Johann Sigismund Kusser

„Festin des Muses"
zenekari szvitek, 2. rész

Aura Musicale, művészeti vezető Máté Balázs

HCD 32552

Hungaroton Classic 2007

I

ismeretlen 18. századi szerzők műveit hallgatva az embert az az érzés keríti
 a hatalmába, hogy az „ész százada", a zenében legalábbis, kizárólag magas színvonalú műveket hozott létre. Persze igazán gyenge zeneszerzőből is akadt nyilván elég, jóllehet őket még a historikus előadói gyakorlat legelszántabb hívei sem akarják feltámasztani, így megismerni sem fogjuk a művészetüket. És nyilván remekmű sem született gyakrabban, mint a 19. vagy a 20. században, mégis, az úgynevezett funkciós tonalitás ekkorra megszilárduló konvenciói és az ezektől elválaszthatatlan zenei formák olyan keretet biztosítottak a zeneszerzők számára, és e keretek a 19. század során a zenetörténeti gondolkozás megszületésével olyan mértékig váltak viszonyítási alappá, hogy az átlagos zenehallgatók többsége még napjainkban is leginkább ezt a zenei dialektust véli legkönnyebben megérthetőnek.

A tonális hagyomány felbomlását vizsgálva írja Adorno Az új zene filozófiájában, hogy „ahol a konvenciók kötelező ereje érvényben van, adott egy általános formanyelv mint totalitás, ott a műalkotásokban minden akár másként is lehetne, tehát a legtöbb alakzat felkínálja önmaga alternatíváit, anélkül, hogy bármit is vesztene, ha azok teljesülnének". És talán értelmezhető ugyanebben a kontextusban Stravinsky elhíresült kijelentése is, miszerint Vivaldi valójában egyetlen hegedűversenyt írt meg, de azt négyszázszor.

Mert igaz ugyan, hogy a zenei anyagot közelről vizsgálva egyéninek tekinthető szinte valamennyi korabeli zeneszerző valamennyi tétele, bizonyos távolságból azonban -és e távolságot a lemezhallgatás 21. század eleji gyakorlata önmagában megteremti -nemcsak Vivaldi concertói, hanem például Johann Sigismund Kusser zenekari szvitjei, Carlo Tessarini aprócska szimfonikus művei vagy Johann Friedrich Ruhe gambaszonátái is olybá tűnnek, mintha ugyanannak a zenei alapgondolatnak lennének különféle változatai. Ami semmit sem von le az értékükből, igaz, hozzá sem ad semmit.

E három szerző, valamint Richard Jones a főszereplője annak a négy lemeznek, amelyről az alábbiakban szó lesz. Mind a négy felvétel kitűnő, s olyan 18. századi művek megismerését teszi lehetővé, amelyek eddig nem voltak hozzáférhetők hangfelvételen. És bár a romantika által előírt „égszakadás-földindulás" jellegű esztétikai élmény anakronisztikus kívánalmának egyik darab sem képes megfelelni, mégsem pusztán történeti szempontból érdekesek. Némelyik mű önmagában, többségük pedig háttérzeneként -ahogyan egykor életre hívták -vagy a kontempláció akusztikai segédeszközeként is remekül funkcionálhat.

A Máté Balázs vezette Aura Musicale együt tes második lemezét jelentette meg 2007-ben a „pozsonyi Orfeusz", Johann Sigismund Kusser (1660-1727) műveiből. A két évvel korábban rögzített felvételen található a mostani lemez anyagának első része, a Festin des Muses (Múzsák lakomája) címmel 1700-ban publikált zenekari szvitsorozat első három darabja, az új lemezen a maradék három szvit (4. C-dúr; 5. B-dúr; 6. a-moll). Kusser Pozsonyban született, Lullynél tanult, bejárta a német területeket, operákat írt és vitt színre Hamburgban, rövid ideig Londonban élt, majd karnagyként Dublinban töltötte életének utolsó két évtizedét. Színpadi művei szinte kivétel nélkül, 1705 után keletkezett darabjai pedig egytől egyig elvesztek, az életmű fennmaradt része azonban kivételes minőségű zene. Nem véletlen, hogy Johann Gottfried Walther 1732-es zenei lexikonja terjedelmes szócikket szán Kussernek, John Hawkins 1776-os zenetörténetében pedig hosszabban esik szó róla, mint például Johann Sebastian Bachról. Johann Mattheson, aki Hamburgban fiatal muzsikusként játszott Kusser együttesében, a karnagyok legkiválóbbjaként beszél róla a Der Vollkommene Capellmeisterben, kiemelve a Kusser által a próbákon megkívánt precizitást és fegyelmet -amit talán Lullytől tanult -, ugyanakkor érzékenységét, amellyel együttműködésre késztette zenekarának tagjait -amit Lully mellett biztosan nem tapasztalt meg.

Hogy az együttesét a csellója mellől irányító Máté Balázs milyen fegyelmet és precizitást követel a próbákon az Aura Musicale tagjaitól, nem tudom, a végeredmény azonban lenyűgöző. Valamennyi hangszeres csoport pontosan és virtuózan játszik, az együttes tökéletesen együtt lélegzik, játékuk a világ legjobb régizenei együttesinek színvonalával is felveszi a versenyt. A színpadi kísérőzeneként is elképzelhető -s egykor talán akként fogant -szvittételek rendkívül gazdag lehetőséget nyújtanak a különböző karakterek megformálására, amiben olykor a tételek elnevezése is segít, mivel a korabeli francia hagyománynak megfelelően a táncok egy része nem pusztán absztrakt műfaji címkét kap, hanem program jellegű címet is. Ilyen például a 4., C-dúr szvitben a „Démonok repülése", a „Pokoli ünnep", „Menet az elíziumi mezőkre", vagy „A gyönyörök". S bár a másik két szvitben efféle költői címekkel nem találkozunk, az egyes táncételek mögé nyugodtan odaképzelhetünk az említettekhez hasonló programot, s ehhez az Aura Musicale interpretációja minden segítséget megad. A lelkes és intenzív előadás - amelyet a tételcímeket teátrális modorban bejelentő francia narrátor (Germain St-Pierre) gazdagít - a Kusserénél nagyságrendekkel alacsonyabb színvonalú zenék újrafelfedezésének szükségességéről is meggyőzne, Máté Balázsék interpretációja azonban azt is érthetővé teszi, hogy miért tekintettek a 18. elején a korszak egyik legjelentősebbjeként Johann Sigismund Kusserre.

Carlo
Tessarini

Introducioni a 4, op. XI

Aura Musicale, művészeti vezető Máté Balázs

HCD 32303

Hungaroton Classic 2007

Kusserhez hasonló jelentőségű, és hoz zá hasonlóan ismeretlen zeneszerző művei szerepelnek az Aura Musicale másik felvételén. A Carlo Tessarini (1690 k.- 1766 k.) szimfonikus műveit, úgynevezett introducionékat [sic] tartalmazó lemez ugyancsak folytatás: még 2001-ben rögzítette Máté Balázs együttese az op. 11-es jegyzékszámmal 1748 körül Párizsban publikált tizenkét darab közül az első hármat (a négykötetes kiadvány első kötetét), s azon a lemezen szerepelt még Tessarini op. 10-es, Contrasto armonico címet viselő három concertója is.

Amíg Kusser életművének csak töredékét ismerjük, addig Carlo Tessarini műveinek jó része ma is hozzáférhető (még ha nem is könnyen). A fennmaradt korpusz igazán imponáló: 90 concerto, 70 szólóhangszer nélküli szimfonikus darab, 140 kamaramű és egy igen jelentős elméleti munka a hegedűjáték gyakorlatáról, amelyet még Tessarini életében lefordítottak franciára és angolra. Tessarinira a Vivaldit követő zeneszerző-generáció egyik legfontosabb alakjaként tekint a szakirodalom: fiatalon a velencei Szt. Márk-székesegyház együttesében hegedült, az Ospedaletto nevű árvaház koncertmestere és tanára lett, egy ideig az urbinói katedrális muzsikusaként működött, majd a brünni érsek zeneigazgatója lett. Kenyéradói igen nagyra tartották, s elnézték neki, hogy olykor a kötelességeit háttérbe szorítva hódolt az utazó virtuózok életformájának, s adott nagy sikerű koncerteket Rómában, Párizsban, Frankfurtban és Németalföldön.

Noha rendkívüli virtuozitást igénylő hegedűversenyei a legfontosabbak, Máté Balázs és együttese ezúttal a szimfonikus Tessarinit mutatja be. A lemezen hallható művekhez hasonló, egy-két perces tételekből álló darabok más, színpadi műveket is író szerzőknél az operák felvonásait vezették be -innen az „introduzione" elnevezés -, Tessarininál azonban a hangszeres zene önálló műfaját és a szimfónia kialakulásának egyik fontos állomását képviselik. Kevés szellemi és érzelmi izgalmat kínáló, de remekül megírt művekről van szó, amelyekben a legkülönfélébb elemek keverednek: fugato jellegű szakaszokkal, ritornello formájú és da capo felépítésű tételekkel éppúgy találkozunk bennük, mint a 18. század közepére jellemző gáláns stílusjegyekkel, rövid frázisokból építkező dallamokkal, egyszerű harmóniafűzésekkel. Az Aura Musicale tagjai által nagy szeretettel és odaadással, kitűnően előadott művekre tökéletesen illik Dobszay László definíciója: „A jó kismű nem akar többet mondani, mint amennyit mond, nem akar többnek látszani, mint amennyi zenei gondolat benne van. A középszerű zenei gondolat tehát egy középszerű érzéki tartalommal társul. Ez a középszerű érzéki tartalom elfogad bizonyos szabványokat, mondhatni kliséket; jelzi, de nem nagyítja fel az érzelmi effektusokat. Erre mondjuk, hogy kicsiségében is van nemesség." (A zeneszerzői kicsiség, Muzsika, 2004. december)

Richard
Jones

Suits or Setts of Lessons for the Harpsichord...

Péteri Judit (csembaló)

HCD 32454

Hungaroton Classic 2007

A zenetörténész-csembalista Péteri Judit  lemezén a Händel-kortárs angol szerző, Richard Jones (?-1744) három billentyűs szvitje (1., d-moll; 3., B-dúr; 5., h-moll) hallható. A darabok 1732-ben jelentek meg a Suits or Setts of Lessons for the Harpsichord or Spinnet Consisting of a great variety of  Movements... című sorozatban. Nos, Jones darabjai annyiban mindenképpen kilógnak a Dobszay-féle „kiszene-definícióból", hogy a középszerű érzéki tartalom itt nem hajlandó fejet hajtani semmiféle klisének és szabálynak, s a címben szereplő „great variety" nemcsak a szvitek tételrendjére jellemző (a d-moll szvitben például két Toccata található, a h-mollban két Sarabanda), hanem az egyes tételek formai megoldásaira is. Richard Jones életéről és munkásságáról alig tudható valami. John Hawkins néhány évtizeddel későbbi zenetörténete szerint kitűnő hegedűs volt, 1730-tól a Drury Lane Theatre koncertmestereként működött, s állítólag színpadi műveket is írt, jóllehet mind elveszett. Néhány fennmaradt darabja közül a legfontosabb minden bizonnyal a hat billentyűs szvitet tartalmazó sorozat, amelynek bizonyos tételei aligha tagadhatnák le, hogy szerzőjük elsősorban hegedűs volt. Ahogy Péteri Judit fogalmaz a kitűnő kísérőtanulmányban, „a billentyűs játékosnak nem mindig kínál kényelmes játszanivalót a letét", s ehhez hozzátehetjük, hogy Jones bizony a hallgatónak sem mindig kínál kényelmes hallgatnivalót. A kitűnő zenei ötletek ugyanis alig-alig állnak össze szerves egésszé -ahogyan a korszak két legjelentősebb billentyűs szerzőjénél, Händelnél és Bachnál mindig -, ami jól példázza Mattheson kijelentését, miszerint „a jó invenció még nem elég ahhoz, hogy valaki jó zeneszerző legyen". Péteri Judit értő és érzékeny előadása azonban meggyőzi az embert arról, hogy nem volt felesleges lemezre venni Jones műveit, hiszen heterogeneitásuktól függetlenül igen izgalmas darabokról van szó. A d-moll szvit második toccatájának vége felé például hátborzongató harmóniai fordulattal akasztja meg a zenei folyamatot Jones, a több mint hét perces B-dúr Prelude pedig töredezettségével együtt is a korabeli billentyűs zene legjavát képviseli.

Johann Friedrich Ruhe

Szonáták viola da gambára és continuóra

Szászvárosi Sándor (viola da gamba)

Kousay H. Mahdi Kadduri (barokk cselló)

Csizmadia Angelika (csembaló)

HCD 32455

Hungaroton Classic 2007

Johann Friedrich Ruhe (1699-1776) jelentőségéről sokat elárul, hogy bár 1733-tól haláláig, több mint negyven éven keresztül volt Magdeburgban Domkapellmeister, vagyis a város egyházzenei vezetője, a 18. század végi várostörténeti kézikönyvek egyike sem említi Magdeburg kapcsán, és napjaink két monumentális zenei lexikonjának (Grove Dictionary; Musik in Geschichte und Gegenwart) egyikében sem sikerült számára helyet szorítani. A magyarországi gambajáték egyik úttörője, Szászvárosi Sándor legújabb lemezén Ruhe valamennyi fennmaradt műve megszólal: négy continuo kíséretes viola da gamba-szonáta, valamint egy continuo nélküli cselló-gamba-duóra írott szvit. Ha korábban úgy fogalmaztam, hogy az itt bemutatandó lemezek egyike sem szolgál „égszakadás-földindulás" jellegű élménnyel, akkor hadd tegyem hozzá, hogy kijelentésem e felvétel kapcsán erős eufemizmusnak tekinthető. Ruhe érzékeny, de érzelmileg és zeneileg egyaránt meglehetősen szűk ambitust bejáró zenei világában egy szúnyog szárnycsapása is jelentős zenei eseményként lenne értékelhető. Ami nem jelenti, hogy az egyes tételek ne lennének szépen megformált, tetszetős és élvezetes darabok, Szászvárosi Sándor pedig a zene megkívánta visszafogottsággal és intelligenciával adja elő a műveket, s ebben zenésztársai is többnyire a partnerének bizonyulnak. Azért csak többnyire, mert ha Csizmadia Angelika csembalójátéka valóban kifogástalannak tekinthető is, a barokk csellón continuózó Koussay H. Mahdi Kadduri olykor túllép szerepkörének keretein, a D-dúr cselló- gamba-duóban pedig játékának intenzitása olyankor is beárnyékolja a gamba szólamát, amikor azt zeneileg semmi nem indokolná. A lemeznek ezzel együtt is ez a duó a legizgalmasabb felfedezése: a 18. század közepén már fénykorán túl járó gamba és a karrierje csúcsát ekkoriban ostromolni kezdő cselló lenyűgöző hangszínekben tobzódó dialógusa Ruhe zeneszerzői nagyságától -vagy kicsiségétől -függetlenül felejthetetlen pillanatokkal ajándékozza meg a hallgatót.