Pillanatképek Mozarttal

Drahos Béla és Kelemen Barnabás DVD-felvételeiről

Szerző: Fazekas Gergely
Lapszám: 2008 szeptember
 

Mozart

G-dúr fuvolaverseny, K. 313

D-dúr fuvolaverseny, K. 314

C-dúr fuvola-hárfa-verseny, K. 299

C-dúr andante, K. 315

Drahos Béla -karmester, fuvola

Vigh Andrea -hárfa

a Magyar Rádió Zenekarának Kamarazenekara

Hungaroton HDVD 32560, 2007

 

 

Mozart összes műve hegedűre és zenekarra

G-dúr hegedűverseny, K. 216

D-dúr hegedűverseny, K. 211

B-dúr hegedűverseny, K. 207

Esz-dúr sinfonia concertante, K. 364

D-dúr hegedűverseny, K. 218

A-dúr hegedűverseny, K. 219

C-dúr concertone két hegedűre és zenekarra, K. 190

C-dúr rondó, K. 373

B-dúr rondó, K. 269

E-dúr adagio, K. 261

Kelemen Barnabás -karmester, hegedű

Kokas Katalin -hegedű, mélyhegedű

Erkel Ferenc Kamarazenekar

Hungaroton HDVD 32553-54, 2007

Hangversenyek rögzítése nem kockázatmentes vállalkozás. Amíg az   élő előadás óhatatlanul előforduló apró makulái a személyes jelenlét erejével észrevétlenné, de legalábbis jelentéktelenné tehetők, addig a felvétel hallgatásának művi körülményei között ezek az apró hibák a tulajdonképpeni súlyuknál jóval erőteljesebben mutatkozhatnak meg. A személyiség csak a legritkább esetben képes áttörni a hangfalon: ami a koncertteremben spontaneitásként hatott, az a négy fal között, a magányos zenehallgató számára puszta esetlegességgé válik. A hangrögzítést önálló művészeti ágként felfogó Glenn Goulddal szemben az előadóművészek többsége számára a felvételek készítése nem több kiegészítő tevékenységnél, amely a klasszikus zenei iparág diktálta állandó piaci jelenlét követelményének is megfelel, és a művészek belső igényét is kielégíti, hogy az adott darabra vonatkozó elképzeléseiket a maguk s az utókor számára megörökítsék.

Afféle pillanatképekről van szó tehát a Hungaroton legfrissebb koncertfelvételei esetében is: 2006 egy adott napján így gondolkozott Mozart fuvolaversenyeiről Drahos Béla, Mozart hegedűversenyeiről Kelemen Barnabás. És a pillanatkép itt szó szerint értendő, hiszen nem puszta lemezfelvételről van szó: a hangversenyek DVD-n jelentek meg. A képi rögzítés persze éppoly kevéssé képes visszaadni a koncert látványának élményét, mint a hangversenyterem természetes akusztikáját egy erősítő, bár talán pontosabb úgy fogalmazni, hogy a képernyőn megtekintett koncert egész egyszerűen öszszehasonlíthatatlan azzal, amit a hangverseny közönsége a teremben tapasztal. Nemcsak hogy egészen közelről látjuk a művészeket a képernyőn, de a többféle kamerabeállításnak köszönhetően a nézőpontjaink is változnak. És igaz, hogy ideig-óráig érdekes közelről figyelni szólista és zenekar egymáshoz való viszonyát, egy efféle koncert azonban a képernyőn nézve vizuális élményként bágyasztóan unalmassá válik néhány perc után: az oboa belépésekor nyilván az oboást fogjuk látni, amikor a zenekari tutti következik, üzemszerűen érkezik a teljes együttes képe, és a főszerep természetesen a szólistáé -aki jelen esetben a zenekart is irányítja.

S bár Kelemen Barnabás a sokszínű, és a zenei történésekre intenzíven reflektáló mimikájával talán tovább képes fenntartani a figyelmet, mint Drahos Béla, akinek mimikára pusztán a hangszere miatt sincs lehetősége, ezzel együtt úgy érzem, a kép semmit nem tesz hozzá mindahhoz, amit hallunk. És ha azt mondom, hogy a lényeget, vagyis a zenei megvalósítást tekintve -más-más módon -mindkét előadás kiváló, azzal ismételten elválasztom egymástól a képet és a hangot, amit pedig a DVD készítői minden bizonnyal szorosan összetartozónak gondolnak - különben miért preferálták volna a DVD-formátumot a CD-vel szemben. Az egyetlen többlet, amit a DVD-nek köszönhetünk, egy-egy interjú a művészekkel, amelyek azonban nem merülnek mélyebbre a Mozartról és az előadóművészetről való kellemes beszélgetés szintjénél: megtudhatjuk, hogy Mozart fuvola- és hegedűversenyei nagyszerű művek, hogy Drahos Béla érzékeny a kifinomult és szép fuvolahangra, hogy Kelemen Barnabás és Kokas Katalin a közös előadásaikban sem rejtik véka alá egymás iránti érzelmeiket - mindehhez azonban aligha volt szükség a DVD kínálta „extrákban" rejlő lehetőségre. Ami alább következik tehát, az egyszerű lemezrecenzió, amely a művekre és előadásukra koncentrál, s nem veszi figyelembe sem a művek előadásának látványát, sem e látvány tálalását.

Drahos Béla lemeze a 2006. december 23-án rögzített koncert anyagát tartalmazza: a Zeneakadémia nagytermében elhangzott Mozart mindkét fuvolaversenye (G-dúr, K. 313 és D-dúr, K.314), a feltehetően a G-dúr versenymű alternatív lassútételeként komponált C-dúr Adagio (K. 315), valamint Vigh Andrea közreműködésével a -dúr fuvola-hárfa-verseny (K. 299); a kísérő együttes a Magyar Rádió Zenekarának Kamarazenekara volt. Drahos megdöbbentő tökéletességgel fuvolázik: egyetlen hangja nincs, amely ne volna a végletekig kidolgozva, s hangszere még a legnehezebb menetekben is töretlen szépséggel szólal meg. Ha Mozart Drahos és modern fuvolája számára írta volna a két fuvolaversenyt, nem pedig egy amatőr fuvolás és az intonációs szempontból igen megbízhatatlan korabeli hangszer számára, aligha jut eszébe panaszkodni a fuvoláról apjának írott 1778. február 14-i levelében, abban, amelynek néhány sora elegendő volt a mítosz megszületéséhez, miszerint Mozart nem szerette a fuvolát. Hogy az állítólagos mozarti averzió valójában aligha létezett, azt nemcsak a két fuvolaverseny és a fuvolanégyesek bizonyítják, hanem  a  fúvosokat -s köztük a fuvolát -nagy odaadással alkalmazó bármelyik későbbi Mozart-zongoraverseny is.

A technikai perfekció és a szépség mindenáron való fenntartása Drahos Mozart-interpretációját a 20. század második felének klasszikus előadói hagyományához köti: ez az értelmezés Mozart zenéjében nem a drámai törésekre és a művek sokszínűsége mögött rejlő kontrasztokra és feszültségekre hívja fel a figyelmet, hanem a zenei szépségnek arra a szeplőtlen ideáljára, amelyet az utókor Mozart zenéjéhez kapcsol. Ebben az előadásban egyetlen apró repedés és karcolás sem marad a zenei felületen: a legutolsó részletig minden kifogástalanul van polírozva. És bár személy szerint hozzám közelebb áll a historikus mozgalom által megalkotott, némileg csapzottabb Mozart-kép, a Drahos képviselte előadói hagyomány erényei vitathatatlanok: mély humanizmus árad belőle, valamiféle megfoghatatlan etikai erő, és a felvilágosodásban való őszinte hit. Ezt érzi az ember a D-dúr fuvolaverseny nyitótételének csillogó előadásában, a G-dúr concerto megrázóan szép lassútételének távolságtartóan intim interpretációjában, és a varázslatos C-dúr fuvola-hárfa-versenyt hallgatva. Drahos Béla kiváló partnerre lelt Vigh Andreában: a két művész tökéletesen együtt lélegzik, folyamatosan figyelnek egymásra, s ami a legfontosabb, ugyanúgy gondolkoznak Mozart zenéjéről.

Hogy Kelemen Barnabás egészen mást gondol Mozartról, mint Drahos Béla, az mindjárt nyilvánvalóvá válik, amint az ember belehallgat a Mozart valamennyi hegedűre és zenekarra írott művét tartalmazó dupla DVD anyagába. A lemezek a Művészetek Palotájában 2006. május 12-én és 24-én tartott hangversenyeket rögzítik: a két koncerten nemcsak Mozart öt hegedűversenye hangzott el (B-dúr, K. 207; D-dúr, K. 211; G-dúr, K. 216; D-dúr K. 218; A-dúr, K. 219), hanem három rövidebb, különállóként fennmaradt tétel (C-dúr rondó, K. 373; B-dúr rondó, K. 269; E-dúr adagio, K. 261), a híres, brácsára és hegedűre írott Esz-dúr sinfonia concertante (K. 364), valamint egy ritkán hallható, különös gyerekkori darab, a két hegedűre és zenekarra írott C-dúr concertone is (K. 190). Az utóbbi két műben Kelemen Barnabás partnere Kokas Katalin, a két koncerten a kísérőzenekar az ország talán legjobb kamaraegyüttese, az Áldor Lili művészeti vezetésével működő Erkel Ferenc Kamarazenekar (koncertmester: Lesták-Bedő Eszter).

Kelemen Barnabás számára Mozart nem valamiféle távoli ideál, hanem a 21. század egyik legfontosabb zeneszerzője, akinek minden gesztusa mond számunkra valamit, s aki nemcsak ismeri, de megjeleníteni is képes az emberi érzelmek teljes spektrumát a felhőtlen boldogságtól a kilátástalan kétségbeesésig. Kelemen hegedűjátéka technikailag feddhetetlen és lenyűgözően sokszínű, a száraz, non-vibrato színtől a már-már elviselhetetlenül intenzív, telt hegedűhangig a legkülönfélébb hangzásokat képes előcsalni Guarnerijéből, és nem fél megmutatni a Mozart zenéjében rejlő törésvonalakat sem: a kontrasztokat olykor a szélsőségekig fokozva olyan helyeken is képes feltárni a mozarti művészetet működtető drámai erőket, ahol a hagyományos előadásokon felnőtt hallgató nem is számítana rá. Mindezeken túl interpretációjának egyik legfőbb erénye, hogy rendkívül szabadon -de nem szabadosan -bánik az idővel: a szüneteket a zenei folyamat alakulása szerint hosszabbra tartja vagy megrövidíti, s ezek a pillanatnyi, feszült csendek hihetetlen energiákat kölcsönöznek a zenélésének - mindebben pedig kitűnő partner számára a rendkívüli formában játszó Erkel Ferenc Kamarazenekar.

A szóló hegedűversenyek közül az A-dúr előadása tűnik a legsikerültebbnek, de nehéz eldönteni, hogy ez azért van, mert maga a darab kiemelkedik a társai közül, vagy valóban Kelemen Barnabás játéka jutott a mű előadásában a megszokott rendkívüli színvonalnál még egy szinttel magasabbra. És persze számos egyéb lenyűgöző részletre érdemes felhívni a figyelmet: a sziporkázó rondótételek játékos megszólaltatására, a hátborzongató kadenzákra (a B-dúr concerto zárótételének kadenzájában a sistergő futamok kis híján lángra lobbantják a hegedűt), vagy a K. 218-as D-dúr concerto lassútételének különösen érzékenyen megformált hegedűmonológjaira. De mindezeken túl a két lemez legjelentősebb pillanatait a Kokas Katalinnal előadott Sinfonia concertante során élheti át a hallgató. Nem pusztán azért, mert a felvételen szereplő művek közül ez a legérettebb és leggazdagabb (bő három évvel későbbi az utolsó hegedűversenynél), hanem azért is, mert amit a Kelemen-Kokas házaspár kamarazenélésből bemutat a három tétel során, arról hajlamos azt gondolni az ember, hogy egyedülálló a világon. A brácsa és a hegedű egészen megdöbbentő hangminőségben olvad egymásba, és az olykor rendkívül szabadon kezelt ritmika ellenére is minden pillanatban hajszálpontosan játszanak együtt.

A lassútétel kezdetén pedig megtörténik az, ami csak egészen kivételes esetekben szokott: az interpretáció nem a kotta, hanem a mű értelmezésévé válik. A tétel egy minduntalan magasabbra törő, vágyakozó c-moll motívummal indul, amely a zenekari elhangzás után fájdalmas díszítésekkel gazdagítva ismétlődik meg a szólóhegedűn. A zenei anyag mindvégig c-mollban marad, a hegedűszólista képtelen kitörni a szorongás köreiből, ekkor azonban belép a brácsa, amely ugyanazzal a motívummal indít, mint partnere, néhány ütem után azonban a párhuzamos dúr felé mozdul el. Ahogyan az önmagával gyötrődő Kelemen Barnabást e modulációval kisegíti Kokas Katalin a depresszív körforgásból, hogy aztán a mindinkább elaprózott motívumokat egymásnak adogatva haladjanak tovább együtt, az valami olyasmit árul el férfi-nő kapcsolatokról, e kapcsolatok nehézségeiről és szépségeiről, ami szavakkal kifejezhetetlen. Ezért van szükség Mozart zenéjére, és e zene olyan megszólaltatóira, mint Kokas Katalin és Kelemen Barnabás.

 

FAZEKAS GERGELY