|
Tündértánctól vitustáncig Bartók + szlávok –Miskolci Nemzetközi Operafesztivál 2008 (1)
Kamaraszínház A Szegedi Tudományegyetem Zeneművészeti Kar Magánének Tanszékének vendégjátéka 2008. június 19.
NYIKOLAJ RIMSZKIJ-KORSZAKOV SZADKO Opera két részben Szövegét Nyikolaj Rimszkij-Korszakov és Vlagyimir Ivanovics Belszkij írta Szadko Megyesi Zoltán m.v. A kék óceán király Koczor Kristóf Volhova Kovács Éva, Nyezsata Krajnyák Dalma Ljubava Barabás Annamária Jelenés Taletovics Milán Betanító Pál Tamás Zongorakísérő Komáromi Júlia Rendező Toronykőy Attila Tanszékvezető dr. Temesi Mária
Nagyszínház 2008. június 18. A Kassai Állami Színház vendégjátéka
Antonin Dvo√ák Ruszalka Opera három felvonásban, eredeti nyelven, magyar nyelvű szövegkivetítéssel Szövegét jaroslav Kvapil írta Ruszalka Tatiana Pal'ov≈iková Herceg Jaroslav Dvorksª Vízimanó Ondrej Mráz Boszorkány Viera Hronská Idegen hercegnő Petra Záhumenská Erdőőr József Havasi Vadász Marek Grubal' Kukta Janette Zsigová 1. Erdei nimfa Michaela Várady 2. Erdei nimfa Dana Mlynárová 3. Erdei nimfa Zuzana Orlovská Díszlettervező Milan Feren≈ik Jelmeztervező Josef Jelínek Koreográfus Dana Morávková Karmester Igor Dohovic Rendező Zdeneˇk Troπka
Nyári Színház 2008. június 19. A debreceni Csokonai Színház vendégjátéka
Bed√ich Smetana Az eladott menyasszony Vígopera három felvonásban, magyar nyelven Az eredeti szöveget Karel Sabina írta Kruzsina Haja Zsolt Ludmilla Borsos Edit Marzsenka Kriszta Kinga Micha Tóbiás Fülep Máté Agáta Ujvárosi Andrea Vasek Balczó Péter Jenik Györfi István Kecal Cseh Antal Cirkuszigazgató Vincze János Esmeralda Stefanik Márta Indiánnak öltözött A Debreceni Filharmonikus Zenekar és a Csokonai Színház Énekkara és Tánckara Karigazgató Pálinkás Péter Karmester Blázy Lajos Díszlet, jelmez Anita Magda Burdzinska Koreográfus Fejes Kitti, Katona Gábor Rendező Andrzej Bubien m.v.
Miskolcot két napra megszállták a vízitündérek. Váratlan eset. Nyugaton ugyan ott van a szépséges Hámori tó, zuhog a lillafüredi vízesés, s még a belvárosi Szinva-parton is meg lehet tenni néhány rövid métert majdnem-romantikus vízközelben, de annak, aki északkeleti irányból közelítve áthalad a város ipari múltjának romos kulisszáin, majd átküzdi magát a pláza-sivatagon, s úgy nyer bebocsátást a szerény, kedves city civilizációs enklávéjába, bizony még a mindent betöltő csodás júniusi hársillatban is meg kell erőltetnie képzeletét, ha hinni akarja, itt éjszakánként pajkos vagy szomorú nimfák, najádok és nereidák pancsolnak holdfényes mesevizekben. De hát mennyi mindent nehéz odaképzelni a világ sok városába! Munkát, létbiztonságot például még sokkal nehezebb, mint vízitündéreket. Utóbbit, lám, most sikerült, ha nem is a Hámori tóba, legalább az operaszínpadra. Kellettek a sikerhez anyagiak is, szó se róla, az a párszáz milliócska, amibe a Nemzetközi Operafesztivál tíz napja kerül, amikor Miskolcon majdnem mindent lehet. Hogy ez-e a munkahelyteremtés legcélszerűbb módja? Hogy az esténkénti operaünnep a nappalok városához kissé inadekvátnak tűnik, ahogy az ékszerboltok száma is a Széchenyi-utcán, mit magasabbra becsülök, mint a zürichi Bahnhofstraßén? Nem hiszem, hogy a 2008-as Miskolcon nagyobb lenne a kontraszt ünnep és hétköznap között, mint teszem azt, az 1773-as Eszterházán volt. Igaz, akkor mindenkinek volt munkája, ámde sokakét robotnak hívták, jobbágyokét és libériásokét -vajon élvezték-e? Annyira, mint hatvanéves nagynéném a gyapotszedést a kitelepítésben. A robot egy részét az ünnep generálta, ahogy Miskolcon is a jegyszedő néniknek, a büfés fiúknak és a szemi-analfabéta műsorfüzet-szerkesztőknek. (Csak azért is beleírom: aranyoskáim szerint Palerdi András külföldön sikert aratott mint Sparafucile az Il trovatore című operában, illetve mint Ferrando a Rigolettóban. Nem tehetnek róla, nem értenek hozzá, a gonosz polgármester dolgoztatja őket szociális támogatás fejében.) De az ünnep kényszerítette robotolni Haydnt is, és ő maga azon a véleményen volt, hogy a szorgalom, vagyis a munka tette azzá, akivé lett. Isten avagy a genetikai program elrendelését nem feledve. Kell tehát a sikerhez -a vizitündérek odabűvöléséhez, tágabban a fesztivál sikeréhez -a munka. Haydnéhoz mérhető zenei-genetikai munkaprogramot tudvalévőleg alig féltucat zigóta hozott magával a földi létbe. Valami tehetség azonban - képesség a tevésre - mindenkibe szorult, s az ünnep rendkívüli munkaterhe, ha szakszerűen adagolják, annak maximumát hozhatja ki jegyszedő nénikből, büfés fiúkból és - ez érint bennünket most - művészekből. Vajon az ünnep-munka hasznosnak minősül-e társadalmi-gazdasági szempontból? Tartok tőle, nem, legalábbis nem azon kritériumok értelmében, melyeket manapság filozófiák és szimfóniák támogatottságra-érdemességének mérésére alkalmaznak ők, az évtizedeken át bizonyítottan haszontalanok. Számos robotost talán még a sima-sikeres pályához, a nagy karrierhez sem fog hozzásegíteni az ünnep-munka. Elhallgattam-elnéztem a Szegedi Tudományegyetem Zeneművészeti Kar Magánének Tanszékének hallgatóit, helyesebben szólva éneklőit, akik vendégjátékon - büszke fogalom! - mutatták be Rimszkij-Korszakov Szadkóját június 19-én a Kamaraszínház délutáni előadásán. Melyikükből lesz valóban, valódi énekes? Óvakodom a jóslásoktól. Emlékszem évtizedekkel ezelőtti zeneakadémiai operavizsgákra. Marton Éváról és Kováts Kolosról mindenki tudta, nagy énekesek lesznek, hiszen már akkor nagy énekesek voltak. De hány nagy ígéret volt kénytelen már a vizsga másnapjától a fürdőszobára korlátozni tevékenységét? Másfelől hány prepotens „nem lesz belőle semmi" ítéletet cáfoltak meg utóbb nagy színpadok meghívásai? A szegedi különítmény egyes tagjainál a hang mai állapota keveseknél enged kész-ségre következtetni: a szoprán mozgékony, de levegős, a mezzoszoprán süvölt, a tenornak nincs mélysége, a basszusnak nincs magassága... Mindezen megpróbáltatásoknak kitenni Rimszkijt és a közönséget, ráadásul zongorakísérettel - zsörtölődtem magamban eleinte. Ám negyed óra múltán már csak örömöt éreztem a gyerekek együttműködésének odaadása, pontossága, elkötelezettsége láttán-hallatán. Mintha hipnotizálták volna őket, olyan feltétlenül adták elő a lírai énekszólamokat, pergették a dallamos orosz nyelvet, és találták fel magukat a képzeletgazdag, egyáltalán nem igénytelen játékokban (Toronykőy Attila). Levetkeztek minden személyes gátlást, de a művészi korlátokat tiszteletben tartották, helyesebben szólva, maguk állították föl maguknak. Úgyhogy a végén mindannyian fogalmat alkothattunk magunknak e különös műről, melyhez eddig tudtommal senki nem tartotta érdemesnek közelíteni Magyarországon. Azzal az érzéssel hagyhattuk el a termet: színházi előadást láttunk, nem vizsgaelőadást. Mesterek, tanárok mértékadó részt vállaltak az előkészítésben, irányították a kiképzést, de Philippitől távol maradtak. A miskolci csatában a diáksereg autonóm módon harcolt és győzött, a korban és képzettségben érettebb, hivatásos Szadko, Megyesi Zoltán hathatós közreműködésével. Molodcü! Pénzen, munkán kívül kellett még az ünnep megidézéséhez tudás és fantázia. Már-már feledém a tündéreket, akik vagy amelyek két napon át megszállva tartották a Déryné-utcát: Szadkót megelőzően már Dvo√ák Ruszalkájában elkezdték járni sejtelmes-félelmes körtáncukat. Finom érzékre vallott egymás után kitűzni a két szláv sellőoperát -műsorfüzetet ugyan nem, műsort azonban tudnak szerkeszteni Miskolcon. Tó, folyó, tenger -ahogy végiglapozom Rimszkij operáinak meséit, látom, vízi operáiból kitelt volna egy egész Bartók + fesztiválra való: a Májusi éjben a ruszalka-mondát dolgozta fel, a legendás Kityezs városát a vizek védik meg a tatár támadóktól, Szaltán cár fiát a tenger viszi el jövendőbelijéhez. És Szadko, a novgorodi Arion regéje. Nagy csibész: hites felesége mellé aggály nélkül elveszi a tengeri király lányát; szerencséjére a vízikirálylány folyóvá alakul, mielőtt a hős megérezné az igazi asszony erős kezét. Így Szadko kultúrhéroszként ünnepeltetheti magát, ahelyett, hogy kiátkoznák bigámiáért. Hihetetlen, mire nem képesek a férfiak. Jobban mondva némelyik férfi - a Ruszalka slemil Hercege bizony ráfizet, hogy a bőbeszédű idegen hercegnőért elhagyja a néma vízitündért. A hercegnő távozik, a megtört-megtért hercegre meg a vízitündér halálos csókja bocsát örök álmot. Egyazon példázat két olvasatban: eredeti elbeszélések - legendák, mondák, mítoszok - őshelyzeteket ragadnak meg s dolgoznak ki látszólag egymásnak ellentmondó cselekményes változatokban. Hogyne, hiszen az emberi helyzetek kimenetele is kétesélyes, tragikus és komikus. Hozzá kell tennem, a két operaszüzsé azért is viszonyul különbözőképpen a hagyomány kínálta alapanyaghoz, mert a két alapanyag is különbözik egymástól. Az ártó vízitündér-figura a népi hiedelemvilág körébe tartozik, melyből elbeszélést a költői képzeletnek és képességnek kell kibontania. Így bontotta ki Heine a hiedelemből a Loreley-balladát, így E.T.A. Hoffmann, Fouquet, Andersen és a Dvo√ák-opera szövegének forrásául szolgáló cseh romantikusok a maguk változatait. A Ruszalka szövegének nem sikerült kifogástalanul cselekménnyé alakítania a hiedelmet; a konfliktust kiváltó idegen hercegnő személye és akciói nélkülözik a drámai és epikai hitelt, és ez elmossa a herceg karakterének körvonalait is. Nem érezzük át, legfeljebb csak tudjuk, a két nőalakban két princípium testesül meg, melyek között nem lehet választani, és mégis mindig választani kell: fönt és lent, víz és tűz, talán a Lévi-Strauss-féle nyers és főtt. Nehezítette a feladatot a zeneszerző számára a librettistának talán folklorisztikus előzményeken nyugvó, de operai szempontból nem éppen szerencsés megoldása: Ruszalkának a hatalmak csak úgy engedélyezik, hogy emberasszonnyá váljon, ha megnémul. Nesze neked szerelmi kettős! Dvo√ákot vonzotta is, de érzékelhetően zavarba is hozta a különös-elidegenített operaszöveg, amely egyébként jól megfelelt a szecessziós korhangulatnak (keletkezési év: 1900). Megihlette a darabban, ami mondaszerű, tájszerű, képszerű és sejtelmes - Ruszalka, a víz, a természet, a hold, az álom szférája; az első és harmadik felvonásban gazdagon buzog lírai-szimfonikus vénája, dallamossága választékos, mégis közvetlen, az énekbeszéd legendás elvontsága elősegíti a népies melosz kibontakozását (kicsit hasonlóan a Kékszakállúhoz: Bartók +), a zenekari felületek érzékeny pasztellszínekben játszanak, és vágyat ébresztenek, hogy elmerüljünk felszínük alatt. Egyszóval a zene nem kíséri a cselekményt, hanem transzponálja a hallgató bensőjébe. Ezzel szemben a hercegi udvarban játszódó második felvonás steril dialógusai és konfliktusai alig-alig mondtak valamit a lágyabb hangulatokban kivirágzó zeneszerzői képzeletnek; a sugallat hiányát megkísérelte sűrű szövedékkel, izgatott gesztusokkal, drámai tempóval kompenzálni. Az eredmény Csajkovszkij rosszabb pillanataira emlékeztet. Ruszalka hiedelemmeséjével ellentétben, melynek funkcionális szereplőit a mindenkori feldolgozónak kellett személlyé avatnia, Szadko kalandjait valódi elbeszélés, bülina örökítette az utókorra. Ha jól olvastam utána, az eredeti regében nem esik szó arról, hogy Novgorod városa a hős tenger alatti szerelmi szolgálatának köszönhette volna a Volkov folyó születését, ezáltal a közvetlen kapcsolatát a tengerhez. Mindenesetre a bülinából is sugárzik a kereskedőváros derűlátása és biztonságérzete; bármit írt is Petőfi, ebben a világban nem a víz az úr. Szadko dilemmája és döntése nem a magánemberé, hanem a közösségé. Igaz, kezdetben a város lenézi, kirekeszti a szegény guszlárt, ki csak az elemek csodás segítségével tudja meghódítani a tehetségének (most már tehetősségének) kijáró helyet a társadalomban, a mesének ez a szokásos fordulata azonban csak azt jelenti-jelképezi, hogy minden egészséges közösség tisztában volt vele, kollektív erejét csak a folyamatos generációs és társadalmi megújulás (mobilitás) biztosíthatja. Rimszkij pontosan érzékelte a mese közösségi jellegét, és népi dal-játék formájában zenésítette meg. Szégyenszemre nem tudom, a füzérbe font dalokban meddig tart a folklór és hol kezdődik a folklór szellemének uralma; orosz szerzőknél, orosz népzenénél a különbségtételt általában irigylésreméltóan mellékesnek érzem. A dal- és tánctípusok mintegy maguktól, belső egységük következtében alakítanak ki nagyobb formákat; hogy a jelenetek konstrukciójában legerősebben a soroló-archaikus szerkesztési elvet éreztem érvényesülni, azt bizonyára a zongorás előadás is okozta -minden érdeme mellett is méltatlan bánásmód a zeneirodalom egyik közismerten legfantáziadúsabb hangszerelőjének partitúrájával. Legközelebb korrekciót kérek! A Kassai Szlovák Nemzeti Színház Ruszalka-előadása nem szorul nagyobb jövőbeni korrekcióra. Állítom ezt, noha se a tiszteletre méltó vendégek, se az ér- demes vendéglátók nem hirdethetik, hogy e produkcióval és közreműködőivel világszínházi fuvallom frissítette volna a legrégibb magyar színház amúgy is kellemesen hűtött légkörét. Hangban tökéletesen meggyőzőnek minősíteni csak két baszszistát merek (Ondrej Mráz, Havasi József). Igaz, az ő dolguk jóval könnyebb az egyöntetű szerepekben, mint a terjedelmes, összetett és fárasztó lirikodramatikus címszerep alakítójának. Neki a második felvonás hosszú percekre tiltja az éneklést, mégis színpadon tartja; a két szélsőben színen is van, énekel is, jóformán monodrámai magányban. Tatiana Pal'ov≈íková dekoratív, finom megjelenése, a belső helyzeteket szolídan kifejező színpadi magatartása eminensen megfelelt a kivételezettségnek, amit Ruszalka a többi szereplő között élvez. Lágy, egyenletes, érzékenyen kezelt hangjától csak a dalregiszterben vártam volna el kicsivel nagyobb vivőerőt: ott, ahová Dvo√ák a szólam legszebb frázisait helyezte. Készséggel megengedem azonban: a zenekar a miskolci auditóriumban általában túlságos erővel, meglehetős keményen-rikítóan szól, akusztikai adottság, amit a helyi karnagyok rutinosabban képesek korrigálni, mint ahogy ez Igor Dohovicnak sikerült. Egyébiránt irányítása alatt a zenekari festmények a két szélső felvonásban illően gyönyörködtettek. Jaroslav Dvorskª (Herceg) nem túl fényes, de stabil orgánumának nem okozott nehézséget a dallamok átemelése a zenekari árok fölött. Viera Hronská figurája kellően megijesztett Je£ibaba, az erdei jósnő-boszorkány szerepében. Zdeneˇk Troπka a tavi felvonásokban hangulatos, méretükben túlproporcionált szürke mozgókép-háttér vetítésével igyekezett ellensúlyozni az előtérben zajló színjátszás időnként amatőrös színvonalát -kivételt képzett a három énekesnek, táncosnak is hivatásos vízitündér. A középső felvonás céltalan túlrendezése fel-alá sétáló néma udvaroncpárokkal nem fedte el a drámai szöveten mutatkozó hasadásokat, zavarta viszont a dramaturgiailag funkcionális, az elbeszélés szempontjából releváns külső és belső történések felfogását-feldolgozását. Szlovákiai vendégeink csehül énekeltek, s őket hallgatva a dallamhangok és a nyelvi hangzók egyívású voltának állandó érzékelése külön élvezetet okozott. De egyáltalán nem bántam, hogy a Debreceni Csokonai Színház titkos fordítótól származó magyar szöveggel hozta Az eladott menyasszonyt. Komédiahelyzetek csak azon frissiben fogyasztva fejtik ki teljes hatásukat, a helyzeteket pedig akkor is a szöveg-zene együtthatása exponálja, ha a rendező feje tetejére áll. Ettől sovány, kövér, ifjú, vén rendező saját jól felfogott érdekében többnyire óvakodik, előszeretettel állítja viszont a fejük tetejére az énekeseket. Vagy olyan színi rabszolgákat, akik hajlandók és tudnak fejük tetejére állni; énekelni is hajlandók lennének, de nem mindig tudnak. A mai operarendezőt két, összefüggő szempont szerint választják ki: bevallottan idegenkednie kell az opera műfajától úgy, ahogy van; és bevallatlanul, de szembeszökően nem szabad értenie a zenét. Vagy ha érti is, meg kell ígérnie, hogy ólmot önt fülébe, ne hallja a szépség-jóság hangját, ha netán megszólal a zenében; gyűlölnie kell a líra, a remény, a szeretet hangját. Csók helyett szembeköpés az egész világnak. Nem kell lámpással keresgélni az alkalmas jelöltet, sétál elég belőlük a piacon, de azért oly tökéletes példányt felfedezni, mint Andrzej Bubien m. v., orgazmusig menő gyönyört válthat ki a nagyvilág színházvezéreiből, kis világok színházi szakíróiból -gondoltam az éjszakai előadás végén feneketlen elkeseredésemben. Képzeljék maguk elé a véget: az utolsó előtti magánjelenetet a szomorú Másenyka görcsökben hánykódva énekli végig úgy, hogy félpercenként iszonyú erővel a földhöz vágja felsőtestét, jobbról-balról, jobbról-balról. Utoljára -mi is történhetne - kinyúl(ik?), mint elgázolt macska az aszfalton, és mindvégig ott fekszik az együttes lába alatt, miközben az az ő és János jövendő boldogságát zengi. És ez csak a véglet; van ilyesmiből bőven korábban is, az idétlen szeretkező-pózban énekelt első szerelmi kettőstől kezdve. Olvastam egyszer egy könyvet, Kurvapecér volt a magyar címe, kamasz korától börtönben nevelkedett osztrák moral insanity írta. Az ilyen. A valóság nem csak ilyen. A művészet sem csak ilyen. Az eladott menyasszony végképp nem ilyen. Hanem játékos tantárgy a morális iskolában, szülőknek és szerelmeseknek, hogyan kell szublimálni az emberi ösztönök egyik, talán alantasabb fajtáját a másik, talán emelkedettebb fajtájának javára. Hogyan lehet a kapzsiság, butaság, érdekhajhászás legyőzésével eljutni a szépre-születés, az öröm-vállalás felszabadításáig. Ez nem hazugság, nem is csak illúzió. Hanem útmutatás. Hogy nem tehetségtelenség, hanem értetlenség, elvakultság működött itt, azt a másik, a komédia-szál ugyan általában kórosan hiperaktív, de nagyon sokhelyt ellenállhatatlanul komikus (sokhelyütt egyenesen szellemes) végigpergetése bizonyítja. A mozgások tervezése, a színpad két, sőt három dimenziójának állandó mozgósítása mesterségbeli perfekcionizmusról vall. Az énekesek, kóristák, táncosok idomítása messze az átlagon felül sikerül. A gárda élén a szerepről szerepre nagyobb formátumot mutató Cseh Antal, nem véletlenül -Kecal nagy, pompásan megírt szerepe teljes egészében az éles komédia körébe tartozik, a rendező az írottakra legjobb -legrosszabb - akarattal sem tud ráduplázni. Balczó Péter olyan messze megy Vencelke imbecilitásának lemeztelenítésében, amennyire csak nagyon okos fiú merészkedhet. Borsos Edith remekül játssza el, amit a rendező jó érzékkel hozzáad a szerephez (Ludmilla); Haja Zsolt halvány-zavartan azt, amit a rendező rossz érzékkel hozzátesz az övéhez (Kruzsina). Györfi Istvánnak himpellért kell csinálnia Jánosból, Másenyka szerelméből, jól teszi. Kriszta Kingától nem Másenyka-alakítást vár az előadás; nem is hozza Smetana álmának beteljesülését a tiszta parasztlányról, akiben a nemzet lelke ölt testet. De akit hoz, Szent Johanna és Pillangókisasszony keresztezése, mély figyelmet és rokonszenvet vált ki. A hang középen kellemesen, mélyebb regiszterben természetellenesen, a magasban fájdalmasan szól. Az eladott menyasszonyt a Nyári Színházban játszották. Évek során megfigyeltem, az épített környezet itt különösen jót tesz a zenekari hangzásnak. De a ritmusok, színek és érzelmek varázslatos fúzióját, amihez mindig vissza lehetett menekülni a színpadi kegyetlenkedéstől, bizonyosan nem az akusztikának, hanem Blázy Lajos beavató kezének köszönhettük. (Folytatjuk)
Szadko: Horák Renáta és Barabás Annamária Ruszalka: Petra Záhumenská A Vízimanó és Ruszalka: Tatiana Pal'ov≈íková, Jaroslav Dvorskª Az eladott menyasszony - Borsos Edith, Cseh Antal, |