A Magyar Rádió harmincötödik alkalommal rendezte meg kortárs zenei  hangversenyciklusát, melynek műsorán 20. és egyre inkább 21. századi kompozíciók szerepeltek. Az öt koncertből álló sorozat április 30-án kezdődött és május 29-ig tartott. Valamennyi koncert a rádió 6-os stúdiójában hangzott el, a műveket az éteren át élő adásban követhették, illetve az interneten visszakereshették a modern zenére fogékony és kíváncsi hallgatók.

Április 30-án a Rondino Együttes koncert-  je a 20. századi zene két jelentős alkotója, olivier messiaen és anton webern előtt tisztelgett. Előbbi 100, utóbbi 125 évvel ezelőtt született. Messiaen-tól egy kései, rövid, alkalmi kompozíció hangzott el. A Darab zongorára és vonósnégyesre két egymással szemben álló, egymást kiegészítő zenei anyag váltakozására épül, pusztán ötleteket vet fel, azok részletező végiggondolása nélkül. Ám éppen ebben rejlik vonzereje. SOÓS ANDRÁS Megfordíthatatlan dallam című kompozíciójának címe Messiaen egyik jellegzetes ritmusszervező eljárására, a megfordíthatatlan ritmusra utal, s ellentétben a koncert nyitódarabjával, nem elégszik meg egy zenei ötlet exponálásával, gazdagon ki is bontja azt. A klarinétra, csellóra és cimbalomra írt mű a maga közel 30 perces időtartamával alaposan kimeríti a hallgató koncentrációs tartalékait, ám ha időben felvesszük a kompozíciós fonalat, meglepetten tapasztaljuk, hogy Soós András műve éppoly vonzó, mint a vele szöges ellentétben álló, aforisztikus tömörségű Messiaen-darab. Látszólagos monotóniával részletezi valamennyi lehetőséget, ám minél inkább a mű vonzásába kerülünk, annál több új (és el nem mondott) kombináció bukkan fel. Megértem azokat is, akik túl hosszúnak érezték a művet, magam azonban az utolsó hang lecsengése után egy virtuálisan létező tétel fragmentumának -s ennek megfelelően rövidnek -hallottam a kompozíciót.

Nem alkotott ilyen izgalmas párost DUKAY BARNABÁS eredetileg Haydnnak és Webernnek dedikált, éppen 30 évvel ezelőtt bemutatott műve és az azt követő Webern- Kvartett. A Dargay Marcell előadásában elhangzott Rondino, amely a szívhez szól című zongoradarab rendkívül zárt és zárkózott kompozíciónak tűnik, mely semmilyen viszonyba nem lépett a véletlen folytán mellérendelt, hegedűre, klarinétra, szaxofonra és zongorára írt kvartettel. A Webern-mű megszólaltatóit -Rozmán Lajost, Puskás Leventét, Oszecsinszki Románt és Dargay Marcellt -elismerés illeti meg. Előadásuk nyomán ez az 1930-ban keletkezett kompozíció most is frissnek és újszerűnek hatott.

A koncertet SÁRY LÁSZLÓ Áthallások klarinétra és zongorára, valamint VIDOVSZKY LÁSZLÓ Páros című darabjai zárta. Mindkét kompozíciónak lelke van: a szakmai gondosság, a fegyelem, az intellektuális kontroll egyik esetben sem fedi el a mű érzéki szépségét. Valahogy úgy, mint az igazán nagy műveknél. Különösen a Vidovszky-darab hagyott bennem mély nyomot. A zeneszerző utóbbi években (évtizedben) hallott műveinek színvonala egészen kivételes módon stagnál: az izgalom, amellyel egy-egy új kompozíciójának megismerését várom, már-már gyanút kelt. De úgy vettem észre, mások is „gyanúsan" viselkednek, amikor Vidovszky-bemutatók után a „persze", a „természetesen" a „már megint" modalitása kapcsolódik a jelzőhöz: zseniális. A Páros (Varga Ferenc -hegedű, Rohmann Ditta -gordonka) után fogalmazódott meg bennem az, ami már a korábbi műveknél is eszembe juthatott volna; olyanok a Vidovszky-művek, mintha maguktól volnának, mintha nem is lenne szerzőjük, mintha mindig is lettek volna, mégis tele vannak meglepetéssel.

Soós András - Felvégi Andrea felvétel

A május 7-i koncert műsora részben  elektroakusztikus kompozíciókból állt, és részben a Magyar Rádió tavaly megszűnt elektroakusztikus zenei stúdiójára való emlékezés jegyében fogant. Erre utal a koncertet záró darab beszédes címe: Egy búcsú pillanata. SUGÁR MIKLÓS a stúdióhoz lazábban-szorosabban kötődő 18 magyar zeneszerző elektroakusztikus műveiből, szám szerint 30 kompozícióból állított öszsze egy hangkollázst, melyben a műrészletek mellett versek is szerepeltek. Sikerült töretlen ívvé formálnia a sokféle zenei anyagot, érezhető indulatát pedig végig az alkotó szellem ellenőrzése alatt tartotta.

Az est első részében PINTÉR GYULA, valamint FARAGÓ BÉLA és FARAGÓ DÁNIEL elektroakusztikus kompozíciója adott ízelítőt a nagy múltú műhely zenei világából. Pintér harsonára és elektronikára írt Fantáziája, valamint a Faragó család -apa és fia -két fuvolára és elektronikára fogalmazott Omnes generationes című darabja korrekt munka benyomását keltette, de számomra mindkettő hosszadalmasnak tűnt. Kicsit aránytalannak éreztem MADARÁSZ IVÁN-nak a héber mitológia alvilágát idéző Seol című kompozícióját is, bár a vonósnégyesre, hárfára és fuvolára hangszerelt tétel le sem tagadhatná, hogy ihletett pillanatban fogant, s ez a körülmény kukacoskodássá fokozza le a kritikusi észrevételt. KONDOR ÁDÁM négy fuvolát foglalkoztató Fénytrombita című művének (a TeTraVersi Fuvolanégyes adta elő) három nagyon különböző hangzásvilágú megvalósításáról van tudomásom. A szerző terveinek leginkább megfelelő, dús hangzású, templomi környezetben realizált változatot (1) sajnos nem hallottam. A fuvolák sima szinuszgörbéit éles megvilágításba helyező stúdióváltozatot (2), valamint az ezt lágyító és kiegyenlítő rádiófelvételt (3) viszont igen. (Utóbbival ismerkedhetett meg a koncertet otthonról követő rádióhallgató.) A 2. és a 3. változat között feltűnő különbség mutatkozott. A 6-os stúdió koncertkörülményei (2) közepette a mű drasztikus, a fájdalomküszöböt elérő hangzásával lepett meg, és átvitt értelemben gyors menekülésre késztetett. Az otthon akusztikus környezetében (3) ezt a bántó emléket egyáltalán nem tudtam visszaidézni. Ehelyett viszont felfigyeltem a kompozíció klasszicizáló arányaira, a szólamszám illúziót keltő kibővítésére és redukciójára, a befejezés frappáns kialakításra, valamint a melodikus gesztusok Kondortól nem várt bőségére.

A Három tétel trombitára és ütőhangszerekre című kompozícióban DUBROVAY LÁSZLÓ utóbbi években gyakran hallott concerto-hangja köszönt vissza. A két kiváló szólista, a trombitán játszó Horváth Bence és az ütőhangszeres Bíró Gergely kiváló produkciót nyújtott, utóbbi egy zsonglőr ügyességével játszott. Dubrovay számára a zenei forma nem okoz problémát. Hallhatóan előre gyártott panelekre kasírozza műveit, így terelve a hallgató figyelmét a tematikára, melódiára, invencióra vagy az előadó virtuozitására. Van abban valami (talán nem szándékolt) ironikus gesztus, hogy Dubrovay saját műveiről írt formatani leírásai könnyedén csereberélhetők. Ha mostani művében valami igazán feltűnő volt, az a vállalt formához való laza viszony, a mű egyes szakaszaiban felbukkanó fantáziajelleg. Ám lehet, hogy mindez csak a gyorsírás fegyelmezetlensége, ki tudhatja? Persze a forma összképét most is a masszív blokkok alakították, úgyhogy a hallgató figyelme annak rendje s módja szerint a tematikára, melódiára terelődött. Ez nem tett jót a műnek, a tematikát ugyanis banálisnak, a melódiát ezerszer hallottnak találtam.

Nagyon vártam a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarának május 14-i hangversenyét. Nagyszabású, remeknek ígérkező kompozíciók követték egymást izgalmas szerkezetben. Mesterek és tanítványok -az első részben GOFFREDO PETRASSI és SZŐLLŐSY ANDRÁS, a másodikban KARLHEINZ STOCKHAUSEN és EÖTVÖS PÉTER művei -álltak párban. De azt is érdekes volt megfigyelni, milyen Petrassi és Szőllősy kései stílusának hangja, és milyen az útkereső Stockhausen 1951-ben, eredetileg nem a nyilvánosság számára komponált műve, vagy az estet záró Eötvös-mű, az 1970-es és '80-as években progresszívnak számító zenei nyelvet beszélő Chinese Opera.

Goffredo Petrassi

Nem tagadhatom, érzelmileg az úgynevezett kései művek hatottak rám. Az idehaza méltatlanul elhanyagolt goffredo petrassi (Szőllősy, Durkó, Jeney és Huszár Lajos mestere) Frammento című zenekari műve a szó minden értelmében szép, miközben gyakran kiszámíthatatlan, a mű formája pedig nem egyszer váratlan kanyarokat vesz. Legmeglepőbb talán a darabot záró nagybőgőkórus volt. szőllősy andrás kompozíciója, a Canto d'autunno (Őszi ének) ezzel szemben felépítettségével, kristályos dramaturgiájával hatott. A Tihanyi László vezetésével játszó zenekar teljesítménye Petrassi művében volt egyenletesebb, Szőllősy darabjában, különösen a mű elején, sok bizonytalanságra kellett felfigyelni. A második részt indító korai Stockhausen-mű, a Formel előadása a megbízhatóság határán -sajnos az innensőn -állt. De azért így is érződött, hogy a kompozíció valóban csak jósolja a majdani Stockhausen-stílust. Az eredetileg válogatott muzsikusok, kortárs zenei szakemberek (a párizsi Ensemble InterContemporain) számára komponált, s ennek megfelelően nehéz Eötvös-darab fegyelmezetten szólalt meg a Rádiózenekar előadásában, nekem a mű mégsem tetszett. A kompozícióból több CD is készült korábban, így lehetőségem volt az „önellenőrzésre". A Rádiózenekar előadását (melyet felvételről ismét meghallgattam) utólag jóval kritikusabban értékelem: a megmunkálatlan felületek aránya arra utalt, hogy az együttesnek több felkészülési időre lett volna szüksége. A Chinese Opera jól példázza Eötvös hangszínérzékenységét, hangszerelő leleményét, a hallgató figyelmét többé-kevésbé le is kötik a darab érzéki effektusai. A stúdióban a három csoportra osztott zenekarban rejlő (illetve kódolt) lehetőségek számomra most rejtve maradtak, a hangzásrafinéria ellenére a figyelmem el-ellankadt, a mű vonzereje elapadt. Hosszadalmasnak, formálisnak és zenei anyagát tekintve gyakran üresnek éreztem ezt a kompozíciót.

A konzervatív Amerika hangjával ismerkedhettünk május 21-én, az American String Trio (Barta Mihály -hegedű, Meng-Chun Chi -brácsa, Eric Lenz -cselló) hangversenyén -egy mondatban így foglalhatnám össze az est során szerzett tapasztalataimat. Az együttes amerikai voltát le sem tagadhatná: a nevek alapján egyik tagja sem bennszülött. Mindhárman a South Illinois Carbondale University zenei fakultásának művésztanárai. Az általuk megszólaltatott művek konzervativizmusát pedig úgy kell érteni, hogy ezek közül egyik sem kapcsolódott a tankönyvekben szemlézett kortárs amerikai zeneszerzők (Cage, Reich, Glass, Adams vagy Corigliano) stílusához, nyelvéhez. Annál inkább az európai, akadémiai modernséghez. (Belátom, itt hosszú bekezdést kellene nyitni az „európai, akadémiai modernség" fogalmáról, de bevallom, hogy e virtuális zenei nyelvet pusztán segédfogalomként vettem fel beszámolómhoz, így a meg nem írt bekezdés tévedéseitől és féligazságaitól mind magamat, mind az olvasót megkímélem.)

John Harbison

Ha az eminens alaposság konzervatív jegy, akkor FRANK STEMPER Vonóstriója az első hangtól az utolsóig konzervatív mű. A mű minden mozzanata kottában rögzített, a szerző kevés teret enged a megszólalás és az előadás esetlegességeinek, sarkítva úgy is fogalmazhatunk, hogy a Vonóstrió írott alakja mindig jobb lesz a megszólaltatottnál. Nyilván ezzel függ össze, hogy a kompozíció papírízű. A jellemzően modern hangzáskombinációk és szerkesztési megoldások a katalógusok bőségével követik egymást, egyéni karakter nélkül. Ha nem tudnánk, hogy a darab idei keltezésű, nehéz volna eldönteni, mikor (harmincas évek?, hetvenes évek?) keletkezett. A szakmaszeretet süt JOHN HARBISON William Carlos Williams verseire írt The rewaking -Az újjászületés című dalciklusából is. A hegedűs Jobbágy Szemőkével vonósnégyessé kibővített együttes a kiváló Szabóki Tünde énekét kísérte. Harbison darabja, ellentétben a Stemperével, nem túlírt, sőt következetes önkorlátozás jellemzi. Ennek legjellemzőbb jegye, hogy alig használja a négy hangszert egyszerre, a kíséretet redukálja, s ezáltal az énekszólam kiemelkedik a zenei szövetből. E letisztult nyelv és stílus konzervatív harmóniavilággal társul, s miért tagadnám, nagyon rokonszenvesnek találtam. DAVID LUDWIG három- tételes Vonóstriója (Dances of Light) kompozíciós technikai értelemben az est megelőző számaihoz hasonlóan gondos munka. Számomra ez a darab kifürkészhetetlen maradt (sajnos a műben felhasznált seeker rituális dallamanyagot nem ismerem, így feldolgozásban sem tudom azonosítani). Ludwig 1972-ben született, most hallott művét 2000-ben írta, az 1938-as születésű WILLIAM BOLCOM 1976-ban befejezett Zongoranégyesét (a trióhoz Eckhardt Gábor csatlakozott) mégis sokkal közelebb éreztem magamhoz -nem a zenei nyelv frissessége miatt, sokkal inkább azért, mert a kompozícióban könnyebb volt tájékozódnom. Nem tudom, mennyiben amerikai vonás, de úgy vettem észre, Bolcomnak, ha van is humora, nincs érzéke az iróniához. Mindent komolyan vesz, ha idéz valamit, nem teszi sem idézőjelek, sem zárójelek közé. Nála egy-egy jellegzetes hangütést (a legjellemzőbb a harmadik tétel country zenébe oltott keringője volt) nem kísért a közönséggel való -Európában úgyszólván kötelező -összekacsintás.

Az utolsó napon (május 29.) a Magyar  Rádió Énekkara és egy alkalmi cselló-együttes lépett fel, Strausz Kálmán, illetve Matuz Gergely irányításával. Utóbbi előadásában kellemes perceket szerzett PIERRE BOULEZ 1976-os keltezésű darabja, a Paul Sacher születésnapjára komponált Messagesquisse. Itt minden adott egy igazán „okos", „spekulatív" dolgozathoz (a kompozícióban például Boulez egy Sacher nevét zenei hangokra lefordító sort -esz, a, c, h, e, d - használ), ám a mű kifejezetten üde, fordulatos és invenciózus. Másképp lepett meg SZOFIJA GUBAJDULINA Fata morgana -Varázs című műve is: itt a meglepetés inkább az előadással függhetett össze. A darabot 2005-ben hallottam Pannonhalmán, az Arcus Temporum Fesztiválon. Matuzék produkciója nyomán elbizonytalanodtam, valóban hallottam-e, de ellenőriztem -igen. A korábbi előadás feltehe- tőleg közelebb állt a szerzői szándékhoz, hiszen a tanulási időszakban jelen volt Gubajdulina és egyik legközelebbi zenésztársa, a csellista Vlagyimir Tonkha. Expresszív, szenvedélyes, intellektuálisan alig kontrollált tolmácsolásra emlékszem, ez a mostani viszont hűvösnek és absztraktnak hatott. Ám nem éreztem, hogy a felfogás idegen volna a kompozíció szellemétől.

Az Énekkar két nagyszabású mű előadására vállalkozott. SOPRONI JÓZSEF Hét adventi antifónája visszafogott, szemérmesen személytelen kórusciklus, melyben a megidézett zenetörténeti korszakok stílusa ritkán hallható természetességgel szervesül Soproni zenei nyelvével. Az egyes tételek harmóniavilágát a szerző nem a tetszelgő érdekesség szempontjának engedelmeskedve alakította ki, s a jelek szerint az archaizáló szakaszokat sem akarta elrajzolni. ALFRED SCHNITTKE Bűnbánati zsoltárok című monumentális ciklusából hét tétel hangzott el. Schnittkéről azt gondolhatnánk, nagyobb kedvvel „rajzol el", de ebben a művében (annak ellenére, hogy nem egyszer Stravinskyra emlékeztet) ezt nem tapasztaltam. Az orosz ortodox liturgikus zenével bensőséges kapcsolatot ápoló kompozíciót a kórus felkészülten tolmácsolta, az utolsó két tételben azonban -azt hiszem, érthető módon -a fáradtság ki-kikezdte az intonáció tisztaságát, tompult a figyelem éle. Öszszességben azonban elégedettek lehettünk a teljesítménnyel.

MOLNÁR SZABOLCS