MARIA

Cecilia Bartoli -mezzoszoprán

Maxim Vengerov -hegedű
Celso Albelo -tenor

Luca Pisaroni -basszbariton

International Chamber Soloists

Karigazgató Jürg Hämmerli

Orchestra La Scintilla

Vezényel Fischer Ádám

Decca CD 2007

Maria -

a barcelonai koncert

Cecilia Bartoli -mezzoszoprán

Daniel Casares -gitár

Orchestra La Scintilla

Hangversenymester Ada Pesch

Malibran újrafelfedezése -

A romantikus forradalom

Michael Sturminger filmje

Decca, 2 DVD 2008

Hol keressük a szó mai értelmében vett sztárkultusz gyökereit? A kérdésre több válasz is adható. Az egyik így kezdődik: „már a régi görögök is..." Kétségtelen, hogy énekesek, színészek, sportolók bálványozására az ókorban is akadt példa (Kosztolányi regénye, a Néró, a véres költő érzékletesen írja le ezt). Az a jellegzetes kultusz azonban, amely a mai nyilvánosság valóságos és virtuális színterein övezi a művészet és főként a szórakoztatóipar kiválasztottjait (nota bene: akit kiválasztanak, nem mindig kiváló), mégis az 1800-as években, Liszt és Paganini korában talál a maga legsajátabb előzményeire. A végletek évszázada, melynek uralkodó művészeti stílusa, a romantika minden korábbi korszak kifejezésmódjánál fontosabb szerepet szánt a rajongásnak és az érzelmek felfokozott kinyilvánításának, művészeit is hajlamos volt hisztériával határos lelkiállapotban szemlélni. A sztár legfőbb ismérve, hogy a közönség nem elégszik meg a teljesítmény csodálatával, a személyt is birtokolni akarja, s ezért meg kell ismernie magánéletének legintimebb részleteit. Innen már csak egy lépés a sztárkultusz lélektanának egyik legfontosabb paradoxonja: a rajongó egyszerre akarja fölmagasztalni és lekicsinyelni a kultikus figurát: ámulni tehetségén, teljesítményén, sikerén -és megszólni őt, csámcsogni ízlésén, szokásain, titkain.

A kétszáz éve, 1808. március 24-én született spanyol mezzoszoprán, Maria Malibran tragikusan rövid pályafutása csodálatra és csámcsogásra egyformán alkalmat adott a kortársaknak. Az énekesnő apja, Manuel García (1775-1832) ünnepelt tenor. Rossini is nagyra tartotta: 1816-ban A sevillai borbély római ősbemutatóján rábízta Almaviva szerepét. Párizsi és londoni sikerek után García volt az első, aki olasz társulattal operaelőadásokat rendezett New Yorkban. Nevéhez fűződik a Don Giovanni 1826-os New York-i premierje: a nézőtéren ott ült a szövegíró, Lorenzo da Ponte. Három gyermeke közül a százegy évet élt II. Manuel (1805- 1906) az első énekpedagógus, aki tudományos megalapozottsággal végzi munkáját, Pauline (1821-1910), Turgenyev barátnője, Georges Sand Consuelo című regényének modellje, Brahms Altrapszódiájának első előadója pedig Viardot-García családnéven írja be magát az irodalom- és zenetörténetbe. A középső gyermek, Maria (1808-1836) testvéreihez hasonlóan korán debütál: 1825-ben Rosina Londonban. Szinte még gyerekként, New Yorkban sebtében hozzámegy egy bankárhoz, François Eugène Malibranhoz (egyes források szerint zsarnoki, brutális apja elől menekülve, mások szerint azért, mert apja százezer frankért eladta őt Malibrannak...). A pénzember nem sokkal később csődöt jelent, s egy ideig Maria kényszerül arra, hogy felléptidíjaiból eltartsa. Ám az énekesnő hamarosan elhagyja a bankárt, s európai körútja során romantikus szerelembe esik a belga hegedűvirtuózzal, Charles de Bériot-val. Éveken át törvénytelen kapcsolatban élnek, s gyermekük is születik, még a válás kimondása előtt. Maria Malibrant a jó társaság kiközösíti, a közönség körében azonban óriási sikereket arat. Alakításait rendkívüli energia és intenzitás, hangját átható szín és különleges terjedelem jellemzi (mezzoszoprán létére szopránszerepeket is énekel), boszorkányos koloratúra-technikája pedig a legnehezebb szólamok előadására is képessé teszi. Sokoldalú: nemcsak énekel, fest és zenét is szerez. Szenvedélyes jellem, viharos, konfliktusvállaló életvitellel: dacos és harcias, ha kell, uralkodókkal is szembeszegül. Halálát baleset okozza: huszonnyolc évesen, 1836 áprilisában egy angliai vadászaton leesik egy megbokrosodott lóról, és belső sérüléseket szenved. Fájdalmai ellenére nem mondja le fellépéseit, és négy hónappal később, Manchesterben egy nehéz koncert megerőltetéseibe belehal.

Cecilia Bartoli felfedezte magának a nagy elődöt, és a Malibran-bicentenárium közeledtével elkészítette Maria című CD-jét, mely lelkes fogadtatásban részesült mind a kritika, mind a közönség részéről. Mivel lehet felidézni egy megemlékező lemezen egy hajdani (tegyük hozzá: jóval a hangfelvétel korának kezdetei előtt élt) énekes alakját? Természetesen repertoárjának legfontosabb, legjellemzőbb darabjaival. Ez a döntés kijelöli a lemez lehetőségeit, megadja legfőbb értékét, és -jelen esetben -magában rejti a művészi vállalkozás buktatóját is. A legfőbb érték - Cecilia Bartoli művészi teljesítményén túl - a zenetörténeti dokumentumjelleg. A lemez tizennégy száma szuggesztív és érzékletes képet fest arról, milyen művekben lépett közönség elé legszívesebben Maria Malibran, milyen volt az ízlése, milyen darabok feleltek meg leginkább vokális adottságainak és temperamentumának. Zenetörténet-leckeként tehát a CD nagyon hasznos és tanulságos. Ami a buktatót illeti: ez a repertoár elegyes összképet mutat, és kevés valóban nagy zenét tartalmaz.

Hallunk ritkaságokat a Bellini és Rossini árnyékában működő szerzők: Giovanni Pacini és Giuseppe Persiani tollából (utóbbi a lemezen egy áriával képviselt Ines de Castrót magának Malibrannak komponálta 1835-ben). Hasonló nagyságrendbe tartozik a Verdi-kortárs Lauro Rossi az Amelia ovvero otto anni di costanza egy részletével (1834). Ízelítőt kapunk a García-család alkotói terméséből: két részlet engedi sejteni, milyen lehetett az a több mint száz (!) opera, melyet a társulatszervezés és az énekpedagógiai elfoglaltságok mellett, szabad idejében I. Manuel papírra vetett. A kettő közül az El poeta calculista részlete, a Yo que soy contrabandista vérbő temperamentumú spanyol flamenco-jelenet, gitárkísérettel, kasztanyetták csörgésével és kurjongató, rekedt férfihangokkal a háttérben -Bartoli a kellő népiességgel, délceg ritmikai tartással és lenyűgöző ibér temperamentummal adja elő. A másik García-részlet azonban mentes a folklórhatásoktól: a La figlia dell'aria című kétfelvonásos melodramma eroi-comico (1826) a Verdit megelőző drámai olasz opera sablonjainak keretei között mozog, de azokat imponáló mesterségbeli tudással, szuggesztívan tölti ki. Szerepel még a lemezen Maria Malibran híres saját szerzeménye, a Rataplan című chansonette, amely a maga hangutánzó effektusaival a válogatásban a játékosságot és a humort képviseli.

Ritkaságok a kiegészítések is, melyeket különböző komponisták más szerzők operáihoz írtak. A CD két ilyen számot tartalmaz: Pacini Rossini Tankrédjához (Dopo tante e tante pene), maga Maria Malibran pedig Donizetti Szerelmi bájitalához (Prendi, per me sei libero) komponált betétet. Szintén ritkaság, de frappánsabb-izgalmasabb Hummel hatásdarabja, a Malibrannak ajánlott Air à la Tirolienne avec variations, amely az alpesi folklórból merít, s alkalmat ad arra, hogy az énekesnő a virtuóz koloratúréneklést a népies jodler-technikával kombinálja. A raritások kategóriájában a lemez számomra legvonzóbb részlete Mendelssohn jelenete, a rendkívüli szenvedélyeket magába sűrítő Infelice, melyet a zeneszerző a Malibran-Bériot pár iránti rokonszenve jeléül zenekari kíséretes énekhangra komponált, obligát hegedűszólóval (a lemezen Maxim Vengerovot halljuk), s amelynek egyik érdekessége, hogy Mendelssohn, a 19. század képviselője, itt a 18. század egyik legkedveltebb szövegíróját, Pietro Metastasiót zenésíti meg; a másik pedig -részben az említett körülménnyel, részben a scena műfajával összefüggésben -a sajátos „stile antico", amelyben a mű fogalmazódott, s amely olykor felmutatja a mendelssohni jegyeket, máskor azonban egy korábbi kor nyelvét idézi. És persze szerepel a lemezen a nagy repertoár: egy részlet Halévytől (a Clari című operából), és három Bellinitől - Az Alvajáró, A puritánok és a Norma egy-egy jelenete, illetve áriája, utóbbiból a híres Casta diva.

Aki valaha is hallotta már Bartolit, ismeri alkatát, hangi adottságait, technikai felkészültségét és tisztában van az énekesnő előadói nagyságrendjével, tudja, mire számíthat. És nem csalódik: Bartoli a CD műsorát abszolút tökéletes vokális kidolgozásban, páratlan zenei invencióval és ihletettséggel adja elő. Líra és szenvedély egészíti ki egymást tolmácsolásaiban: széles ívben bomlanak ki a bel canto-dallamok, és hangszeres perfekcióval rajzolja a gége a képzelet egére a koloratúrák villámló cikkcakkjait. Csodálhatjuk azt a műfajilag abszolút adekvát közelítésmódot, amely világossá teszi, hogy ebben a repertoárban egyetlen hang sem lehet „természetes". „Természetes" hangon és előadói attitűddel talán azt éneklik, hogy pajkos ifjú rózsát lelt -ezekben a jelenetekben és áriákban viszont a komponisták végsőkig stilizált és szofisztikált nyelvet beszélnek; olyat, amelynek célja és tartalma az eszköz (a voce és az énektechnika) istenítése, s amely magától az eszköztől is megköveteli, hogy előadói síkon megteremtse e kompozíciós esztétika megfelelőjét. Ennek ellenére a lemez élményei közül a legfontosabb mégis az elhitető erő, a nagy személyiség többlete, amely csodát tesz: újra és újra önmaga fölé emeli a megemlékező antológia darabjait, áthelyezve őket egy másik nagyságrendbe, ahol olyan tökéletesség fényében fürödhetnek, amely nem is sajátjuk. Mindennek titka a zenei azonosulás. Az azonosulásnak azonban egy másik, pikánsabb-személyesebb rétege is tetten érhető a kiadvánnyal ismerkedve: mintha Cecilia Bartoli nem egyszerűen megemlékezne Maria Malibranról, de eljátszana a gondolattal, hogy ő maga Maria, vagy legalábbis Maria reinkarnációja. A két művész tudása, pályája között persze akadnak párhuzamok: mindketten szokatlanul korán debütáltak, mindkettejüknek rendkívüli a hangterjedelme, s emiatt mindketten otthonosak a mezzoszoprán mellett a szoprán repertoárban is. Talán ezek az egyezések késztették Cecilia Bartolit, hogy a CD kísérőfüzetében Malibran ékszereivel fényképezkedjék, egy másik fotón ölében dajkálja a hajdani díva halotti maszkját, egy harmadikon egy korabeli Malibran-portréról leomló drapériába burkolja ruhátlan testét. Magam kissé zavartan és a jelenségtől óvatos távolságot tartva szemlélem a lemez hangzó anyagának e vizuális -de kétségkívül üzenetet hordozó - ráadását, azt hívén (sőt remélvén), hogy az ötlet talán nem Bartolitól, inkább a lemez sikerén munkálkodó szerkesztőktől és reklámszakemberektől származik.

A CD-t követően megjelentetett DVD, amely Cecilia Bartoli 2007. november 4-én, Barcelonában lezajlott Malibran-estjét rögzíti, többet is, kevesebbet is nyújt, mint a hanglemez. A zenekari kíséret ezúttal talán nem olyan frenetikus, mint a lemez stúdiófelvételein, amelyeken Fischer Ádám feszes és pontos, drámai hatást soha el nem vétő vezényletével a régi hangszeres Orchestra La Scintilla remekel (külön bekezdés tárgya lehetne, milyen informatív és üdítő élmény a 19. század elejének bel canto repertoárját kópiahangszerek kíséretével hallgatni!), ugyanez az együttes a száz éve épült, pazar díszítésű Palau de la Música catalana színpadán, Ada Pesch koncertmesteri vezetésével „csak" nagyon jó. A koncertfilm a CD 14 száma helyett csak 11-et tartalmaz, viszont itt megszólal három olyan ária is, amely a CD műsorához képest új, s e három közül kettő -a Cenerentola és az Otello egy-egy részlete -a Malibran pályáján oly fontos Rossini-reperoárt képviseli. És persze a DVD többletként kínálja a koncert forró hangulatát, Bartoli előadásainak spontaneitását és a közönség lelkesedését. A két DVD-t tartalmazó kiadvány másik filmkorongja gazdag, informatív dokumentum-összeállítást mutat be Maria Malibran életéről (de még inkább Bartolinak a Malibran-jelenséghez fűződő viszonyáról) -, éppoly gondos szerkesztésben és igényesen, mint ahogyan a CD kísérőfüzete teszi ugyanezt szöveg és képek segítségével.

CSENGERY KRISTÓF