-Új művek készülnek Tihanyi László műhelyében, meglévő saját darabok inspirációjára.

-Több olyan darabot tervezek, amely már elkészült kompozícióm párjaként születne feldolgozás, hangszerelés, átkomponálás formájában. Nem régóta érzek kedvet az efféle tevékenységhez. Azelőtt ha egy művet befejeztem, azt végérvényesen lezártam, nyomban más kezdett el foglalkoztatni, nem kívántam visszanyúlni. A szelek csendje volt a kivétel, amely két verzióban készült el, s az operám, amelyet kétszer írtam meg, egészen különféleképpen. Schattenspiel trióm négy központi tételét egy ötödikkel kiegészítve meghangszereltem ensemble-ra, a csellót és a klarinétot tartva meg szólóhangszerként. Volt továbbá a Kölni Rádióban egy fél Eötvös szerzői est, a másik feléhez ugyanis hozzá kapcsolódó magyar és külföldi komponistáktól rendeltek művet: akkor háromtételes, négykezes Mátrix zongoradarabom középtételét, a Kozmoszt dolgoztam át négykezes zongoraszólóra és együttesre. Zenekari lehetőségeket is láttam abban a partitúrában, s indíttatást érzek az egész mű zenekari átdolgozására. Az első tétel megoldása kétséges a számomra, mivel aleatorikus anyaga a két zongorista esetében jól működik ugyan, a zenekar és a zongora felelgetésében korlátok közé szorul.

Szóló hárfadarabom, a Linos is felkeltette bennem egy kis létszámú ensemble igényét, megtartva szólószerepben a hárfát, valami olyasféle célt kitűzve, amilyen Berio Sequenza-átdolgozásaiban valósul meg. Operámból is kiindulnék újabb művek irányába. Egyrészt zenekari koncertre alkalmas, szvitszerű kivonatot készítenék, már ki is választottam az erre alkalmas tételeket. De mivel nagy a különbség aközött, hogy a zenekar az árokban játszik a színpadon megszólaló énekesek alá, vagy hogy azonos térben, a koncertpódiumon együtt zenélnek, ez gyökeres áthangszerelést tenne szükségessé. Másik elgondolásom nem ennyire hagyományos. Az operában hét passacaglia fog össze bizonyos területeket. Ezek anyagát kezdő motívumként kivenném, s versenyművet komponálnék belőlük. Hogy hány és milyen szólóhangszerre, hogy mekkora együttes, netán szimfonikus zenekar venné körül ezeket, egyelőre nem tudom, de biztos, hogy az opera motívumaiból bomlana ki a cselekményhez egyáltalán nem kapcsolódó új kompozíció.

-Milyen komponálástechnikai feladatot rejt mindez?

-Az utóbbi időben megtalálni vélt stílusomban a hangszerelés a kompozíció önálló része. Erre akkor kellett „fájdalmasan" rádöbbennem, amikor operám zongorakivonatával elkészülvén a hangszerelésbe fogtam. Kész elképzelésem volt arról, hová milyen hangszereket szánok, ehhez képest rendkívül hosszú időt igénylő, küzdelmes munka várt rám: a zenei anyag komponálás értékű dúsítása, ami egyenértékű az eredeti zeneszerzői tevékenységgel. Hajdan úgy tanultuk a hangszerelést a Zeneakadémián, ahogy Ravel dolgozott a Kiállítás képein: azt kellett kitalálnunk, melyik hangot hogyan tegyük át zenekari hangszerre, netán oktávkopulázva. Az utóbbi a kortárs zenében igen ritka, de az sem jellemző, ami korábbi korszakokban igen, hogy a hangszerelés pusztán a zenei anyag zenekarra adaptálása, aminek során új hangok nemigen csatlakoznak az eredetiekhez. Operám hangszerelése során alighanem több új hang keletkezett, mint amenynyi alapanyagként a kottapapíron volt. Ez a hangszerelés az alapanyag gazdagítása, különféle hagyományos eljárásokkal, például echofunkciójú anyagokkal, részben árnyékolástechnikával, részben az alapmotívumokkal egyenrangú ellenpontok komponálásával, valamint hangmagasság nélküli ütőhangszerek más dimenziójának hozzáadásával. Más a feladat, amikor szólóhangszer zenei anyagából bontom ki a hangszerelt képet. A hárfa matériájában például megláttam annak lehetőségét, amit további hangszerek általi dúsítása kínált. Ez megint feltétlenül új hangokat vonz.

-Kétfélének érzem a feladatot: az opera esetén „dedukciónak", a kis apparátus tágítása esetén „indukciónak". Az újonnan keletkező és az eredeti darab közötti kapcsolat a te titkod s esetleg egy beavatott elemzőé marad, vagy ha valaki meghallgatja az eredeti kompozíciót és az átdolgozást, az is hallhatja a rokonságot?

-Legalább háromfélének látom a viszonyt. Az opera részeinek szvitszerű zenekari darabbá rendezése aligha különbözik attól, ami mondjuk egy Carmen-szvitet jellemez, felismerhetők a színpadi mű motívumai. A második lehetőség: egy darab két egyenrangú verziója jön létre -reményeim szerint ilyen a hárfadarab együttessé vagy a négykezes versenyművé alakítása. A harmadik pedig, amikor az egyik mű csak alapanyaga a másiknak: ilyenkor bennfentes is alig ismerhet rá a kapcsolatra.

-Régi operáknál a slágerré tehető részek kiemelése marketing célokat szolgált. De egy kortárs műnél -viselkedjék az bármily vonzóan a színpadon - aligha számíthatunk ilyesmire. Téged inkább az átültetés feladata foglalkoztat, vagy be akarod vinni szimfonikus pódiumra az opera anyagát?

-Az utóbbi. Meg kell találnom, melyek azok a részek, amelyek a koncert akusztikai körülményei között is közölhetnek valamit.

HOLLÓS MÁTÉ