-Kérem, mondja el röviden a Helikon Színház történetét!

-A színház 1990-ben alakult. Ez az az év, amikor összeomlott a Szovjetunió, amikor az utcán közlekedni veszélyes volt, amikor az üzletek kongtak az ürességtől, s amikor az emberek nem jártak színházba. Moszkvában akkoriban három opera működött: a Nagyszínház, a Sztanyiszlavszkij, Nyemirovics-Dancsenko és Pokrovszkij nagyszerű Kamaraoperája. Én éppen ebben az évben végeztem el az Orosz Színházi Akadémiát operarendezői szakon. Huszonegy éves voltam. Igaz, előtte a Központi Zeneiskolát is kijártam zongoristaként. Szóval eredetileg zongorista vagyok, s ezt nagyon jól hasznosíthatom a munkámban. Tehát befejeztem az Akadémiát, és már első asszisztensként dolgoztam a Nagyszínházban, tanárom ugyanis Anyiszimov volt, a Nagyszínház főrendezője, amikor a barátaimmal alakítottunk egy operatársulatot, és előadtuk Stravinsky Mavráját négy szólistával. Hangszerelést is készítettünk kisegyüttesre: „csörgőre, hegedűre, vasalóra", ahogy tréfásan emlegettük. Ezután színre vittük Debussy Tékozló fiúját, majd Hindemith Hin und zurückjét, és elneveztük a színházunkat Helikonnak -arról a hegyről az ókori Görögországban, ahol Apolló a múzsákkal találkozott. Azután fokozatosan egyre több előadást hoztunk létre, majd egy tíz főből álló kórustársaság csatlakozott hozzánk, és előadtuk a Bajazzókat. Ez volt az első népszerű darabunk. Három év múltán levelet írtunk Moszkva város vezetőinek, amelyben a segítségüket kértük, és el is nyertük a támogatásukat.

Most négyszázötven munkatársunk és nagy, százhúsz tagú zenekarunk van. Ide Miskolcra csak a zenekar egy része jött el. Kórusunk is tekintélyes, de inkább nem mondanám kórusnak, mert a tagjai igazi művészek. Mindnek karmesteri vagy karvezetői végzettsége van, és naponta kapnak színpadi gyakorlat- és táncképzést, vagyis sokoldalú művészek.

-Milyen épületben dolgozik a színház?

-Moszkva központjában, nem messze a Konzervatóriumtól, a Bolsaja Nyikitszkaja utcában egy régi, 18. században emelt, nagyon szép épület a miénk, az egykori Sahovszkij-Glebov-Sztresnyev palota, melynek nagyterme nem is színháznak készült, inkább oszlopos bálterem. Ez az a terem, ahol az első orosz magánopera működött, Saljapin is énekelt benne. Az épületet most éppen felújítják, előreláthatóan 2010 végére készül el. Egy új terem épül a régihez, ez már színházi jellegű lesz, nagy nézőtérrel. Az udvarra tervezik, nagyon érdekes elképzelés. Amíg tart az építkezés, kaptunk ideiglenesen egy másik házat, szintén a központban, az Arbaton: egy modern épületet, amely nem igazán megfelelő.

-Milyen darabokat játszanak?

-Repertoárunk igen gazdag, sokat vendégszerepelünk. Voltunk Franciaországban, Angliában, Olaszországban, Spanyolországban, Izraelben. A klasszikus orosz operák közül játsszuk az Anyegint, a Mazeppát, a Pikk dámát, Rimszkij-Korszakov Cári menyasszonyát, Halhatatlan Kascsejét. A nyugatiak közül Verdi Aidáját, a Traviatát. A 20. századi operák közül Janá≈ek Makropulos-ügyét Gennagyij Rozsgyesztvenszkij vezényelte. A Denevért Rosztropovics dirigálta, de most is műsoron van. Aztán játsszuk Poulenc Karmelitáit, Berg Luluját. Különösen fontosnak tartjuk a 20. századi művek műsoron tartását.

-Naponta vannak előadások?

-Nem minden nap: nagyjából hetente öt előadást tartunk, de előfordul, hogy míg a társulat egyik fele Moszkvában játszik, a másik fele valahol vendégszerepel, mint éppen most is.

-Hány karmestert foglalkoztatnak, és kik ők?

-A színházban négy karmester dolgozik. Vezető karmesterünk Vlagyimir Ponykin, aki itt, Miskolcon is vezényelt, ismert orosz dirigens, egyben a Moszkvai Filharmónia Szimfonikus Zenekarának első karmestere is. Azután nálunk dolgozik Brazsnyik, a Jekatyerinburgi Opera volt vezető karmestere, ők a mi két ászunk. Mellettük ott vannak a fiatalok, mint például Konsztantyin Csudovszkij, egy ifjú titán, Rozsgyesztvenszkij tanítványa. De vezényel nálunk maga Gennagyij Rozsgyesztvenszkij is, meg persze külföldiek, például az olasz Tiziano Severini, aztán Allemandi, dolgoztunk Riccardo Mutival Ravennában a fesztiválján, a Traviatát a kanadai Richard Bradshaw dirigálta nálunk -de hát mindenkit nem tudok felsorolni.

-Úgy látom, nagyon fiatal a társulat. Hogyan toborozza az énekeseit?

-Roppant szigorúan válogatunk. Színházunk olyan helyzetben van most Moszkvában, hogy bátran mondhatom, bármelyik orosz operától bármelyik énekes szívesen átszerződik hozzánk. Van néhány szólistánk, aki a Nagyszínháztól jött át -például Alekszandr Kiszeljov, a népszerű fiatal basszista, vagy a koloratúrszoprán Jelena Szamojlova, de szívesebben veszek fel fiatal végzősöket a Konzervatóriumból, hogy tovább képezve igazi művészekké válhassanak nálunk.

De nagyon erős a verseny. Nemcsak szép hangon, jól kell énekelni, tudni kell játszani valamilyen hangszeren, és kötelező legalább egy idegen nyelv. Ez fontos feltétel, hiszen minden operát eredeti nyelven játszunk. Ehhez még azonnal valamilyen színészi feladatot is adok, mert nagyon fontosnak tartom az orosz előadóművészi tradíciót, amely mára sajnos teljesen feledésbe merült. Arra a saljapini hagyományra gondolok, amelyben nemcsak egy kottasor intonálásáról van szó, hanem annak értelmezéséről is, amivel az előadás egy adott pillanatában meg kell tölteni azt a bizonyos kottasort. Nem illusztrálni kell a szöveget, hanem a szerző zenedramaturgiai elképzelését kell megvalósítani.

-És milyen közönségnek játszanak?

-Igen jó a közönségünk. Rengeteg fiatal jár a színházunkba, ezt nagy eredménynek tartom. Még az olyan nehezen emészthető darabnál is, mint például Berg Luluja, amely teltházas szériában ment nemrég, tisztán fiatal közönség töltötte meg a nézőteret. És sok külföldi is eljön hozzánk: nyugaton jobban ismernek minket, mint idehaza.Teljes diplomáciai testületek jönnek el. Általában az értelmiség jár az előadásainkra, ritka az alkalmi látogató, mert elég nehéz jegyet kapni, s az emberek tudják, mire számíthatnak.

-A Borisz Godunov előadására térve: az ön értelmezésében számomra teljesen új és szokatlan elemek tűnnek fel. Ebben az előadásban például az Ál-Dmitrijt és a Félkegyelműt ugyanaz az énekes alakítja, sőt a két figura egybeolvad, egy személlyé válik. A nép is eltűnt az ön színpadáról, helyét a hivatalnok- és katonai elit tagjai töltik be. Hol van, hová lett a nép?

-„A nép hallgat", ahogyan a Puskin-dráma végén olvasható. Annak a pártjára áll, aki kenyeret ad neki. De ki akar kenyeret? Ha megnézzük, most ki küzd nálunk kenyérért (a nép volna az? ó, nem!), azt látjuk, hogy azok, akiknek már sok kenyerük van, mert még többet akarnak.

-Az önök előadása a Borisz jóformán ismeretlen első változatára épül, ezt egészítik ki a második verzió részletei, a lengyel képek.

-Sosztakovics mindkét változatot meghangszerelte, és ezzel óriási történelmi lehetőséget teremtett. Mert előtte bárki, aki színre vitte a Borisz Godunovot, valamilyen módon megsértette a szerző akaratát. Hiszen az egyik változatból hiányzik a Kromi jelenet, a másikban nincs benne a Vaszilij Blazsennij előtti kép. Az történik tehát, hogy ha valaki valamelyik változat mellett dönt, ki kell hagynia a zenének valamelyik részét, ami az előadáshoz szükséges. De Muszorgszkij nem Rimszkij-Korszakov, ő nem a helyesírás bajnoka. Muszorgszkij vodka mellett komponált, s őt, csakúgy, mint Borogyint, kevéssé érdekelte a technika, és akárcsak Csajkovszkij, mindazt belezúdította a hangjegyekbe, amit belül érzett. Nem úgy, mint Rimszkij-Korszakov és Wagner, akik mindig azon törték a fejüket, úgy ügyeskedtek, hogy semmit se lehessen kihagyni az operáikból. Sosztakovics grandiózus, tisztán morális tettet vitt véghez. Magára vállalta az önzetlen közvetítő funkcióját: meghangszerelve az összes zenét a Boriszból, s a nevét adva ehhez, lehetőséget teremtett a szükséges anyag kiválasztására egy konkrét előadáshoz. Ezért megengedhettem magamnak, hogy a Vaszilij Blazsennij előtti jelenetet válaszszam, és ugyanakkor a Szobajelenet első változatát, ami fenomenális, gyökeresen eltér a második verzióbelitől, és abszolút megváltoztatja Borisz figuráját. Ez a Borisz egészen más egyéniséggé válik. És ez számomra nagyon fontos. Mi úgy ismerjük őt mint gyermekgyilkost, ám történelmileg Borisz nem kevesebbet tett Oroszországért, mint Nagy Péter. Ahogyan a monológjában is elmondja, gabonaraktárakat emelt, utakat épített, nagyon-nagyon sokat tett Oroszországért, habár gyilkosság árán jutott hatalomra, mert ez volt az egyetlen lehetősége. És az a szörnyű, hogy őt egy bitorló akarja leváltani. Emellett a Félkegyelmű egy pszichikailag beteg ember, akit mindenki követ. Hát éppen ez Oroszország mentális tragédiája, és ebben az előadásban Boriszt emberként láthatjuk, akinek családja van, akinek gyermekei vannak, aki egészen másmilyen. Aggódni kezdünk érte az adott szituációban. Megjegyzem, ebben az előadásban mindenki név- és pozícióbitorló, Borisz is, Marina is. Mindenki.

-Vázolná a Sosztakovics-operáról kialakított elképzelését?

-Rajongok Sosztakovicsért, A mcenszki járás Lady Macbethjét a Pikk dámával, Poulenc Karmelitáival, a Borisz Godunovval együtt az emberi alkotóművészet csúcsának tartom. Amikor erre az előadásra készültem, megállapítottam a magam számára -gyerekkorom óta sokszor láttam a darabot -, hogy ami a színpadon történik sok bocskorral, kendőkkel, olyan történet, amit nem hallottam ki a zenéből. Ez nem Rimszkij-Korszakov, nem meseopera. A cselekményt időtlenné akartam tenni, az előadást Oroszországon kívülre helyeztem, hiszen bármely országban lejátszódhat. Itt csak az ember és a lelke van, és út a szerelemhez a szenvedélyeken át, s a szenvedély okán mindenki szembekerül a másikkal, harc van és egymás elpusztítása. Az utolsó felvonás nem egyszerűen kényszermunkatábor, nem katorga, ahová száműzik hőseinket, hanem az emberi lélek katorgája. Ezt nem realisztikusan, hanem ellenkezőleg: realizmus nélkül akartam megvalósítani.