Az idő, azt mondják, szépít. Sok évtized távolából a nosztalgia finom párája vonja be az emlékeket. Hajdan ifjak voltunk, délcegek, bizakodók, vidámak... vagy mégsem? Ha az ember egy picit alaposabban utánagondol, persze foszladozni kezd a jótékony köd. Egykori általános iskolám mellett elhaladva még mindig görcsbe rándul a gyomrom. Szent igaz, volt sok móka az osztályban, de a katonás úttörősdi, a rémes tornatermi ünnepélyek („Föl, föl, ti rabjai..."), a politechnika óra Z. elvtárssal, aki még a szétszedett zárat sem tudta összerakni, a mindig kapatos igazgató elvtárs... de jó, hogy mindez nincs többé. No és az ifjúsági koncertek, amelyekre olykor kivezényeltettünk! A pódiumon szomorú arcú tanügyi bácsi gótikus S alakba görbedve. „A Lipcsei Tamás templomban van egy kripta" -kezdi mondókáját, meghatottan, fennkölten, enyhe kuncogást kiváltva a kamaszokból. „Ezen csak három szó látható: Johann -szünet - Sebastian - még nagyobb szünet - Bách". (fokozódó derültség a nézőtéren) „Bách magyarul patakot jelent, de nem patak, tenger ő"... stb. És ezután népszerű részletek következnek, egy keserves haknibrigád elővezetésében, a Parasztkantátából. Nem fantáziálok, tanúja voltam. És tanúja voltam a negédes bácsinak is, akinek arcára fagyott a derűs mosoly a nagy igyekezettől, hogy megszerettessen egy Mozart-zongoraversenyt a gyerekekkel. Elmondta, hogy Mozart szép és jó. Zseniális. Jobb, ha tőle tudjuk meg. Akadtak persze hébe-hóba pozitív tapasztalataim is, ám a kivételek csak erősítették a szabályt. Ügyetlenül választott műsor, siralmas kivitelezés, rémes ismertetés. Lehet, hogy nem volt szerencsém, de ezt a generál-benyomást őriztem meg szürkeállományomban az ifjúság épülésére szánt hangversenyekből. Mi a helyzet ma? Prokofjev Péter és a farkasa mellett egy bemutatót ígért a NEMZETI FILHARMONIKUS ZENEKAR május első vasárnapján - nem tudtam ellenállni a kíváncsiságnak. Egyetlen alkalomból nem vonhatok le messzemenő következtetéseket, lehet, hogy ezúttal kifejezetten szerencsém volt -de ég és föld a különbség. Hogy a Péter és a farkas gyerekeknek való, azon nem lepődtem meg: régebben is bevált. FÜR ANIKÓ kedvesen és egyszerűen, a hölgy műsorvezetőket gyakran megkísértő negédeskedés nélkül mondta a szöveget. Érezni lehetett, hogy az ifjúságot (ez esetben az öt-tízéves korosztályt) leköti a dolog, valósággal felsóhajtott a nézőtér, amikor szegény hápi kacsát bekapta a farkas. Nota bene: a történet végén kiderül: egészben nyelte le, úgy, hogy a derék szárnyas még a gyomrában is megszólal -mi lesz vele később, Prokofjev mester bizony adós maradt a válasszal, amit egy hatévesforma kisfiú a szünetben aggódva szóvá is tett szüleinek... ott álltam mellette a büfénél, okos gyerek, sokra viszi még. A második félidőben következett a premier: Orbán György Csodafa című darabja narrátorra és zenekarra, a belga írónő, Marianne Poncelet meséje alapján. Maga a mese kedves, költői, tanulságos, a vége felé picit talán szentimentális -de ennyi érzelgősséget elbír a műfaj. A zene nagyszerű. Homályos zeneakadémiai folyosókon időnként már hallottam azt a véleményt, hogy az erdélyi származású komponista ugyan igazi profi, aki lenyűgözően tudja a mesterséget -ezt mindig mindenki elismerte -, de hajlamos arra, hogy túl populáris legyen. Vitatkoztam, hiába. Nem értek egyet azokkal, akik csak az efféle - jobb híján posztmodernnek nevezett - stílust tartják üdvözítőnek, de nem értek egyet azokkal sem, akik kizárólag az (ismét csak jobb híján) avantgárdnak nevezhető irányzatokban hisznek, és szomorú tapasztalat szerint nemigen tolerálják a másságot. Szigorúan a tárgynál maradva: ebben a mesejátékban minden a helyén van. A zene gyermekek számára is élvezetes, követhető, pedig nincs benne semmi gügyögés, és a felnőttnek is szórakoztató. Teli van pazar ötletekkel, karakteres témákkal, eleven ritmusokkal, színekkel. Kifejező - a szó legjobb értelmében. Hol álomszerű, hol borzongató vagy egészen nyers és vad (például abban a pillanatban, amikor a gonosz leleplezi magát). Tökéletesen ki van találva a narrátor szerepe, illetve a prózai szöveg és a zene aránya, váltakozásának ritmusa. S ami talán a legfontosabb: a narrátor szövegével tagolt, erősen illusztratív kompozíció nem tűnik töredezettnek. Íve, folyamata van, minden megszakítás ellenére. Láttam a gyerekarcokat. Tanúsíthatom: értették, amit a zenéből egyáltalán érteni lehet. Nyilván az is segített, hogy a teljes mű eljátszása előtt egy rövid és ügyes bevezetőből a publikum előre megismerhette a főbb témákat. Mindenesetre vastaps fogadta a produkciót: kislányok, kisfiúk és szülők tapsa. Meg az ilyen magamfajta, odatévedt nosztalgiázó öregebbeké. S ez az ünneplés persze nem csak a zeneszerzőnek szólt. Az ANTAL MÁTYÁS vezette zenekar nem vette félvállról a feladatot. MÁCSAI PÁL előtt pedig le a kalappal. Két tulajdonsága emeli az ilyen műsorokban fellépő narrátorok fölé. Egy: nem nézi le a gyereket. Felnőttként szól hozzá, nem selypeg, nem túloz. Olyan, mint egy szeretetre méltó, bohókás nagybácsi. Kettő: hallatlan ritmusérzéke van. Együtt él a zenével, egy pillanat tört része alatt rávág egy szót, ha az úgy hatásos -noha az olcsó hatásvadászat távol áll tőle. Azok a gyerekek, akik hallották az előadást, bizonyos vagyok benne, el fognak menni a következőre is. Még az sem elképzelhetetlen, hogy megszeretik az úgynevezett komoly zenét. (Május 4. -Művészetek Palotája, Fesztivál Színház. Rendező: Nemzeti Filharmonikus Zenekar) PORRECTUS
Henryk Górecki 3. szimfóniája a 20. század legszomorúbb zenéinek egyike. A hangverseny egyébként mintha hadat üzent volna a túlcsorduló érzelmeknek, pedig műsora bőségesen adott volna rá alkalmat. Az elsőként felhangzó Wagner-mű, a Siegfried-idill -nemcsak az élénkre vett tempó, hanem a szokásosnál talán kissé erőteljesebb hangzás miatt is -inkább tűnt gazdagon vibráló természetzenének, mint békét és megállapodottságot sugárzó családi életképnek. Richard Strauss Négy utolsó éneke sem az életről való lemondást, hanem az élet szeretetét hangsúlyozta: a dalok zenekari anyagának szép artikulációval játszott belső polifóniája, a hangszínek és a dinamika olykor már-már végletes szélsőségei a dekadencia és a hozzá gyakran társított nosztalgia jótékony hiányával lepték meg azokat (többek között a kritikust is), akik az ilyen hangulatokat hangsúlyozó előadások miatt ritkán hallgatják Strauss e késői alkotását. (Május 4. - Zeneakadémia. Rendező: Magyar Telekom Szimfonikus Zenekar) SZITHA TÜNDE
Varázslatos egyéniségű és tudású művész vezényelte Mozart C-dúr (K. 338) és Bruckner 7. szimfóniáját a NEMZETI FILHARMONIKUS ZENEKAR hangversenyén. Az lengyel STANISLAW SKROWACZEWSKI a nemzetközi hangversenyélet egyik nagy öregje, bár nálunk valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva régóta nem járt, és a zenészek között is kevesen ismerik. Hetvenkét (!) éves karmesteri pályája során a világ legjobb zenekarait dirigálta, vezetőként több együttest is a jelentősek közé emelt, lemezfelvételeit (különösen Bruckner szimfóniáiból készített sorozatát) a szimfonikus repertoár elismert és keresett interpretációi között tartják számon. Manapság (nálunk és a nagyvilágban egyaránt) a vezető zenekarokat többnyire hangszeres szólistákból lett karmesterek irányítják, akik a vezénylést pályájuk egy bizonyos pontján választották második vagy éppen első hivatásként, s nagyrészt autodidakta módon tanulták. Talán ezért is volt tanulságos élmény most olyan művészt látni a pódiumon, aki a karmesteri szakma technikai elemeit ugyanolyan olyan virtuózan birtokolja, mint magát a zenét. (NB. Eredetileg Skrowaczewski is zongoraművészként kezdte pályáját, de második világháborús kézsérülése korán kettévágta fényesen induló karrierjét.) Az idén 85 éves karmester vezénylése ugyanis az elegancia, a takarékosság, a pontosság, az álló- és átlátóképesség iskolapéldája. Mozdulataiban minden irány és apró gesztus önálló jelentést hordoz. Fontos hangképzési, dinamikai és formai utasítások rajzolódnak ki abból is például, hogy a vállát éppen milyen magasan tartja, hogy a könyökét a törzséhez képest melyik pontra helyezi, hogy a két keze együtt vagy külön mozog, de abból is, hogy a kézfeje magasabbra (alig volt ilyen pillanat, de mindnek különleges jelentősége volt) vagy alacsonyabbra kerül a vállánál. Mindehhez persze olyan partnerek kellenek, akik értik, és le tudják fordítani a hangszerek nyelvére a legapróbb rezdülésekbe kódolt üzeneteket is. Bár Skrowaczewski eszköztárában a taktírozás szinte mellékes és olykor alig észrevehető tevékenység, keze alatt a zenekar mégis mindvégig áttetszően és pontosan játszott. Kocsis Zoltán elmúlt évekbeli zenekarépítő munkájának egyik legnagyobb eredménye mutatkozott meg abban, hogy a Nemzeti Filharmonikusok zenészei nemcsak hajlékonyan követték a pulpitusról kapott instrukciókat, hanem felszabadult önállóság is sugárzott a játékukból. Tévedés lenne persze azt gondolni, hogy a vendégkarmester pálcaművészete határozta meg a koncert hangulatát. Skrowaczewski ugyanis az előbb felsoroltakat (beleértve fantasztikus anyagismeretét és rutinját is) csak alapként használta, és természetes egyszerűséggel állította a művek szolgálatába. Nadia Boulanger egykori zeneszerző tanítványa (maga is finom rajzolatú, szép hangzású művek alkotója) egyrészt analitikus igénnyel, másrészt újraalkotó fantáziával tárta elénk Mozart és Bruckner zenéjét. Mozart utolsó salzburgi szimfóniájában a derű és a melankólia, a hangszínek fényei és árnyai, a szabályos periódusok és az apró formatani csavarok olyan magától értetődően bontakoztak ki, hogy önkéntelenül azok a zeneakadémiai analízisórák jutottak eszembe, melyeken ezt a művet a klasszikus arányok és a harmónia egyik legtökéletesebb példájaként elemeztük. Maradandó emlék a zárótétel, mely a historikus előadások (egyébként általam is kedvelt) motorikus felfogása helyett a humort helyezte előtérbe, s hullámhegyek-hullámvölgyek közötti folyamatos száguldásba vonta be hallgatóját. A Bruckner-szimfóniában megcsodálhattuk a dinamikai rétegzettség finomságait, a hangszínek simaságát -a harsány szakaszokban is -, valamint a rézfúvók gazdag és csiszolt hangzását. Skrowaczewski e zene bombasztikus elemei helyett a benne rejlő mikrovilágok belső szépségeit, a derűt, a nyugalmat, s ennek nem ellentmondva: a lendületet és a sohasem fékezhetetlen, hanem pozitív energiákat emelte ki. Interpretációjában (még a szélesen hömpölygő első tételben és a Scherzóban is) sokkal inkább érezhettük Bruckner zenéjét a haydn-i és mozarti hagyományok folytatásának, mint a wagneri „Gesamtkunstwerk" szimfonikus letéteményesének. (Május 8. -Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Nemzeti Filharmonikus Zenekar)
SZITHA TÜNDE
A magyar közönségnek talán kevéssé cseng ismerősen Elliott Carter amerikai zeneszerző neve, aki idén december 11-én ünnepli 100. születésnapját. A máig aktívan alkotó komponistát köszöntötte a fiatal francia karmester, Ludovic Morlot irányításával a Budapesti Fesztiválzenekar pünkösdi hétvégére eső, három, azonos műsorú hangversenye, melyekből az általam hallott vasárnapi koncert benyomásairól számolok be.
Ludovic Morlot - Felvégi Andra felvétele
A telt házat vonzó délutáni előadás nyitószáma, a megírása idején már jócskán kilencvenes éveit taposó Carter 2002-2004 között keletkezett Három illúzió című trilógiája az ünneplés mellett a magyarországi bemutató megtisztelő feladatát is vállalta. A miniatűr tételek jó alkalmat kínáltak arra, hogy szerzőjük a rendelkezésre álló rövid idő alatt (az egész mű nem több tíz percnél) a lehető legtöbbet mutassa meg sokszínű eszköztárából. A tételek közti összekötő kapocs a mindháromnál kimutatható irodalmi inspiráció -de ez egyetlen közös vonásuk is. Az első tétel (Micomicón) Don Quijote történetének illúziója, amelyben a rézfúvók és ütők párbeszéde dominál (a zongora is az utóbbi értelemben szerepel a partitúrában). A középső tételt (Fons Juventutis) egy római rege hívta életre. E 21. századi vízi zene fuvolával és hárfával pasztellszínűvé tett hangszerelése először Debussy Faunját idézte, majd a későbbi vonós pizzicatók a meg-megcsillanó, áttetsző forrást festették le. A harmadik tétel (More's Utopia) egy vágykép, egy fantazmagória zenei leírása, melyben az apró, disszonáns hangszilánkokból építkező folyam meglepő hangeffektussal zár: nyitott a kérdés, nincs döntés, akarjuk-e Morus Tamás utópisztikus társadalmát, annak falanszterbeli monotóniáját. Morlot -aki a mű 2005-ös bostoni ősbemutatóját vezényelő James Levine asszisztense - feltételezhető autenticitással, látható élvezettel, a felszabadult kísérletezés örömével keverte ki a hangzás színeit, a zenekar pedig híven követte a karmester kezét mind az erőteljesen dübörgő, mind az áttört faktúrájú, lágyabb részeknél. Ha nem is bemutató volt, a zenekar előadásában első alkalommal szólalt meg a hangverseny második műsorszáma, Schumann d-moll hegedűversenye (WoO 23), mely a német zeneszerző egyik utolsó kompozíciója. A hagyományos felépítésű alkotás a kevéssé ismert művek kategóriájába tartozik, maga a hegedűművész, Renaud Capuçon is kottából játszotta. Virtuózan és mutatósan hegedült, jobb és bal keze technikailag magasan képzett, formálásában egyaránt kidolgozottak voltak az apró részletek és a nagy ívek is. Mégis, előadásából hiányzott az őszinte átéltség és érzelem, a szó pozitív értelmében vett szuggesztivitás. Az a fajta művész, akit jobb hallgatni, mint nézni. Színpadiasnak hatott, ahogy a zenekari bevezető alatt behunyt szemmel állva, mimikájával és élénk gesztikulálásával mintegy közvetítette a hallgatóság számára a zene történéseit. Testbeszéde azt sugallta, mintha a tuttik alatt jobban átélte volna a Schumann-versenymű olykor vallomásos, máskor démoni történéseit, mint saját megnyilatkozásai alkalmával. Igen egyéni volt hegedűtartása is: időnként népzenészekre jellemző szögben tartotta hangszerét, bár ez a hangminőséget nem befolyásolta. Ráadásként Gluck Orfeuszából szólalt meg a Boldog lelkek tánca, furcsa módon kíséret nélkül, a legromantikusabb előadásban, amit valaha hallottam.
Renaud Capucon - BFZ Archivum A második részt a romantika egyik alapműve, Berlioz Fantasztikus szimfóniája töltötte ki. Már az első tétel után nyilvánvaló volt, hogy Morlot-hoz közel áll honfitársa érzelmektől túlfűtött szenvedélyessége. Interpretálásában a kompozíció minden üteme eseménnyé vált: a drámai csúcsok intenzitásuk, a csendesebb lírai szakaszok ihletettségük révén. Különösen szépen sikerült a magány hangulatának megragadása a Jelenet a mezőn feliratú harmadik tételben, valamint az utolsó tétel boszorkányéj-víziójában a művet átszövő idée fixe trivializált, groteszk paródiája is. Talán az egyik gonosz boszorka fricskája (és nem a Zeneakadémia pódiumán uralkodó helyszűke) lehetett az oka, hogy a máskor oly hátborzongató hatást kiváltó gyászharang kongásai ezúttal időnként félrecsúsztak, és nem jeges rémületet, hanem mosolyt csaltak még az egyébként végig odaadással játszó muzsikusok arcára is. (Május 11. -Zeneakadémia. Rendező: Budapesti Fesztiválzenekar) KOVÁCS ILONA
A Pannon Filharmonikusok 2008 tavaszára hirdetett, négy koncertből álló budapesti bérlete német zeneszerzők műveivel zárult a Trierben született Alexander Lonquich közreműködésével, aki egy személyben karmestere és szólistája is volt az estének. Éppen ezért semmi meglepő nem volt abban, hogy a műsorközlő változást jelentett be. A közönség megértően vette tudomásul, hogy a fiatal művész minél előbb szabadulni akar a ránehezedő kettős tehertől, így az eredetileg nyitószámként meghirdetett kortárs mű a szünet után hangzott el, a hangverseny súlyponti műve pedig az első félidőben megszólaló Beethoven G-dúr zongoraverseny (op. 58) lett. Egyfelől a külsőségek miatt, mivel mindig fokozott érdeklődésre tarthat számot, ha valaki egyszerre mutatja meg magát kétfajta előadói minőségben, másfelől, mivel a keretet adó Schumann-szimfónia számtalan apró részlettel utal vissza a nagy elődre, és nem kell túl mélyre ásni ahhoz, hogy megtaláljuk a kapcsolódási pontokat a két zeneszerző között. Az öt Beethoven-zongoraverseny közül mindazonáltal a befelé forduló, tétován útkereső G-dúr koncert az, amely talán a leginkább igényli a karmesteri irányítást. A partitúra lapjain könnyen találunk olyan „háló nélküli" salto mortale ütemeket, ahol fizikai képtelenség a zongorázás és a zenekar irányításának egyidejű megvalósítása. Nemcsak a gyors, virtuóz helyekre gondolok, hanem e verseny sajátosan egyedi, szólózongorával indított kezdetére is. Már itt, az első öt ütemben eldől, hiteles-e a szólista, valóban egyes szám első személyben mondja-e el, amit el kell mondania. Nos, a bevezetőben Lonquich a lelke legmélyéről szólt hozzánk, de a hatodik ütemre elszállt a varázs: felpattant helyéről, harmadik személyre váltott, és állva vezényelte zenekarát. Majd ismét leült, és felállt. Mintha egy Brecht-dráma elevenedett volna meg, ahol tudatos a beleélés, a katarzis megakadályozása. Ez az elidegenítési effektus legfájóbban a középső tételben jelentkezett, ahol a zongora gyönyörűen formált, megrázó imái után újra és újra kényszerű szerepcserék következtek. Félreértés ne essék, Lonquich nagyszerűen zongorázott: ujjai alól kristályosan peregtek a passzázsok, plasztikus és kiművelt volt a billentése, tudott súlyosan tömör, de érzékeny is lenni. A 2. tétel utolsó négy ütemét pedig ilyen álomszerű, leheletkönnyű pianókkal megszólaltatva nem hallottam még soha. Az elvarratlan frázisok, a megzavart szerenád módjára megszakadó zenei ívek azonban dirigensért kiáltottak. E műben annyi minden van, oly sokoldalúan lehet megnyilatkozni benne, hogy egy jó karmesterrel (és jó zenekarral) előadása akár a világhírnév kezdetét is jelentheti, ahogy arra száztíz évvel ezelőtt Londonban már volt példa: Dohnányi Ernő e mű interpretációjával vált egy csapásra ismertté a nemzetközi zenei életben. Ezúttal a csoda elmaradt, de szívesen meghallgatnám Lonquich sokat ígérő játékát olyankor, amikor nem kell megosztani figyelmét a zenekar irányítása és a zongora között. A közönség kitartó tapsát Schumann Fantasiestücke (op. 12) sorozatából az Aufschwung elemi erejű előadásával köszönte meg a zongoraművész. Szinte üdítő volt látni, hogy ezúttal csak hangszerére kellett összpontosítania. A szünet után Wolfgang Rihm Ländler 13 vonósra című kompozíciója a másfél héttel korábbi, ugyanitt rendezett Wojciech Kilar-szerzői estet jutatta eszembe, melyet volt szerencsém meghallgatni. Több közös vonás mellett mindkettőjükre jellemző, hogy egy korábbi atonális korszak után immár a tonális zenében találnak új kifejezésmódot, és hasonló a motívumok makacs, kitartó ismételgetésének előszeretete is. A többszakaszos Rihm-műben a lassan kibontakozó ländler-lüktetést érzékletesen formálták meg a szólistákká előlépett zenészek, s igazán nem rajtuk múlott, hogy a közönségre hallhatóan nem tett mély benyomást a kompozíció.
Alexander Lonquich - Csibi Szilvia felvétele
Annál inkább a hangversenyt lezáró Schumann-mű, a 4. szimfónia (d-moll, op. 120), mely mind a karmester, mind a zenekar energikus, sodró erejű interpretációjának köszönhetően vált emlékezetessé. Már a Beethoven-koncertben is figyelemre méltó volt a vonóskar fegyelmezettsége, tónusuk egységessége, itt pedig még a rezek intonációjának tisztaságára és a hangszerszólók számtalan részletszépségére is rácsodálkozhatott a hallgató. Lonquich nagy előadói erénye volt, ahogy összefogta a szerző által megszakítás nélkül kért négy tételt, csak leheletnyi szünetet tartva közöttük, s így az egész művet átszövő mottó képes volt beteljesíteni feladatát, azaz a ciklikus egység megtestesítőjeként a mű belső kohézióját erősítette meg. (Május 16. -Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Pannon Filharmonikusok) KOVÁCS ILONA
Az idei koncertévad egyik legrangosabb eseményének tekinthető a Perényi Miklós hatvanadik születésnapja tiszteletére rendezett, három hangversenyből álló, zeneakadémiai bérletsorozat, melyen a gordonkaművész Schiff András-sal lépett a pódiumra -s vált ezzel ünnepeltből bőkezű ajándékozóvá. A Bach gambaszonátái és Beethoven gordonka-zongora-szonátái alkotta, vonzó keretbe illesztett programoknak köszönhetően a három estén a közönség két évszázad színes gordonkairodalmában barangolhatott, mégpedig a legavatottabb vezetőkkel. Hogy e beszámoló tárgya, a hangversenyciklus utolsó koncertje egészen kiemelkedő eseménynek bizonyult, az senki számára nem lehet meglepő. Bár két kiváló, vagy akár zseniális művész produkciója önmagában talán nem garantál olyan felejthetetlen atmoszférát, mint amilyen e koncertet jellemezte, Perényi és Schiff neve szemlátomást biztosítékot jelent arra, hogy a szerencsés egybegyűltek páratlanul kellemes, egyszerre családias és ünnepi légkörben élvezhessék a hangversenyt. Meghittség áradt a zsúfolt sorokban helyet foglaló közönség rokonszenvező érdeklődéséből, meleg tetszésnyilvánításából; a tiszteletteljes ünnepélyesség jeleit pedig a hallgatóság szinte tapintható koncentrációjában, a művészkollégák jelenlétében véltem felfedezni.
Perényi Miklós és Schiff András - Felvégi Andrea felvétele Perényi Miklós persze a rá mindenkor jellemző alázattal közelítve az aktuális programhoz, most is éppolyan koncentrációval és elmélyültséggel fordult hangszere felé, mint tette azt fél évszázados koncertművészi pályájának hétköznapjain. Ily módon e hangverseny recenzensei sem mondhatnak mást és többet annál, amit az évtizedek során a művész számos bírálója megállapított: Perényi gordonkajátéka nem egyszerűen tökéletes, hanem minduntalan olyan benyomást tesz, mintha tolmácsolása az adott mű nem megkérdőjelezhető, ideális interpretációja volna. Az e koncerten elhangzott művek közt tapasztalható volt ugyan némi különbség, hiszen érzésem szerint a hangverseny mindkét felében az első szám -Bach g-moll szonátája és Bartók 1. rapszódiája -a másik két kompozíció árnyékában maradt kissé. Mégsem mondanám ezeket kevésbé sikerültnek: különösen a Bach-szonáta mutatkozott tanulságosnak bizonyos szempontból. Ebben ugyanis a művészek mintha kísérleteztek volna együttjátékuk lehetőségeivel (a tempókezelést, zenei párbeszédük gördülékenységét tekintve), s ettől ugyan olykor némi aszimmetria keletkezett, máskor azonban épphogy élőbbé, kíváncsibbá vált tőle az interpretáció. Rendkívül emlékezetes maradt Perényi izzó, duzzadó, ugyanakkor letisztult, s formálásában is magától értődően logikus és nyugodt Bach-tónusa. Hangszere szinte emberi hangon, emberi érzések tolmácsolójaként szólalt meg - Bachnál éppúgy, mint a Brahms- és Beethoven-szonátákban. Utóbbi művek mindegyikében a nyitótételt éreztem a legmarkánsabb, legjelentősebb interpretációnak. Brahms e-moll szonátájában (op. 38) elsősorban a zongora és a gordonka egymást körülölelő szólamaiból felépülő, lenyűgözően intenzív hangzáskép és a textúra finomságaira rámutató hangzásarány ragadott meg, míg Beethoven D-dúr szonátájában (op. 102/2) a beszédszerű világossággal fűzött zenei mondattagolás. Átható, megindító kifejezőerőből is több jutott ezen az estén a német mesterek kompozícióinak. A Bartók-rapszódiát kevésbé éreztem súlyosnak e szempontból (ennek oka talán a kiérleltség - a többi produkcióhoz képest tapasztalható - hiánya volt), s e tekintetben is a gyors Brahms- és Beethoven-tételek vezettek a legnagyobb magaslatokra. A dallam-körvonalak kidomborítása, a zenei struktúra áttekinthetővé tétele s a tévedhetetlen drámai érzék állt az általános fegyelem ellenére is fűtött és megrendítően mély érzelmesség hátterében. A tetszésnyilvánítást Schiff és Perényi több ráadásszámmal hálálta meg, melyek csak megerősítették a koncertről szerzett benyomásokat. (Május 19. - Zeneakadémia. Rendező: Strém Koncert Kft.) KUSZ VERONIKA
PURCELL KÓRUS és az ORFEO ZE NEKAR bérletsorozatának utolsó hangversenyén Beethoven C-dúr miséje (op. 86), valamint Mendelssohn két lutheránus, oratorikus műve (Verleih uns Frieden gnädiglich - korálkantáta, Wie der Hirsch schreit nach frischem Wasser -42. zsoltár, op. 42) hangzott el a Művészetek Palotájában -korabeli hangszereken valószínűleg először Magyarországon.
Korondi Anna, Németh Judit, Kálm án László és Cser Krisztián
A Haydn kései miséinek nyomdokain haladó, 1807-ben komponált C-dúr mise -a művet ugyanaz a II. Esterházy Miklós rendelte meg, aki Haydn utolsó hat darabját e műfajban -VASHEGYI GYÖRGY keze alatt dinamikában, hangszínekben, kifejezésben rendkívül gazdagon szólalt meg, a leheletfinom, intim hangvételtől a súlyosabb, tömörebb hangzásfelületekig árnyalatok sokasága bomlott ki a partitúrából, ráirányítva figyelmünket a hangszerelés legapróbb finomságaira is. Annak ellenére, hogy a kompozíció szerkezeti felépítése, egyes témáinak motivikus rokonsága, valamint a szigorú hangnemi rend szimfonikus megközelítésmódról árulkodik, a kiinduló motívumok egyértelműen vokális ihletésűek, s a hangszeresek ennek megfelelően formálták, énekelték szólamukat, hol a szólisták és a kórus egyenrangú partnereként lépve fel, hol finoman felépített, rugalmas és biztos hátteret nyújtva számukra. Nagyon sokat segített, hogy a szólisták nem a kórus és a zenekar között, hanem a hangszeresek előtt foglaltak helyet, így hangerejüket tekintve egyáltalán nem támadt hiányérzetem, és annak ellenére, hogy a régi hangszeres együttesek ebben az akusztikai környezetben nem mindig szólnak igazán jól, jelen esetben, hangzásarányait tekintve az egész produkciót kiegyenlítettnek éreztem. A vonósok dús, tömör hangon, ugyanakkor könnyedén játszottak, s ehhez a fafúvók változatos, életteli színekkel, a rezek tiszta, átható tónussal, pregnáns ritmikával csatlakoztak. A Purcell Kórus ezen az estén is kiemelkedő teljesítményt nyújtott, gömbölyű frazeálásuknak, tiszta szövegejtésüknek, egységes és tartalmas hangzásuknak köszönhetően minden megszólalásukat izgalmasnak és érzelemgazdagnak találtam. A zenekar és a kórus együttműködését az egész koncert folyamán tökéletes összehangoltság jellemezte: ahol a zenei anyag úgy kívánta, tónusuk eggyé olvadt, másutt élesen elkülönült, de a textúra sosem vált nehézkessé, minden esetben megőrizte áttekinthetőségét. Mindhárom mű tolmácsolását a Vashegyire jellemző dinamikus, sodró tempók határozták meg, ennek köszönhetően a zenei folyamatok sosem laposodtak el vagy szakadtak meg, mindig határozott irányba fejlődtek, s így a részleteikben is koncentráltan kidolgozott interpretációk összefogottságukkal egy pillanatra sem eresztették el a hallgatót. Egyedül a koncertet záró 42. zsoltár utolsó tételének különösen gyors tempójával nem értettem egyet: az előadás itt kapkodóvá vált, s ez magakadályozta mind a hangszeres, mind az énekes szólamok nyugodt kibontását. Visszafogottabb tempóban sokkal virtuózabbnak hatott volna a befejezés. Noha a Mendelssohn-művek is kapcsolódnak a Haydn-stílushoz, Vashegyi nem egyformán közeledett a kompozíciókhoz, míg a Beethoven-misét kisebb, addig a Mendelssohn-darabokat nagyobb ívekből és kevesebb kontraszttal építette fel, kissé sűrűbb és teltebb hangzásképpel. Az énekes szólisták közül KORONDI ANNA produkcióján érződött leginkább, hogy másként viszonyul a két zeneszerzőhöz. Testes, zengő szopránját a C-dúr misében kissé visszafogta - talán a klasszikus stílushoz szeretett volna könynyedebb, légiesebb hangszínt találni -, de énekhangja ettől feszítetté, érdessé és erőtlenné vált, habár kamarazenei érzékenysége, érzelemgazdagsága már itt is kedvező benyomást tett. A 42. zsoltárban azután szopránja kifényesedett, vastagabban, kiegyenlítettebben szólt, szólamformálása pedig sokkal bátrabbnak, magabiztosabbnak és meggyőzőbbnek mutatkozott, láthatóan jobban érezte magát ebben a zenei szövetben. NÉMETH JUDIT most is a tőle megszokott biztonsággal és stílusérzékkel énekelt, egyébként súlyos, gazdag tónusa hihetetlen hajlékonyságra és finomságokra képes, interpretációja dinamikában, agogikákban és kifejezésben egyaránt árnyaltabb volt a többi szólistáénál. KÁLMÁN LÁSZLÓ (tenor) és CSER KRISZTIÁN (basszus) teljesítményét nem éreztem kimagaslónak, zeneiségük nem elég átütő, és noha előadásukat szép hang, kiegyensúlyozott, kulturált formálás jellemezte, az mégis kissé egysíkúra sikeredett. Fel lehetne sorolni a hangverseny legemlékezetesebb pillanatait, a mise bámulatosan egységes és puha tónusú indítását, a Credo változatos színeit, vagy a 42. zsoltár izgalmas Quintettóját, de felesleges, mivel az egész koncert, elejétől a végéig élvezetes és lebilincselő volt. (Május 20. - Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Sysart Kft.) KÁLLAY KATALIN
Dukay Barnabástól rendelt új művet évadzáró hangversenyére a NEMZETI FILHARMONIKUS ZENEKAR. Bátor tett, mélységesen jellemző KOCSIS ZOLTÁN-ra. Soha nem felejtem azt a szólóestjét a Kongresszusi Központban (sok éve volt, a MüPa még távlati tervekben sem létezett), amikor Schubert mellett (pontosabban előtt) Cage-kompozíciót mutatott be a nagyérdeműnek, s egyszer csak valaki, elvesztvén a türelmét, bekiabált: „zongorázz, ne bohóckodj". Kocsis vállalta a kockázatot. Fontosnak tartotta a... mit is? népművelést? Ez borzasztóan avítt, rossz emlékű szó. Mondjuk inkább azt, hogy az ismeretlennel való szembesítést, a horizont tágítását. Most ismét kockáztatott. A kiabálás ezúttal elmaradt, de a gyér taps jól jelezte: a magyar közönségnek azt a részét, amely bérletet vált szimfonikus zenekari hangversenysorozatokra, egyelőre nem gyötri ez efféle újdonságok megismerésének vágya. És ezt nem rosszallóan mondom. Dukay annyira radikális és aszketikus szerző, hogy a zenét nem hivatásszerűen űző, csak szerető emberek (jelesül az NFZ hallgatótáborának nagy része) nemigen tudnak vele mit kezdeni. Beethoventől, Csajkovszkijtól, Mozarttól és Wagnertől, sőt: Stravinskytól és Bartóktól számukra ehhez a világhoz nem vezet út. Tapintatos és ügyes ismertetővel persze lehetett volna segíteni, tisztázni például, mit ne várjon a hallgató, viszont mire érdemes figyelnie. Sajnos ez esetben ez elmaradt. Ismertető címén Dukay írt egy fennkölt, feltehetően költőinek szánt eszmefuttatást -nem a nagyközönségnek, csak híveinek, az avatottaknak. Hívek persze vannak. Sőt rajongók. És ez az érem másik oldala. A szikár-szigorú, a pódiumon szerzetesi jelmezben megjelenő próféta valóban olyasmit kínál, amiért igenis lehet rajongani. Végletekig tiszta művészetet. A maga módján kétségkívül fenségeset. Antarktiszi jégmezőt, szikrázóan kék éggel, az élet minden nyoma nélkül. Felhős eget, fentről, repülőről nézve. Az ember rácsodálkozik, milyen szép -de azért nem haragszik, amikor a gép a földön landol. No de hagyjuk a költőieskedő hasonlatokat (lám, a kritikus is nehezen áll ellen a kísértésnek), maradjunk az egyszerű, lehetőség szerint tárgyilagos(nak szánt) leírással. A mű címe: Szimfóniák az éjféli naphoz -a szolgálat. A „szimfónia" szó nyilván régi értelmében értendő. Ahogy a görögök használták: jól összecsengő hangok együttesére. (Most ne menjünk bele annak taglalásába, vajon ezt ők mennyiben érthették valódi együtthangzásra). A Dukay-darab csupa ilyen „szimfóniából" -akkordból, hangnyalábból áll. Nem számoltam, hányból (illetve számoltam, de belekeveredtem), száznál bizonyosan többől. A zene minden más elemét minimálisra redukálja a szerző. Nincs ritmikai változatosság, minden hangzat ugyanannyi ideig tart, kis cezúra után következik a másik. Nincs dallam. A dinamika végig ugyanaz. Nyilván valamilyen szabályrendszernek vannak alávetve a hangok, hogy matematikai jellegű kombináció áll-e a háttérben, vagy a véletlen is bizonyos szerepet kap, az voltaképp a szerző magánügye. Tény: a rendszer működik. Az akkordok néha sűrűbbek, érdesebbek, néha konszonánsabbak, de banális konszonanciára soha sem jut a folyamat. Amit a hallgató átélhet, nem több, de nem is kevesebb annál, hogy figyelhesse az apróbb különbségeket. A feszültség apró, de lényeges ingadozásait. Aki nyitott erre, kétségkívül igazi élménnyel gazdagodhat. Aki nem, annak kissé keservesen telnek a percek.
Ian Fountain
Beethoven legkorábban megírt, de csak a C-dúr után másodikként közreadott B-dúr zongoraversenyével folytatódott, majd a második félidőben Csajkovszkij Manfréd-szimfóniájával zárult a koncert műsora. Hamarjában nem is tudom, mikor hallottam utoljára koncertteremben a B-dúr versenyt. Zongoristák általában nem szeretik, és erre van is némi okuk. A lassú tétel tudniillik valóban nem tartozik a beethoveni életmű legmaradandóbb értékei közé. Nem hatol mélyre, mint a korai zongoraszonáták lenyűgöző Adagiói és Largói (vagy a C-dúr lassúja), de a társalgás gáláns bája is hiányzik belőle. Kicsit szószátyár és jelentéktelen. A két szélső tétel azonban bővelkedik eredeti ötletekben. Különösen pompás a nyitódarab. Csillogó, változatos, arányos, s még olyan váratlan hangnemi kitérés (szakzsargonnal: tercrokon moduláció) is feltűnik benne, amelyre kevés példa akad a 18. század utolsó éveiben (annál több majd Schubert zenéjében). Kocsis Zoltán fiatal angol zongoraművészt kért fel az előadásra. Eleinte úgy tűnt, IAN FOUNTAIN meghálálja a bizalmat. Szép hangon, tetszetősen zongorázott -a zenekar pedig sziporkázóan kísérte. A végére azonban sajnos a fáradás jelei mutatkoztak. A finálé elején egy feltűnően nagy bakinak is tanúi lehettünk, szerencsére sikerült némi üggyel-bajjal kikeveredni belőle. A nálunk ugyancsak
feltűnően mellőzött Manfrédot magával ragadó előadásban ismerhette és
szerethette meg a közönség. Pedig nem hálás darab. Nincs benne olyan
szárnyaló melódia, mint a Rómeóban, nincs bájos keringő vagy harsány
diadal, mint az Ötödikben. Egyáltalán: feltűnően kevés a porcukor és a
cintányér. Az első tétel komor és szaggatott, karmester legyen a
talpán, aki össze tudja fogni. A scherzo jellegű máso-
PORRECTUS
Buda vára 1548-ban már hét éve a töröké volt, a Mátyás-templomból török dzsámi lett, Magyarország pedig három részre szakadt. Sem Szondi György, sem Dobó István nem sejtette még, hogy négy év múlva Szulejmán nagyra törő tervei miatt „Ozman vad népének" hadaival fognak életre-halálra csatát vívni. Ugyanekkor Európa békésebb és szerencsésebb felében, a szász választófejedelem támogatásával Drezdában zenekart alapítottak, és bár ott is voltak kisebb-nagyobb vallási háborúk, dinasztikus hadakozások, a zenekar -a Drezdai Staatskapelle -idén ünnepelhette töretlen, megszakítás nélküli működésének 460. évfordulóját. Nehéz olyan német muzsikust találni, akinek ne lett volna kapcsolata az együttessel. A névsor impozáns. Irányította a zenekart például Heinrich Schütz, Adolf Hasse és Carl Maria von Weber. Prominens vendégművészük volt többek között Mozart, Mendelssohn és Brahms, és se szeri, se száma azoknak a műveknek, melyeket a zeneszerzők az együttesnek ajánlottak. Nevükhöz köthető a zenetörténet egyik első turnéja is a 17. század közepén, melynek során Schütz egyik operáját mutatták be. Ezúttal egy nyolc hangversenyből álló európai körút második állomása volt budapesti fellépésük. A dél-koreai Myung-Whun Chung-gal a karmesteri pulpituson szép estének ígérkezett a műsor: Weber Bűvös vadászának nyitányát Mozart d-moll zongoraversenye követte, majd a szünet után Brahms monumentális 4. szimfóniája hangzott fel.
Mind a fentebb vázolt történelmi hírnév, mind a műsor megelőlegezte azt a várakozásteljes izgalmat, amit az előzetes információk alapján joggal várhattunk egy ilyen nagynevű zenekar hangversenyétől. És valóban, a népszerű Weber-nyitány emlékezetes perceket szerzett. Remek volt a nyitó oktávugrások széles dinamikai kontrasztja, a vonósok tömör, dús hangzása és precizitása, rendkívül élvezetesen és markánsan hatott a szinkópás ritmika és a félelmet festő tremolók moraja. Nagyszerűen sikerült a kürtkvartett szólója is, melyet oly tiszta intonációval és egységes tónusban szólaltattak meg, mintha egyetlen hangszer játszott volna. A karmester hallhatóan nagy súlyt helyezett a nyitányban felsorakoztatott operai karakterek elegáns megrajzolására is. Akaratán kívül azonban Samiel, a fekete vadász nemcsak a félelmetes üstdobütésekben jelent meg. Mielőtt a végső szentencia elhangzott volna, ördögien precíz időzítéssel az utolsó, diadalmas C-dúr szakasz előtti generálpauzában egy mobiltelefon segítségével belekacagott a csendbe. A megérdemelt tapsot azonban mégsem tudta elvenni a zenekartól, és Weber is, aki szigorú dirigens hírében állott Drezdában, bizonyára cinkos kacsintással nyugtázta volna a hallottakat. A sokat ígérő kezdet után azonban más irányt vett a folytatás. Bár a szólista, Lars Vogt repertoárjában az egyik legtöbbet játszott darab Mozart d-moll versenye (K. 466), először mégis a művész indiszpozíciójával magyaráztam az indítások pontatlanságát, a frázisok lezáratlanságát és a pedállal elmaszatolt futamokat. Az önbizalom hiányát véltem felfedezni abban is, hogy az igazán lágy pianókhoz mindig bal pedált társított. Hamar kiderült azonban, hogy másról -a szólista, a karmester és zenekar teljes aszinkronjáról -van szó. A zongorista nem mozartul beszélt, a dirigens kézmozdulatai elnagyoltak voltak, következésképpen a zenekar képtelen volt követni a klasszikus stílustól idegen agogikát és az indokolatlan hangsúlyozást. Az is kedvezőtlenül befolyásolta az összképet, hogy a sok szólóval megajándékozott oboás sem állt a helyzet magaslatán. A zongorista túlságosan is romantizált interpretációjának csak a 2. tételbeli g-moll középrész szenvedélyessége nem látta kárát. Ezek után mi más lehetett volna a ráadás, mint Chopin. A művész budapesti fellépésének legmaradandóbb pillanatait Polanski A zongorista című filmje óta világslágerré vált cisz-moll noktürn megszólaltatása adta. A Brahms-szimfóniára maradt tehát a feladat, hogy megmentse az estét és a zenekar becsületét. Úgy tűnt, az első két tétel nem vállalja ezt a nemes feladatot. Bár technikailag kifogástalan volt (még az oboás is magára talált), mégis személytelen, sőt a túlságosan lassú tempók miatt érdektelen volt a megszólaltatás. Igazán hálásak lehetnek a drezdaiak Brahms józan ítélőképességének, aki -egyik barátja jó szándékú tanácsa ellenére -mégsem dobta papírkosárba a 3. tételt, és az archaizáló zárótételt sem helyettesítette másikkal. Ebben a két tételben talált ugyanis magára a zenekar, és itt mutatta fel hírnevéhez méltó erényeit. Ezen a színvonalon azonban nem befejezni, hanem végigjátszani kellett volna a hangversenyt. (Május 23. - Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Művészetek Palotája) KOVÁCS ILONA
A
Bécsi Filharmonikusok együttese méltánylandóan elegáns gesztussal
majdnem teljesen magyar programot nyújtott át a közönségnek. Állandó
vendégkarmesterük, az idén 78 éves Lorin Maazel vezényletével (az
eredetileg meghirdetett program sorrendjének cseréje után) a
hangverseny első felében a magyarokhoz számos szállal kötődő Johannes
Brahms Az igazat megvallva a koncert végére sem derült ki számomra, miért is változtattak az előzetes műsorrenden. Feltehetően a helyszín inspirálta a döntést, és ezért került Kodály remekbe szabott táncfüzére a hangverseny súlyponti helyére. A szándék azonban csak részben érte el célját. Lorin Maazel kétségtelenül napjaink egyik sztárkarmestere, aki veleszületett zenei intelligenciájának és hosszú évek tapasztalatának köszönhetően az általa kevéssé ismert vagy szeretett műveket is a tőle telhető legtökéletesebb interpretációban nyújtja át. Kodály műve azonban érezhetően nem áll közel lelkialkatához. Nem a magyar virtus hiányzott értelmezéséből -hiszen a tizenegy feldolgozott dallamba Kodály mesterien belekomponálta, szinte tálcán kínálta a galántai cigánybandák improvizációs játékának felszabadult örömét, játékuk hangszeres virtuozitását -, hanem a személyes megérintettség. A közelítés arisztokratikus és hűvösen tartózkodó volt, mint aki távolról szemléli az eseményeket, nem pedig olyan művészé, aki maga is átéli azokat. Úgy tűnt, Maazel értelmezésében ez a zene inkább egzotikumot jelent, és erre didaktikus módon folytonosan rá is mutatott. A zenekar viszont hihetetlenül magas színvonalon játszott, emlékezetes kürt- és klarinétszólókkal, virtuóz és színekben gazdag vonóskarral, valamint a fafúvóknak azzal a transzparenciájával, mely a világon csak kevés zenekar sajátja.
Lorin Maazel
A „bécsi szimfóniának" aposztrofált Brahms-műben nem éreztem távolságtartást, ez a darab hallhatóan közel áll Maazelhez (láthatóan is, mivel kotta nélkül vezényelte), ez viszont tempóválasztásaival lepett meg. Mintha nagyon is komolyan vette volna az első két tétel feliratánál a non troppo záradékot. Utólag visszagondolva, lehet, hogy neki volt igaza, hogy nem sietett és nem siettetett: a 21. század felpörgetett, rohanó életstílusa talán valóban nem illik Brahms felszabadult, derűs, olykor mégis melankolikus, néha elgondolkozó alkotásához. Így volt ideje rácsodálkozni olyan mozzanatokra is, melyek egyébként könnyen elsikkadtak volna.
Nagy Róbert
Dohnányi csellóversenye a zenei hermeneutika egyik sarkalatos kérdésére ad meggyőző választ. Arra, hogy létez(het)nek-e olyan művek egy zeneszerző oeuvre-jében, melyeknél a külső élettörténet eseményei kimutathatóan összefüggnek a keletkezéstörténettel. Dohnányi gyermekkorától rendkívül fegyelmezett, s egyben szemérmes ember volt, aki belső, személyes érzelmeit soha nem tárta nyilvánosság elé -még műveiben is csak ritkán. Itt azonban bizonyítható a párhuzam élete egy adott eseménye és kompozíciója között, amellyel nagybeteg édesapjától búcsúzott. A makacsul visszatérő főtéma, a timpani vigasztalan kongása, továbbá az apa, Dohnányi Frigyes nevének elrejtése a lehajló, négyhangos mottószerű motívumban mind-mind fájdalmas, a lélek legmélyéről fakadó elköszönés. Bár a darab technikailag is magas követelményeket támaszt, mégsem ezért,hanem a mögöttes tartalom megjelenítése miatt nehéz hitelesen eljátszani. Nagy Róbertnek sikerült játékával felszínre hoznia és megmutatnia a darab legbensőbb, legrejtettebb érzelmeit is. Mindent képes elmondani négy húron. Hihetetlenül gyorsan tud lelkiállapotot váltani: egyik pillanatban énekel, és az önfeledt boldogság szól keze alatt, majd néhány másodperccel később fájdalmasan deklamál a recitativókban. Hangképzése már két évtizeddel ezelőtt is magával ragadott, azóta azonban még nemesebbé, bársonyosabbá és kifejezőbbé érett. Páratlan tökéletességgel és fölényes technikai tudással szólalt meg keze alatt Dohnányi muzsikája. Minden ütem magas fokon izzott; a ritmus, a dinamika, a tagolás páratlanul kidolgozottan szólt, de soha nem hatott mesterkéltnek, mindig a spontaneitás érzetét keltette. Előadása látványosan, ugyanakkor soha nem tolakodóan mutatott rá a mű megrendítő szépségeire.
Ittzés Gergely, Rácz Zoltán és Horváth Béla - Pető Zsuzsa felvételei
Az est magyar jellege a ráadást követelő vastaps viszonzásaként először Brahms 1., majd 5. magyar táncával vált teljessé. (Május 27. -Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Művészetek Palotája) KOVÁCS ILONA
Az utóbbi koncertévadok egyik legrokon szenvesebb művészi vállalkozása az UMZE KAMARAEGYÜTTES több évre tervezett sorozata, melynek során Ligeti György teljes életműve megszólal -minden évben a születésnapján, május 28-án. A 2006 júniusában elhunyt zeneszerző idén lett volna 85 éves, így a mostani hangverseny egyúttal alkalom volt az emlékezésre is. De -mint Rácz Zoltán, az együttes vezetője (és a mostani koncert karmestere) a műsor bevezetőjében hangsúlyozta - e május végi koncertek célja nem csak az emlékezés, hanem a megőrzés is, bizonyítandó, hogy Ligeti művészete halála után is időszerű maradt, s kompozíciói fokozatosan elfoglalják helyüket a 20. század klasszikusai alkotásai között. Az idei műsor a tavaly elkezdett kronológiai rendet folytatta, s gerincét az 1968 és 1974 közötti időszakban keletkezett kamara- és kamarazenekari művek (2. vonósnégyes, Ramifications, Kettősverseny, Clock and Clouds) adták. Az életmű elemzői a szigorú szeriális technikáktól való elfordulás szakaszának nevezik ezeket az éveket, me- lyekben többek között a mikro- és politonalitás, valamint a jellegzetes mechanikus dallami-ritmikai mozgásformák leleményeinek köszönhetően Ligeti kialakította mással összetéveszthetetlen stílusát. E jellegzetes hangzású alkotáso- kat néhány későbbi zene (Mystéres de Macabre, Öt tétel a Zongoraetűdökből) egészítette ki, melyek már a groteszk és extravagáns Ligeti hangját is képviselték. Sok szép pillanata volt a hangversenynek, mindenekelőtt azért, mert mindvégig kiválóan képzett, virtuózan játszó s Ligeti művészetében kétség kívül otthonos zenészek játszottak a színpadon. A 2. vonósnégyes (s azon belül különösen a pizzicato-tétel) a vendégként közreműködő KELLER VONÓSNÉGYES előadásában a koncert egyik legjobban sikerült produkciójának tűnt. BOLDOCZKI GÁBOR remekelt a Mystéres de Macabre trombitaszólójában, CSALOG GÁBOR a tőle megszokott ihletettséggel, a technikai nehézségeket szinte észrevétlenné téve szólaltatta meg a zongoraetűdöket, ITTZÉS GERGELY és HORVÁTH BÉLA ízléssel és magabiztosan formálta meg a Kettősverseny fuvola- és oboaszólóját. A különböző összetételű és létszámú nagy együttesekben Rácz Zoltán minden pillanatot szigorúan kézben tartott, a legapróbb részletekben is korrektül irányított. A pódiumról azt is világosan érzékelhettük, hogy az együttes tagjai szeretik a megszólaltatott műveket, s egyúttal egyfajta magyar Ligeti-tradícó kialakítására törekednek, mellyel -ha erre a nemzetközi koncert- és lemezipar fogadóképes lesz -versenytársai lehetnek a zeneszerző életében (javarészt az ő hitelesítésével) megjelent külföldi lemezfelvételeknek. Maradt azonban hiányérzet is: nem tűntek minden elemükben megoldottnak a Clocks and Clouds kényes énekszólamait (SCHOLA CANTORUM BUDAPESTIENSIS), emellett a nagyobb létszámú együttesekben a tökéletesség igénye valamilyen furcsa gátként is működött, a hangszínek és a dinamika belső mozgásának rovására ment. Talán Rácz Zoltán túlságosan „belülről" dirigált, talán a zenészek figyelmét túlságosan lekötötte a pontos játék, talán nem a terem akusztikai lehetőségeit figyelembe véve alakították ki a hangzást -az ok sokféle lehet. Ligeti művei fantasztikus ötvözetei a természeti tüneményeknek és a mechanikus konstrukcióknak: egyszerűbb hasonlattal: olyanok, mint a kristálypoharak, melyek természetes anyagból vannak, cizelláltságuk mégis az emberi szellem bonyolultságát, öntörvényűségét és gazdagságát testesíti meg. Az este teljes összképében e kristálypoharak minden apró mintája jól látszott, csak az ezer fényben játszó, áttetsző csillogás hiányzott belőlük. (Május 28. -Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Művészetek Palotája) SZITHA TÜNDE
A Budapesti Fesztiválzenekar évadzáró hangversenyén az utolsó mű kivételével csupa ritkaság szerepelt. A program sokat ígérő volt, hiszen közismert, hogy az elhangzott művek szerzői -Dvo√ák és Stravinsky -mily közel állnak az estet vezénylő Fischer Iván-hoz. A műsort három egymást követő estén hallhatta a közönség: két Stravinsky-mű, az Esz-dúr concerto (Dumbarton Oaks) és a Tűzmadár-szvit pillére között Dvo√ák-kompozíciók - a g-moll zongoraverseny (op. 33), majd a szünet után három, laza füzérbe rendezett rövidebb lélegzetű darab, a b-moll legenda (op. 59/10), a H-dúr notturno (op. 40) és az A-dúr szláv tánc (op. 46/5) - alkottak ívet. A tizenöt hangszerre írt Stravinsky-concerto komponálása idején szerzője rendszeresen hallgatott Bachot, nem véletlen tehát, hogy a tételek felépítésében, a hangszerelésben és a szólamok kezelésében is mintaképül szolgáltak számára a Brandenburgi versenyek. Az általam hallott koncerten a kamarazenekart igénylő darab valamennyi előadója remek teljesítményt nyújtott. Az 1. tételben a fagott és a fuvola elegáns párbeszéde, az ezt követő Allegrettóban az élénk temperamentum, a menetelő, indulószerű zárótételben pedig a feszesen tartott ritmika, az erőteljes súlyeltolódások kiemelése, a középrész széles ívű táncának mesteri kibontása, valamint az egész művet átszövő, igényesen megformált szólók kötötték le a figyelmemet. A Tűzmadár briliáns hangszerelése is sok hálás egyéni feladatot kínált: kromatikus arabeszkjeivel, varázslatos harmóniáival Kelet mesevilágát idézte fel. Valamint egy emléket. Évekkel ezelőtt jelen lehettem a Fesztiválzenekar egy próbáján, melyen Fischer Iván éppen a Tűzmadár-szvitet próbálta. Lenyűgöző volt látni őt munka közben, ahogy hangszerével, a zenekarral megrajzolt egy frázist, kikevert egy hangszínt, és ahogy mesteri következetességgel vezetett rá a darab oly gyakori tempó- és dinamikai váltásaira. Most is élmény volt hallgatni a kezdés mélyből kibomló, széles ívű témáját, az aranyalmákkal játszó hercegnők népdalt idéző énekét, és noha jól ismerem a művet, tehát tudtam, mire számíthatok, mégis székhez szegezett az a vulkanikus erő, mellyel ebből az idillből kirobbant Kascsej király pokoli tánca. Ez a pillanat látványosan mutatta meg azt a szárnyaló virtuozitást, melyet a világon csak kevés zenekar mondhat magáénak. Azt a tökéletes technikát, melynek segítségével a muzsikusok egy másodperc töredéke alatt, egy emberként tudják követni karmesterük instrukcióit. Ám az is magas szintű mesterségbeli tudást feltételez, ahogy Dvo√ák csodálatosan békés notturnójának befejezésében a vonós pizzicatókat követő éteri befejezést megvalósították. A Dvo√ák-zongoraverseny szólistája, Schiff András művészi hitelének aranyfedezetét hihetetlenül alapos szakmai felkészültsége, valamint az előadott művek és a közönség felé irányuló művészi alázata adja. Talán kevéssé közismert, hogy 2006-ban, az összes Beethoven-szonátát magában foglaló sorozatának londoni, Wigmore Hall-beli befejező estjét olyan hallatlan érdeklődés kísérte, hogy a szervezők még egy hangversenyt hirdettek -horribile dictu -ugyanazzal a műsorral, ugyanarra az estére. A három utolsó, gigantikus szonáta eljátszása egyszer is óriási szellemi és fizikai teljesítményt követel előadójától. Bár magam az első hangversenyt hallgattam meg akkor, biztos vagyok benne, hogy a két koncert közötti alig egy órányi szünet után Schiff képes volt még egyszer bejárni az e szonátákban megjelenített poklot és mennyországot, életet és halált, átélni ismét a boldogságot és boldogtalanságot. A kivételes állóképesség mellett mi ez, ha nem a közönség tisztelete? Állóképességre a
Dvo√ák-versenymű megszólaltatásához is szüksége volt. Nem véletlen,
hogy a szerző eme opusza kevésbé mutatós, de rendkívül igényes
koncertáló szólama miatt háttérbe szorult a hegedű-, de még inkább a
csellóversenyéhez képest. Mondhatnánk, csak kiválasztottaknak való.
Schiff pedig egyértelműen kiválasztott, és nem lennék meglepve, ha
előadását hallva egyre több zongorista venné fel repertoárjába a g-moll
zongoraversenyt. Játéka lélegző és tagolt volt a nyitótételben, ahol
magától értődő természetességgel követték egymást a témák karakterbeli
kontrasztjai. A középtételben Dvo√ák gazdagon áradó dallamainak
megformálásában a széles ívek mellett az apró motivika is kellő
figyelmet kapott. G. B. Shaw öniróniával fűszerezett mondása szerint a kritikus dolga e földön az, hogy hibát találjon. Bizonyos, hogy ezen az estén Schiff András és a Fesztiválzenekar produkcióját hallgatva még ő sem talált volna kivetnivalót. (Május 29. -Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Budapesti Fesztiválzenekar) KOVÁCS ILONA |
Lars Vogt
