Petrovics Emil Önarckép álarc nélkül című kétkötetes önéletrajzáról a Muzsika szándékosan nem közölt recenziót. A szerkesztőség úgy gondolta, hogy az ilyen szélsőségesen szubjektív írás nem lehet bírálat tárgya, mert a könyv ítésze sem tudná elkerülni a személyesség és elfogultság csapdáját. Ennek ellenére készséggel helyt ad Hollós Máté cikkének.

Régóta tervezem, hogy az alább leírandókat négyszemközt megbe szélem az érintettel. Nem szenvedélyesen, csak hogy rendet tegyünk dolgainkban, hiszen ő egykor fontos volt nekem. Ám megállított a tapintat. Nem kívántam felizgatni, akaratlanul is összetűzést provokálni.

Most azonban könyvet írt. Petrovics Emil Önarckép álarc nélkül című önéletrajza első kötetének hangvétele előrevetítette a gyanút: a második kötetben magam sem fogok kedvező színben feltűnni. A könyvről nem írok: sem arról, hogy az engem ért szavaknál is igaztalanabbul sért másokat, sem arról, hogy mi van az írásban, ami oda nem való, sem arról, mi hiányzik belőle egy zeneszerző önvallomásainak köréből. Amit rólam ír, nem fáj. Az fáj, hogy fiatalon úgy éreztem, életre szóló barátság áll előttünk. A történetünket mesélem el, ahogyan alakult, ahogyan én éltem meg -s ebből alighanem egy valóban álarc nélküli portré rajzolódhat ki.

Az ő tanítványa szerettem volna lenni, a Ki mit tud? mosolygós zsűritagjáé, akiről azt tartották muzsikus barátaim, tudja a szakmát. Nem jártam zenei középiskolába, súlyos hiányosságokkal felvételiztem két évvel érettségim után. Egy évre a Konziba küldtek vendéghallgatónak, majd 1975-ben „Sokat fejlődött" dicsérettel vett föl a Tanár úr. Kétszer is említi könyvében, hogy „protektorok nyomása nehezedett" a felvételi bizottságra. A „nyomás" Kistétényi Melinda közszeretetnek örvendett szelíd személye volt, aki ismert felmenőimre hivatkozva kért figyelmet irántam a vizsgáztatóktól. Tőle tudom, hogy PE egyik klasszikus írónkra hivatkozott, akinek terhelt gyereke volt -így utasította el a „protekció" lehetőségét is, Sugár Rezső pedig közölte, nem alkalmaz kétféle pontozást. Ujfalussy József -aki a könyv szerint sikertelen felvételim rá kellemetlen következményeit említette volna - nem is tudott arról, hogy jelentkezem. A második felvételin Lendvay Kamilló is a vizsgabizottság tagja volt, az ő jóindulatára emlékszem. Fordulhattunk volna a politikához - Aczél György Tóth Árpád nagy tisztelője volt -, de meg sem fordult fejünkben!

Idill kezdődött számomra a XXII/2-es tanteremben. S azt érezhettem, tanárom szeretettel viseltetik irántam. Félév táján, mikor Vajda János nyitott be épp, s az én egyik gyakorlatom volt soron, így szólt hozzá: „Itt az új stílusbajnok!" (Idáig terjedt volna az „intenzív protektorok" hatása?...) Év végére kiderültek hiányosságaim, csalódást okoztam. Közepest kaptam, és próbaévnek nyilvánították a következő tanévemet. Noha tudtam, ebben az akkori tanári kar belső ellentétei is szerepet játszottak, igazat adtam döntésüknek. A második év végére jeles lettem zeneszerzés tantárgyból, s ezt minden évvégen megismételtem. Szerettem Petrovics óráit, vonzódtam hozzá. Mindinkább éreztem, ez kölcsönös. Az ötödik év derekán kihívott Napraforgó utcai lakásába, s megkérdezte: „Mit akar csinálni, ha befejezi a Zeneakadémiát?" Tanítanék és a zenei közélet is érdekel -feleltem. Azonnal maga mellé vett a Színművészeti Főiskolára tanársegédnek, s 1980 szeptemberétől elhelyezett a Szerzői Jogvédő Hivatal Zenei Osztályán. Már akkoriban közeledett az Operaházhoz, de jelezte, ha nem neveznék ki igazgatóvá, vállalná a Zeneakadémia rektorságát, s magával vinne főtitkárnak. (Halk kérdés: rólam azt írja, „kiügyeskedtem" a Hungaroton igazgatását. Az véletlenül alakult -de ő vajon „kiügyeskedte" az operaigazgatást?)

A Jogvédőben a magyar zene külföldi propagandájával foglalkoztam. Főként színpadi művekkel, így különös odaadással az ő operáival. Hű szívvel pártoltam mesteremet, hálás és tisztelő alkat vagyok. Ám az évek során egyre elhidegülni éreztem. Nem értettem: ellenében soha semmit nem tettem! 1986. június 9-én meglátogattam PE-t a Dutka Ákos utcai lakásban. Kérdésemre, miért neheztel rám, ezt felelte: „Maga mindig saját magával törődik, míg -tudhatja -én csak másokkal." (Mondta ezt ő, aki gyakori látogatója volt az Országos Filharmóniának, reklamálván művei játszottságát...)

-Ha azt nem tekintjük, hogy jogvédős munkám más szerzők promotálásáról szól, s azt sem, hogy rendszeresen publikálok a Tanár úrról és nemzedéktársairól, vegyük számba, hogy saját generációm tagjairól, közvetlen „konkurenseimről" mennyi pozitívumot írok cikkeimben -említettem védekezően, s világossá vált: azt nem bocsátja meg, hogy magam is boldogulok sorsomat kormányzó keze nélkül. (Ami a cikkírásokat illeti, rosszul emlékszik a könyvben: Mátrai-Betegh Bélához nem ajánlott be, a Magyar Nemzetnek 1992-től dolgoztam heti rendszerességgel. Létay Verának, a Filmvilág főszerkesztőjének kommendált, amikor a Bűn és bűnhődés tv-változatát kívánta recenzeáltatni velem.)

Kapcsolatunk egyre fagyosabb lett. Belőlem is elszökkent már a hűség. Megfogadtam, semmilyen ünneplésében nem veszek részt. 1994-ben fölhívott: közelgő 65. születésnapjára filmet készít a Magyar Televízió, beszélnek benne róla a tanítványai. Már-már formázódtak ajkamon az udvarias, de határozott elzárkózás szavai, amikor ellágyultam. '95. február 6-án került képernyőre a műsor. Nem ömlengve, de a kedves múltra gondolva nyilvánultam meg benne. Az adás után fölhívott egyik kollégám: döbbenten hallgatta, mennyi szépet mondok arról az emberről, aki a Jogvédő aznapi, a zeneszerzők számára mindig kényes, anyagilag sorsdöntő „pontosztó" ülésén engem a sárba döngölt.

1990 zenei életünk nagy átalakulásának éve is. Megszűnt a Magyar Zeneművészek Szövetsége, s létrejöttek a kisebb egyesületek. Az egyik első közülük a Magyar Zeneszerzők Egyesülete lett. A Szövetség zeneszerző szakosztályának helyettes vezetőjeként felelős lelkesedéssel vetettem magam az új formáció megszervezésébe. Az október 14-i alakuló ülésre saját pénzemen vett bélyegekkel lakásomról küldtem ki a meghívókat, hiszen a régi szervezet már nem működött. Egy héttel ezt megelőzően a CISAC (nemzetközi szerzői jogi társaság) konferenciájának megnyitóján PE azzal fordult hozzám a Kongresszusi Központ előcsarnokában, hogy szüksége lenne a Jogvédő vezetőségének a megalakulandó zeneszerző egyesület közgyűlésének legitimációjára. Kérte, szavazzak erre, ő pedig javasolni fog engem az egyesület elnökségébe. Az számomra kétségtelen volt, hogy a buzgó bélyegragasztó, aki az alapszabályt kimunkáló bizottságot is megszervezte, tagja lesz az elnökségnek, ehhez nem kellett senkinek az ajánlása. De megígértem legitimáló szavazatomat. A közgyűlésen előbb döntöttünk a jogvédő vezetésének támogatásáról -emeltem kezemet. Majd következtek a tisztségviselő-ajánlások. PE öt személyt javasolt az elnökségbe. Nem voltam köztük. (Megválasztottak.)

Ami az egyesület elnöki tisztének „példátlan alapítólevél-módosítás kihajszolásával" történő gyakorlását illeti, PE pontatlanul emlékszik: a Magyar Zenei Tanács ugyanabban az évben változtatta ugyanilyen értelemben az alapszabályát néhány héttel a
zeneszerző egyesület előtt, s nemcsak az elnök, hanem az elnökségi tagok vonatkozásában is feloldotta mindkét szervezet az időbeli korlátokat. Az alapszabály háromévenként lehetővé teszi az elnök cseréjét titkos szavazással.

Sokunknak lehetett már elegendő élménye Petroviccsal kapcsolatban. Amikor az egyesületté alakult Artisjus első demokratikus közgyűlésére készült 1999-ben, tömegesen gondoltuk úgy, itt a váltás ideje. Nem felel meg a valóságnak, ami a könyvben áll: a lakásomon nem gyülekeztünk. Egyenként konzultáltunk a szavazó tagokkal, kívánnak-e új vezetést. Ez nem puccs. Mondhatták volna: nem kívánnak. Vagy hogy kívánnak, de a közgyűlésen titkos szavazatukat mégsem eszerint adják le. Nemcsak a mi (közép)nemzedékünk, hanem a jóval fiatalabbak, s PE nemzedéktársai is lelkesen csatlakoztak az elképzeléshez. Puccs az, amikor egy kis csoport jogtalan eszközökkel ragadja magához a hatalmat. Itt úgyszólván a magyar komolyzene-szerzők konszenzusa keletkezett tiszta jogszerűség keretében. Olyan, mint amikor néhány évvel korábban a Zeneakadémia Egyetemi Tanácsa először döntött titkosan a tanszékvezetők ottani tagságáról, s ő ugyanúgy kiesett, mint az Artisjus közgyűlésén.

Milyen furcsa! PE tágabban vett nemzedéktársainak egyikével kapcsolatban sincsenek ilyen emlékeim. Egyikükkel sem vagyok feszült viszonyban. Ha nem barátiban -mint sokukkal -, akkor semlegesben. Miért alakult így a kapcsolat a tanárommal, akiről ötödév végén úgy hittem, életre szóló barátok leszünk? Akkor történt, hogy a Veszprémi TV Fesztivál gálaestjén Petrovics díjat adott át mesterének, Farkas Ferencnek. Pártfogóan karolta át. Így leszünk tán mi is 25 év múlva -gondoltam...

A Zeneakadémia harmadik emeletének folyosóügyeletese, Feri bácsi mondta egyszer, tisztelettel a hangjában: „Petrovics tanár úrnak egyik kezében kalács, a másikban bot."

Szomorúan tapasztalom, hogy a bot mindinkább eltakarja a kalácsot.

HOLLÓS MÁTÉ