti város operajátszása újító akart lenni már Vaszy Viktor idején is. Oberfrank Géza a legendás berlini Komische Oper főzeneigazgatói posztjáról leköszönve próbálta Szegeden magyar viszonyok között meghonosítani azt a korszerű színházfelfogást, amelyet onnan magával hozott. „Azóta is ehhez szeretnénk minden szempontból méltók lenni, és keressük Magyarországon az új iránt fogékony, nyitott szellemű rendezőket."

A helyi hagyományokhoz igazodik tehát, hogy Szeged versenyprodukcióját Európa legújítóbb szellemű operajátszásának ifjú kiválósága, a német Michael Sturm rendezi. „Kellőképpen örültünk is neki -mondja a Szegedi Nemzeti Színház igazgatója. -Nem szerettünk volna olyan külföldi rendezőt, amilyenből tizenkettő egy tucat. Arra vágytunk, hogy az illető legyen merész, legyen egy kicsit őrült, legyen újító. Michael Sturm ilyen. Ez azért is fontos, mert a kiválasztott darab, Cilea Adriana Lecouvreurje nem avantgárd, nem is kortárs, de nem is tartozik a repertoár központi darabjai közé, bár ismert cím. A lényeg, hogy amit az előadással elmondunk, érdekes, izgalmas legyen. Sturm koncepciója, hogy a nagyrészt színházi környezetben játszódó történetnek minden szereplője színész. Színészek azok is, akiket a darabban hercegnek vagy abbénak szólítanak: ők ezekben a szerepekben tetszelegnek. Ha úgy tetszik, egy „Való világ" show szereplői: minden mozdulatukat követhetjük, mégsem biztos, hogy őket látjuk, hiszen minden megnyilvánulásuk póz, felvett szerep. Éppen olyan látszatvilág, mint amilyenben élünk.

Dicapo Opera, New York

A mi világunkat szeretné megmutatni   Alföldi Róbert is, amikor Robert Ward A salemi boszorkányok című operáját rendezi a New York-i Dicapo Opera versenyprodukciójaként. A jól ismert történet az ő olvasatában elsősorban a jóról, a rosszról és a tömeghisztériáról szól. A szervezők által meghívott négy magyar rendező közül Alföldit kérte fel a Dicapo igazgatója, Michael Capasso, miután beült egy Csehov-próbájára, megnézte rendezésében a Szentivánéji álom előadását, és hosszasan beszélgetett vele. „Hogy őszinte legyek, a Szentivánéji álom egyáltalán nem tetszett, ennek ellenére nyilvánvalóvá tette számomra, hogy Alföldi nagyon eredeti, teljesen egyéni látásmóddal rendelkező, remek rendező, amiről aztán az éjszakába nyúló beszélgetésünk végleg meggyőzött."

Michael Capasso maga is rendez a 27 éve részben általa alapított operaházban, amelyet igazgat. A Long Island-i építőmunkás fia hétéves volt, amikor A nagy Caruso című filmben Mario Lanza egy életre elvarázsolta. Kilencéves korától, ahányszor csak lehetett, ott volt a Metropolitan előadásain. Él-hal Pucciniért. Élete nagy vágya volt a Pillangókisasszony mindhárom változatát egyetlen hétvégén bemutatni. Ez megtörtént. 2008 végére elmondhatja, hogy a Dicapo Opera Puccini összes jelentős művét műsorra tűzte. Többet közülük maga rendezett. Vajon a rendező-impresszárió a saját színházában teljesen szabad kezet ad egy külföldi vendégrendezőnek? Természetesen. A magyar vendégtől három dolgot kért: a színpadon ne legyen meztelenség, ne legyenek nyílt szexjelenetek, és vegye figyelembe, hogy színészei elsősorban énekesek, akiknek a hangjuk és énekes teljesítményük a legfontosabb, minden egyéb csak azután következik. „Ezt -mondja -említeni sem kellett volna, hiszen Alföldi rendezett már operát, nem is egyet. De nem dolgozik a zenés színpad kliséivel, és rendelkezik azzal a finom jellemábrázoló képességgel, amelynek segítségével a szereplőkből a maximumot képes kihozni. Nagyon tetszik a munkája: erős előadás lesz, és egy cseppet sem hagyományos."

1995-ben Capasso maga is megrendezte A salemi boszorkányokat. Vajon akkor miért vitte színre, és most miért vette elő újra?  A válasz egyszerű. Színházának vállalt miszsziója, hogy minden évadban legalább egy kortárs darabot műsorra tűz. És ez, mondja, közülük is kiemelkedik. „Ward alkotása az öt legfontosabb amerikai opera egyike. A librettó Arthur Miller drámáját követi. Zenéje dallamos, romantikus. Straussnál, Puccininál kicsit modernebb, de hasonló világ. Ugyanakkor nagyon amerikai. Leginkább Aaron Coplandre emlékeztet, ami nem véletlen, hiszen Ward Copland tanítványa volt. Buja hangzású, gazdagon hangszerelt, gyönyörű muzsika. Mondjuk úgy, Amerika Puccinija." Amerikai operatársulat számára ideális fesztiváldarab.

A Dicapo nem akármilyen operatársulat. A Metropolitan és a City Opera mellett New York egyetlen, teljes operaelőadásokat játszó, nonprofit operaháza. Repertoárján az operatörténet nagy, népszerű darabjai mellett ritkán játszott művek is szerepelnek. Ami az előadásmódot illeti, az igazgató nem akarja a színházát sem avantgárdnak, sem hagyományosnak nevezni. „Nem szeretem azokat a rendezőket, akik elsősorban megdöbbenteni akarják a publikumot. De ha az opera tartalmát és zenéjét tiszteletben tartjuk, akkor nagyon sok mindent szabad. Magam is rendeztem nem hagyományos előadást, és a színházunk örömmel fogad minden avantgárd törekvést, feltéve, hogy hiteles." Néha harcok árán. Tény ugyanis, hogy a szponzorok ízlése a közönségénél konzervatívabb, márpedig Amerikában a finanszírozásban az ő szerepük a legfontosabb.

A két New York-i óriás, a Met és a City Opera mellett a Dicapo kicsi. „A nézőtér 204 férőhelyes. Nálunk az utolsó széksor közelebb van a színpadhoz, mint a Metropolitanben az első. Egy nagy színházban soha nem olyan meghitt a hangulat, mint itt. És mi ugyanúgy elsőrangú énekesekkel dolgozunk, mint a nagyok." A saját társulathoz ez alkalommal négy vendég csatlakozik: a versenyzők. Két amerikai fiatal, egy francia és egy angol. Capasso bízik benne, hogy közülük kerül ki valamelyik győztes. „Ha nem? Akkor is nyernek, mert a fesztivál és a televízió nyilvánosságának köszönhetően megismerik a nevüket. Akárcsak a miénket. A Dicapót Amerikában ismerik, de Európában egyáltalán nem. Sokat jelent, hogy 39 országban hallanak rólunk. Annak a Mezzo Televíziónak köszönhetően, amelynek -őszintén bevallom -eddig a létezéséről sem tudtam, mert a Mezzo Amerikában nincs jelen."

Mi, franciák persze büszkék vagyunk  a Mezzóra, és örülünk, hogy meghódította Európát -mondja Alain Surrans, a Rennes-i Opera igazgatója, akinek neve magyar zenei körökben is ismerősen csenghet, miután néhány éve Bartók és Magyarország címmel jelent meg könyve. (Tihanyi László is vele konzultált nemrég bemutatott operája, a Genitrix francia nyelvű librettójának megalkotásakor. -A szerk.) Úgy véli, a zenei világnak az a sokszínűsége, amit a Mezzo elénk tár, nemcsak gyönyörködtet, de egyben ösztönzőleg is hat. Szerinte a fesztivál egyik legnagyobb vonzereje ugyanez a sokszínűség. Az operaigazgatók számára például az, hogy két héten át együtt lehetnek, és kicserélhetik a maguk különböző tapasztalatait.

Melyek a legnagyobb különbségek, mondjuk, a francia és a magyar, vagy a lengyel és az amerikai operajátszás között? A stagione és a repertoárrendszer például két külön
világ. A Szegedi Opera az utóbbit követi, Rennes-ben már vagy húsz éve stagione-rendszerben működnek. Vagyis egyszerre csak egy darabot játszanak, és amikor egy idő után leveszik a műsorról, jöhet a következő. A két rendszerben egészen másképp készülnek a darabok, és más költségek merülnek fel. Mindegyiknek megvan a maga előnye és a hátránya is. Érdemes megvitatni. Országonként más a finanszírozás rendszere is. Az Egyesült Államokban elsősorban mecénások tartják fenn az operát, Európában ez is másképp van.

A Rennes-i Opera színpada

Hogyan működik például a Rennes-i Opera? Alain Surrans azt mondja, neki könnyű, ugyanis egyetlen mecénása van: a város. És a város jó mecénás, általában elfogadja a terveit, amelyek, ő úgy mondja, néha pimaszul újszerűek. Kérdés, hogy bejön-e rájuk a közönség. Igen, a színház mindig megtelik. De kis színházról beszélünk, öszszesen 650 férőhelyről, ezt egy-egy merészebben avantgárd előadás közönsége is könnyen megtölti. Ebben az operaházban az igazgató olyan szeretne lenni, mint a jó háziasszony, akinél kerül az asztalra ez is, az is; aki nem szakácskönyvből főz, hanem kóstol, kísérletezik, megpróbál mindig valami újat feltálalni. „Csak ne mindig ugyanazt, és ne mindig ugyanúgy! Az évad elején például bemutatjuk A vámpírt. Ezt a romantikus nagyoperát Balázs Zoltán rendezi, izgalmas, modern felfogásban. De alighogy ezen túl vagyunk, decemberben a következő premier egy operett lesz. Vagyis valami egészen más. Én az ilyen színházban hiszek: ami nem csak ilyen, vagy csak olyan, hanem ilyen is, olyan is: élő, változó, sokszínű, nyitott a legkülönfélébb elképzelésekre. Én ezt értem közszolgálaton."

Heinrich Marschner operája, A vámpír a Rennes-i Opera versenyprogramja. Alain Surrans régóta szerette volna színre vinni. A német romantikus repertoár, mondja, szinte ismeretlen Franciaországban. Weber Bűvös vadászát náluk száz éve játszották először és utoljára. Operaigazgatásának első évében ezt mutatta be. Már akkor elhatározta, hogy évről évre folytatja a német romantika felfedezését. Így bukkant rá A vámpírra, amelyet 1828-as lipcsei ősbemutatója óta nem játszottak; egyébként nemcsak Franciaországban, Magyarországon sem. „Micsoda opera! Benne a rémregénynek, Byronnak, a frankensteini éjszakának, a szörnyeknek az a furcsa, beteges világa, amelyet egy évszázaddal később fedeztek fel a 1930-as években hódító Drakula- és Frankenstein-filmek. De a mi előadásunk ezekhez egy csöppet sem hasonlít. Itt nem folyik vér, nem lesznek karmok, műfogak és fekete köpenyek: Balázs Zoltán egészen más eszközökkel dolgozik. Első hallásra meghökkentő dolgot talált ki: a 17. századi, szellemek lakta skót kastélyból áthelyezte a cselekményt Japánba. Egy letisztult, áttekinthető világba, amelyben a vámpírság maszkká válik, és jelekkel kommunikálnak az emberek. Őrült ötlet, de nagyon működik!"

Már a legelső találkozáskor kiderült, hogy érti egymást a francia színigazgató és a fiatal magyar rendező, aki ugyan eddig csak egyetlen operát rendezett, de minden korábbi előadásának irányát, jellegét komolyan meghatározta a zene. Egyformán lelkesednek a szinte ismeretlen Wagner-kortárs, Marschner operájának zenéjéért is. „Gyönyörű muzsika! Gazdagon áradó, romantikus csoda!" -áradozik Alain Surrans, rögtön hozzátéve, hogy ezek a szép áriák és fantasztikus duettek különleges hangi adottságokat és énektudást kívánnak. Mindezzel rendelkezik az ifjú szír bariton, aki már megjelenésében is hozza a tökéletes Vámpírt, csak úgy, mint a többi főszereplő: a félig német, félig francia tenor, és a két szoprán, az egyik ír, a másik francia. A Vámpír mindnek remek bizonyítási lehetőséget kínál.

Az opera ismeretlensége további nagy előny. A Rennes-i Opera igazgatója, akárcsak többi kollégája, azért is választott kevéssé ismert darabot, hogy megkönnyítse a versenyzők dolgát. Egy-egy közismert Puccini- vagy Verdi- ária ugyanis bárkiben könynyen felidézheti a legnagyobb énekesek korábbi nagy alakításának emlékeit. Arra meg itt-most igazán semmi szükség.

Hasonlóképpen gondolkodhatott a  gdan´ski Balti Opera igazgatója, Marek Weiss is, amikor versenyprogramnak Benjamin Britten Lukrécia meggyalázása című operáját választotta ki. Míg Britten műve Franciaországban sokszor játszott repertoárdarab, Lengyelországban kevéssé ismerik. „Értékéhez képest méltatlanul kevéssé" -mondta Marek Weiss, aki arra a kérdésre, mit vár az előadástól, azt felelte, reméli, pontosan olyan lesz, amilyennek Britten szerette volna a színpadon látni, amikor a zenéjét írta.

Britten nyilván pontosan elképzelte darabját a színpadon. De arra semmiképpen nem gondolhatott, hogy az etruszk-római háborúban játszódó opera előadásán Lukrécia egy ifjú horvát mezzo, a „női kórus" kínai szoprán, Tarquinius egy lengyel, Junius tábornok pedig egy holland bariton lesz. Természetesen mind a négy versenyszerep. A rendező pedig a magyar Telihay Péter, aki ezzel a munkájával debütál az operaszínpadon. És debütál nálunk maga a darab is: a Lukrécia meggyalázásának szegedi előadása magyarországi bemutató.

 Balti Opera, Gdan´sk

Még nagyobb újdonsággal rukkol elő a Brémai Opera. Michael Kunze és Gershon Kingsley Raoul című új operájának ősbemutatója kapcsán Hans-Joachim Frey igazgató szerencsés egybeesésekről beszél. Az első szerencse: amikor az elmúlt évadban Brémában megkezdte igazgatói tevékenységét, elhatározta, hogy minden évnek két kiválasztott ország lesz a főszereplője. Az első évben Magyarország és Izrael került a figyelem középpontjába. A magyar kortárs zenét Ligeti György Le Grand Macabre című operája képviselte, de mi legyen az izraeli kortárs ősbemutató? Ekkor hallottak Brémában először arról, hogy a Mozart, az Elisabeth, a Vámpírok bálja és a Rebecca című világhírű musicalek librettóinak szerzője, Michael Kunze meg a Moog királya, az egykori broadwayi zeneigazgató, Gershon Kingsley elkészült egy új operával, melynek koncertváltozatát már be is mutatták New Yorkban. Ez a Raoul, Hans-Joachim Frey első brémai évének legfontosabb ősbemutatója. A második szerencse: amikor megérkezett a felkérés a fesztiválra, nem kellett versenyprodukciót keresni, mert a Raoul próbái már javában folytak. Részletkérdés, hogy a februárra kitűzött bemutatóra nem tudtak volna felkészülni a január végén a döntőbe bejutott fiatal énekesek. Ezért februárban tartottak egy ősbemutatót a színház saját társulatával, majd májusban rendeztek egy nagy felújítást, beállítva az új főszereplőket.

A Brémai Opera homlokzata

A lényeg, hogy a Raoul bekerült a verseny- és fesztiválprogramba. Egyik versenyszerepét a magyar Beöthy-Kiss Lászó énekli, és a Szegedi Szimfonikus Zenekart az évek óta Brémában dolgozó Terts Márton vezényli. „Ezt az operát Magyarországon kell bemutatni, ez az új alkotás a magyaroké"- mondja Hans-Joachim Frey.

A Raoul ugyanis Wallenberg története, a svéd diplomatáé, aki zsidók ezreit mentette meg Budapesten, a második világháború utolsó napjaiban. Rendezője, a német Julia Haebler dokumentarista darabnak nevezte, és valóban, megjelennek benne Wallenberg életének eseményei. Színre lépnek valós történelmi figurák, szerepet kap Sztálin és Kutuzov, Churchill és Eichmann. De nem látjuk Hitlert, és nincsenek a színpadon náci felvonulók, zászlók és egyéb jelképek. Tényszerű, és mégis tele van érzelemmel, realista, ugyanakkor nagyon költői is. Emberi közelségbe hozza Wallenberg alakját, aki, ha nem tudta is megváltoztatni a világot, de a maga módján diadalmaskodott a gonosz felett. Hans-Joachim Frey úgy gondolja, ez az üzenet főleg a fiatalok számára nagyon fontos.

„Nemcsak azért kértük fel rendezőnek Julia Haeblert, mert, Brémában már több munkájával bizonyított, hanem azért is, mert nő, német és fiatal. Michael Kunze hatvan éves, Gershon Kingsley, aki fiatalon a holokauszt elől menekült el Berlinből, az idén nyolcvan esztendős. Julia a maga harminc évével annak az új nemzedéknek a szemszögéből próbálja megérteni a vészkorszakot, amelynek talán a szülei sem éltek még akkor. Nekik ez régmúlt, de a történelemnek ezt a sötét fejezetét ismerniük kell. A Raoul ezért az ifjúsági programunkban nagyon fontos szerepet kapott. Előadásokat tartunk a fiataloknak, egész osztályokat hívunk meg, és a gyerekek számára közönségtalálkozókat szervezünk a művészekkel, a színházban meg az iskolákban is. A visszhang nagyon jó: érdekli és foglalkoztatja őket ez a magyarországi Schindler-történet."

A nyolcvan százalékban Bréma városa által szponzorált, nagyon sikeres színház, amely tavaly megkapta „A legújítóbb szellemű német színház" kitüntetést, nemcsak a fiatalokat próbálja tudatosan az opera szeretetére nevelni. Hans-Joachim Frey hisz a műfaj jövőjében, de abban is, hogy ezért a jövőért keményen meg kell dolgozni. Például úgy, hogy konkrét célközönséghez viszik el az előadásokat. A brémai Opera együttműködési szerződést írt alá az egyik legnépszerűbb német labdarúgóklubbal, a Werder Bremennel. Teltházas futballmeccsek szünetében a stadion gyepén népszerű operákból adtak elő részleteket, óriási sikerrel. Az akciót a klub által támogatott reklámkampány kísérte, amelynek köszönhetően a szurkolók között nagyon sok operajegy elkelt. „Azt szeretném elérni, hogy Bréma lakosságának legalább tíz százaléka rendszeresen járjon operába." Hans-Joachim Frey állítja: ez, ha nem is könnyen, de elérhető célkitűzés. Megvalósításában az idén biztosan sokat segít az énekverseny nyilvánossága és a szegedi Operafesztivál.

PETRÁNYI JUDIT