Julian Budden: Verdi

Fordította Rácz Judit

Budapest: Európa könyvkiadó, 2007

Julian Budden magyarul nemrégiben napvilágot látott Verdi-könyve „sein Leben und Schaffen" típusú mű, vagyis szerzője egyszerre vállalkozott a zeneszerző életének és munkásságának bemutatására. Első tíz fejezete a komponista eseményekben gazdag pályafutását vázolja fel gyermek- és tanulóéveitől a művész haláláig; a könyvnek ezt az első részét a muzsikus emberi és alkotói egyéniségének tárgyalása zárja. Az operák kronologikus rendben történő elemzését egy olyan fejezet vezeti be, mely a Verdi előtti 19. századi olasz zenés színház korábbi hagyományait, Rossini, Bellini, Donizetti örökségét mutatja be. A szerző az életmű vizsgálata során láthatólag teljességre törekedett: legalábbis erre utal, hogy nemcsak az operákról ír, hanem a 18-20. fejezetben az egyházi darabok és kórusművek mellett Verdi olyan periferiális alkotásait is számba veszi, mint a zeneszerző kamarakompozíciói. Budden munkáját a név- és tárgymutató mellett bőséges (már-már túlontúl is bőséges) függelék egészíti ki: a zeneszerző életének és korának fontosabb eseményeit áttekintő, „Naptár"-nak nevezett kronológiai vázlat; műveinek tömör jegyzéke; az életrajz szereplőinek lexikonszerű felsorolása; válogatott irodalomjegyzék; a korabeli olasz operai terminus technicusokat magyarázó szótár; névmutató; valamint a magyarországi Verdi-bemutatók jegyzéke.

Bevallom, egy ideje bizonyos mértékig idegenkedem a zeneszerző-életrajz műfajától: a biográfia művelőinek munkáiról túl gyakran derül ki, hogy inkább az irodalom, mintsem a tudományos munka kategóriájába sorolhatók, hogy több figyelmet szentelnek a „főhős" esetenként monumentálissá stilizált személyének, mint tulajdonképpeni működésének, vagy éppen az alkotó tevékenységét befolyásoló eszméknek és történelmi eseményeknek. Ilyenformán nem egy muzsikus-életrajz olvastán az az érzésem támad, mintha a szerző nem látná a fától az erdőt. Mindazonáltal Budden Verdi-pályaképe esetében nem bántam meg, hogy egyvégtében végigolvastam, nyomon követve, hogyan lett az olasz nemzeti érzésre apelláló zenés színpadi művek termékeny komponistájából nagy műgonddal alkotó, nemzetközileg elismert szerző. Budden életrajzi fejezetei elnyerték tetszésemet, s ebben nem kis szerepett játszott, hogy munkája -bármenynyire csodálója is Verdi művészetének -nem hagiográfia. A brit zenetörténész által megrajzolt Verdi-portré nem feltétlenül hízelgő, apologetikusnak a legkevésbé sem nevezhető; mi több, esetenként meglehetősen kevéssé rokonszenves személyiség képét tárja elénk. „A lovagias hangvétel a különböző grófnőkhöz írott leveleiben, akiknek szalonját növekvő hírneve megnyitotta számára, olykor a porcelánboltban közlekedő elefánt finomságát idézi"1 - írja példának okáért a fiatal zeneszerzőről. Később pedig ezt olvashatjuk: „[...] ahogyan muzsikusként »sisakos komponistának« is nevezték, magánemberként a »bussetói medve« becenevet kapta."2 Azt hiszem, elsősorban ez a kutatása tárgyát szentté avatni nem akarás az írás egyik olyan vonása, ami által hiteles és üdítő olvasmánnyá vált számomra. Megjegyzendő persze, hogy a szerző Verdi erényeiről, szimpatikusabb vonásairól sem feledkezik meg: mint írja, „kezdettől fogva volt benne valami, ami sok barátot és csodálót szerzett számára, akiket az évek során nem hagyott el: egyfajta hűség, tisztesség és eszményei megvalósításának szenvedélyes igyekezete jellemezte."3 Budden portréjának további erénye, hogy nem statikus; a zeneszerző jellemének változása, fejlődése iránt sem marad érzéketlen: „Antonio Ghislanzoni, aki 1846-ból úgy emlékezett Verdire, mint hallgatag, mogorva fiatalemberre a muzsikusok és művészek vidám forgatagában, egészen elképedt a változáson, amelyet 1868-ban Sant'Agata-i látogatása alkalmával tapasztalt. »Ismertem művészeket, akik ifjúkorukban gondtalanok, túláradóan vidámak és végtelenül kellemesek voltak, majd a hírnév és rang csillogó máza tartózkodóvá és csaknem megközelíthetetlenné tette őket. Azt lehet mondani, ahogy [Verdi] előbbre jutott diadalmas útján, minden állomásnál levedlette annak a kemény, szúrós páncélnak egy részét, amely ifjúkorának éveiben borította.«"4

A könyvet persze nem csupán Verdi, az ember nyersen valósághű ábrázolása teszi vonzóvá, hanem egyúttal szerzőjének egészséges humora is. A komponista anyagiakkal kapcsolatos gondolkodásmódjáról például a következőket olvashatjuk: „A csődhöz viktoriánus módon viszonyult: akik nem voltak képesek úgy intézni pénzügyeiket, ahogyan ő képes volt, azok ne számítsanak a megbecsülésre. Láthatólag semmit nem tudott a marxi konjunktúraciklusokról."5 Horribile dictu, a zeneszerző gyermekkoráról olvasva különösképpen elnyerte tetszésemet az alábbi, gutiérrezi rémdrámákba illő epizód: „A Szent Mihály-templomban ministrálván [Verdi] egy alkalommal annyira belefeledkezett az éneklésbe, hogy a feldühödött pap megpofozta. »Verje meg az Isten!« -kiáltotta a fiú, ahogy összeszedte magát. Verdi, aki sosem kedvelte a klérust, mindig szívesen mesélte, hogyan teljesedett be az átka. Évekkel később villám csapott a Madonna dei Prati-templomba, és halálra sújtotta ezt a papot -meg hát a gyülekezet néhány tagját, köztük saját rokonát is, bár ezt általában nem fűzte hozzá."6 Qual orror...

Bár a zeneszerző műveit tárgyaló rész a módszerből adódóan talán kissé katalógus jellegű, mindazonáltal informatív és szakszerű. Tömörek, ám egyúttal tartalmasak is azok a bekezdések, melyek egy-egy opera zenei megmunkálásának jellegzetes vonásait hivatottak bemutatni. Meglepett ugyanakkor, hogy míg a Verdi munkásságának kiindulópontjául szolgáló olasz operai hagyományt önálló fejezet ismerteti, Budden nem szentel külön figyelmet a francia nagyopera hagyományának -jóllehet a Jérusalem, A szicíliai vecsernye, a Don Carlos és az Aida szerzője számára a műfajnak ez a típusa is bevallottan és érezhetően fontos mintakép volt. Ez persze nem jelenti, hogy a brit zenetörténész ne utalna rá több helyütt maga is, hogy Verdi a francia opera történetének szereplője is volt, s hogy a nagyopera -mindenekelőtt Meyerbeer - nem elhanyagolható hatást gyakorolt munkásságára. Az a fejezet, amely A szicíliai vecsernyétől az Aidáig terjedő műveket tárgyalja, „A nagyopera felé" címet viseli. Mi több, Budden olyan mű esetében is felfigyel a francia hatásra, ahol a műfaj nem, legfeljebb a librettó párizsi miliője és eredete magyarázhatja azt: joggal mutat rá, hogy Violetta Ah, fors' è lui szólószáma a Traviata első felvonásában a couplet-t követi, azt a refrénes strófás dalformát, amely felettébb gyakori a 19. századi francia opéra-comique-ban és nagyoperában, illetve később az operettben.7

A fülszöveg szerint Budden munkája „a modern kutatásokkal szemben támasztott követelményeknek és a nagyközönség igényeinek egyaránt megfelel". Ennek az állításnak annyiban igazat kell adnunk, hogy a könyv 2007-ben elhunyt szerzője valóban az olasz muzsikus életművének, illetve tágabb értelemben az olasz opera történetének kiváló ismerője volt, aki nagyszabású, tudományos igénnyel készült háromkötetes monográfiát szentelt Verdi operáinak,8 mielőtt megírta volna ezt a terjedelmében szűkebbre szabott, bevallottan ismeretterjesztő munkának szánt művet. A könyv tehát a téma avatott ismerőjének munkája. Mindezt azért hangsúlyozom, mivel tapasztalataim azt mutatják, hogy a magyar zenei tárgyú könyvkiadás egyes szereplői esetenként mintha nem tudnának különbséget tenni ismeretterjesztő jellegű könyv és szakmában járatlan szerző dilettáns munkája között.

Megjegyzendő persze, hogy a könyv angol eredetije 1985-ben, vagyis majd negyedszázaddal ezelőtt látott napvilágot. Bár nem vagyok Verdi-kutató, feltételezem, hogy a mű első megjelenése óta történt azért egy s más az olasz komponista operáinak kutatása és kritikai kiadása terén; ezt a benyomásomat az angol Grove-lexikon 2001-ben megjelent, Roger Parker írta Verdi-szócikkének
áttanulmányozása is megerősíteni látszott. Ettől persze még nem tartom rossznak vagy feleslegesnek, hogy Rácz Judit magyarra fordította, az Európa Kiadó pedig megjelentette Budden munkáját -egy régebbi könyv is lehet sok szempontból érdekes és informatív a mindenkori jelen olvasója számára, így mindenképpen üdvözlöm a publikációt.

Bosszantónak tartom ellenben, hogy kísérlet sem történt Budden 1984-es bibliográfiájának kiegészítésére, naprakésszé tételére (jóllehet a kiadvány adatai szerint szakmai ellenőrzésen esett át). Meggyőződésem, hogy az olvasó további tájékozódását szolgáló irodalomjegyzék frissítése fontosabb lett volna, mint a könyvnek a Verdi-operák magyarországi fogadtatását dokumentáló -egyébként gazdag és érdekes -képanyaggal, valamint a magyarországi Verdi-bemutatók adataival történő, mesterséges felduzzasztása (ennyit a „modern kutatások"-ról). Nem nevezhető elegáns megoldásnak, hogy a magyar kiadás lényegében változtatás nélkül átvette az eredeti zenei példáit, megtartva az angol nyelvű feliratokat („Ex[ample] 40", stb.) és hangszerelésre utaló szövegeket („Str[ings]", „W[ood] W[inds]", „Cellos", „Basses" stb.).9 Analitikus jellegű részeket tartalmazó, magára adó zenei tárgyú könyv szövegében az ütemmutatókat voltaképpen inkább valódi ütemjelzésként szokás szedni, mintsem matematikai törtszámokként („Az egyszerű 3/4-es és 4/4-es ütemekből ezúttal hiányzik a triolás aprózás. A zene bővelkedik a 3/8-os és 6/8-os andantinókban [...]" stb.).

Mindazonáltal azt hiszem, a kiadvány szépséghibáival együtt is örömteli, hogy Julian Budden Verdi-könyve hozzáférhetővé vált a magyar olvasóközönség számára. Remélem, az Európa Könyvkiadót a fenti kritikai észrevételek nem tántorítják el attól, hogy a jövőben is zenei tárgyú munkákat jelentessen meg magyarul.

BOZÓ PÉTER

jegyzetek

1 Julian Budden, Verdi, ford. Rácz Judit (Budapest:
Európa, 2007), 175-176.

2 Id. mű, 176.

3 Id. mű, 175.

4 Id. mű, 176.

5 Id. mű, 177.

6 Id. mű, 11.

7 Id. mű, 266.

8 Julian Budden, The Operas of Verdi, 3 vols. (London: Cassell, 1973-1981).

9 Budden, Verdi, 278