Társulata, a Le Grain (Mag) kortárs darabok bemutatására és felújítására szakosodott, de nem ritkán a művek létrejöttében is döntő szerepet vállal, időt, teret, alkalmat és inspirációt adva az alkotásnak. Bemutatták többek között Stockhausen, Novarina, Scelsi, Kermann, Ambrosini, Aperghis darabjait. S egy irigylésre méltó mondat a rendezőnőtől: „Nemegyszer újra játszunk egy tíz évvel korábbi produkciót."

-1986-ban alapítottam a Le Graint. Nevünk későbbi kiegészítése -Théâtre de la voix, a hang színháza - noha bizonyos értelemben redundáns, a hang és a színház nyelvezetének összefonódásaira utal. A 20. században komponisták és színpadi szerzők egyaránt nagyszerű, érdekes nyelveket találtak ki, és úgy éreztem, komoly munkára lesz szükségem, hogy megértsem őket. Eleinte ez nem volt tudatos szándék - színésznő voltam, azután rendező. Harmincéves koromban mindent abbahagytam, és nekiláttam zenét tanulni. Amikor felfedeztem magamnak a kortárs partitúrákat, éreztem, milyen erőteljes bennük a színházi elem. A dramaturgia benne van a zenében. Lassanként elkezdtem az énekelt hanggal dolgozni, Stockhausen, Aperghis és más 20. századi zeneszerzők művei kapcsán. Fokozatosan összeállt egy csapat, kialakult a repertoárunk a kortárs darabokból. Szöveg és zene sokszor az alkotás folyamatában alakul ki. A szövegekben én is segítek. J. P. Drouet Vertiges-éhez például összehoztam a zeneszerzőt és az írót, és együtt dolgoztunk a darabon egy évig, nagyon izgalmas munka volt.

Együttesünk tíz-húsz művészből áll, színészekből, énekesekből, táncosokból. Sokoldalú és erős személyiségek, néhányan zenészek, énekesek és színészek egyszerre. A hagyományos operaegyüttesektől például az különböztet meg, hogy nincs sem állandó helyünk, sem állandó tagságunk. Minden projektre külön hívom meg a művészeket, nem tudok egy együttest folyamatosan fizetni. Többekkel tizenöt-húsz éve dolgozunk együtt, de a dolog mindig nyitott, lélegzik, új emberek érkeznek. Öt-hat ilyen független operaegyüttes működik Franciaországban, de a miénk az egyetlen, amely kizárólag kortárs darabokat ad elő. Nem lehet mindenfélét csinálni, ez technikailag és mentálisan sem megy. Nagyon érdekes, amikor operaházak együtteseivel dolgozunk együtt. Van, hogy mi keresünk meg egy intézményt egy ötlettel, máskor meg fordítva. Azért hívnak bennünket, mert látják, megvan bennünk az az érzékenység, amelyre a kortárs darabokhoz szükség van. Rendelésre is dolgozunk, Claudio Ambrosini darabjának előadását például a Velencei Biennálé rendelte tőlünk.

-A klasszikus operarepertoárból még nem játszottak?

-Nem, de most már van kedvem hozzá -erre épp az Anyaisten kapcsán jöttem rá. Mert van benne egy történet - korábban talán féltem ettől. Persze mindig történetet mond el az ember, anélkül nincs színház, de itt a történet eleve adva van. Mauriac is klasszikus, Tihanyi írásmódja is az. A hagyományos operától egyebek közt az különböztet meg bennünket, hogy ott az énekesek bejönnek a színpadra és megkérdik a rendezőt, hogy mit csináljanak. Egy alkotó együttesben pedig - keresünk. Ami persze kevésbé nyugalmas, viszont kockázatosabb.

-Követett, tudatosan vagy öntudatlanul, mintákat?

-Bizonyára. Brook a társulatával együtt alkotja meg az előadásait, én is ezt a modellt követem. Tadeusz Kantor is hatott rám. Mindkettőjüknek fontos a test, nekünk is.

-Abban a kortárs színpadi műfajban, amelyet az együttesével művelnek, mindig a zene a kiindulópont?

-Ez a fajta alkotás választások sorából áll. Hol a hangot helyezzük előtérbe, hol a testet, a táncot, a hangszert. Az összművészet utópia -de utópiákra szükség van. Visszatekintve azt látom, mindig a zene irányította a darabjainkat. Amikor még csak színműveket rendeztem, Brechtet, Molière-t, másokat, a színészeim hívták fel a figyelmemet, hogy a ritmus, a hangmagasság és más zenei elemek tekintetében milyen sokat követelek. Ekkor kezdtem el zenét tanulni. És azonnal úgy éreztem, hogy a kortárs zene az én világom. De az is a zene része, ahogy például valaki átmegy a színpadon. Ez írásmód kérdése. Számomra a rendezés: írásmód, és amennyire fontos az improvizáció, annyira az írásmód is. Az összhangzattan, a harmónia függőlegességében döbbenten fedeztem föl ugyanazt a szimultaneitást, ami a színházban folyamatosan jelen van. Ki is találtam magamnak egy speciális rendezési írásmódot, ami hasonlít a zeneihez. Mostanában pedig újra erősebben közelítek a szövegekhez. Az Anyaisten esetében természetesen minden meg volt írva - ehhez a rendező, a színész, az énekes úgy közelít, hogy újra kitalálja magának az egészet, mintha éppen akkor születne az egész.

-Az Ön művészei máshol is énekelnek?

-Egyre többet, és én is dolgozom újabb és újabb énekesekkel. Jean-Manuel Candenot-t például nem ismertem, s most csatlakozik hozzánk, egy szólistákból álló kvartettet alakítunk. És szeretem a különféle felkéréseket, szívesen rendeznék Németországban, Magyarországon, tehát más társulatokkal. Végtére is húsz éve dolgozunk együtt, az ember változik.

-Hogyan finanszírozzák a munkájukat?

-Kapunk egy csekély, de állandó támogatást az államtól és a régiónktól is. Csak az adminisztráció kap fizetést, mindenki mást az egyes projektekben honorálunk, azokra pedig minden alkalommal külön kell összeszedni a pénzt. Ez nagyon kimerítő, bár érdekes is. A pénznek meg kell lennie, mielőtt belefogunk valamibe.

-Franciaország még ad a kultúrára.

-Eddig így volt, de ez éppen most változik. Az olyan együttesnek, mint az enyém, az az előnye, hogy viszonylag kevés pénzből is létrehozhat előadásokat. Együtt döntjük el, mire költsünk többet, jelmezre, díszletre, másra. Minimalistának szabad lenni, szegényesnek nem. Inkább színházakkal dolgozunk együtt, mint az operaházakkal, amelyek ma is a klasszikus repertoárt játsszák.

-Bordeaux tehát kivétel?

-Két-három évente játszanak kortárs operát. Tihanyiét a francia állam rendelte meg.

-Az opera olyan tekintetben is komplex műfaj, hogy előadásának több „főszereplője" van, az énekes, a karmester, a rendező, néha esetleg akár a zeneszerző is... Ezeket a kulcsszemélyeket kérdezve a saját és a többiek szerepéről, az udvarias válaszokban is sokszor érződik a feszültség: ki is a főnök?

-Az én esetemben elsősorban a rendező és a zeneszerző kapcsolata a döntő. Két esetem volt eddig, amikor a feszültség szinte elviselhetetlen volt. Nem tudom figyelmen kívül hagyni a zeneszerzőt, de előfordul: az elején minden jól megy, ám ahogy közeledik a premier, a zeneszerző egyre jobban fél. El kell engednie a darabját, s erre néha még nem képes, úgy kell kitépni a kezéből. Amikor például a Stockhausen-darabot csináltuk, örültem, hogy ő nem volt ott. A rendezés nem a zeneszerző mestersége, de van, aki nehezen válik meg a benne élő elképzeléstől. Nehéz elengedni -mint a gyereket -, és látni, hogy esetleg valami mást csinál, mint amit elgondoltunk számára. A karmesterrel soha nincs „baj", mert mindketten a művet akarjuk szolgálni.

-A klasszikus operában is ezt mondja a rendező meg a karmester is.

-Valószínűleg ezért nem rendeztem eddig hagyományos operát, mert az a benyomásom, a rendező azért van ott, hogy megfiatalítsa a darabot, másképp öltöztesse fel, valami újat adjon hozzá. Nekem többre van szükségem.

-Tihanyi László azt mondta, nagyon örült, hogy saját maga vezényelhette a darabját. Neki nem a rendezővel, hanem egy másik karmesterrel lett volna gondja.

-És mindig azt mondta, hogy a rendezéshez nem ért, nem szól bele. Nagyon is tudatában volt annak, hogy az egy másik mesterség. A kortárs zenében tehát háromszögről van szó, s a karmester ott áll a komponista és a rendező között.

-Azt mondta, a kortárs zene reveláció volt az Ön számára. Sok kortárs zenét hallgat?

-Nem. Azt ismerem jól, amin dolgozom, ismereteim nem szélesek, inkább mélyek. Paraszti származású vagyok, biztos ez az oka, hogy ásnom kell... A zenehallgatás a munkámhoz kapcsolódik. Mindent meghallgatok, aminek az adott feladathoz köze lehet. Tihanyi rendezése idején sok Bartókot hallgattam. Ha barokkot rendeznék, rengeteg barokkot hallgatnék. Ugyanígy vagyok az olvasással is -ha valakit olvasok, akkor tőle mindent. És szeretem a csendet.

-Régóta van a pályán. Mi a „helyzet" az operában? Ismeri az irányzatokat, iskolákat, stílusokat?

-Szerintem az opera jól érzi magát. Tizenöt-húsz évvel ezelőtt én is temettem a műfajt. Talán kicsit megmerevedett, de hamarosan egyre izgalmasabb lesz. Egyre több az olyan énekes, aki jól is játszik, és kortárs zenét is tud énekelni. A művészetek nagyon hatnak egymásra -az operajátszásra egyebek között erősen hatott a kortárs tánc. Művészet és közönség együtt fejlődik, állandóan - talán csak a falak akadályoznak, a kőszínházak, operaházak falai; ezért nem akartam soha klasszikus operaházban dolgozni. Örülök, hogy az operajátszásban van olyan irányzat, amely az egyszerűség felé halad - én jobban szeretem, ha többet bíznak a képzeletre; gyakran túl sok a fölösleges dolog a színpadon. Ami a stílusokat, vagy inkább preferenciákat illeti, kétségtelen, hogy például Németországban másmilyennek kell lenni - mondjuk szigorúnak, keménynek, férfiasnak -, mint Olaszországban, ahol az érzékiségre, a kedvességre, a színekre sokkal nagyobb a fogadókészség.

-Ha már a népléleknél tartunk, a francia kultúrában, legyen szó akár a legvizuálisabb műfajról is, szinte minden másnál erőteljesebben van jelen az absztrakció, a filozofikus vagy sokszor inkább annak látszó, önmagából táplálkozó nyelv, a gondolatok egész architektúrája, a dolgokról való túlburjánzó beszéd. Vajon az előadásokba belegondolt gondolatokból mennyit érzékel vagy ért a másik „főszereplő" -a közönség?

-Ez nagyon érdekes. Számomra mindig fontos volt, hogy megbizonyosodjam felőle, történik-e valami a nézőkben, amikor játszunk nekik. Egészen kis falvakban is játszottunk, és erre mindig figyeltem. Szükségem van erre a bizonyosságra, különben nagyon intellektuális maradok. A bizonyosság első mutatója, hogy a gyerekek kibírják-e az előadás végéig. Fontos, hogy anyám, aki parasztasszony, végig tudja-e nézni. Erősen kell hatni, több szinten, és fontos, hogy nyitottan értelmezhető dolgokat adjak. Az előadások után nagyon különböző dolgokat mondanak, de mindenki hozzá tud szólni. Munkamódszeremben Apolló és Dionüszosz egyaránt benne van -mindent megírok előre, ott vannak a gondolatok, minden nagyon strukturált, ugyanakkor a káosz is, az improvizáció, az élet, az öröm. Visszatérve az operaházakra, kár, hogy a kortárs opera olyan kevés helyet kap a műsortervben, pedig a közönségnek hallania kellene, mi történik ma a zenében. Nem igaz, hogy nem érdekli őket, és nem jönnének be ezekre az előadásokra.

-Ehhez kapcsolódik a vesszőparipám: kortárs zene és közönség látványos szétválása.

-Valóban látványos -mintha egy évszázaddal ezelőtt eltört volna valami. A festészetben is. Nincs rá egyszerű válasz. Szétrobbantak a formák, a közönség nem látja a narrációt, a dallamot, a történetet. Talán mostanában kezdünk visszatérni a gömbölyűbb formák, a történetek, az érthetőség felé. Számomra a kérdés úgy is megfogalmazódik: miért szerettem én annyira a kortárs zenét? Mi hatott rám olyan erősen? Miért szomjaztam erre ilyen nagyon? Stockhausen, Aperghis, Scelsi, Kurtág... a bőrömön éreztem őket. Eötvös például kevésbé fogott meg, mint Kurtág.

-Beszéljünk az Anyaistenről.

-Bordeaux kért föl a rendezésre. Tihanyit nem ismertem, Mauriacot is alig. Iszonyatosan kemény, rettenetesen nyomasztó irodalom. Mindent elolvastam Mauriactól, valóban óriási.

-Az Ön számára mi a központi gondolat az Anyaistenben?

-A szeretet. A szeretet szörnyűsége. Miért fordul visszájára a szeretet, a szerelem. Olyannyira, hogy gyilkol, hogy háborúzik.

-Volt-e valami speciális kihívás a darabban a rendező számára?

-A formában igen. Ez a téma nagyon jól kezelhető elvont módon. Itt viszont minden nagyon konkrét. Nem könnyíti meg a helyzetet, hogy az opera kétfelvonásos. A feszültségnek fokozódnia kell -és ezt a szünet törése után nehéz újra építeni. Azután a kórus színpadra léptetésével szerettem volna valami egyetemességet érzékeltetni, de nem jutott rá elég időm, hogy kidolgozzam.

-Eddig elvontabb művekkel dolgozott.

-Igen, itt a forma klasszikus. De ez kedvet is csinált ahhoz, hogy klasszikus operákkal foglalkozzam. Azokkal sokkal hosszabban lehet dolgozni, mert meg lehet hallgatni előre a zenét.

-Végül nem a terveiről kérdezem, hanem az álmairól. Mit szeretne?

-Festeni.

-Eddig nem ilyen magányos művészetet művelt.

-Talán csak arról van szó, hogy színpadiasabb, színesebb dolgokat szeretnék csinálni.

RÁCZ JUDIT