-Az elmúlt években -talán a világháló teszi ezt, talán a korszellem - egyre gyakoribb, hogy a művészek fontosnak tartják a közvetlen kapcsolattartást közönségükkel. Lehet önöknek levelet írni az interneten, amelyre választ is kapunk, tudjuk kedves művészünk aktuális koncerthelyszíneit és időpontjait, felkerülnek a kritikák. Egyszóval új típusú magatartással van dolgunk; ez a fajta művész igazán minden, csak nem az elefántcsonttorony lakója, a rajongás titokzatos tárgya. Vajon belső szükséglet-e az állandó kommunikáció a világgal?

-Esetemben alapvetően erős belső szükségletről van szó. Végeredményben maga a zene is a kommunikáció egyik fajtája, ráadásul én valóban szeretek emberek között lenni, beszélgetni, a honlapomon keresztül tényleg lehet nekem levelet írni, amelyre valóban azonnal válaszolok is. Ha nem is mindig hosszan, de néhány mondattal mindenképpen. Tehát nem szeretek elzárkózni, jóllehet megértem, mi van amögött, ha egy művész el akar bújni az emberek elől. Aki nyitott, könnyebben szalad bele kellemetlen kritikákba, amelyek -tekintettel arra, hogy a művészember érzékeny - nagyon rosszul érintik, mert bántók. Nekem nagyon fontos, hogy találkozzam azokkal a vélekedésekkel, amelyek a tevékenységemmel kapcsolatosak. Ezenkívül szerintem ma a művésznek nem is igen van más lehetősége, megközelíthetőnek kell lennie, neki kell meginvitálnia, magával ragadnia, elkápráztatnia az embereket.

-A honlapján olvasom, hogy néhány önhöz hasonlóan gondolkodó művésszel egyetemben elindított egy rendkívül érdekes vállalkozást. Rhapsody in School a címe. A lényege, hogy eljárnak iskolákba, ahol a gyerekeknek amolyan nyílt órákat adnak. Nyilvánvaló, hogy a közönség világszerte korosodik és egyre kisebbre zsugorodik. Milyen tapasztalatokat szerzett az iskolai rapszódiákról?

-Valóban, egyre inkább elveszítjük a közönségünket. Nem tudom, önöknél ez hogy van, de nálunk, Németországban a fiataloknak mind kevesebb lehetőségük nyílik rá, hogy kapcsolatba kerüljenek a komoly zenével. Manapság már otthon is kevesen hallgatnak zenét, a házi muzsikálás végképp kiment a divatból, eleve nem is játszanak már annyian hangszeren. Az iskolákban pedig bűnös módon elhanyagolják a zenetanítást. Vagy ha mégsem, akkor gyakran rosszul csinálják, mert nagyon didaktikus eszközökkel, merőben elméleti megközelítésből teszik. Hiányzik az élményszerűség az iskolai zenetanulásból. Kollégáimmal folytatott sok-sok beszélgetésben érlelődött ki ez a gondolat: meg kell hódítanunk a fiatalok érzelemvilágát. Fel kell kelteni a gyerekek érdeklődését, lelkesíteni kell, tűzbe kell hozni őket. Tehát nem arról van szó, hogy okosabbak akarunk lenni mindenkinél. sok a jó zenetanár, csupán át szeretnénk örökíteni a lelkesedésünket és az őrületünket. Eljárunk iskolákba, játszunk a gyerekeknek, beszélgetünk velük, válaszolunk a kérdéseikre. Azt gondoljuk, ezáltal közvetlen kapcsolat jön létre köztük és a zene között.

-Hogyan? Ki dolgozta ki a koncepciót? Miként zajlanak ezek a találkozások a gyakorlatban?

-A projekt eredetileg az én koncepcióm alapján született meg. Adott a művészek szándéka és neve. Pénzt nem kérünk érte, mindenhová ingyen járunk, hiszen mi valóban merő  idealizmusból tesszük, amit teszünk. Mindössze egy közvetítőre van szükségünk: valakire, aki tudja, kik azok a művészek, akik ebben részt vennének, mikor és hol tartózkodnak, és mely iskolák érdeklődnek a projekt iránt. A közvetítő Kölnben dolgozik. Tudja, hogy ekkor és ekkor három napig Hamburgban vagyok, és hogy két délelőttöm szabad. Felhív, elmondja, honnan van érvényes meghívás, és megkérdezi, elmennék-e az illető iskolába. Az évek során csinos kis nyilvántartásunk lett az iskolákról, ahová eljárunk órát tartani. A résztvevő művészek száma is szépen gyarapodik. Eredetileg néhányan voltak csak benne, olyanok, mint például Christian és Tanja Tetzlaff. Julia Fischer és Daniel Müller-Schott ugyancsak nagyon aktív közreműködő. Rengetegen kapcsolódtak be olyanok is, akiket azelőtt nem is ismertem, de ez a közös projekt megtetszett nekik. Egyre nagyobb a kör, mert híre lett az ügynek. Az órák nagyon különbözők: amikor jön a művész néni-bácsi, a gyerekek nagyon sokszor kimondottan fölkészülten, rengeteg kérdéssel várják. Másutt meg kaotikus viszonyok közé érkezik az ember. Ilyenkor spontán módon kell reagálni, zenéléssel kell úrrá lenni a káoszon. Megfigyeltem, hogy rövid idő alatt nagyon sokat el lehet érni. Először egy kicsit azért tartottam a gyerekektől. Attól féltem, hogy majd ott ülnek azok a kölykök, jó esetben csak game-boyjal, rosszabb esetben paradicsommal a kezükben, és jól megdobálnak. De szerencsére nem így alakult. Természetesen tudom, nem lehet a zenével mindenkit elérni, de a gyerekek közül néhányan azért egy-egy alkalommal rájönnek, megsejtik, mi végett is vagyunk a világon, hogy az ember több fogaskeréknél a nagy gépezetben.

J.GYŐRI LÁSZLÓ