Az emberi kapcsolatokat leíró-elemző társadalomtudományok egyik divatos és manapság gyakran használt kifejezése a networking. A nem ritkán magyar toldalékokkal kiegészített (s így mindkét nyelven fülsértővé tett) angol szó az ismerőseinkkel és azok ismerőseivel történő kapcsolatok kiépítését, ápolását és fenntartását jelenti. Az optimista elemzők szerint bárki -öt-hat jól megválasztott kapcsolattal -könnyedén eljuthat ismeretségi hálóján keresztül a világ leghíresebb embereihez, például ünnepelt filmsztárokhoz, az amerikai elnökhöz vagy akár a római pápához is. Hogy valóban így van-e, nem tudom, az azonban bizonyos, hogy a Deák téri evangélikus templom különlegesen szoros és közeli kapcsolatban áll Johann Sebastian Bachhal.

A történet jó kétszáz évvel ezelőttre nyúlik vissza. Molnár János, aki a felvilágosult abszolutizmus szellemében uralkodó II. József türelmi rendeletének köszönhetően megalakult pesti evangélikus gyülekezet első lelkésze lett, még jénai és göttingeni teológiai tanulmányai idején ismerkedett meg a Bach-fiúkat jól ismerő Johann Nikolaus Forkellel. (Ezen a ponton már el is értünk a mesterhez.) Molnárra rendkívül nagy hatást gyakorolt Forkel munkássága, akinek a gyülekezeti énekek-korálok fontosságáról -benne a Bach-kantáták előadásáról -írt tanulmányát magyarra fordította, előszót írt hozzá, és 1818-ban kiadta. Mi több: míg a német evangélikus egyház az 1800-as évek elején már nem használta a kantátákat az istentiszteletek rendjében, addig Molnár János rendszeressé tette azokat a mai Deák téri templom elődjében. Nagy vonalakban innét datálható az itt működő lelkészek és a templom karnagyai által folyamatosan ápolt Bach-kultusz kezdete. A Bach iránti lelkesedés és tisztelet nem tört meg az elmúlt több mint kétszáz évben. A templom kórusa, az 1904-ben megalakult Lutheránia Énekkar tevékenységének fókuszában is szinte kizárólag Bach műveinek megszólaltatása áll. A gyülekezet életében, és ezzel párhuzamosan a magyarországi Bach-recepcióban fontos szerepet játszottak olyan nagynevű egyházzenészek, mint Mendöl Ernő, Kapi-Králik Jenő, Zalánfy Aladár és Weltler Jenő. A 2. világháborút követő években pedig ez a templom volt az a hely, ahol - bár ezt a hivatalos politika kitartóan és rafinált eszközökkel próbálta megakadályozni - meglehetős rendszerességgel hangzottak fel Bach egyházi művei.

Az elmúlt két évtizedben dr. Kamp Salamonnak, a Magyarországi Evangélikus Egyház zenei igazgatójának, az 1992-ben megalakult Magyar Bach Társaság egyik alapító tagjának nevével kapcsolódott össze a templom nemes hagyományainak folytatása. Ő hívta életre az ebben az évben immár 19. évfolyamát jegyző Bach-hetet, melynek során (ezúttal június 2-8. között) két-két kantátaestet és orgonaestet, valamint három kamarahangversenyt hallgathatott meg a templomot estéről estére megtöltő közönség.

Elanyagiasodott világunkban szinte hihetetlen, hogy a koncertek a hagyományokhoz híven idén is ingyenesek voltak. A sorozat tradícióihoz tartozik az is, hogy a koncert első és második fele között igehirdetés, a végén áldás hangzik el. Lévén 2008 a Biblia éve,a hét közbeni elmélkedések azt a kérdést járták körül, hogy mit jelent a ma embere számára a Biblia. Értékes irodalmi emlék-e csupán, vagy a könyvek könyve, a Könyv, mely írásaival, tanításaival a ma emberének is mindennapi szellemi táplálékul kell hogy szolgáljon.

A nyitókoncert a korábbi években elkezdett korálkantáták bemutatásának sorát folytatta: Kamp Salamon vezényletével a Weiner-Szász Kamarazenekar, a Lutheránia Énekkar, valamint Zádori Mária, Németh Judit, Megyesi Zoltán és Cser Péter szólójával idén a Was Gott tut, das ist wohlgetan (BWV 100) és a Nimm von uns, Herr, du treuer Gott (BWV 101) korálkantáták kerültek sorra. Az előbbi a derű, az Istenbe vetett feltétlen bizalom megnyilvánulása, utóbbiban pedig a gyarló ember könyörög isteni megbocsátásért. A szervezők gondosságát dicséri, hogy a koncert előtt mindenki ott találta padján mindkét kantáta szövegének magyar fordítását (hasonlóképpen a záró estén is). Bár dőreség lenne azt feltételezni, hogy e kantáták a befogadóval ma is éppoly szoros kapcsolatot kialakító diszkurzív művekként funkcionálnak, mint egykor a lipcsei Tamás-templomban, a szólisták szép szövegejtésének hála nem csupán auditív élményben lehetett része a hallgatóságnak, hanem gyakorta felismerhető volt Bach egy-egy jellemző szövegfestő effektusa is. A négy énekes produkcióját szabatos formálás, a zenéből-szövegből széles érzelmi skálát felmutató előadás jellemezte, a duettekben pedig az egyébként meglehetősen különböző tónusú hanggal bíró énekesek kamarazenészi kvalitásaikat, az egymásra figyelés magasiskoláját mutatták meg elismerést kiváltóan. A sok szép pillanat közül is az egyik legmegragadóbb volt a 101. kantáta 6. tételében a szoprán és alt énekesek fuvola- és oboa da caccia-szólóval ékesített dialógusa, melynél az alaplüktetést, a siciliano-ritmusú lejtést Albert Schweitzer találóan nevezte a „boldog angyalzene" egyik típusának.

Évekkel ezelőtt hallottam egy interjút, melyben egy űrutazás előtt álló asztronautát arról faggatnak, milyen üzenetet küldene az emberiségről idegen civilizációknak. A válasz: Johann Sebastian Bach összes művét -de ez már dicsekvés lenne... „Dicsekvés-zenék" alkották a hét minden hangversenyét, így a két orgonaest Bach különböző korszakait reprezentáló programját is, melyeket pazar műfaji és tartalmi sokféleség jellemzett. Valamint az a bensőségesség és elmélyülés, amely az orgonakoncertek sajátja, mivel itt a látvány -a közreműködő zenészeké - nem vonja el a hallgató figyelmét a zenében való elmélyülésről, a befelé fordulásról.

A két orgonaest közül az elsőt (június 3-án) Peter Planyavsky (1969 és 2004 között a bécsi Stephansdom orgonistája) adta. Keze alatt könnyedén és eleganciával szólalt meg a napfényes G-dúr prelúdium és fúga (BWV 541), hogy aztán egy fátyolosabbra regisztrált (BWV 647), majd egy megnyílóbb (BWV 678) korálelőjáték után még hatásosabban csendüljön fel a C-dúr toccata, adagio és fúga (BWV 692), melyet a ritmika motorikus jellegének, a billentyűk érintésének fizikai öröme hatott át, és a szóló-tutti kontrasztok hatásos kiemelése határozott meg. Planyavsky talán túl sokat vállalt ezen az estén: a koncentráció hanyatlásával magyarázható a G-dúr concertóban (BWV 692) és az Esz-dúr szonátában (BWV 525) az esetenként kisikló futamok és az elnagyolt részletek megszaporodása. A záró mű, a Bach korai korszakát reprezentáló, Böhm stílusában komponált Sei gegrüßet Jesu gütig korálpartita (BWV 768) ugyanakkor ismét a hangverseny elején megismert, pontosan és markánsan artikuláló művészt mutatta, aki transzcendens távlatokat nyitott meg játékával.

Karasszon Dezső hangversenyén (június
6-án) alapvetően más játékstílust tapasztalhattunk meg, mint bécsi kollégája estjén: a különbség mindenekelőtt a (Planyavskyhoz képest) jóval gyakoribb szín- és tónusváltásokban nyilvánult meg. A c-moll fantázia és fúga (BWV 537) tökéletesen betöltötte a teret, a változatos regisztráció tele volt meglepő színkombinációkkal, az O Gott, du frommer Gott korálpartitában (BWV 767) pedig a koráldallamot követő feldolgozáshoz érve szinte kitapinthatóan háromdimenzióssá vált a zene. Az előadás második felét a Clavier-Übung III. kötetének részletei töltötték ki. Az enciklopédikus jellegű, a keresztény világ számszimbolikájára utaló Esz-dúr prelúdium és fúga (BWV 552) fogott közre három, a miséhez kapcsolódó korálelőjátékot (BWV 669-671). Az ellenpont művészetét reprezentáló, „Szent Anna"-ként is ismert hármasfúga nem csupán Augenmusik (bár elemezni is izgalmas szellemi játék), de a témák különböző karakterei három merőben más világot reprezentáltak. Karasszon tolmácsolása hűen közvetítette a mű egyetemes nagyságának élményét: az első, keresztet megrajzoló fúgatéma méltóságteljesen nyugodt, a második visszahúzódó volt, míg a harmadik viharos tizenhatodai -Schweitzer találó hasonlatát idézve -valóban mintha az ég zúgását és morajlását mutatták volna.

A Budapesti Vonósok (június 4-én) csupa Bach-slágert tűztek műsorukra: a kamaraművek szempontjából oly termékeny kötheni évekből a 3. és 6. brandenburgi versenyt (BWV 1048 és 1051), valamint a két hegedűre írott d-moll kettősversenyt (BWV 1043), a lipcsei korszakból pedig a h-moll szvitet (BWV 1067). A közismertség hátulütője, hogy -mint azt a Brandenburgi versenyekben megtapasztaltuk -az apróbb belépési pontatlanságokra, intonációs problémákra többen is felkapták a fejüket, de nem maradt észrevétlen a 6. brandenburgi 1. tételének indokolatlanul lassú tempója sem. Örömteli volt viszont hallani mindkettő friss, sugárzó zárótételét. Apa és fia, Bánfalvi Zoltán és Bánfalvi Béla játszotta a d-moll verseny szólóját: a két művész egy álomszép 2. tétellel ajándékozta meg a közönséget. A h-moll szvit (BWV 1067) előadásának legmeghatározóbb eleme a szólista, Drahos Béla és a zenekar kommunikációjának kifinomult jelrendszere volt. A gyakorta karmesterként is fellépő Drahos magabiztosan és határozottan (felső testtel, fejjel, fuvolával, a zenészek felé tett félfordulatokkal) irányította a zenekart. Lenyűgöző individualitással, ugyanakkor a többieket mégsem elnyomva formálta meg szólamát, és tette a koncert záró számát az egész hangverseny csúcspontjává. Külön csemegét kínáltak előadásában az utolsó két tétel táncainak motívumismétléseinél a stílushű, invenciózus díszítések.

A Bach-hét 4. napján (június 5-én) Molnár Piroska személyében a művekhez rendkívüli alázattal közeledő művészt ismerhettünk meg. A nyitó G-dúr szólószvitben (BWV 1007) nem egyszerűen táncok kompendiumát sorakoztatta fel: úgy fonta egybe az egymás után következő táncok füzérét, hogy a közös nevezők mellett mindig egy újabb hangulatot, mozgásélményt, emocionális világot bontott ki. Az olasz mintákat követő D-dúr (BWV 1028) és G-dúr (BWV 1027) gambaszonátában Horváth Anikó játszotta a continuo-szerepkörből immár a cselló egyenrangú társává emelt, igényes csembalószólamot. Előadásukban különösen élvezetes volt a
D-dúr szonáta 4. tételének virtuozitása, a G-dúr szonáta nyitótételében pedig Molnár Piroska azt mutatta meg, hogyan lehet életet lehelni a hosszú ütemeken át kitartott hangokba. Kettejük egymásra figyelő, oldott muzsikálása tette páratlanná az estét.

Az utolsó előtti napon a historikus hangszereken játszó Trio Antiqua (Kalló Zsolt, Vályi Csilla, Szekendy Tamás) hangversenye sokat ígérő műsorválasztásával és az előadott művek magas színvonalú megszólaltatása okán is emlékezetes maradt. Egyrészt tanulságos volt egymás mellett meghallgatni az A-dúr (BWV 1015) és a G-dúr szonátát (BWV 1019). Míg az előbbi a hagyományos lassú- gyors-lassú-gyors tételrendet képviseli, az utóbbi az életműben is egyedülállóan öttételes: a középső tételt szimmetrikusan öleli körül egy-egy lassú, a külső héjakon pedig egy-egy gyors tétel. A szólócsembalóra írt
3. tétel imponálóan szuggesztív megszólaltatása Szekendy Tamás jutalomjátékává vált. Egyedivé tette a hangversenyt az is, hogy a program második felében megszólalt G-dúr (BWV 1038) és C-dúr szonáta (BWV 1037) nemcsak ezen az estén, de az egész hét műsorát tekintve is kakukktojásnak számított, mivel a legújabb kutatások szerint nagy valószínűséggel egyik sem J. S. Bach műve. Az utóbbi két szonátában a barokkfuvolás Bertalan Andreával kiegészült Trio Antiqua elmélyült és koncepciózus előadása a hét egyik legmagasabb színvonalú produkciójával örvendeztetett meg. Még akkor is, ha műsoruk legutolsó, 12/8-os Gigue tételének súlytalan harmadik nyolcadon induló kezdetét nem sikerült elsőre elkapniuk, és meg kellett ismételni az indítást. Ettől csak még emberibb és szerethetőbb lett játékuk.

Az utolsó koncert a Wir danken dir, Gott, wir danken dir (BWV 29) és a Magnificat (BWV 243) előadásával méltón koronázta meg a hét napot. Remekeltek a szólisták (Zádori Mária, Gémes Katalin, Schöck Atala, Megyesi Zoltán és Jekl László), megbízható és biztos alapot nyújtottak a Budapesti Vonósok, de az igazi reveláció a Lutheránia Énekkar teljesítménye volt. Ezen az estén nem több hónap, de évtizedek kemény munkája érett be. Ez a kórus éppúgy tudott erőteljes, homogén tömböket formálni, mint ahogy nem sikkadt el Bach bonyolult polifóniájának transzparenciája sem. Kamp Salamon egyszerű, világos mozdulatai kommunikatív dirigenst állítottak elénk, aki a pillanatok tört része alatt korrigálta az összjátékban olykor előforduló kisebb megingásokat. Külön élvezet volt arra figyelni, amikor a komoly megnyilatkozások mellett Bach játékos, olykor évődő hangvételét is kiemelte, és mindezt választékosan, vonzóan tolmácsolta. Ezzel az előadással kétségkívül magasra tette a mércét a jövő évi, 20. Bach-hétre tervezett h-moll mise előadásához.

Kamp Salamon nyilatkozta nemrégiben, hogy nézete szerint a zenében Bach az, aki összeköti az eget a földdel, a láthatót a láthatatlannal, az anyagot a szellemmel; akinek művei nem az életről, hanem a létezésről szólnak; aki megtalálta az utat Istenhez. S ha a bevezetőben a kapcsolatteremtést említettem, Bachon keresztül a networking utolsó lehetséges láncszeme is megismerhető: az, aki felette áll minden földi hatalomnak. Akinek Johann Sebastian Bach a hívő ember alázatával mondott köszönetet, mikor partitúrái befejeztével odakanyarintotta: S[oli] D[eo] G[loria]. (Rendező: a Pesti Evangélikus Egyház Deák téri Egyházközsége és a Magyar Bach Társaság)

KOVÁCS ILONA

Zádori Mária, Gémes Katalin, Megyesi Zoltán, Jekl László, a Lutheránia Énekkar
és a Budapesti Vonósok a Kamp Salamon vezényelte záróhangversenyen

Felvégi Andrea felvétele