Szeptember elsejétől Kollár Imre a MÁV Szimfonikus Zenekar zeneigazgatója. Tizenkét évig a Debreceni Filharmonikus Zenekar élén állt. Múltról és jövőről folyt a beszélgetés.

-Zeneakadémiai tanárai egyike volt az, akinek most a MÁV Zenekar élén a helyébe lép. Nem furcsa ez az érzés?

-Azért nem, mert Gál Tamás a Főiskolán sem úgy viselkedett velünk, mint egy katedrán trónoló tanár. Tanársegéd volt Lukács Ervin mellett, amikor negyed-ötödéves voltam. Néhány évvel volt idősebb nálunk, ha órát kellett tartania, azt mondta, amiben tud, segít. Nem fölénk, inkább mellénk álló emberként adott támogatást abban, amiben kértünk. Így aztán ez most sem okoz semmilyen kényelmetlenséget.

-Ő merre lép tovább?

-Szabadúszó lesz. Váltani szeretett volna húsz év után.

-Mint ahogy Ön is, tizenkét év után. Nem teszem fel az álságos kérdést, hogy miért jön fel Debrecenből Budapestre. A hierarchia a fővárosban ér a csúcsra, nem is kétséges.

-Óriási a különbség, és baj, hogy így van. De én hiányolom azt, ami régen természetes volt, hogy aki frissen szerzett művészdiplomát, az vidéken kezdett, ott tanulta meg a szakmát. Ha ezt nem a fővárosi reflektorfényben lehet elkezdeni, nagy könnyebbség. Kisebb a tét és ezzel a nyomás. Ki lehet próbálni olyasmit, amit a fővárosban tilos.

-Például?

-Hamletet nem játszhat Pesten egy friss diplomás. Debrecenben ráosztják. Szóval jut bőven nagy falat, jelentős megmérettetés, és ez a legjobb iskola.

-Az ön pályájának dobbantója kétségtelenül az 1989-es karmesterverseny, ahol húszévesen elnyerte a közönségdíjat.

-Ez teljesen egyértelmű. Akkor még országos figyelem fordult a verseny és a karmesterek felé, Kobayashi akkora sztár volt, hogy megállították az utcán. Amikor én versenyeztem, ez a lelkesedés már csökkent, de a közönségdíjat így is több mint 14 000 szavazattal nyertem, nyilván a többiekre is szavaztak, azaz sok tízezer ember aktívan nézte a műsort. Remek pályakezdés volt, sok lehetőséget hozott. Egy csapásra ismert lett a nevem, és érkeztek a meghívások.

-Mindehhez másodéves volt az Akadémián?

-Igen. Tacskó voltam.

-Tacskóként nem nyomasztó a nagy izgalom, a feszültség? Ilyen ifjan odaállni egy hatalmas zenekar elé, koncepciót alkotni egy műről, állni a kamerák előtt nem jár még felfokozottabb állapottal, mint egy egyszerű hegedűsé?

-Nem tudom, mert hegedűsként sosem voltam ilyen helyzetben, de azt biztosan tudom, hogy húszévesen az ember még nem karmester, sőt diplomával a kezében sem az. Akkor lehet elkezdeni megtanulni a szakmát. Itt tényleg gyakorlat teszi a mestert. Bánni kell tudni a zenészekkel, jó pillanatban jót kell mondani, jól kell dönteni, határozottnak és szuggesztívnek kell lenni. Csupa olyasmi, amit nem lehet csak úgy a szögről leakasztani. Mindezzel húszévesen próbálkozni pokoli nehéz. Hozzáteszem, hogy a karmesterverseny mint műfaj nagyon ellentmondásos. Akárhogy van is megszerkesztve a tematika, akárhogy van felépítve a verseny, a karmesteri munkának egy icipici szegmense alapján ítélnek meg valakit. Megtörténhet, hogy akit az első fordulóban kiejtettek, negyven év múlva a világ legnagyobb karmestere lesz.

-Ugorjunk még ennél is régebbre. Mi vonzotta a pályára?

-Gyerekkori álmom volt.

-Valami nyilván megihlette: hallott egy zenét, járt az Operába, tetszett egy karmester. Nem tipikus gyerekkori álom ez.

-Zeneszerető családban nőttem fel. Szüleim mérnökemberek, de náluk mindig szólt a zene. Ők azok, akiket ma ideális közönségnek tartok: szeretik a zenét, hagyják, hogy az megérintse, befolyásolja az életüket. A közönségnek azt a szeletét szeretem, amelyik, ha rossz kedve van, feltesz valami szép muzsikát, de ha jó kedve van, akkor is.

-Vagyis akinek viszonya van a zenével.

-Pontosan. Én ilyen közegben nőttem föl. De a zenei pálya csak a fejemben létezett, nem jártam zeneiskolába, konziba. A szüleim nem szántak erre a pályára. Sőt hegedűtanulmányaim nem is adtak semmiféle jelet, hogy itt a helyem. Gyerekként azonban már „vezényeltem", handabandáztam, ha zenét hallottam. Megálmodtam magamnak ezt a pályát. Nyolc év után végre letettem a hegedűt, és elkezdtem zongorázni, amit imádtam, nem lehetett elcibálni a hangszer mellől. 18 évesen azután nekiveselkedtem a karmesterképzőnek, amire mindenki csak legyintett, mert nem volt még senki, akit ennyi idősen felvettek volna. Az volt a hagyomány, hogy előtte el kell végezni egy másik szakot. Így aztán tanáraim azt javasolták, adjam be jelentkezésemet a karvezetés szakra is. Mindkettőre fölvettek.

-Elvégezte a karvezetést?

-Nem. Kicsit szabadulni akartak tőlem az ének szakon, így tanárom, Fábry Edit halála után egy nyugdíjas énektanárhoz, Sipos Jenőhöz küldtek, aki legenda volt, úgyhogy a legjobbat tették velem.

-Egy karmesternek nem jön rosszul, ha játszik néhány hangszeren és énekel is.

-Az lenne a legjobb, ha minden hangszeren tudna játszani. De valóban, szeretnek az énekesek, mert ismerem a nehézségeiket, lehetőségeiket.

-A karmester szakon tehát Lukács Ervin, Ligeti András és Gál Tamás voltak a tanárai.

-Lukács Ervin volt a professzorom. Nagy generációt nevelt ki.

-Szerette az Akadémiát?

-Igen, bár kicsit könnyűnek találtam, elbírtam volna nagyobb terhelést is. Másodévtől kezdve aztán sokat voltam távol, rengeteg koncertem volt a karmesterverseny után.

-És diploma után?

-Már előtte nézegettem állásokat. Voltam az Operában, meg az ÁHZ-nál Kobayashi asszisztense, ezzel párhuzamosan a Dohnányi Ifjúsági Zenekart vezettem. Ez volt az első önálló munkám. Huszonöt évesen mentem Debrecenbe.

-Pályázat alapján?

-Igen, hat jelölt közül választottak ki.

-Hogyan értékeli az ott töltött tizenkét évet?

-Egészen kiváltságos helyzetnek tartottam, hogy huszonöt évesen zeneigazgató lehettem. Mert ahogy húszévesen nem karmester az ember, úgy huszonöt évesen nem zeneigazgató. Nem lett volna szabad ilyen magas pozícióba kerülnöm ilyen fiatalon.

-Egyáltalán, elfogadta a zenekar?

-Igen, mert kiharcoltam magamnak. Olyan volt a habitusom. Egy évig kiabáltam, aztán abba lehetett hagyni, mert rend lett. Azért merem ezt mondani, mert ma már a zenekar is így meséli, mosolyogva. Összeértünk. Huszonöt évesen el kellett volna menni egy nagy mester, egy nagy zenekar mellé. Egy Toscanini mellett kellett volna eltölteni öt-hat évet, és utána, amikor már akad néhány eszköz a tarsolyomban, nekivágni egyedül. Ez több okból sem alakult így, az egyik az, hogy éppen akkor itthon nagy felbolydulások voltak. Nagy mozgás volt, sztárolni kezdtek bizonyos embereket. Nem volt egy nagy mester, aki mellé be lehetett volna állni, és a világban is megszűntek azok a fajta karmesterek, akik huzamos időt töltenek egy zenekarnál. Szívesen tanultam volna Barenboim mellett, ám ez azt jelentette volna, hogy hat évet szállodában töltök, és minden héten más városban, más zenekarral vagyok, loholok utána, mint egy kiskutya. Erre pénzem sem lett volna. De hiányolom, hogy kimaradt az életemből, és ma minden pályakezdőnek azt javasolnám, hogy tegye ezt meg, lesse el a fogásokat egy igazi mestertől.

-Ennek híján fejest ugrott a mély vízbe.

-Muszáj volt megfelelni az elvárásoknak. Embert próbáló dolog volt, viszont ennek is megvan az előnye. Sok olyat tudok, amit számos kortársam nem. A repertoárom például közel a tízszerese sok külföldi kortársaménak, akivel találkoztam. De azért kerestem magamnak a példákat, sokszor ugrottam ki Bécsbe, Münchenbe csak egy koncert kedvéért.

-Hogy érzi, meddig jutott el a debreceni zenekar élén?

-A karmesteri munka alapjait elsajátítottam. Úgy érzem, most nem jönnék zavarba semmilyen zenekar előtt.

-És az együttes rangja?

-Éppen a vízfejűség miatt nem akkora, amekkora kellene hogy legyen. Külföldről nézve kicsit más az optika: van két nagy zenekar, és vannak a többiek, mind nagyon jók, hisz a magyar zenei élet rangja igazán magas.

-A kulturális vezetés mintha soknak tartaná a magyar zenekarok számát.

-Nem az a kérdés, sok-e. Sok. Az a kérdés, hogy ezt rossznak tartjuk vagy értéknek. Tessék értéknek tekinteni!

-Nem biztos, hogy könnyebb dolga lesz a váltással, hiszen Debrecenben van a zenekar, s aki koncertet akar hallgatni, az ő hangversenyükre vált jegyet. Budapesten sok a lehetőség. Miért menne valaki épp a MÁV Szimfonikusok hangversenyére? Nem nehezebb itt érvényesülni, rangot kivívni?

-Persze. De nem játszik minden nap az a két zenekar. Megvan a többieknek is a saját közönségük, így a MÁV Zenekarnak is. Sorban állnak bérletért. Nem tud mindenki a Nemzeti Filharmonikusokra vagy a Fesztiválzenekarra menni, és nem is akar.

-Mi volt előbb: a váltási szándék vagy a pályázat?

-Amikor Debrecenbe mentem, azt gondoltam, eltöltök ott öt-hat évet, és olyat művelek, hogy tárt karokkal hívnak majd Budapestre. Nem így történt. Ma már persze mosolygok a naivitásomon. Az elmúlt hat évben csak a Telekom zenekarnál írtak ki pályázatot, én már azt is megpróbáltam.

-De azt Keller András nyerte el. Most hárman pályáztak Kesselyák Gergellyel és Vajda Gergellyel.

-Ez meghívásos pályázat volt hármunknak. Jól kitalálták, hogy nem azonnalra, hanem másfél évre előre kerestek karmestert -mindhármunkat meghívtak egy-egy koncertre, és ennek alapján döntöttek. Így legalább több minden kiderült, mint csupán az írásos pályázat alapján.

-Szeptember 1-től szól a kinevezése. Gondolom, javarészt készen kapta a műsortervet.

-Sok mindent igen. Április elején derült ki, hogy én nyertem el az állást, így azért volt módom bele is szólni itt-ott. Fix dátumok, fix vendégek fix műsorral, ezeken természetesen nem lehetett változtatni. Ez az évad még nem teljesen az én elképzelésemet tükrözi majd.

-És milyen az elképzelése? Mitől lesz az Ön zenekara más, mint a többi?

-Nagyon hiányolom a mai zenei életből azt a karakterességet, amitől rá lehet ismerni együttesekre, művészekre. Egy ötven-hatvan évvel ezelőtti lemezfelvételről nagy eséllyel meg lehet mondani, ki vezényel. Biztosan nem tévesztem össze Toscaninit Furtwänglerrel.

-Ez persze azt jelenti, hogy nem a zenekarnak van arculata, hanem a karmesternek.

-De ezt egy zenekaron keresztül halljuk. Szeretném elérni, hogy ráismerjenek, ha én vezényelek. Nehéz persze meghatározni, milyen az az egyéni íz, ami megkülönböztet másoktól, de ezt szeretném elérni, és ezzel az együttessel. Az eddigiekhez képest színesebb repertoárt szeretnék. Nem félek a kevésbé ismert művektől, sőt.

-amelyeket csak szendvicsben lehet bedugni a programba.

-Igen, megvan a technikája. De rengeteg olyan mű van, ami kimarad a nagy darálóból.

-Tervez cseréket a zenekarban? Minőségi javítást?

-A minőségi javítás elengedhetetlen. Hogy milyen eszközökkel, az más kérdés. Biztosan nem azzal kezdem, hogy kirúgok húsz embert, de azok az idők elmúltak, amikor a zenekari tagság nyugdíjas állás volt. Lehet, de ahhoz produkálni kell. Rendszeres minőségellenőrzést kell beépíteni a munkafeltételekbe. Nem akarom ezt görcsös halálfélelmet keltve csinálni, de elengedhetetlen.

-A Takács-Nagy Gábor vezette kamaraegyüttes nyilván marad.

-Hogyne. Üdvösnek tartom, ha van egy ilyen húzó csapat a zenekaron belül. Óhatatlanul viszi magával a többieket.

-Van-e arra anyagi lehetősége a zenekarnak, hogy a régi hagyományokhoz híven meghívjanak neves, kiváló vendégművészeket, karmestereket?

-Kell hogy legyen. Nagyon szeretném. Ha a próbaterembe beül egy nagy zenész, rögtön máshogy muzsikál mindenki. Nagyon egyetértünk ebben Lendvai Györggyel, a zenekar igazgatójával. Ezen nem lehet spórolni. Én Debrecenben is szinte kizárólag csak a legjobb szólistákkal dolgoztam. Inspirál mindenkit a jelenlétük. Most például megcsináljuk Britten Szerenádját tenorra és kürtre. Elkezdtem gondolkodni nagy kürtösön. Tud mondani? Ugye, nem? Így felhívtam a Bécsi Filharmonikus Zenekart, megkérdeztem az egyik első kürtöst, el tudja-e vállalni, ő nem ért rá, de ajánlotta a társát, így ő jön el hozzánk. Biztos vagyok benne, hogy Debrecenig nem jött volna el. De egy budapesti zenekarhoz szívesen. Ez tehát nagy különbség, nagy lehetőség. Élni is akarok vele.

-Hosszú távra tervez?

-Habitusomból adódóan nem tudok nem hosszú távra tervezni. Bár a szerződésem most csak két évre szól, úgy kell gondolkodnom, mintha tíz évre szólna. Szeretném is, ha így lenne.

-Bemutatkozó koncertjük?

-Októberben lesz.

-Saját programjával indulnak?

-Igen. Schubert 3. szimfóniája, utána Rózsa Miklós Hegedűversenye -magyarországi bemutató Robert Bokor hegedűművésszel -, és Beethoventől a 4. szimfónia. Rózsa Miklóst főleg filmzeneszerzőként ismerik, ő írta többek között a Ben Hur zenéjét, pedig a Hegedűversenyt például Heifetz mutatta be.

-Tervez vokális programot is, hiszen szereti.

-Nagyon, de a közönség is. Ez még mutatja az emberi lélek egészségét, ami megmaradt belőle: szeretjük az emberi hangot.

MIKES ÉVA

Kollár Imre, a MÁV Szimfonikusok új zeneigazgatója

Felvégi Andrea felvétele1