/Az interjúk közvetlenül a Művészetek Palotája négynapos Nibelung gyűrűje-ciklusának kezdete előtt készültek./

Hartmut Schörghofer, rendező és díszlettervező

-Mi volt a legnagyobb kihívás ebben a vállalkozásban?

-Amikor Fischer Ádám felkért erre a munkára, összerándult a gyomrom: a Ring tele van az ismerős vezérmotívumokkal, amelyek mindenkiben valamilyen speciális, saját képet hívnak elő -nem volt igazán kedvem ahhoz, hogy ezeket a képeket megkettőzzem a sajátjaimmal. Úgy próbáltam Wagnerhez egy olvasatot adni, hogy ne kössem szorosan valamihez - ne egy benzinkútnál vagy egy bankfiókban játszódjék. És ne is csak a szakmai vagy a hozzáértő közönséghez szóljon, hanem az úgynevezett utca emberének is mondjon valamit, aki sosem foglalkozott ezzel. Nem a wagneriánusoknak akartam rendezni, akik nyilván rengeteget tudnak az egészről, valószínűleg többet, mint én, negyven-ötven évre visszamenőleg ismerik az előadásokat - én pedig most szándékosan nem néztem meg őket (persze ismerek jó néhányat, Wernickéét, Chéreau-ét, ez természetes). A saját utat megtalálni nem olyan egyszerű. Óriási kihívás az is, hogy nagyon rövid időre idejönnek a legnagyobb művészek, s nekünk meg kell oldani, hogy egy lehetetlenül rövid próbaidőszak alatt összeálljon a produkció.

-Alkalmas helyszín-e ehhez a Művészetek Palotája hangversenyterme?

-Akusztikailag mesés. A zenekari hangzás hihetetlenül kiegyensúlyozott, az énekeseket jól lehet hallani -Wagnert itt átélni egészen kivételes élmény. Az itteni előadások előtt és után is voltam Bayreuthban - Budapest után már kissé csalódást okozott. Az az érzelmi fürdő, ami itt létrejön, egyedülálló.

-Előzőleg kétszer dolgozott Fischer Ádámmal, két Haydn-operán. Haydn kicsit messze esik Wagnertől.

-Mondhatni az ellenkezője. Wagner hatalmas egója és Haydn lelkülete között nem lehetne nagyobb a távolság. Az itteni Ring a hatodik rendezésem, de kilencvennél több produkció díszleteit terveztem.

-A díszlettől logikus út látszik vezetni a rendezéshez: nem egy rendező kezdte díszlettervezéssel. A hangszeres szólistákat is csábítja a karmesterség.

-Először a díszlettervezőnél születik meg az a világ, amelyben az opera majd megjelenik. Megtörténik, hogy a rendező adja meg a kiinduló ötletet, de sokan egyszerűen azt mondják: mutass, javasolj valamit -és nekem csak így igazán érdekes a dolog. Másrészt az emberekben gyakran a színpadkép marad meg legerősebben, persze a benne zajló történéssel együtt.

-A rendező és a karmester vezető szerepének szembeállítását hogyan látja? Mindketten azt mondják: „Nekem a mű a fontos." Csak esetleg nagyon másképp.

-A rendezőknél is a zene és az énekes áll a középpontban. Van olyan karmester (neveket persze nem mondanék), akivel nem lehet dolgozni. Ádámnak hatalmas Wagner-tapasztalata van, de nagyon nyitott, teljes szabadságot ad az embernek -elképzeléseket vár, és képes elfogadni őket. Nem a nagy koncepciókról vagy általában Wagnerről beszélünk, hanem a munka konkrét részleteiről. Érdekes, fontos ötletei vannak.

-Ebben a Ringben van valamilyen központi gondolat?

-Sok gondolat van benne, de azt tudatosan el akartam kerülni, hogy egyetlen nagy „mondanivalót" közvetítsek. Nekem fontosabb, hogy asszociációkat keltsünk az emberekben, hogy sokféle irányban elindulhassanak. Ha mindenkinek ugyanaz a központi gondolat jelenne meg, akkor valamit rosszul csináltam. Innen mindenki valami mást fog hazavinni. A színház egyik alapproblémája, hogy ha egyértelműen kimondok egy mondanivalót, azzal behatárolom, megkötöm a gondolkodást. Egyébként, ha szabad egy bókot mondanom: az itteni közönséget nagyon nyitottnak találom. Vannak városok, ahol eleve „pontosan tudják", hogyan „kell" Wagnert előadni...

-Talán érezhető egyfajta szomjúság az izgalmas, új operajátszás, és nem utolsó sorban egy jó Wagner-produkció után. Számomra ez az előadás tette hozzáférhetővé a Ringet. Milyen volt az alkotói folyamat? Volt idő vagy lehetőség a közös koncepció kialakítására, improvizációra, vagy Ön megmondta, mit kell csinálni?

-Mindkettő. Én megadok egy vázat, egy szerkezetet, a részletek a folyamat során alakulnak. Az énekesek azonban már találkoztak ezekkel a szólamokkal nagy nemzetközi színpadokon -a szerepet tehát nem kell elmagyaráznom nekik (inkább ők magyarázhatják nekem...).

-Azáltal, hogy az énekesek közönséges székeken ülnek és saját fellépő ruhájukban énekelnek, sajátos kettősség alakul ki: belépnek a játékba és kilépnek belőle. A magam részéről semmiféle cezúrát nem érzek. Amikor az énekes ott ül a széken, akkor is játszik?

-Az én fejemben ő ekkor egy énekes, aki a belépésére készül. De ezt is különféleképpen fogják fel, és ez számomra is izgalmas. Ami az egyes énekes arcán látszik, az tőle függ: vagy játszik, vagy pihen, vagy befelé koncentrál. Vagy éppen vizet iszik. Nem kell játszania, ha nem akar. A színházban a művész belép a színpadra, majd kijön -itt mindez a nyílt színen játszódik. Mi azt gondoljuk, Wagner is azt akarta volna, hogy minden rendelkezésre álló eszközből válogassunk. Ebben az előadásban benne van az ókori görög színjátszás, és a modernitás is. Ugyanakkor erősen redukált színházról van szó. Tavaly óta is kivettünk belőle elemeket, és ez még folytatódik.

-Előképek? Befolyások? Rendezők, akiknek munkáit szívesen nézi?

-Ha a példakép azt jelenti, hogy az ember utánozni szeretne valakit, akkor ilyesmi számomra nincs. Karl-Ernst Hermann-nál tanultam, aki a brüsszeli Monnai-ban, Mortier idején fantasztikus Mozartokat rendezett. Csodálatos időszak volt, mindenkinek ilyet kívánok. Éjjel-nappal dolgoztunk, elapadhatatlan lelkesedéssel. A szomjúságot említette -én is szomjazom a nagyszerű, izgalmas produkciókra. Azért esik nehezemre neveket mondani, mert néha a legnagyobbak is készítenek elég kellemetlen előadásokat.

-Sellars, Pelly, Chéreau, Vick, Noble, Carson, Pizzi? Flimm, Gut, Wernicke, Kupfer?

-Vegyük például Sellarst. Giulio Cesaréja szinte felülmúlhatatlan. Ugyanakkor láttam egy glyndebourne-i Don Giovanniját, amelyben voltak nagyon jó dolgok, de összességében nem tetszett ez a fajta redukció. Mint ember, fantasztikusan elragadó, tőle nem hallani egyetlen barátságtalan szót, és a sármjával mindent elér, amit akar. De sok más nevet is említhetnék, akik három-négy remek dolgot csináltak egymás után, és a kevésbé sikerült produkcióik is mindig garantált minőségűek. Chéreau Don Giovannija nagyon megragadott, ugyanakkor sok minden zeneellenes volt benne. Ponnelle annak idején szenzáció volt; egyébként ő is a díszlet felől érkezett a rendezésbe. Azt érdektelennek találom, hogy az ember márkanévvé legyen, vagyis kiszámíthatóvá váljon. Az ember nem életművet épít, hanem mindig az adott helyzetre, feladatra, műre koncentrál. Nekem az a dolgom, hogy olyan keretet teremtsek az énekesek számára, esztétikailag, fizikailag, amelyben elő tudják adni, amit kell -hiszen ők viszik az előadást. A redukált színpadképet és rendezést megvalósítani nehezebb, de a leegyszerűsített, fókuszált előadások számomra sokkal jobbak, nagyobbak, mint az agyondíszletezett, elmesélt előadások. Díszleteket kitalálni és építeni mindenki tud.

-Rendezett már barokkot?

-Nem, de nagyon-nagyon szeretnék.

-Voltak-e felfogásbeli különbségek Ön és Fischer Ádám között?

-Nem. Inkább olyasmi fordult elő, hogy én csináltam valamit, és ő abba belelátott mindenfélét.

-Ezt a műfajt félig szcenírozott előadásnak hívják (bár szerintem szó sincs „félig"-ről) -minek tekintsük az itteni előadást, kivételnek, saját útnak?

-Szerintem ez itt egy saját út. Én nem láttam, nem ismerek hasonlót a nemzetközi operavilágban. Máshol is csinálnak néha félig koncertszerű előadásokat, de azt hiszem, más a cél és a motiváció. Aztán van olyan, hogy egy-egy híres előadás vendégjátékra megy, és valamilyen redukált formában jelenik meg. És persze van a színházi csoda, ami minden tervezésen túl előállhat, amikor egy előadás olyannyira bensővé válik, hogy jóformán tárgyi eszközöktől és helyszíntől függetlenül is létrejöhet.

-Kevés időt töltött itt, de azt intenzíven. Milyen volt itt a munka? Nem szükséges udvariaskodnia.

-Ez itt nem operaház, tehát nyilván nincsenek meg az ott megszokott részlegek. A MüPa a legnagyobb csodálatomat vívta ki azzal, hogy ezt képes volt a semmiből megvalósítani, megszervezni, tető alá hozni. Konfliktusok mindenütt adódnak, ez természetes. Egy mentalitásbeli különbség talán, hogy ha valami hiba történik, néhányan inkább eltussolnák, elhárítanák a felelősséget. Pedig én nem harapok, és mindenkinek könnyebb, ha egyszerűen, gyorsan túljutunk rajta.

-A MüPa vezetése hogyan állt a dologhoz?

-Az egész nem a Ringgel, hanem a Parsifallal kezdődött, és Ádám ötlete volt. Ádám egyébként eredetileg bábokkal képzelte el az egészet. Én azt mondtam, ez túlságosan a meseszerű felé vinné el az előadást, és a Ringben sokkal több van, amit emberekkel jobb elmondani. Megépítettem a makettet, aztán az egész elképzelést bemutattuk Kiss Imrének, akinek az igent vagy a nemet ki kellett mondania. Ha jól érzékeltem, nem volt könnyű helyzetben, a sajtóban és máshol is felmerült, kell-e még egy Ring Budapestnek. Azt gondolom, nem bánta meg a döntését.

-Jövőre még kétszer lemegy az egész, és mindenféle kísérő projektek is tervbe vannak véve.

-Igen, és nagyon jó lenne, ha tovább dolgozhatnánk rajta, hiszen sok minden van, amin az idő rövidsége miatt nem lehetett változtatni, javítani. Nem tudom, kapunk-e rá időt. Az egész egy tanulási folyamat -az ember az elején sok mindent beletesz, amiről kiderül, hogy nem szükséges.

-Melyik rész volt a legnehezebb?

-A Rajna kincse. Talán mert az volt az első. A Siegfried szerintem nagyon jól sikerült. Bár a harmadik felvonást nehéz megoldani -az ember noszogatná őket, hogy csókoljátok már meg egymást...!

-Csodálatos énekesekkel dolgozott.

-Szeretem, csodálom, a tenyeremen hordom őket...

Németh Judit (Fricka, 2. Norna)

-Miben különbözik ez a Ring a többitől?

-Nagyszerű dolog, hogy a közönség itt is láthat olyan előadást, amely más technikákat használ, mint a hagyományos produkciók. Nagyon érdekes például az a többfunkciós díszletfal, amelyre vetíteni lehet, hol átlátszó, hol árnyjáték felületeként szolgál, de át is lehet menni rajta. Ha az efféle látványeszközök olyasmit tudnak hozzátenni az élményhez, amivel erősítik a történetet és a zenét, akkor jó. Nagyon-nagyon örülök, hogy hozzájut ehhez az a közönség, amely az Operában a máig csak a régi, Mikó-féle Parsifalt és a hagyományos Ringet láthatta. Ha ezt valaki elkezdi így, ebben a formájában kóstolgatni, menthetetlenül rajongója lesz a Ringnek. Mint énekesnek, számomra itt az a fantasztikus, hogy minden irányba tudok fordulni -itt olyan akusztika van, hogy oldalra vagy hátrafelé is énekelhetek, minden hallatszik. Idén lejjebb hozták a mennyezetet is, és ettől még jobb.

-Ez a rendezés mennyiben alakította a szerepfelfogását?

-Egészen más úgy énekelni, amikor az embernek tárgyi eszközei vannak a színpadon. Én ezt jobban szeretem. Sokkal erősebben kijön minden, ha nincsenek tárgyak, jobban felerősödik a kapcsolat két szereplő között. Az eszközök sokszor elvesznek valamennyit a kapcsolatok feszültségéből. Számomra egyébként a szerep akkor vált érthetővé, amikor Lisszabonban próbáltuk Graham Vickkel, az angol operajátszás egyik megújítójával, s a hosszú próbaidő alatt ő szavanként végigrágta velünk a szöveget és nagyszerű gondolatokat és ötleteket adott Frickához. Sokszínűvé tette, a gúny, a szigorúság, a sértettség rengeteg árnyalatával gazdagította számomra. Abból sok mindent hoztam ebbe a produkcióba. A magam figurájáról szólva, Fricka A Rajna kincsében fölrója Wotannak, hogy elígérte Freiát -de nemcsak a sajnálat hajtja, hanem az is, hogy Freia távoztával ő is megöregszik, odalesz az örök fiatalság. Amikor pedig A walkürben látszólag a házi tűzhelyet védi, valójában a saját mély emberi sértettségét fejezi ki. Tipikus emberi, házastársi, családon belüli problémákat is látunk tehát.

Egy ilyen produkciót máshol hónapokig próbálnak, míg itt nagyon rövid időnk volt, tehát mindenki iszonyatosan sokat dolgozott, és mindent beleadott. A látványt a zenével szinkronba tartani igyekvő rendezőn és az egészet zeneileg összetartó karmesteren túl a szervezők, az ügyelők, az egész stáb hihetetlen munkát végeztek. Mi is európai színvonalú gondoskodást kaptunk: ásványvíz, törülköző, tusfürdő van az öltözőnkben, az előadás után gyönyörű gyümölcstálat kaptunk. Nagyon odafigyeltek ránk -így lehet dolgozni.

-Ennyit a sztáréletről... Mindezt természetesnek gondolná az ember.

-Egyáltalán nem az.

-Ugyanazt a szerepet változó szereposztásban éneklik -nem is lehet másképp ilyen gyors egymásutánban. Milyen volt két egymást követő estén két különböző Wotannal színpadra lépni?

-Érdekes. Újra meg kell beszélni a szerepet. Azt hiszem, a közönség számára izgalmas lehet, hogy egy szerepet többféle megformálásban is láthat (lehet, hogy ezzel a saját jövőbeli Frickám ellen beszélek...).

-Wagner-szerepeinek száma már eddig tízen fölül van (és még nyilván nincs vége). Nagyon különböző rendezésekben énekelt. Volt olyan, amelyik nagyon idegen volt öntől?

-Nemrég felléptem egy Ringben, amely fizikailag erősen és értelmetlenül megterhelő volt, széksorok között bóklásztunk, át is kellett mászni rajtuk. Látványnak se volt szép, de ráadásul nagyon fárasztó is. Nem sokkal utána viszont láttam ugyanennek a rendezőnek egy lenyűgöző Britten-rendezését...

-Nagyon erős a rendezői színház az operában.

-Igen, azt kell mondjam: sajnos. Ugyanakkor csodálatos rendezőkkel is dolgoztam együtt. Ha olyan rendezővel találkozik az ember, aki hű a kottához (egyáltalán: szereti a zenét), alázattal viseltetik a zeneszerző és a kor iránt, akkor létrejön egy nagyon jó együttműködés az énekes és közte. Lehet, hogy most rendezői színház van, de én azt mondom, az opera énekes műfaj, és reméljük, visszajön az „énekes színház" ideje. Van olyan rendező, aki ha beledöglünk, sem tágít a koncepciójától. Az ember egy ilyen helyzetben is próbálja magát jól érezni, hogy ne menjen el az energiája a mérgelődésre, és mindez ne menjen a hang rovására. Milyen kár, gondolja -de megcsinálja. Megjegyzem, ma már a szerződésekben benne van, hogy az énekes köteles az adott rendezést végigcsinálni, és abban a jelmezben, amit kap. Egy intelligens és a műhöz alázattal közelítő rendező persze ma is mindent megbeszél a szereplőkkel.

-Neki is az lenne az érdeke. Ezt a Ringet hogyan helyezné el a világ Ringjei között?

-Ez a színvonal bárhol megállná a helyét. Nagyon nagy dolog, hogy sok magyar énekes is van benne. Én a legtöbb külföldi kollégával már dolgoztam együtt -a Wagner-világ szűk kör. Igyekszem magam is nagy reklámot csinálni ennek a produkciónak, jönnek is barátaink Kanadából, Kaliforniából, Németországból.

-A tavalyelőtti itteni Parsifal hogyan viszonyul ehhez a Ringhez?

-A MüPa Parsifalja modern, szuperfinom szimbolikával dolgozott, ami ebben a teremben rendkívül hatásos volt. Az a két lány [Szemerédy Alexandra és Parditka Magdolna] csodát csinált a darabból.

Christian Franz (Loge, Siegfried)

-Hogyan tudja kipihenni magát?

-Sakkozom.

-Kivel?

-Senkivel. Ülök a tábla előtt, nem mozgatom a bábukat, csak felrakok egy-egy ismert állást, és megpróbálom elképzelni, mi minden rejlik mögötte. Ez rendkívül intenzív gondolkodást igényel, éppen ezért pihentető. Hihetetlen, micsoda terek, stratégiák, elvek rejtőznek az egyes lépésekben és állásokban. Most is sokkal szívesebben beszélgetnék a sakkról, mint a Siegfriedről...

-Csaknem húsz éve énekel Wagner-szerepeket, ha jól tudom.

-Olyan régen azért még nem -1995 óta. De a hang tönkretételéhez ennyi is elég...

-Nem hallatszik.

-Ezt akartam hallani, köszönöm. De a Wagner-szerepek gyilkosak, nemcsak nekem, mindenkinek. A Trisztán, a Siegfried -főképp az utóbbi. Túl hosszú, túl magas. De itt, ebben az előadásban az a szép, hogy nincs „Konzept". A rendező nem akarja, hogy teszem azt egy pizzával futkossak... Nincs semmi, csak az ember a színpadon. Ez az igazi színház. Az a rengeteg ostobaság, ami néha az operaházakban zajlik - annak a színházhoz semmi köze.

-Önnek is részt kellett vennie ilyen „ostobaságokban"?

-Igazából nem nagyon. Valószínűleg időközben elterjedt rólam, hogy nehéz ember vagyok, pedig nem így van. Ha úgy látom, hogy valami nem nekem való, inkább lemondok róla. Amikor kész produkcióba kell beállnom, mindig megnézem, mielőtt döntök.

A hülyeség globális, mindenütt egyforma butaság uralkodik. Valaki egyszer kitalál valami eredetit, aztán mindenütt ugyanazt ismételgetik, Mozartban, Wagnerban, mindegy. Ebben az előadásban gyönyörű a színpadkép, jók a fényeffektusok -de főképp, emberként vagyunk jelen, és valóban kifejezhetünk, ábrázolhatunk valamit. A „Konzept"-ekben sokszor nem is lehet eljátszani a szerepet.

Az nem volna baj, ha kicsit többet próbálhatnánk. De most ez a helyzet, és az előadás így is kilométerekkel jobb, mint a legtöbb Ring... Más operákban esetleg hat hétig is próbálnak, csak minek, ha a végén ugyanazok az ostobaságok jönnek ki belőle. Minek olyan sokáig próbálni egy tévedést?

-Amikor nem énekel, hanem valamelyik széken ül a színpadon -akkor is a szerepet játssza, vagy akkor ön egy belépésére váró énekes?

-Az elképzelés talán az, hogy olyankor magánember vagyok, egy énekes. De én, ha színpadon vagyok, akkor benne vagyok a szerepben. Ez az én felfogásom, de ebben szabadok vagyunk.

-Amikor a Siegfried szerelmi jelenetében egyszer csak leül a székre, és vizet iszik -kilép a jelenetből?

-Egyáltalán nem. Ember vagyok. Egy ember, aki csalódott, boldogtalan, frusztrált, muszáj eltávolodnia. A próbák alatt láttam, hogy ez egy alkalmas pillanat, beleillik a dramaturgiába, és ihatok is egy kortyot. Ha tüsszenteni-köhögni kell a színpadon, nekem ezzel sincs problémám, ha az illető ember marad és a szerepben marad. Akkor mindent szabad.

-Bayreuth-hoz hogyan viszonyul ez a Ring?

-Az újabbakat nem ismerem. De engem általában zavar a sok kellék, meg az egész „az énekes most felmegy a színpadra" attitűd. Engem az ember érdekel, azt akarom látni.

-A terem milyen?

-Nagyszerű. Hallani a pianókat, ez kivételes.

-Gyakoriak a félig szcenírozott előadások?

-Nem. Los Angelesben énekeltem Peter Sellars Tristan Projectjében, ami talán hasonló, de kicsit túlságosan koncertszerű volt -a főszereplőkön kívül mindenki kottából énekelt. A díszlet egyetlen fekvőhely volt, fölöttünk pedig hatalmas vásznon Bill Viola nagyon szép videói mentek. Az itteni produkció sokkal messzebbre jut el.

-Kinek köszönhető ez?

-Nem tudom. Én mint énekes, kívülálló vagyok. De azt hiszem, az egész Fischer Ádámtól él. Már Bayreuthban is dolgoztunk együtt, de akkor „csak" a zenei vezetés volt a feladata. Itt az egész koncepció az övé, amelyet aztán a rendezővel együtt kidolgozott.

-Mit gondol a rendező-karmester viszonyról általában?

-Először is: mindkettejüknek jelen kellene lennie. Elvileg kéz a kézben kellene dolgozniuk, de sokszor az egyik elbújik a zenekari árokban, csak a szép hangzásra figyel, a másik meg kitombolja magát a színpadon. Meg kellene beszélni, minek milyen értelme van, hogyan lehet megfeleltetni a zenét és a színpadi történést. Ez a Regietheater egy téboly. Talán a német területről indult, de ma már általános. Vannak persze kivételek. Jürgen Flimm-mel nagyon jó volt dolgozni. Torontóban François Girard-ral csináltunk egy remek Siegfried-produkciót.

-Három szerepet énekelt, de a négynapos sorozatban természetesen nem.

-Nagyon kár, hogy így van időzítve, nem úgy, mint Bayreuthban, egy-egy nap szünettel. Végtelenül érdekes volna végigénekelni, felépíteni a szerepeket. Azt, hogy különböző Wotanok énekelnek, nem találom jónak. Persze ilyen négynapos diszpozícióval nem lehet másképp. Egy Wotant három estén át felépíteni, ez fantasztikus lenne. Az azonban nem ideális, hogy egyik este X, a másikon Y énekli, és mindkettő jó, de nincs közük egymáshoz.

-Nekem mint közönségnek, ez inkább érdekes volt -a szerep különböző arcait láttam. A magyar Krétakör a Hamlet összes szerepét három férfi színésszel játszatja el, nagyszerűen.

-Ez tényleg jól hangzik. Ha belegondolok, szívesen játszanám Logét és Mimét egyszerre A Rajna kincsében... De például Siegfried -ő egyik napról a másikra (Siegfried - Az istenek alkonya) olyan radikálisan megváltozik, hogy mégis nagyon érdekes volna ezt ugyanazzal az emberrel látni. Szóval nekem fáj ez a szerep-szétosztás.

Loge és Siegmund egymás után azért nehéz, mert másféle hangbeállítás kell hozzájuk -de hát ezért tanultuk a szakmát, és tanuljuk ma is... Loge az én igazi lágém, Siegmund is rendben van, Siegfried meg tulajdonképpen lehetetlen. Kitűnő magyar énekesek is vannak a produkcióban. Németh Judittal már többször énekeltem. Fekete Attila (Froh) nagyszerű tenor, mondtam is neki: legközelebb, ha te énekled Siegfriedet, jövök melléd Frohnak. Figura tekintetében mindegyik szerep gyönyörű önmagában. Siegfried általában nincs a helyén. Többnyire az „ügyeletes idióta" formára veszik, butára és brutálisra -pedig egyáltalán nem az. A rendezőknek csak el kellene olvasniuk a szöveget. Ennek az embernek költői gondolatai vannak, az emberekről, a szerelemről - ez nem egy brutális sárkányölő, a sárkányölés csak megtörténik vele... és mindenki megöli a maga sárkányát, naponta...

-Ön remek színész.

-A következő életemben inkább színész szeretnék lenni. Az énekest ugyan viszi a zene, de az éneklés miatt az ember kalodában van. Nem lélegezhet úgy, ahogy akar, nem mozoghat szabadon...

-Hogyan tovább? Mit szeretne énekelni?

-Szívesen elénekelném Palestrinát (Pfitzner). Valahányszor felmerül, mindig azt mondják, „remekül állna neked", de aztán senki nem csinálja meg. Mozart? Taminót meg tudnám oldani, de manapság nagyon kis hangokkal énekelnek Mozartot. Karakterként sem nagyon érdekes. Ami egyébként a hősöket illeti -szerintem olyan, hogy „hős", nincs. Wagnernél meg végképp nincs. Az emberek, főként a kritikusok, gyakran megrökönyödnek azon, ahogyan Trisztánt játszom - hogy az nem „hősies". De hát Trisztán nem is hős, hanem ember, mégpedig nagyon is esendő. Becsapja Marke királyt, aztán a harmadik felvonásban ez a végtelen önsajnálat... egy ilyen embert nem lehet hősnek beállítani. De megteszik!

Strauss Heródesét már csináltam, azt szívesen újráznám. Barokk sosem adódott, nem is tudom, mi passzolna a hangomhoz. Meg aztán, amikor húsz oldalon át ugyanazt kell különböző koloratúrákkal énekelni -nekem a negyedik oldalon elfogynak az előadói lehetőségeim... Az Otellót szeretem. De vegyük Radamest. A világban nincs Radames. És van másik problémám is. Senkit nem érdekel, hogy a Celeste Aidához pianissississimo van írva -mindenki végigordítja az áriát. A Bajazzók Canióját is alakítottam, Peter Grimest szívesen vállalnám. Pucciniban semmi nem jut eszembe, amit énekelhetnék.

-Meg nem is kérik fel.

-Az meg a dolog másik oldala... És ugye -német vagyok. Ha legalább orosz lennék, akkor énekelhetnék Chénier-t. Ezt a németséget mindig az orrom alá dörgölik. Egy bizonyos bécsi operaház intendánsa azt mondta, ja, ja, Franz, az Otellót biztos szépen elénekelné, de a mi közönségünk másfélét igényel. Aztán mit lát az ember? Oroszok bömbölik végig az előadást. Muszorgszkijban az érdekes szerepek mélyebbek. Dalokat érdekes volna énekelni - de idő kell hozzá.

-Néz/hallgat operát?

-Kevés időm van operába járni, de nincs is igényem rá. Megnéztem Renato Brusont a Toscában, mert szerettem volna látni, hogyan old meg néhány dolgot az öregúr. De egyébként úgy érzem, már mindent láttunk, alig van új dolog.

-Érdeklik más művészeti formák?

-Igen, a sakk...

Evelyn Herlitzius (Sieglinde)

-Önnek miért különleges ez a produkció?

-Egyrészt mert nagyon szívesen dolgozom Fischer Ádámmal. Csodálatos karmester, egyszerűen jó vele együttműködni, minden anynyira magától értődő. Nagyon jó érzéke van Wagnerhez. Igazi bizalom alakult ki köztünk, odafigyel rám -érzi, hogy mit gondolok, és én is, hogy ő mire gondol. Másrészt rendkívül érdekesnek találom ezt a koncepciót, amelyben teljesen összemosódik, eggyé válik a koncertszerű és a színpadi elem. Szép, újító, jövőbe mutató. Szép a kapcsolódás a táncosokkal, akik nem veszik át a szerepet, hanem egy másik színét mutatják a figurának, amit én énekesként nem is tudok megmutatni, mert egy szerepnek sok arca van.

Egy részlet, amit itt fedeztem föl. A walkür első felvonásában, amikor jön Siegmund, nagyon ki kell találni, hogy mit csináljak. Ez kamarajáték. Siegmund beszél, beszél, beszél, és nehéz eldönteni, Sieglinde hogyan viszonyuljon hozzá, milyen tartást vegyen föl. Egy-egy kérdéssel továbblendíti Siegmund elbeszélését, de mindig azon gondolkoztam, ránéz-e vagy sem. Itt vált világossá számomra, hogy nem néz rá. Annyira el van merülve, olyan messze van ezektől a történésektől, hogy nem is tud ránézni. Ezt a próbán vettem észre. Az is segített, hogy ebben a rendezésben nincsenek kellékek -máshol Sieglinde asztalt terít, beágyaz, miegymás, a rendező mindig mindenféle dolgot ad neki. Itt nem, és ez jó -foglalkozhatom a saját gondolataimmal, elképzelésemmel. Ez a forma csak nagyon tapasztalt kollégákkal működik. Így nem kell sablonokhoz folyamodnunk. Alapjában véve játszunk akkor is, amikor a székeken ülünk. Ez persze nehezebb, nincs mibe menekülni, kapaszkodni, nincs hova elbújni, több koncentrációt igényel, de a végeredmény jobb. A tiszta, egyszerű képek segítenek, hogy a Ring hozzáférhetőbb legyen. A fönt futó szöveg is egy áldás - ez a szöveg egyébként is nehéz, nekünk, németeknek is sokat kell dolgozni rajta, szótárral.

-Milyen a terem?

-Gyönyörű. És akusztikailag fantasztikus. Mindent lehet csinálni, oldalra, hátrafelé énekelni, finomságokat megvalósítani.

-A rendező és a karmester viszonyából mit érzékel általában?

-Bárcsak az énekes lenne a főnök... Nehéz ügy. Az opera a szó és zene egyenjogúságáról szólna. Mi arra hallgatunk, akinek több mondanivalója van. Egy jó rendező nagyszerű ajándék; segít, hogy ki tudjam fejezni, ami a szövegben áll, vagy éppen a szöveg és a zene közti feszültséget. Kidolgozza a testbeszédemet, úgy, hogy az ne akadályozza, hanem segítse az éneklést. Nem muszáj mindent megcsinálni, amit egy rendező mond -ha meg tudom indokolni, hogy miért nem. Ha harc van a rendező és a karmester között, a karmesternek van előnye. A rendezők nyilván megnyúznak ezért, de rendezés ide vagy oda - az előadás estéjén nem ő áll ott, hanem a karmester. A megvalósuló pillanat számít.

-Milyen zenét hallgat?

-Csak akkor tudok zenét hallgatni, ha „szabadok a füleim", ha nem vagyok mélyen benne egy produkcióban. Akkor is inkább kamarazenét. Énekeseket nem, attól megőrülök. Ha igen, akkor inkább más fachbelieket, hogy lássam, hogyan oldanak meg problémákat. Például Mirella Frenit. Pihenni jógával, olvasással tudok. A pihenést is meg kell tanulni. Különösen, mivel én vagy száz százalékosan csinálok valamit, vagy sehogy. Nem könnyű visszaszállni a földre.

-A magyarok nagyon negatívak...

-Azt hittem, ez német sajátosság.

-...az összértékelés azonban ezúttal mindenkinél pozitív.

-Ez a fajta operajátszás nem csak Magyarország számára új út.

-Mit énekel szívesen?

-Mindent. Sok kortárs zenét is, azt is nagyon gazdagítónak érzem. Remélem, nem szorultam be a Wagner-énekesnő skatulyájába. Először is nem egészséges. A hangszálak és az izomzat nagyon egyféleképpen van terhelve. Az ember nagyon hozzászokik az egyféle előadásmódhoz. Érdekel, hogyan tudok egészen halk lenni. Másrészt előadóművészként is érdekelnek másféle szerepek, hiszen annyiféle figura van a Wagner-figurákon kívül! Verdit, Berliozt énekeltem, Gluckról álmodom (az Iphigéniák zseniálisak). A barokk repertoár nem az én világon, bár Didót szívesen énekelném. A dalokra egyszerűen nincs időm, pedig szívesen csinálnám. Hat-nyolc szabad hétre volna szükség, hogy elmélyedjen bennük az ember, intellektuálisan is. Most egy Árnyék nélküli asszony következik, Amszterdamban. De ide biztosan visszajövök.

RÁCZ JUDIT

Hartmut Welker (Alberich) az általa megadott interjú-időpontban, Az istenek alkonya második szünetében nagyon is érthetően döntött úgy, hogy lemond a beszélgetésről. Megkért azonban, hogy olvassam el a MüPa vendégkönyvébe írt sorait, mert őszintén és komolyan gondolja őket. Ezekből idézünk: „még sehol a világon nem bántak velem ilyen barátságosan és kedvesen. Nagy örömmel fogok visszajönni ide." Welkernek pedig van mivel összehasonlítani a Művészetek Palotáját, így ez nagy elismerésnek számít. Hozzáfűzte még, hogy jövőre az előadásról is nagyon szívesen beszél a Muzsikának.

MüPa fotó - Pólya Zoltán felvételei